19. fejezet

Meccs és párbajozás

   Tudta, hogy nem lehet alapja, de Adelaide megjegyzése szöget ütött Raven fejébe, és nem mert egyedül menni sehol, csakis valaki más társaságában. Általában Severuséban, vagy az osztályával. Az okát persze nem árulta el senkinek, de esténként elég sokat forgolódott. 

   Fawnnal közben valóban minden nap leveleztek, hosszú beszámolókat írtak az óráikról és az iskolában történtekről. A nagymama természetesen megbotránkozott a Mrs Norrisszal történteken: hogy a tavalyi után hogy lehet valaki ilyen, hogy efféle témával ijesztgeti a diákságot, írta. Persze Piton miatt egyikük sem ment bele jobban a dologba, úgy vélték, valóban csak megfélemlítés akart ez lenni. Raven, mondjuk, továbbra sem töltötte inkább egyedül az idejét, a biztonság kedvéért.

   Elérkezett az első kviddicsmeccs az évben, ami nagyon izgalmasnak bizonyult, mert Severus úgy állapította meg, a Griffendélben vannak a fényévekkel jobb játékosok, a Mardekárban viszont a fényévekkel jobb seprűk. A testvérek Pitonnal együtt mentek a lelátóra, hogy megnézzék a mérkőzést.

   Elég hamar egyértelmű lett, hogy a Mardekár vezet. Közben az eső is eleredt, szóval Piton varázsolt hármuknak egy átlátszó esernyőt. Raven és Severus találgatták, Harry Potter miért repül olyan furcsán, aztán nem sokkal később a fiú földet ért, és nem úgy tűnt, hogy épen. Sokan lementek a pályára, de Piton, Raven és Severus a nézőtéren maradtak. Na, ebből mi lesz… – gondolta Raven, mikor meglátta odalent Lockhartot. A reakciók alapján nem túl jó történhetett, mert Harry kevésbé sem lett épebb, és ki is kísérték a pályáról. Az persze kiderült, hogy földet érése előtt még elkapta a cikeszt, így a Griffendél nyerte meg a meccset, Piton legkisebb lelkesedésére. 

    – Azért izgalmas meccs volt – mondta Raven. 

    – Igen, és az is kiderült, hogy nem kellenek ide ezek a méregdrága seprűk! – mondta Severus. – Én a Kométámmal úgy lepipáltam volna őket… nem csak a griffendéleseket, a mardekárosokat is! 

    – És mindenki olyan sérülésekkel menne a gyengélkedőre, mint Potter, beleértve téged – morogta Piton. 

    – Igaz, hihi – nevetgélt Severus. 

   Másnap reggel Raven lement a klubhelyiségbe, hogy ott találkozzon bátyjával a reggeli előtt. A fiú ott ült az egyik kanapén. 

    – Á, jó reggelt, Raven – pattant fel, ahogy meglátta húgát. – Figyu, van kedved meglátogatni Harry Pottert még reggeli előtt? 

   A klubhelyiségben most éppen kevés mardekáros volt, de azok egészen véletlenül a kviddicsjátékosok voltak, és néhány nagy szurkolójuk. Erre a kérdésre gyilkos pillantásokkal fordultak Severus és Raven felé. A fiú ezt észrevette, és összehúzott szemmel a nyelvét öltötte rájuk. 

    – Trollok!

   Na, erre mindenki felpattant, és nekirontottak Severusnak. Azaz a hűlt helyének, mert ő szinte fénysebességgel felkapta Ravent és kirohant vele a helyiségből. 

    – Severus, ezek meg fognak ölni! – sikított Raven. 

    – Nem fognak, mert én gyorsabb vagyok! 

   Severus egyenesen Piton szobája felé iramodott, időközben csatlakozott hozzájuk Hóborc, Raven még nagyobb ijedelmére. 

    – Fut a kis Piton! Fut a kis Piton! 

    – Á, szia, Hóborc, mizújs? – mosolygott rá Severus futás közben. – Legyél olyan kedves, és gáncsold el azokat a mardekárosokat a nyomomban!

    – Megyek is! – szalutált a szellem, és el is tűnt. Hallatszott a csapat kiáltása pár folyosóval arrébbról, mikor Severus végre elérkezett úti céljához, és Ravennel beestek a professzor ajtaján. 

    – Sev, ezt többet ne… – tápászkodott fel Raven a földről. – Jó reggelt, Perselus bácsi. 

    – Jó reggelt – köszönt Piton, aki épp egy bájitalos üst fölé görnyedt az asztalánál. 

    – Na, tehát, Raven, jössz velem meglátogatni Harryt? – kelt fel Severus is. A lány a látszólag nem reagáló Piton felé nézett, majd vissza a bátyjára. 

    – Hát, én kihagynám… 

    – Jaj, Per bá’ miatt ne aggódj, nem fog megharagudni! 

    – Te mindent a legjobb helyen tudsz mondani – sóhajtott Raven. – Nem azért, hanem mert szégyenlős vagyok. Csak hebegnék, meg minden. Most ezt inkább kihagyom. 

    – Hát jó, én gyorsan felszaladok hozzá néhány csokibékával. Találkozunk a nagyteremben! 

   Azzal már ott sem volt. Raven Pitonhoz fordult. 

    – Perselus bácsi… téged zavar, hogy Severus ennyire rajong Potterért? 

    – Severus mindenkiért rajong, ezért nem számítok rá egyáltalán, hogy azt lássa, amit én – felelte a férfi még mindig a bájitalt vizsgálgatva. Raven kicsit elmélázva bólintott, majd elköszönt, és elindult a nagyterembe. 

   Severus eközben édességekkel megrakodva rontott rá az éppen reggeliző Harryre. 

    – Szervusz, nagyon szeretnék gratulálni a tegnapi meccshez, ugye, milyen trollok a mardekáros játékosok? – ugrott neki, a fiú meg hirtelen azt sem tudta, mi van. 

    – Ööö… izé, köszönöm – nyögte ki. 

    – Nagyon jó fogó vagy, és remélem, már minden rendben van a sérüléseddel. Hoztam neked édességet – pakolta le a rakományát Harry ágyára. – Akkor hát jobbulást! És további sikeres meccseket! 

   Majd úgy otthagyta a fiút, mint egy villám. Harry Potter csak nézett utána. 

***

   Amikor Raven és Severus meghallották, hogy egy griffendéles elsőst megtámadott valami, az már nem csak a lánynak, de a fiúnak is több volt a kelleténél. Raven teljesen megrémült, Severus lesokkolódott, és most már ő is elkezdett kicsit félni. Amikor csak tehették, együtt voltak, órák közti szünetekben is meglátogatták egymást. Nem igazán attól tartottak, hogy ők is áldozatok lesznek, hanem hogy egyáltalán miféle szörnyeteg bujkál a Roxfortban. Mindkettejük szobatársai hasonlóan álltak a dologhoz: Severuséi folyton megpróbáltak ráijeszteni, de a fiú ezekre sosem ijedt meg. 

    – Tök mindegy, Frey, te leszel a következő! Az utód már biztosan tudja, hogy a nagyanyád mugli…

    – Téged pedig emlékeztetnélek arra, mert látom, az agyad kapacitása minderre nem terjed már ki, hogy mi volt tavaly. Szerinted mit szólna Piton professzor, hogy ellenem irányuló merényletekkel viccelődtök? Egyrészt sértés, másrészről egyáltalán nem poénkodásra való téma! 

   Szerencsére erre abbahagyták a piszkálódást, legalábbis előtte. Igaz, próbáltak nekimenni amiatt, hogy a múltkor hangosan kihirdette, meglátogatja Pottert, de arra azt felelte, csak az állóképességét akarta tesztelni egy éles helyzetben. Erre már megint elmebetegnek nézték.

   Ravennél Adelaide hangoztatta, hogy jó lenne, ha tényleg eltennék innen az összes „sárvérűt”. Az ikerpár annyit mondott, hogy őket nem érdekli, mit csinálnak a mugliivadékokkal, Scarlett csak annyit tett hozzá, nem tud szólni semmit, mert nem tudja, igaz-e a hír a Titkok Kamrájáról. Ezen kívül az elsősöket úgy összességében elég érzékenyen érintette a hír, a többi ház legfiatalabb diákjai nagyon megijedtek, ezt pedig Adelaide nem győzte kifigurázni, ahol csak tudta. Az ember már tényleg mindenhol újabb és színesebb rémhírbe ütközött, meg sokan gondolták úgy, bizonyos talizmánok megvédhetik őket. Ravent ez annyira nem győzte meg, Severust pedig nem érdekelte, mert ő Hóborcot tartotta személyes védelmezőjének. Mikor a testvérpár ketten ment valahová, a szellem folyton megtalálta őket és „védelmezés” gyanánt elkezdett körülöttük pörögni, amilyen gyorsan csak tudott. Tényleg olyan volt, mintha egy színes fal védené őket séta közben. Mondjuk ezt Raven nem nevezte „védésnek”, neki nem tudott megváltozni a véleménye a kopogószellem rémisztőségéről. 

   Lassan elérkezett a december, és közeledett a karácsonyi szünet is. Raven és Severus már alig várták, nem is csak azért, mert végre kiszabadulhatnak ebből a bizonytalan környezetből. Egyik délután a fiú odalépett a könyvtárban leckét író húgához: 

    – Szia, Raven. Képzeld, ma este párbajszakkör lesz, és úgy tudom, Per bá’ is részt vesz majd rajta – mesélte.

    – Hallottam valami hasonlót… Adelaide mesélt róla egy csapat lánynak. Asszem, ők is mennek… nekem meg ezért nincsen kedvem. 

    – És ha én is jövök? – villantotta meg hófehér vigyorát Severus.

    – Sev, ne csináld ezt, Lockhartnak talán jól áll, de neked nem… 

    – Ó, hát rendben. Na? 

    – Hát, akkor talán elmegyek. Végül is, rossz nem sülhet ki belőle. Menjünk. Majd találkozzunk ott. 

   Így is lett, azonban a lány nem bírta túl sokáig idegileg Lockhart szövegét, míg Severus ezzel ellentétben izgatottan pattogott, még tapsolt is, amikor a professzor úgy mutatta be Pitont, mint a segédjét. Raven nem is értette, hogy mégis Severus hogy lehet még mindig életben ebben az iskolában. Habár egy kicsit már jobban azóta, hogy egyik szünetben fel akarta keresni Pitont a bájitaltanteremnél, és az ajtó előtt hallotta kiszűrődni a hangját, hogy efféleképpen oszt ki egy nagyobb mardekáros osztályt:

    – Az unokaöcsémbe sokkal több ész szorult, mint magukba együttvéve, ezért azt javaslom, inkább tanuljanak és próbálják rendbehozni ezt a szánalmas teljesítményt ahelyett, hogy a szellemi épségéről érdeklődnek. Menjenek a következő órájukra! 

   Ahogy kitódult a csapat, Raven belépett a terembe. 

    – Szia. 

    – Mit szeretnél, Raven? – fordult felé Piton. 

    – Hallottam kintről, amit mondtál nekik. Mi történt?

    – Mint korábban is mondtam, fogást keresnek Severuson. Neki is meg kell mondanom, hogy igyekezzen visszafogni magát. Lassan kezd túlmenni minden határon.

   Raven alig tudta elfojtani a mosolyát arra gondolva, hogy Piton szinte Severus őrangyalaként működik a többi mardekárossal szemben. Talán minden kirohanását kimagyarázza másoknak, ha úgy adódik.

   Egyébként ahogy itt figyelte most a nagybátyját, míg Lockhart beszélt, egyre inkább az az érzése támadt, mintha ő is hozzá hasonló véleménnyel lenne az új professzorról. 

    – Raven, leszel a párom? – kérdezte Severus, mikor a két tanár elindult, hogy párokba rendezze a diákokat. 

    – Nem tudom, én nem tudnék rád átkot küldeni… – bizonytalankodott Raven.

    – Jaj, tényleg – kapott észbe Severus. – Soha nem tennék veled ilyet! 

    – Ezzel egyetértek, Severus, te Warringtonnal leszel – lépett hozzájuk Piton. 

    – De Per bá’ – tágultak kerekre a fiú szemei –, ez a troll engem meg fog ölni.

    – Úgy emlékszem, tavaly ő is azok között volt, akiket elvertél. 

    – Ja, tényleg… hát, majd elővarázsolok egy terelőütőt – mondta Severus nem túl lelkesen. – Hát, szia, Raven. 

    – Szia – intett a lány. Amíg a bátyja odakullogott Warringtonhoz, ő Pitonhoz fordult. 

    – Raven, te Lympsham kisasszonnyal leszel – döntött Piton, majd otthagyta őt. Raven kicsit megkönnyebbülten odalépett a szőke Scarletthez.  

   Ők ketten elég jól szórakoztak, a lefegyverző bűbájra folyamatosan kiesett mindkettejük kezéből a pálca. Ami gyakran elsodródott a körülöttük szerencsétlenkedők miatt. Hát, a többiek már nem voltak annyira jó állapotban, Raven egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Severus körbe-körbe rohangál a teremben, Warrington meg üldözi. 

   Aztán Lockhart megelégelte a szerencsétlenkedést, és Piton tanácsára kihívta Pottert és Malfoyt. Ravennek nem kellett túl sok, hogy az eddiginél még ellenszenvesebbnek találja az utóbbit, a kígyó megidézése már csak a ráadás volt, de ami aztán történt, az nem csak őt rémítette meg, mindenki mást is. 

Előző

Következő