1. fejezet

Távoli szeretet

   Amíg a többi varázsló és boszorkány Voldemort bukását ünnepelte vagy siratta, Perselus Piton bent ült a lakásában, és nem nagyon csinált mást azon kívül, hogy maga elé bámult. Egy külső szemlélő halottnak is nézhette volna ennyi mozdulatlanság után, szinte nem is pislogott. Másra azonban nem tudott gondolni, csak Lily Evansre. Azt gondolta, nincs rosszabb érzés ennél, felelősnek lenni a szerelme haláláért, de akkor még fogalma sem volt róla, hogy téved.

   Egy messzebbi városban egy ötven év körüli, őszülő hajú mugli nő éppen megetetett egy féléves kislányt és egy hároméves fiút, majd lefektette őket pihenni. Leült a nappaliban a karosszékébe, közben futólag ránézett egy kis fényképre a könyvespolc tetején. Ő is rajta volt, a gyerekek is, de ezen kívül még három ember: egy idősebb, kövérkés férfi, egy fiatalabb és vékonyabb, aki nagyon hasonlított az előbbire vonásokban, és egy fekete hajú, fekete szemű nő. Az alakok mind mozgolódtak, vidámnak tűntek – ez nem lepte meg a nőt mugli létére, de nem bámulta sokáig a fényképet, mert összeszorult a szíve. Elvett a kávézóasztalról egy kis könyvet, és azt olvasta figyelmesen.

   Már egy ideje kereste a sötét hajú nő egyetlen ismert, élő rokonát, és két nap múlva, varázslók segítségével meg is találta.

   Nem tudta, hogy fog a rokon reagálni, de ezt a dolgot nem lehetett halogatni. Habár igaz, Perselus Piton nem bánta volna, ha a nővére elvesztésével egy darabig még nem kellett volna foglalkoznia.

   A mugli nő egy délután berakta a két kisgyereket az autója hátsó ülésére. A lány kíváncsian nézelődött körbe, majd az úton elaludt, és akkor sem ébredt fel, amikor megérkeztek. A fiúnak viszont be nem állt a szája, csak mondta és mondta, ami eszébe jutott – mást sem csinált ébrenlétében, mióta megtanult beszélni -, de nem hangosan, tudta, hogy a kishúgát hagynia kell aludni. A nő türelmesen válaszolt neki mindenre, aztán, ahogy mindig, a fiú is elálmosodott a sok beszéd után, és elnyomta az álom az úti cél előtt nem sokkal. A nő csendesen leparkolt a keresett ház előtt, és kiszállt az autóból.

   Ugyan soha nem járt még itt, pontosan olyannak találta, amilyennek a menye elbeszélése alapján elképzelte. Az egész utca csak ritkán lehetett karbantartás alatt, az éjjel lehullott havat nem lapátolták el sehonnan, sok házban nem laktak, és a többit sem ápolták épp gyakran. Főleg nem ezt itt. Lepattogzott festés, poros ablaküveg – bár belátni amúgy sem lehetett, mert a földszinti és az emeleti függönyöket is behúzták. A nő kopogtatott az ajtón.

   Perselus Piton egyáltalán nem számított látogatókra. Ki jönne hozzá látogatóba? Nincs senkije, csak egy messze élő nővére, akit utoljára anyjuk temetésén látott négy évvel ezelőtt – ő aztán egész biztosan nem keresné fel, és az ismerősei sem lehetnek azok, legalábbis nem most. A meglepettségét azonban nem mutatta ki. Kisétált a nőhöz, akit még sosem látott.

    – Tessék – szólt mogorván. A nő végignézett rajta, de a hasonlóságokat, amiket keresett, nem találta. A haja és a szeme színe megegyezett a menyéével, de semmi más. Tudta, hogy Piton nem lehet több huszonegy évesnél, de sokkal idősebbnek tűnt annál és nagyon elhanyagoltnak is látszott a külseje.

    – Elnézést, hogy zavarom. Ön Perselus Piton, igaz?

    – Nem hinném, hogy ismerjük egymást.

    – Ó, nem, még nem találkoztunk. A nevem Fawn Frey, és mugli vagyok.

   A varázslók többnyire meglepődnek annak hallatán, ha egy varázstalan mugliként mutatkozik be nekik. A férfit mondjuk ez különösebben nem tudta volna meglepni, hiszen manapság sokan mugli születésűek vagy mugli a házastársuk, de az, hogy egy mugli miért épp hozzá jött, más helyzetben érdekelte volna. Most viszont ez sem nagyon izgatta.

    – Sajnálom, de nincs sok időm. Amennyiben fontos, térjünk a tárgyra gyorsan.

    – Az ön sógorának vagyok az édesanyja – nézett fel a nő Pitonra. Majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nála. – Daniel Frey a fiam, és Anabelle a menyem. Ana elmondta nekem, hogy nem találkoztak sok ideje… így hát gondolom, nem tudhatta, hogy a nővére férjhez ment.

   Itt le kellett hajtania a fejét, és elővett egy zsebkendőt, amivel megtörölte a szemét. Piton még mindig nem értette a helyzetet, legalábbis azt, miért pont ez a nő van most itt előtte, de nem is érdekelte különösebben. A nővérének említése nem lelkesítette fel. Gondolta, hogy családja lehet mostanra, de mi közük van nekik egymáshoz? Piton újra meg akart szólalni, hogy sürgesse Fawn Freyt, de ekkor a tekintete a mögötte álló autóra siklott, annak ablaküvegén át pedig látta a két, dús fekete hajú kisgyereket. Még kevésbe értette a helyzetet.

    – Mikor utoljára láttam Anabelle-t, nem mondott nekem magáról semmit. Daniel Freyt pedig csak látásból ismertem. Anabelle-lel nem voltunk olyan viszonyban, hogy az orromra kösse, ki a férje. De árulja el végre, miért van most itt. Miért nem jött el ő maga?

   Fawnnak nehezére esett erre válaszolnia úgy, hogy ne sírja el magát.

    – Lehet, hogy szeretett volna… Perselus – ha szólíthatom a keresztnevén –, a segítségét szeretném kérni. Fel tudom nevelni egyedül a két gyereküket, de azt hiszem, jobb lenne nekik, ha egy varázsló is lenne mellettük, hiszen ők is azok.

   Pitonnak elkerekedett a szeme, de gyorsan felvette a kifejezéstelen arcot, mielőtt Fawn észrevette volna.

    – Mi történt Anabelle-lel?

    – Ana, Daniel és a férjem… meghaltak. Balesetben – temette arcát a zsebkendőbe a nő. – Hátrahagytak két árvát.

   Már nem mondott többet, halkan zokogott. Piton most vette észre, hogy vele szemben az autóban a kisfiú felébredt, érdeklődve körbenézett, és őt észrevéve vidáman elkezdett integetni a nagybátyjának, akiről nem is tudta még, hogy kicsoda.

    – Jöjjön be – szólalt meg végül Piton. – Hozza a gyerekeket is.

   A férfi megfordult, és az ajtót nyitva hagyva visszatért a házba. Miközben Fawn karjába vette a kislányt és kézen fogva kisegítette az autóból az ismét fáradhatatlanul beszélő kisfiút, zörgést és mozgolódást hallott odabentről.

    –  Miért sírsz, mami? – kérdezte a kisfiú. Fawn megtörölte ugyan az arcát, de könnyes volt még a szeme.

    – Nem sírok, ne butáskodj – mosolygott rá Fawn.

   Mikor beléptek, a könyvtárra hasonlító helyiség rendezett és tiszta volt, a kis ablakokon beáradt a hideg, téli fény. Fawn tizenöt éve volt tudatában a varázsvilág létezésének, tudta hát jól, hogy bármilyen koszos volt ez a szoba pár perce, Piton egy pálcaintéssel rendbe hozta.

    – Te ki vagy? – nézett a kisfiú nagy, kerek szemekkel a férfira.

    – Ő Perselus, a nagybátyátok – felelte neki Fawn. – Anyukátok testvére.

    – Én is ilyen hajat szeretnék, mint neked van!

   Piton zsíros haját nem lehetett épp ideálisnak nevezni, de a kisfiú úgy bámulta, mint valami csodát.

    – Sajnos nem tudok itallal vagy étellel szolgálni – mondta Piton.

    – Ne fáradjon – rázta a fejét Fawn. – És tegezzen engem, kérem.

    – Úgyszintén.

   A két felnőtt helyet foglalt, a nő maga mellé fektette a kislányt a kanapén egy kis lepedőre, amelyet Piton előzőleg tett oda. Ő erre felébredt, bátyja pedig rögtön oda is ment hozzá.

    – Severus, halkan játssz a húgoddal – mondta Fawn. Piton rájuk kapta a tekintetét.

    – Megbeszélhetjük itt? – kérdezte gyorsan.

    – Igen – bólintott a nő.

    – Mi történt?

    – Te is biztosan tudsz a háborúról, ami másfél hónappal ezelőttig dúlt a varázsvilágban. Mi hatan vidékre költöztünk, hogy minél távolabb legyünk a veszélyektől. Ana, Daniel és a férjem ismerősöket mentek meglátogatni, mikor párbajba keveredtek. Egy varázslót kínzott két másik, Ana és Daniel segíteni akartak.

   Fawnnak nagy levegőt kellett vennie, hogy féken tartsa az érzelmeit.

    – Értem – bólintott Piton, hogy Fawnnak ne kelljen tovább erőltetnie magát.

    – Nem kell gyakran, de azt szeretném, ha láthatnának téged, mint anyjuk rokonát. Én nem tudok nekik sokat mutatni a varázsvilágból, legalábbis annyit nem, amire mágikus szülők gyermekeiként szükségük lenne.

   Piton rábólintott.

    – Hogy hívják őket?

    – A fiú Severus, a lány Rowena – nézett ellágyultan a kukucskát játszó unokáira Fawn.

   Mikor a hármas elment azzal a végszóval, hogy Piton és Fawn bagolypostán tartani fogják a kapcsolatot, a férfi becsukta utánuk az ajtót, és visszaült a karosszékébe. Hallgatta a távolodó autó zaját.

   Szóval Anabelle is elment. Vajon csak véletlen egybeesés, vagy gondolt még rám, és azért adta ezt a nevet a fiának…?

   Perselus Piton elvesztette a szerelmét, akit a feljebbvalója saját kezűleg ölt meg. Nem sokkal utána halálfalók végeztek a nővérével, akit kisgyerekként szeretett, de úgy hozták a dolgok, hogy serdülőként teljesen más útra léptek. A két embert, akikhez szinte egész életében a legjobban kötődött érzelmileg, azok pusztították el, akiknek hűséget fogadott.

   A férfi akkor határozta el magát végleg.

Következő