12. fejezet

Mégsem-lopott ötletek

   Severusnak május 28-án volt a tizennegyedik születésnapja, Fawn és Raven pedig zártkörű bulit rendeztek neki a lakásukban. Főleg ruhákat kapott, aminek nagyon örült, Raven viszonozta a festményt és tervrajzot készített a Hóborc elleni merénylethez. De a legnagyobb ajándék, hogy végre kaphatott egy saját seprűt, így tudott otthon is gyakorolni a jövő évi válogatásra… gondolta ő. Ugyanis a szomszédok előtt nem valami jó ötlet repkedni, de majd keresnek egy helyet.

   Raven és Fawn sok csokit küldtek neki, és sok sikert kívántak a vizsgákra, amik már vészesen közeledtek, mindenki, illetve szinte majdnem mindenki őrületig tanult. Severust már így köszöntötte Kecske Tóni:

    – Te jó ég, Severus, tudod, milyen nehezen értelek el? Át kellett verekednem magamat a fejedben lévő jegyzeteken!

   Úgyhogy Severus már csak aludt, tanult és evett, Hóborcot szinte elfelejtette – csak akkor jutott eszébe, amikor a szellem gúnyos dalokat énekelgetve elsuhant mellette, de na, akkor aztán mindent nekidobált.

   Malfoy mostanában erős hangulatingadozásban szenvedett, ugyanis sikított róla, hogy borzalmasan fél valamitől. Ez ugyan hamar elmúlt, de észrevehető volt rajta, meg persze nem osztotta meg senkivel – még annak a felajánlására sem, hogy sírhat Severus vállán, meglepő módon. A következő héten már minden visszatért a rendes kerékvágásba – már abban az értelemben, hogy megkezdődtek a vizsgák. Borzasztóan meleg is volt, úgyhogy minden egyes vizsga után Severus rohant, hogy megmártózzon a tóban. Persze ott, ahol senki sem látja. A vizsgákat amúgy nem érezte nagy nehézségnek, nem állította, hogy a bájitaltanon és a sötét varázslatok kivédésén kívül minden tökéletesen ment, de lényegében gond nélkül átcsusszant rajta.

   Az utóbbi idő egyébként nagyon zavartalan volt abból a szempontból, hogy Severus életében először nem panaszkodott a mardekárosokra, merthogy azok most már szabályosan levegőnek nézték. A vizsgákig legmélyebb álmaiban háromszor találkozott Kecske Tónival, akivel kiagyalták a tervet Hóborc ellen. Illetve…

    – Kilopózom megint éjjel…

    – Severus, ezt már sokszor tetted, nem kéne…

    – … és akkor amikor meglátom, mögé lopózom, és elkapom!

    – De Severus, ő egy…

    – Ez lesz az! És akkor pedig…

    – Severus – fogta a fejét a kecske sóhajtva. – Teljesen kiment a fejedből, amit mondtam, szellemektől próbálj tanácsot kérni, erre most meg sem hallod, amit mondok…

   Az utolsó vizsga utáni késő éjjel aztán a fiú tényleg kiment a klubhelyiségből és a folyosókon kereste Hóborcot. Ez jóformán lehetetlennek tűnt a hatalmas Roxfortban, de Severusnak különleges érzéke volt a szellembarátja megtalálásához, és ez most sem történt másképp: hirtelen meglátta egy elágazásnál suhanni Hóborcot, de úgy, mint akit kergetnek.

    – HÓBORC! – üvöltött fel, és rohant. A szellem mintha tényleg megijedt volna, azonban ahogy meglátta Severust, nagy vigyorral a képén suhant is tovább. Neki nem volt baj a szemben lévő fal, Severus viszont, aki már készült rávetni magát, telibe találta.

    – A kis Piton át akart menni a falon – dalolta Hóborc mellette. Severus azonnal felpattant.

    – Ezzel még nincs vége! Elloptad az ötletem, ezért megfizetsz!

   A szellem kezében ott volt egy köteg vízzel töltött lufi, és dobni készült, de erre megállt.

    – Hoooogy? Milyen ötlet?

    – He…? Mármint… – bizonytalanodott el Severus. – Hát az, hogy sárkányokat akartam varázsolni Draco ágyneműjére, de te megtetted az enyémmel!

    – Ja, hogy aaaz – csóválta a fejét a szellem, és csípőre tette a kezét. Persze így már nem tudta fogni a vizes lufikat, így azok leestek, és a kiloccsanó víz is telibe találta Severust. – Arról nem tudtam, hogy te is ezt akartad csinálni. Én nyáron találtam ki. Arra gondoltam, megleplek, mert úgyis olyan jó barátok vagyunk.

    – Mi… – Severus egy darabig nem is tudta, mit mondjon. – De… de akkor… ez azt jelenti, hogy én loptam tőled!

    – Nem tudom – vont vállat Hóborc.

    – SAJNÁLOM! – ordított fel Severus, és megpróbálta megölelni Hóborcot, de túlszaladt rajta, és hasra esett. – BOCSÁNAT! Azt hittem, azt hittem, saját ötlet – temette a kezébe az arcát.

    – Egyfelé jár az aaaaagyunk – kántálta Hóborc, mire Severus azonnal abbahagyta a szomorkodást.

    – Erről olvastam… de hát akkor mi… lelki társak vagyunk! – ugrott fel vidáman.

    – Lelki társak! – ugrándozott Hóborc, és ekkor egy halom konfetti hullott Severus fejére a plafonból.

    – Hé! Ez mi?
    – Régi trükk, csak sosem használtam – legyintett a szellem.

    – Mi? Várjunk csak, ez… ezt én találtam ki! – pattant fel Severus.

    – Én már sokkal régebb óta kitaláltam. Még itt se voltál – húzta fel az orrát Hóborc.

    – Hát akkor… mi tényleg lelki társak vagyunk! – vigyorgott Severus.

    – Lelki társak! – ugrott még egyet Hóborc vidáman, mire a plafonból most víz jött, nyakon öntve Severust.

    – Na, mondjuk, ez nem jutott eszembe – húzta el a száját Severus, de aztán, még ha csuromvizesen is, de újra vidám volt. – Örök barátság – nyújtott kezet.

    – Örök barátság, örök barátság.

   A kézfogás azonban már nem sikerült, többszöri próbálkozásra sem, meglepő módon.

    – Na, mindegy. Hóborc, annyira bűntudatom van, hogy bármit megteszek, amire csak kérsz!

    – Ó! Hát, akkor egyet kérek: aludj az egyik bejárati oszlopon. Nagyon kényelmes hely, pihentem már ott.

    – Ó, rendben.

   Severus tényleg ki is ment, valahogy felmászott az egyik oszlop tetejére a bejárati csarnokban, és hamar el is aludt. Kecske Tóni a fejét foghatta ott bent a fiú fejében valahol, elveszve a sok gondolat között. Hóborc azért kedves volt, hozott a fázós Severusnak egy meleg takarót.

   Na, így történt, hogy amíg Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger a Roxfort megmentéséért harcoltak, Severus egy oszlopon aludt a bejárati csarnokban, csuromvizesen.

   És McGalagony volt az, aki felkeltette kora reggel, mikor elsőként indult a nagyterembe.

    – Severus Frey, mégis mit képzel?! – visított fel, mire a kereteikben szundikáló festményalakok felriadtak és hangosan méltatlankodni kezdtek.

    – Tanárnő! – riadt fel a fiú. – Nem tudok aludni a szobámban!

   Hogy miért felelte ezt Severus? Azért, mert azt álmodta, a harmadik emeleti cápa elfoglalta az ágyát. Csak azért nem volt rémálom, mert a cápa igen barátságosnak bizonyult.

    – Jöjjön le, maga tökkelütött! – üvöltötte McGalagony.

    – De itt kényelmes a hely!

    – Ez még mindig nem ok arra, hogy egy oszlop tetején feküdjön! Jöjjön le, vagy én szedem le onnan!

    – A kis Piton az oszlopon! – hangzott fel egy teljesen más hang, habár ugyanolyan magas volt, mint Severusé, de ennek gazdája nem más volt, mint Hóborc. – Nahát, még mindig itt vagy?

    – HÓBORC! – üvöltött fel a fiú. – MOST VÉGE… ja, már túlvagyunk ezen – hajtotta vissza a fejét, de erre már McGalagonynak is elege volt, éppen emelte a pálcáját, amikor mellette termett Piton.

    – Hagyja csak, Minerva – legyintett a professzor, majd a saját pálcájával lehozta Severust egy nem túl kíméletes módon.

    – Na, de Per báááá’!

***

    – Tehát semmi értelme nem volt annak, amit a félévben terveztél – foglalta össze Piton, miután kihallgatta Severust. Természetesen csak az után, hogy a fiúnak saját ötletéből büntetésből ki kellett takarítania a bejárati csarnokban Frics felügyelésével. Hogy ez kinek volt büntetőmunka? Inkább Fricsnek, aki kisebb idegbajt kapott Severus szájmenésétől.

    – Ez így nem igaz – tartotta fel a mutatóujját Severus. – Kiderült, hogy Hóborccal lelki társak vagyunk.

    – Sok boldogságot – morogta Piton.

    – Akkor mehetek?

    – Menj… remélem, jövőre Raven fegyelmezni fog.

    – PERSZE, JÖVŐRE MÁR Ő IS ITT LESZ! HURRÁ! – ugrott fel a fiú, és kiszökdelt a szobából.

   Ezt az esetet ezúttal a két tanáron és a festményeken kívül senki nem látta, így Severus most szerencsére végképp nem számíthatott arra, hogy valaki megszólja – azonban még ő maga is elfelejtette az akcióját, amikor szájtátva meghallgatta egy hugrabugos beszédét arról, mi történt pontosan Harry Potterrel és két barátjával, illetve hogy miért van a fiú a gyengélkedőn. Természetesen ő is küldött csokit neki, mint sokan mások, és aztán folyamatosan ott ugrált Piton nyakán, hogy miért nem mondta el nekik. Választ persze nem kapott. Ez vezető téma lett az iskolában, a professzor bosszúságára.

   Viszont Severus mégiscsak tévedett, kapott egy megjegyzést este, lefekvés előtt. Úgy tűnt, a mardekáros fiúk ismét mernek beszélni vele.

    – Frey, mikor lesz az esküvő? – szólította meg az egyik nagydarab hálótársa.

    – Milyen esküvő? – kerekedett el Severus szeme. – Valakik el is jegyezték egymást, amíg én harcoltam?

    – A te esküvőd! – vigyorodott el a fiú, a többiek pedig nevettek. – Hóborc a lelki társad, nem? Mindenhol ezt énekli! Na, és ki kérte meg kinek a kezét?

    – Hóborc az örök barátom – húzta ki magát Severus. – Jó éjt! – azzal befeküdt a takarója alá, és a fal felé fordult.

***

   Végül is az évzáró ünnepélyen Severus még inkább tett azért, hogy a mardekárosok utálják – már ha ezt lehetett még tetézni. Kiderült, ők nyerték a házkupát, volt nagy zajongás, őrjöngés, a fiú volt az egyetlen, aki álmodozó szemekkel, mosolyogva dülöngélt örömében. Aztán viszont Dumbledore elmondta, hogy öt diáknak szeretne még pontokat kiosztani.

   A legelső, akit megemlített, nem volt más, mint Severus.

    – Ugyan a Mardekár nyerte meg a házkupát, öt pluszpontot kapnak utólag, Severus Frey miatt, aki iskolánk történetében először méltó ellenfele lett Hóborcnak, és bemutatta azt is, hogy a barátság minden akadályt képes áttörni.

   A többi asztalnál olyan morajlás futott át, hogy „Dumbledore nem normális”, a Mardekárnál viszont egyszerre öten ugrottak Severusra örömükben (még ha nem is értették, miről van szó), aki megpróbált visszaölelni, de nem nagyon jött össze. Többek között azért, mert annyira megdöbbent. Hát, a mardekárosokat rendesen megrészegítette a győzelem, ha már őt is ölelgetik. Aztán már nem volt okuk örülni a többieknek, ugyanis kiosztásra kerültek a griffendélesek pontjai, pont annyi, hogy ők nyerték meg a házkupát öt pont különbséggel. A mardekárosokon kívül mindenki eszeveszetten tapsolt. Ők ugyanis fel voltak háborodva, hogy Dumbledore csak azért adott nekik is pontokat, hogy még inkább feldühödjenek.

    – Ezt nektek! – kezdett el vadul táncolni Severus a Mardekár asztalánál, amire éppen nem figyelt senki más házból vagy a tanárok közül, de nagyon meglepődtek volna, ha látják.

    – De hát te is mardekáros vagy! – értetlenkedett a mellette ülő fiú.

    – A kedvenc számom a kettő, a hetes meg csúnya!

    – Adok én neked! – ugrottak fel többen is.

    – Megvívtam Hóborccal, engem el nem kaptok!

   Azzal kiszaladt a nagyteremből minden feltűnés nélkül. Utána sem tudták elkapni, mert a Hóborccal való futóversenyben eléggé megedződött, és már vissza is tért minden ereje.

   Most már csak a bizonyítványosztás volt hátra, és a hazautazás. Az elsővel valóban nem volt semmi baj, egész jól sikerült, Severus hozta a formáját. Most viszont már nem az Expresszel utazott, hanem a családjával. Az utolsó napon még odament Dumbledore-hoz.

    – Professzor, nagyon szépen köszönöm, hogy pontokat kaphattam – mondta.

    – Ezen nincs mit megköszönnöd – rázta a fejét a férfi. – A találékonyságodért jár.

    – Mint kiderült, nem is olyan egyediek az ötleteim…

    – Az nem baj. Ha szereted csinálni, amit csinálsz, akkor abból rossz nem sülhet ki. Ha többnek érzed magad tőle, akkor jó, ha másoknak is hasznára válhat, akkor a legjobb. A szellemek is örülnek, hogy valakivel szorosabb lett a kapcsolata Hóborcnak.

    – De jó! – vidult fel Severus. – Jó nyarat, igazgató úr!

    – Viszont kívánom – mosolygott Dumbeldore, ahogy Severus elszaladt.

***

   A nyár kapásból úgy kezdődött a Fonó sori házban, hogy Piton meg sem állt a panaszkodásban, amiért ekkora fordulat történt a pontversenyben – és persze ki nem hagyta volna belőle különösen Harry Pottert. Severusra nem mondott semmit, mert az ő tettén hálálkodni nem lett volna mit, de persze kifogása sem volt az ellen, hogy ő is nyert valamit. Fawn és Raven viszont egyenesen megrémültek a beszámolón.

    – Aszta, nem semmi ez a Harry Potter – mondta álmodozóan Raven. Pitonnak nem igazán volt ínyére, nyilvánvalóan, hogy a lány ennyire érdeklődik iránta. – Malfoy mit szólt?

    – Semmit, és ez volt eddig a legjobb reakciója – vigyorgott Severus. – Ez volt az, amihez végre hozzá sem tudott szólni. Mert hát igen, mit mond arra az ember, ha valaki megmenti az iskolát… na, mármint előadott panaszkodó beszédeket, hogy csak kiszínezték a mesét, meg minden, de ki figyelt rá?

    – De nem lett bajod, ugye? – kérdezte Fawn.

    – Kutyabajom! – rázta a fejét Severus, majd hirtelen tüsszentett egyet. – Habár lehet, hogy megfáztam…

    – Akkor mehetsz is a meleg fürdőbe – állt fel a nő.

    – Na, Raven, már csak egy nyár, és megismerheted a Roxfortot! – fordult a fiú a húgához.

    – Tudom, de két hónap még sok… nagyon vártam már a nyarat azért.

    – Megint jöhetnek az előadások! – ölelte át Ravent Severus. – Megyünk a szomszédba virágot locsolni!

    – Micsoda lelkesedés – csóválta a fejét Fawn.

   Erre Raven tüsszentett egyet.

    – Severus után Raven is mehet fürdeni – szólt Piton.

    – Menjünk együtt! – ugrott fel Severus.

    – Az én házamban biztosan nem.

    – Akkor majd küldök bagolypostát, annyi mindent kell még mesélnem!

    – A fürdőből? – kérdezte Fawn.

    – Aha – vigyorgott Severus. Raven a hasát fogva nevetett.

    – Nekem levegőznöm kell – morogta Piton, mint mindig.

Előző

Következő