Mély hangú harci kiáltások. Tömör, sietős léptek és otromba páncél csörgése tör egyre előrébb, pusztítást hagyva maga után.

   Futó lábak zaja az avarban. Ő halkabb, nehezebb észrevenni a közeledtét, de egyedül van, így a két fél nem jut dűlőre. A tűz mohón falja a környezetét. A lángok fellobbanó szikrái mellett néha megcsillan valami hosszú és vakítóan kék, ezt pedig suhintások, tompa puffanások, üvöltések és sikolyok, káosz követi.  

   A zűrzavar idővel elcsendesedik, aztán kezdődik elölről.

***

    – Uram – lépett be az egyik járőr a király termébe. – Jelenteni jöttem.

   Thranduil nem fordult hátra.

    – Hallgatom.

    – Ismét elűztünk egy orkcsapatot, de újabbak tűntek fel – kezdett bele az erdei színekbe öltözött férfi. – Másnapra mindig visszajönnek. A másik egységünk most is nyomoz, de még nem találták meg a táborukat. Meglehet, hogy nem is a határainkon belül van.  

    – Ha itt lenne, mostanra megtaláltátok volna. Hajnalban rendelt vissza az egységet, ha továbbra sincs semmi nyom.

    – Ha megtalálnánk a tábort, rájöhetnénk, mire készülnek. Én… mi azt gondoltuk, folytatnunk kellene a keresést a határokon túl is…

    – Nem – vágott a szavába Thranduil, és ezúttal ránézett. A járőr meghökkent. – Nem foglalkozom azzal, ami ott van. Ezek az orkok köztünk csak öldökölni akarnak. Innen űzzétek el őket, a többi nem érdekel.

    – R-rendben. – A járőr szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Máris továbbítom az utasításokat.

    – Így gondoltam én is. – A férfi visszafordult. – Van még valami?

    – Igen, van. Két dologra jöttünk rá… ami lényeges lehet. Az egyik, hogy az orksereg vezetője Bolg.

   Thranduil szeme elkerekedett, de ezen kívül meg sem rezzent. Pár másodpercig hallgatott.

    – És a másik? – kérdezte végül.

    – A másik csak egy feltevés. Én magam nem láttam, de többen állították, hogy láttak egy tündenőt az erdőben.

   A király ezúttal egész testével a járőrhöz fordult.

    – Beszélt valaki vele?

    – Nem, uram. Csupán látták a fák között. Sötét hajú, beszámolók szerint kisebb sebek borítják a testét és szakadt ruhát visel. Feltehetőleg sok ideje van itt. Kétségtelen, hogy nem közülünk való. Nem volt alkalom, hogy beszéljenek vele, mert csak rövid ideig látták, de azt állítják, az orkok ellen harcol.

   Ismét pár másodperc telt el csendben.

    – Értem. Ne hívd vissza a másik csapatot, hanem utasítsd őket, hogy derítsék ki, ki ez a nő és mit keres az erdőben. A te csapatod pedig foglalkozzon továbbra is az orkok elűzésével.

    – Uram, ennek a tündenőnek, és legfőképpen Bolgnak jelenléte magyarázatot adhat az orkok különös viselkedésére…

    – Meglehet, de amíg nincs rá bizonyíték, nem a mi dolgunk – fojtotta belé a szót Thranduil, ezúttal keményebben. – A parancsot kiadtam.

   A járőr biccentett, majd pedig távozott.

   Thranduil a terme közepén fekvő tavacskára függesztette a szemét, és gondolkodóba merült. Az orkcsapatok már több hete bukkantak fel újra és újra, arra viszont korán rájöttek, hogy elsődlegesen nem a kastély a célpontjuk, a tündéket nem érte nagyobb, szervezett támadás – valamit kerestek az erdőben. Emellett azonban minden alkalmat megragadtak, hogy tündéket öljenek, így a király mozgósította a harcosait, hogy minél hamarabb elűzzék vagy elpusztítsák az ellenséges sereget. Az orkok feltehetőleg egy hatalmasabb parancsnok utasítására cselekedtek, ami az ügy azon része volt, amely a leginkább aggasztotta Thranduilt. És most felmerült két újabb rejtély. Ha valóban Bolg van itt, nagyobb veszélyben vannak, mint gondolták. Sejtette most már azt is, ki lehet ez a bizonyos parancsnok, de nagyon remélte, hogy téves az elképzelése. Az említett tündenő felbukkanása csak egy új árnyalatot adott a történéseknek. Thranduil mindenképp tudni akarta, ki ő és mit keres itt, főként egymagában.

***

   Pár nap telt el, a helyzet nem változott. Az orkokkal nem jutottak semmire, de a nő gyakrabban bukkant fel, azonban szinte éppoly gyorsan el is tűnt. Arra sem volt idejük, hogy megfigyeljék az arcát, vagy bármilyen jelet, ami utalhat a származására. Egy alkalommal egy csapat ork támadta meg őt és a járőröket is, a nő pedig használt íjat és hegyesre faragott fapálcából rögtönzött nyilat, de kard is volt nála. Utóbbival azonban véletlenül az egyik erdőtündét sebesítette meg elég súlyosan, mikor az orkok sarokba szorították őket. Egy másik tündecsapat sietett a segítségükre, a nő pedig eltűnt, ahogy szétkergették az orkokat – utánuk futott.

   A megsebesített járőr szerencsére hamar felépült. Thranduil parancsba adta, hogy fogják el a tündenőt.

   A király most a szobájában ült, amely a kastély egyik legmagasabban elhelyezkedő terme volt, és bámulta az ablakon át beszűrődő napfényt. Nemrég tért vissza a saját ebédlőjéből, Legolast pedig magára hagyta a szobájában, hogy pihenhessen kicsit.

   Egyszer csak kopogtatást hallott. Az ajtót kitárva az a tündenő állt előtte, akit a pihenőidő alatt a Legolas hálószobája előtti őrködéssel bízott meg, mikor ő elhagyta a termet – már ez nem tetszett a királynak.

    – Uram – szólt idegesen a nő. – Ránéztem Legolas úrfira, ahogy kérte, de… azonnal odasiettem, ahogy szólított, uram, de már akkor nem találtam őt a szobájában!

    – Micsoda?!

   Thranduil nem gondolkozott, majdnem fellökte, ahogy Legolas szobája felé rohant. A nő követte.

    – Egy percet sem késlekedtem, uram! Az úrfi ablakai pedig zárva voltak!

   Thranduil nem felelt. Időközben elérték a hálószobát, berontott, és elkiáltotta magát, de semmi válasz nem érkezett. Még az ágy is be volt vetve, pedig a férfi itt volt, amikor a fia lefeküdt. Kis idő múlva már egy egész csapat kereste Legolast. Majdnem bejárták az egész kastélyt, amikor Thranduil a palota kisebbik, hátsó bejáratán kiszaladt az ott elterülő tisztásra, és körülpillantott. Kétségbeesett, és ugyan biztosra vette, hogy Legolas nem hagyhatta el a kastélyt észrevétlenül, sem juthatott be más, ezernyi dolog rohant át az agyán, ami mégis történhetett a kisfiúval – ekkor azonban meghallott egy félénk hangot.

    – Apám?

   Azonnal megfordult, és le sem tudta volna írni azt a megkönnyebbülést, amit érzett. Legolas ott állt a bokrok között, egy csokor virággal a kezében, és a fején is volt valami koszorúféle.

    – Legolas! – kiáltott fel Thranduil, és letérdelt, a fiú pedig odaszaladt hozzá, és megölelte. Aztán a férfi megfogta a vállánál, és eltolta magától. – Mégis mit gondoltál? Miért mentél ki? Tudod, hogy nem lehet, főleg most nem!

    – Bocsáss meg, apám – mondta Legolas bűnbánóan. Thranduil nagyon mérges volt rá, de ahogy látta ezt az arcot, már csak magára. – Csak szerettem volna neked ajándékot adni. Ebből koszorút szerettem volna készíteni – nyújtotta oda a virágokat. – Meglepetést akartam – biggyesztette le az ajkát.

    – Jól van, semmi baj – sóhajtott Thranduil. – De soha többet ne csinálj ilyet. Tudod, hogy orkok ólálkodnak a kastély körül, úgyhogy mindenképp szólj nekem, ha ki akarsz menni.

    – Jó… de nem lett volna semmi bajom. Vigyáztak rám.

    – Kicsoda? – lepődött meg a férfi.

    – Inuaras.

    – Ki az az Inuaras? Sosem meséltél még róla. Merre van?

    – Ott bent – mutatott hátra Legolas, a fák homálya felé. Thranduilba ekkor belehasított a felismerés. – Nem mondtam, mert csak most ismertem meg. A tisztás szélén voltam, amikor odajött hozzám, és mondta, hogy vigyázzak itt egyedül. Kicsit megijedtem tőle, mert véres volt az arca, de nagyon kedves volt. Beszélgettem vele, és ő készítette nekem ezt a koszorút.

    – Hogy juthatott eszedbe, hogy mindannak ellenére, amit mondtam neked, kint maradtál? – rivallt rá a fiára Thranduil, aki megszeppent.

    – Azt mondta, vigyáz rám, amíg kint vagyok, csak akkor kell óvatosnak lennem, ha nincs ott! Most ment el, megvárta, míg elindulok a kastélyhoz, ekkor pedig te is megérkeztél. Holnap is kijöhetek hozzá? Hátha itt lesz!

    – Nem – állt fel Thranduil.

    – De miért? – kerekedett el Legolas kék szeme. – Ő a barátom!

    – Menj a szobádba – mondta Thranduil ellentmondást nem tűrő hangon. – Menj. Mindjárt megyek én is.

    – Apám, ne bántsd! – könyörgött Legolas, és könnyek jelentek meg a szemében. – Tudom, hogy orkok vannak az erdőben, de ő nem ork, és nem gonosz!

    – Ha bántja valaki, az nem én leszek. Most menj.

   Legolas összeszorította a száját, aztán megfordult, és elindult a kastély felé.

   Thranduil a fák felé fordult, ahonnan a fia érkezett. Egy pillanatra valami mozgást látott a homályban, az alacsonyabb levelek között. Hosszú, fekete hajtincsek libbenését.

Következő