10. fejezet

Születésnapok és terelőütők

   Január elején újra megtelt a Roxfort, és folytatódtak a tanórák. Severus első dolga volt, hogy szóban is megköszönje Dumbledore-nak az ajándékot a saját és Raven nevében is, aztán azon volt, mit adjon Pitonnak születésnapjára.

    – Per bá’, már harminckét éves leszel? – szólította meg Pitont a tanári szobában.

    – Igen – morogta Piton, miközben írt valamit.

    – Hű, az már öreg.

   Piton erre nem reagált.

    – Nem is tudom, hogy fogok én kinézni harminckét évesen… és vajon mit fogok dolgozni?

    – Ha így haladsz, rám fogsz hasonlítani, és semmiféle munkád nem lesz.

    – Ó! – csillant fel Severus szeme. – Az első jó! A második nem annyira.

   Ravennel sürgős leveleket váltottak, és nagy nehezen kitalálták az ajándékot. Piton pedig ismét nem tört ki örömkönnyekben.

   Severus úgy döntött, feldíszíti nagybátyja szobáját lufikkal és „Boldog születésnapot” zászlókkal, de mind sötétzöld volt, hogy passzoljon a szürke helyiséghez. Raven és Fawn bevásároltak mindent, amit Roxmortsban lehetett kapni, és egy tanár hasznára válhat: pennát, pergament, újabb könyveket (találtak még, ami nem volt meg a professzornak, nagy nehezen), Severus ismét festett (ezúttal Piton már igazgató), meg új talárt is csomagoltak, így a fiú elbújhatott a temérdek kis doboz között. Aztán Piton benyitott. Semmi reakció.

    – Boldog születésnapot! – ugrott ki Severus a csomagok közül, csakhogy megcsúszott, és elhasalt.

    – Köszönöm – mondta Piton.

    – Per bá’, ne már! – emelte fel a fejét Severus. – Egy kicsit több lelkesedést! Na, bontsd ki az ajándékaidat!

   Nem mintha az ajándékok miatt több lelkesedést mutatott volna a férfi. Severus ott izgult, de csak még egy köszönömöt ért, és Piton megkérte, hogy köszönje meg a nevében Ravennek és Fawnnak is. Severus, mielőtt elment volna házi feladatot írni, még megölelte a nagybátyját, aztán rohant is ki. Az ajtót meg nyitva hagyta, így Piton ismét morgással állt fel, hogy becsukja.

   A január úgy telt el, hogy Severus folytatta a merénylet tervezését Hóborc ellen. Már többet eszelt ki, mint kellett volna: megpróbálta eltalálni vizes lufival, tökös derelyével, hógolyókkal, hóemberrel, a végén már könyvekkel is dobálta egy elhagyatott folyosón, sőt, nekivágott egy páncélt is, de semmi eredménnyel. És nem az volt a baj, hogy átment rajta. Hanem hogy nem ment át rajta, mert Severus annyira bénán célzott.

    – Engem sohasohase kapsz el! – vihogott Hóborc, ahogy tovaszállt.

   A fiú amúgy ezekkel a merényletekkel mindig nagy zajt csinált, de olyan gyorsan elillant ő is, hogy nem tudták elkapni. Mellesleg baja nem származott senkinek, és még vissza is pakolta a szétdobált tárgyakat, a tökös derelyét meg éjszaka letakarította a falról – így újra előkerült a téma, miszerint új kopogószellem van a Roxfortban.

    – Severus – szólította meg egyik nap a magányosan sétáló fiút Piton a folyosón.

    – Á, Per bá’! – csillant fel Severus szeme.

    – Meg akartam kérdezni, hogy tudsz-e valamit arról az állítólagos kopogószellemről, akiről ismét annyian beszélnek.

    – Csak a hugrabugosok terjesztették el, hogy kopogószellem. Amúgy meg én vagyok – húzta ki magát büszkén Severus.

    – Kopogó, kopogó, soha el nem találsz! – hallatszott Hóborc hangja, ahogy elsuhant mellettük.

    – HÓBORC! – visított fel Severus, majd kikapta a táskájából a könyveket, és elkezdte nekidobálni.

    – Állítsd le magad – morogta Piton, és megfogta Severust a grabancánál, mielőtt a fiú még a talárját is Hóborc után dobná. – Mi is van a kopogószellemmel?

    – Hóborc elvette az ötletemet. Én csak megbosszulom – mondta Severus, miközben összeszedte a tanszereit.

    – Megtennéd, hogy nem így teszed?

    – Kapok pontlevonást, ha kiderül, hogy én vagyok?

    – Tőlem nem. De ha kárt teszel másban, akkor kaphatsz, és még büntetőmunkát is a tetejébe.

    – És ha griffendéles lennék?

    – Ilyesmi még Potter fejéből se pattanhatna ki.

    – Köszönöm, Per bá’ – húzta el a száját Severus, majd legyintett. – Sose vesztettem még pontot, az se most lesz. Valami mást kéne kitalálnom… nincs olyan bájital, ami hatna szellemekre?

    – Nincsen.  

    – Ó – hajtotta le a fejét Severus. – Na, majd mást – azzal elsétált.

   Január végén egyik éjszaka találkozott Kecske Tónival.

    – Á, Tóni! – vigyorodott el, és megölelte a kecskét.

    – Üdvözöllek.

    – Rég találkoztunk! Vicces dolgok történnek velem mostanában.

    – Tudom, tudom… fekete ruhás emberek, mi? – sóhajtott a kecske.

    – Igen! Na, ma miről fogunk beszélgetni?

    – Mint mindig, neked próbálok segíteni.

    – Ó, arra nagy szükségem van. Tényleg, neked mikor van a születésnapod?

    – Nem igazán számoljuk, mivel az életünknek csak akkor van vége, ha az összes emberi kapcsolatunk elhagyta már ezt a világot. Tacitusz nagyapámnak például biztosan sok van még hátra, pedig nagyon öreg – hiszen összesen hét ember álmaiban jelent meg pályafutása során, és a legfiatalabb éppen csak a hatvanas évei elejét kezdi taposni.

    – Tyű. És az a plüsskecske mennyi idős? Mennyi ideje léteztek?

    – Azt sem számoljuk… van egy nagyon hosszú családfa, de még soha, senki sem ért a végére… könnyebb lett volna, ha lett volna naptár abban a nyomorult boltban.

    – Tényleg! – kapott észbe Severus. – Mi van, ha történik valami a plüsskecskével? Eltűntök? Ugye nem?

    – De, valószínűleg, illetve tovább élnénk, de amíg nem készül egy ugyanolyan mágikus plüssállat, nem tudnánk kapcsolatba kerülni emberekkel.

    – Te jó ég! – kapott most az arcához Severus. – Akkor nem kéne elhoznom?

    – Egy féleszűnek se jutna eszébe tönkretenni, mivel az emberek nagy része észre se veszi, a másik része meg nem talál minket olyan idegesítő társaságnak, hogy tönkrevágja a plüsst. Illetve, még nem volt rá példa, hogy annyira utált volna valaki minket, esetleg csak az elején furcsának találta a dolgot.

    – Á, akkor jó – sóhajtott a fiú. – Tudod, én nagyon szeretem a december-január-februárt. Mindenkinek születésnapja van ilyenkor.

    – Tudom, már csak a húgod van hátra. Neki mit adsz?

    – Ó, szerintem megint festek. Rájöttem, hogy egész jó vagyok benne, már ha képről csinálom. Neki majd tartok egy előadást is. Már terveztem a díszleteket, a kedvenc könyvéből lesz.

    – És ezek mellett még a tanulással is tudsz foglalkozni? – kérdezte Tóni.

    – Hát persze! Nem romlottak a jegyeim. Olyan vagyok, mint eddig.

    – Akkor rendben. A Hóborc elleni merényleteid viszont nem sikerültek.

    – Hát, nem. Körbekérdezem majd a többi tanárt.

    – Na és mi lenne, ha szellemeket kérdeznél meg?

    – Hát ez nagyon jó ötlet! – ugrott fel Severus. – Tényleg, a Véres Báró! Habár, nem akarom megfélemlíteni Hóborcot, de másra a Bárót nem fogom tudni rávenni.

    – Mindenesetre ez egy jó kiindulási pont, nem?

    – Igen! Köszönöm, Tóni! – azzal még egyszer megölelte a kecskét.

   Severusnak azonban egy kicsit el kellett halasztania a szellemek hajkurászását, mert február elején elment az összes szabadideje az előadása tervezésével. Jól haladt, de tökéleteset akart a húgának. Február 15-e pont egy roxmortsi hétvégére esett, így a legjobb időben adhatta elő, és Piton is megnézte, mivel nem róla szólt. Raven egyenesen odavolt az ajándékokért és főleg az előadásért, Fawnnak is nagyon tetszett, meg valószínűleg a nagybácsinak is, csak ő nem mutatta ki.

   Nemsokára a család újra összegyűlt a Griffendél-Hugrabug meccsen, ugyanis Piton vezette a mérkőzést. Piton amúgy mostanában feltűnően sokat panaszkodott a többieknek Harry Potterről, és a meccsen sem volt túl jó hangulatban, „pedig” Severus a lelátóról buzdította.

    – De ezt nem értem, Perselus bácsi nem is játékos – mondta Raven.

    – Attól még szurkolhatok – vont vállat Severus. A hangja amúgy teljesen elvegyült a tömegben, de Piton valószínűleg hallotta – elvégre mindent hall. – Azt figyeld! Malfoy eltűnt!

   Beletelt kis időbe, mire észrevették, hogy verekednek. Malfoyék nem messze ültek.

    – Mi történik ott? – kérdezte Fawn.

    – Elsősök – mondta Severus. – Az ott Ronald Weasley, Harry barátja. Ja, Malfoy nyíltan utálja Weasleyéket…

    – De hát miért?

    – Mert aranyvérű létükre elég szegények és semmi bajuk a muglikkal. És persze nem is olyan beképzeltek.

    – Szóval az aranyvér sem mentség mindig – mondta Raven.

     – Borzasztó ez a megkülönböztetés – csóválta a fejét Fawn.

   A meccs már nem tartott sokáig. Raven és Severus fogadtak, a lány szavazott a hugrabugosokra, a fiú pedig a griffendélesekre, és ő is nyerte meg a fogadást, így a következő hétvégén kapott egy nagy adag Mindenízű Drazsét, amit természetesen megosztottak. A meccs után persze Piton nem volt annyira boldog, mint ők, de ez most nem nagyon érdekelte őket. Mint általában.

    – Aszta, Potter tényleg nagyon jó! – mondta Raven. – Öt perc, hihetetlen!

    – Hát ha a trollok ellen lettek volna, lemegy ez fél perc alatt is…

   Raven és Fawn visszatértek Roxmortsba, még amikor tomboltak a pályán a szurkolók. Severus másnap amellett, hogy gratulált Harrynek a folyosón, megnézte a mardekárosok edzését – ha már amúgy hivatalosan terelőtartalék volt, de nem engedték itt sem játszani –, és nem csodálkozott, hogy az utolsó meccsüket elveszítették. Per bá’nak látnia kéne ezeket a trollokat. Meccsen komolyabbak. De itt… trollok. Nagyon.

   Az edzés után indult volna vissza a klubhelyiségbe, de megállította az egyik terelő, nem mellesleg Severus szobatársa, aki még nem öltözött vissza az iskolai talárjába. Még az ütő is a kezében volt.

    – Hé, Frey!

    – Tessék? – fordult vissza a fiú.

    – Tegnap a családodat láttam veled?

    – Igen, ők voltak – bólintott.

    – Komolyan? – nevetett fel a terelő. – Azt hittem, csak idetévedtek.

    – Nem, ők a nagymamám és a húgom voltak. Mi ezen a vicces?

    – Csak annyi, hogy nem ilyesmire számítottam. Anyám ismerte az apádat, a hollóhátas Daniel Freyt – vigyorodott el a terelő, mire a többi játékos gúnyosan nevetni kezdett. – Mindig okoskodott, azt hitte, mindent jobban tud, pont, mint te! Meg persze anyám szentül meg van győződve róla, hogy a nagyanyád mugli, de legalább kvibli! Milyen szégyen lehetett Pitonnak, hogy a húga aljanéphez ment hozzá! A nagyanyja seprűvel törli fel a koszt a repülés helyett! – fordult a játékosokhoz.

   Severus nem reagált semmit, rezzenéstelen arccal hallgatta. Ilyenkor nagyon tudott hasonlítani Pitonra, de a fiúk nem ijedtek meg.

    – Tetszik az ütőd – vándorolt Severus tekintete a kviddicseszközre. – Megnézhetem?

    – Mi? – döbbent meg a játékos, de akkor már nem is volt nála az ütő, mert Severus kikapta a kezéből, és püfölni kezdte vele.

    – APÁM ISKOLAELSŐ VOLT, TE TROLLIVADÉK! PER BÁ’ MEG OTT SE VOLT AZ ESKÜVŐN, TI FURKÁSZOK! ANYÁM MEG A NŐVÉRE VOLT, IGEN, TE TÖKÖS DERELYÉVEL TÖRÜLKÖZŐ… TÚLFEJLŐDÖTT TROLL! NAGYANYÁM MEG NEM TUD SEPERNI, MERT FÁJ A HÁTA, TROLLVŐLEGÉNYEK!

   Arra senki nem számított, hogy Severust ennyire ki lehet hozni a sodrából. Egymaga úgy elverte a kviddicscsapatot visítás közben, hogy azok lányos sikolyokkal rohantak a kastély felé.

    – Megmondunk az igazgatónak! – üvöltötték.

    – DUMBLI MUGLIBARÁT, TE HÁNYÁSÍZŰ DRAZSÉ! – rohant utánuk a fiú az ütővel hadonászva. – SOHA TÖBBÉ NE GYERTEK A KÖZELEMBE ÜTÉSRE ALKALMAS ESZKÖZZEL, TI NEVILLE LONGBOTTOM BÉKÁI!

   Severus lihegve állt meg, és hagyta, hadd fussanak csak a mardekárosok. Malfoy ekkor volt életében a legbátrabb. Soha többé. Tegnap úgyis jól elverték.

    – Komolyan mugli a nagyanyád? – szólalt meg Severus mögül. A fiú a feje mellé emelte a terelőütőt, és olyan arccal fordult meg, mintha már félig megették volna a zombik. A három mardekárosnak több se kellett. Rohantak, mint az őrültek.

    – JOBBAN REPÜL SEPRŰN, MINT TE, TE TEJFÖLÖS TÉSZTA KÉT ELRONTOTT CSOKISSÜTIVEL!

Előző

Következő