18. fejezet

Átlátni a Mardekáron

   Természetesen amint adódott alkalom, Severus és Raven rohant Pitonhoz, hogy kérdezősködjenek a dologról. A férfi elmondta nekik azt, ami kiderült Mrs Norris állapotáról és Potter meg a barátai elvetett büntetéséről. 

    – És Per bá’, mi az a Titkok Kamrája? – tette fel a kérdést Severus. – A felirat. Mit jelentett? 

    – Malfoy nagyon odavolt érte – tette hozzá Raven.  

    – Nem csoda, hiszen az olyan aranyvérűek „érdekeit” képviseli, akik nem tűrik meg a mugli származású varázslókat – felelte Piton. – Valószínűleg csak ijesztgetés akart lenni. Nincs bizonyíték arra, hogy létezik ez a hely. 

   Piton azzal elmesélte a legendát. 

    – Hm… és honnan lehet tudni, hogy ki Mardekár utódja? – kérdezte töprengően Severus. 

    – Onnan, hogy kinyitja a kamrát – mondta Piton. – És nem kizárt, hogy ért a kígyók nyelvén, akárcsak Mardekár.

    – De várjunk, ha azok vannak veszélyben, akik nem méltók mágiát tanulni, miért Mrs Norris lett az áldozat? – kérdezte Raven. – Ő csak egy macska. Nem tanul mágiát. 

    – Habár szerintem telepatikusan tud kommunikálni Friccsel – tette hozzá Severus. 

    – Ezért mondtam, hogy csak ijesztgetés – mondta Piton. 

   Severus hamar elfelejtette a dolgot a Titkok Kamrájával kapcsolatban, és igyekezett segíteni Fricsnek, amiben csak tudott. Például sikertelenül sikálgatni a feliratot, vagy árnyékként suhanni mögötte, Mrs Norrist utánozva (mármint két lábon), egyszer pedig még utolsó próbálkozásként el is vitte neki Borzaskát ideiglenes társként. Azért volt utolsó, mert Fricsnek akkor pattantak el az idegei, és úgy kipenderítette Severust a szobájából, hogy zúgva szállt. 

   Ravent vele ellentétben sokkal jobban izgatta az egész történet, de elsősorban Malfoy reakciója volt érdekes a számára. Persze, többnyire betudta annak, hogy nagyobb szájú szeretne lenni, mint amire képes. Egyik este Raven úgy határozott, elmegy megnézni a feliratot. Igazából nem tervezte meg előre, csak annyira nyugtalan volt a dolgok miatt, hogy el akart menni. Severusnak nem szólt, mert úgy gondolta, nem vinné előre, ha társaságban menne, bár azért félt attól, hogy egyedül találkozik ott valakivel vagy éppen valamivel. Az végül is megnyugtatta, hogy félvér és mardekáros, neki biztosan nem eshet bántódása. Gyorsan megvacsorázott, azt mondta a szokás szerint zabáló Severusnak, hogy el kell intéznie valamit, úgyhogy a klubhelyiségben találkozzanak, aztán el is indult a második emeletre. Az úton majdnem összeütközött egy igen sietős léptű prefektusfiúval. 

    – Állj, melyik házba tartozol? – szólt rá Ravenre. 

    – M-mardekár – hebegte a lány. 

    – Menj enni, vacsoraidő van. 

    – Már ettem… 

    – Akkor menj a klubhelyiségedbe, siess! 

    – R-rendben…

   A lány így kénytelen volt elhalasztani a felirat vizsgálását, viszont visszafelé ismét majdnem beleszaladt három diákba, akik másfelől érkeztek: Raven azonnal észrevette, hogy Harry Potter az, és a két griffendéles barátja. 

    – He-helló – köszönt félénken, majd lehajtott fejjel sietett is volna tovább, csakhogy tompa puffanást hallott. Visszafordult, a barna hajú lány pedig már nyújtotta is neki a kis füzetét, ami kiesett a táskájából. – Köszönöm szépen… 

    – Szívesen. 

   Mindannyian indultak volna tovább az útjukra, de Raven egy hirtelen ötlet miatt újból hátrafordult. 

    – Bocsánat, kérdezhetnék… tőletek valamit? – lépett hozzájuk közelebb bizonytalanul. 

    – Mit? – kérdezte a vörös hajú fiú.  

    – Öhm, csak annyit szerettem volna, hogy… ismeritek Severus Freyt? 

   Mindhárman a fejüket rázták. 

    – Lehet, hogy hallottam valahol a nevét, de nem ugrik be, honnan – töprengett a lány.

    – Egy alacsony, bubifrizurás, fekete hajú fiú… elég sovány, és olyan lobogós talárt visel mindig, mint Piton professzor. 

    – Én szerintem emlékszem – szólt Harry Potter. – Mintha tavaly odajött volna hozzám gratulálni… talán a kviddicsmeccs után? 

    – Lehet, hogy ő volt – bólintott Raven. – Öhm, mit gondoltok róla? 

    – Én is ott voltam, nekem elég furának tűnt – mondta a vörös hajú fiú. – Kicsit… hát, flúgosnak. Miért? Te ismered? 

    – Háztársam, csak azért kérdeztem, mert szerintem is fura – vágta rá Raven, majd azonnal folytatta, mielőtt megkérdeznék, melyik házba jár. – Elég sokat beszél rólad, Harry… csak ezért gondoltam, hogy megkérdezem. És Piton professzorról mit gondoltok? Izé… nálatok is olyan szigorú…? 

    – A mardekárosokkal együtt van bájitalóránk, és szerintem mindenkit utál, aki nem mardekáros – felelte Harry. – Főleg a griffendéleseket. 

    – Igen, erről hallottam – eresztett meg egy mosolyt Raven. – Csak ennyit szerettem volna, köszönöm. Sziasztok! – azzal már indult is. 

   Nem véletlenül hallgatta el, hogy Piton és Severus rokona, biztos volt benne, hogy ennek tudatában máshogy fognak hozzá viszonyulni. Az is kiderült, hogy Harry Potter és ez a két barátja nem tudja, hogy Severus mardekáros, és azt sem, hogy két, de inkább három oldala van, és ezek közül ők valóban a „flúgost” látták. A lány elgondolkozott, mi lenne, ha Severus megpróbálna barátkozni velük a valódi személyiségével, és aztán kiderülne, hogy melyik házba tartozik. Vajon egy ilyen esetnél hogyan viszonyulnának hozzá a továbbiakban? Biztosan idegenkednének tőle, de ha ismernék, milyen igazából, nem lehetne akadály a Mardekár iránti ellenszenvük. Raven ezzel a beszélgetéssel sok, Piton által említett dologra is ellenérvet szerzett. Például, ha valóban igaz lenne minden, amit a professzor Harry fennhéjázásáról beszél, a fiú nagy eséllyel bővebben kifejtette volna a tanár iránti ellenszenvét. És hogy a hugrabugosokat és a hollóhátasokat is utálná? Hát, igaz, hogy sokkal többet panaszkodott mindig is más házak diákjaira, mint a sajátjára, de Raven nem nagyon tudta ezt kivételezésnek nevezni, főleg, hogy alapvetően a Mardekáron belül, bár kevésbé rideg, de úgy is igen szigorú volt. Inkább a diáktól függött, hogyan viszonyult hozzá, mint a háztól, igaz, a Mardekárhoz nyilvánvalóan szorosabb a kötődése, elvégre saját háza. Pitonnak persze nem volt épp magas türelmi küszöbje, ez lehetett a dolgok mögött.

***

   Különös (vagy talán nem is annyira különös) módon a Frey testvérpár teljesen máshogy állt Lockhart professzor óráihoz. Severus teljesen odavolt érte, tátott szájjal hallgatta a tanár beszámolóit a kalandjairól, és még jobban ámult ezeknek az előadott változatán. Gyakran maradt órák csevegni a férfival, azaz jót dobott az egóján, amekkorát csak lehetett. Raven ezzel szemben alvásórának használta a sötét varázslatok kivédését, vagy legalábbis meditálóórának, mert valahogy kikapcsolt az agya, amikor Lockhart beszélt, akárcsak Binns professzornál, csakhogy itt egyáltalán nem is ocsúdott fel egyszer sem óra végéig. Azon gondolkozott, mégis hogy a csudába engedhetnek ilyen embert tanítani, mert mindent csinál, csak nem tanít. A házi feladatok voltak a legjobbak: Severus olyan kiszínezett, Lockhartot majdnem istenítő költeményt készített, hogy csak úgy ragyogott a pergamen, Raven viszont újra és újra azon kapta magát, hogy teljesen véletlenül „belelöki” a férfit egy gödörbe és ott is hagyja. Nem is akart már arra gondolni, ahogy első találkozásukkor érzett. Egyszer azonban meglepetésére a lány műve lett a legjobb az osztályából, és kapott egy dedikált könyvet. Nem bírt vele egy légtérben létezni, így átadta Severusnak. Kész. Én egyszerűen nem bírom az egoistákat, állapította meg Raven. 

    – Figyelj, Severus – szólította meg a lány a bátyját egyik nap a klubhelyiségben. – Nincs mostanában roxmortsi hétvége? 

    – De volt már, csak én nem mentem. Nélküled nem lenne buli, most mama sincs ott. 

    – De szeretnél elmenni? 

    – Nem, mondom, hogy nélküled nincs semmi értelme – rázta a fejét a fiú, majd hirtelen felcsillant a szeme. – De támadt egy ötletem! Gyorsan leszaladok majd legközelebb, és bevásárolok! Aztán majd itt megesszük. Miért nem jutott ez eszembe előbb?

   Legközelebb így is történt: Severus csak nagy nehezen tudta vézna alkatával felcipelni a kastélyhoz az alaposan megpakolt szatyrait, de Raven szerencsére már várta a Roxfort kapujánál. Aztán félúton a klubhelyiséghez rájöttek, hogy tudnak varázsolni.

   Amellett, hogy tényleg nagyon ritkán vette őket célba egy-egy sértő megjegyzés, és ezeket mindig figyelmen kívül hagyták, Raven észrevette, hogy Adelaide is kezd ellenszenves lenni vele. Nem érdekelte különösebben, de úgy gondolta, várható volt – sőt, inkább csodálkozott, hogy a többi évfolyamtársa miért nem inzultálta még, és még csak rá sem néztek sehogy sem, nemhogy úgy, mint Adelaide. Pedig az elsőévesek is nagyjából tudtak mindent Severusról. 

    – Bocsánat, nem láttátok a bájitaltankönyvemet? – kérdezte egyik délután a hálóterembe felérve Raven.

    – Minek kell az neked, ha mindent tudsz – dörmögte Adelaide az ágyán hasalva. – Piton kis kedvence… 

    – Szerintem nem utál titeket, sőt, minden mardekáros a „kis kedvence”, ha ezt a szót használod… – csúszott ki a lány száján. Adelaide, illetve az éppen a szobában tartózkodó ikerpár rá emelte a tekintetét. 

    – Hogyan?

    – Ja, csak arra mondtam, hogy a „kis kedvenc” kifejezést általában akkor használják, ha az illetőn kívül mindenki más felé ellenszenvet vagy közönyt tanúsítanak, és leminősítik a „kedvenchez” képest. Ez esetben pedig mindannyian kedvencek vagyunk, legalábbis a többi házhoz képest, de ez nyilvánvaló. Piton professzor csak azért kérdez mindig engem, mert rokonok vagyunk, ezáltal én már korábban tanultam bájitalfőzést.

   A többiek csak bámultak rá. Raven elpirult, és elkezdett kutatni a könyve után. 

    – Akármit is mondtál most, én a helyedben vigyáznék, akár Piton rokona vagy, akár nem – szólt újra Adelaide. 

    – Miért?

    – Úgy hallottam, tavaly volt egy olyan pletyka, hogy a nagyanyád esetleg mugli vagy kvibli lehet…

   Raven Adelaide-re nézett, majd felállt. 

    – Ha ezt tudod, remélem azt is tudod, a nagybátyám mit mondott erre – mondta, azzal indult volna ki a hálóteremből, de a lány még utána szólt: 

    – Akár pletyka volt, akár nem, sokan tudják, és én ezután a helyedben tartanék a Roxfort folyosóin… 

   Raven nem reagált, becsukta maga után az ajtót.

Előző

Következő