Legolas megsértődött amiatt, hogy Thranduil ráparancsolt, hogy nem találkozhat Inuarasszal, és ezért nem is szólt az apjához a következő napon. Thranduilnak természetesen volt bűntudata, de ezt elfojtotta, mert tudta, hogy neki van igaza, és akár az orkok ellen harcolt az ismeretlen tündenő, akár nem, nem bízhattak benne. Emellett a járőrcsapat nem hozott jó híreket, semmire sem jutottak, de orkok maradványait és Inuaras íját találták meg, amiből feltételezhető volt, hogy este csata folyt. Thranduil megtárgyalta az osztagokkal, hogy nagy valószínűséggel az orkok és a nő egymást keresik, de a maradványok alapján nem lehettek biztosak abban, hogy ez az Inuaras életben volt még. A király megduplázta az ügyön dolgozó harcosainak számát.  

   Már esteledett, Legolas nemrég ment el aludni; Thranduil egy alagsori teremben várta a visszatérő járőregység jelentését, hogy az esti csapat is elindulhasson, azután tervezett csak ő is lepihenni. A jelentés aztán valamiért csak nem érkezett meg, és ez egy kis idő után gyanús lett a férfinak, így kiment a bejárathoz. A kapuőrök a helyükön állomásoztak, de ezen kívül síri csend fogadta őt – ők sem látták a járőröket. Thranduil épp sarkon fordult, hogy utánuk küldjön egy másik egységet, azonban ekkor a bejárati kapu hatalmas robajjal kivágódott.

   Két járőr volt ott, mindkettő elég súlyosan megsebesült, amelyik pedig jobban bírta a járást, a kezében tartotta a félájult Legolast.

   Thranduil azonnal odaszaladt, és látta, hogy a fia reszket, és a lábán vérzik is.

    – Mégis mi történt?! – ordított rá a két őrre.

    – Elkapták őt az orkok – lihegte a másik járőr, aztán elájult.

    – Uram, a többiek… még kint vannak… nem bírom – mondta a másik. Thranduil azonnal átvette Legolast, az őr pedig abban a pillanatban összeesett. A férfi hátrafordult.

    – Hívjatok gyógyítókat! – kiáltott rá a néhány összegyűlt tündére, akik rögtön elrohantak. Legolas hirtelen megmoccant.

    – Apám – nyögte. Érződött, hogy a levegőt is nehezen veszi. – Sajnálom… kimentem… én csak búcsúajándékot akartam adni neki…

    – Most ne beszélj – csitította Thranduil, és idegesen kémlelte az erdőt és a folyosókat is.

    – De… elkaptak, és akkor megvédett, de ő is megsebesült… segíts neki, kérlek…

   Azzal lecsukódtak a szemei. Sikolyok hangzottak fel az erdő felől, Thranduil pedig elhatározta magát: óvatosan lefektette Legolast a földre, a kapuőrökre bízta őt, majd magához vette a kardját, és elindult.

   Futott, így hamar elérte az erdő szélét, aztán bement a fák és bokrok közé. Rengeteg vért látott az avaron és a fák törzsén, de felismerte a nyomokat, az orkokéi voltak; a távolról jövő sikolyok most abbamaradtak. Ellenben a kardja világítani kezdett.

   Azonnal megpördült és csapást mért a felé futó orkra. Még néhány vágással elintézte, aztán újból hangokat hallott kicsit messzebbről, így elindult megkeresni a forrását. Halkan lépett, mindenre figyelve; orkok nem voltak olyan közel hozzá, mert a kardja nem világított annyira fényesen, de hallotta a kiáltásaikat mélyebben fák közül. Most azonban nem ezzel törődött, hanem a sikolyokkal és nyögésekkel, amik már lényegesen közelebb voltak.

   Akkor a sötétségben megpillantotta a tündenőt. Hátulról akár össze is téveszthette volna egy járőrével, de hosszú, fekete haja volt, ezért azonnal tudta, hogy kiről van szó. A nő térdelt az egyik járőr mellett, aki félig ájult volt, vérzett, és szenvedett.

    – Menj onnan! – kiáltott Thranduil a nőre. Az ijedten fordult meg.

   Thranduil most már látta, hogy milyen állapotban van: cipőt nem viselt, csak egy még valamennyire ép állapotban lévő, de helyenként kiszakított barna nadrágot és egy kék, majdnem térdig érő felsőt, amelynek a karja már leszakadt, a fedetlen testrészeire pedig helyenként rászáradt a vér, és vágások borították. A haja rendezetlenül omlott a hátára.

    – Hívj orvost hozzá, súlyosan megsérült – szólalt meg. Aztán eltűnt a fák között.  

   Thranduil visszatért a kastélyba, amilyen gyorsan csak tudott. Legolast már elvitték a gyógyító tündék, a király pedig perceken belül már ismét az erdő mélyében volt, miután útjára indított egy újabb egységet a járőrök keresésére, és elintézte, hogy más gyógyítók a sebesülteket visszavigyék a palotába.

   Egy ideig a kereső egység élén haladt, de hamar levált tőlük, mikor a nyomok két irányba vezettek. A kardja hamarosan ismét kéken felfénylett, és ahogy erősödött a ragyogása, úgy hallotta egyre hangosabban az orkok morgását és hörgéseit. Óvatosan közeledett, egy vastag törzsű fa mögött lapulva, és innen már meglátta a három orkot, akik egy nagy szikla mögött lapultak. Azok megpillantották a kardjának fényét, és felé rontottak, ezért Thranduil is előjött a rejtekhelyéről, nem várta be őket – és ahogy nekirontottak egymásnak, Inuaras felbukkant a szikla mögött. Arra felfutva és a tetejéről leugorva rontott rá egy éppen érkező másik orkcsapatra. Az ő kardja szintén fényesen világított.

   Thranduil négy kardcsapással el is intézte a saját ellenfeleit, és Inuaras is, de ő a földről tápászkodott fel, miután az utolsó orkot is sikerült leszúrnia. A bordájára szorította a kezét, nagy levegőt vett, és sarkon fordulva ismét futásnak eredt volna.

    – Állj meg! – kiáltott Thranduil, és meglepetésére a nő így is tett, és visszafordult.

    – Mögötted! – kiáltotta. De Thranduil már abban a pillanatban tudta is, hogy megközelítették hátulról, és egy suhintással végzett egy különösen nagy orkkal. Az hörögve felkiáltott, majd összeesett.

    – Ki vagy te? Miért üldöznek az orkok? – fordult vissza Inuarashoz.

    – Én üldözöm őket – felelte.

    – Ugye ezt nem komolyan mondtad?

    – Majd meglátjuk, mikor fordul a kocka. Menj innen, és tereld vissza a többi erdőtündét is a helyükre, csak marasztalják az orkokat, ha megtámadják őket.

    – Tudod, hogy kivel beszélsz? – rivallt rá a férfi.

    – Nem, és nem kérek felvilágosítást.

   Ekkor Thranduil kardja ismét világítani kezdett, nagyon erősen, így ő azonnal körbefordult, és a szemei között átszúrta a felé rohanó orkot. Azonnal visszafordult a nőhöz.

    – Mögötted!

   Inuaras is megfordult, de ő nem volt annyira ügyes, és mielőtt még lefejezte volna az orkot, az megvágta a hasán.

    – Orvosra van szükséged – szaladt felé Thranduil, mert a nő összeesett. Ekkor azonban vagy nyolc ork rohamozta meg, amikkel csak jó idő után tudott elbánni, és épp elég sebet szerzett. Mire ismét Inuarasszal tudott volna foglalkozni, ő már nem volt sehol.

   Tovább szaladt, és rengeteg sebesültet talált mindenhol, hát még orkokat. Torkig volt már az egésszel, és ugyan könnyen végzett velük, nem akartak elfogyni. Közben sikolyok hangzottak innen-onnan, de Thranduil felismerte, hogy nem Inuaras volt az.

   Már mélyen az erdő sötétjében járt a hangokat követve, de az lett a vége, hogy ismét körbevette egy csapat ork. Az utolsóknak a fejét egy vágással leszelte, aztán megfordult, és egy imént hallott nesz irányába dobta a kardját, bele a sötétbe. Arra számított, hogy az ork felüvölt, előre bukik, ő pedig majd kihúzza a fegyvert és megy tovább, de nem történt semmi.

   Thranduil biztos volt benne, hogy eltalált valamit, ezért előrelépett. Akkor egy kisebb penge fúródott a lábszárába, és felüvöltött. A sebéhez kapott, de aztán felnézett, és ekkor már látta a nőt. Mintha meglepődött volna, de inkább mérges volt a tekintete. Thranduilnak azonnal feltűnt, hogy a bal alkarját szorongatja. Aztán elvette onnan a kezét. Vörös, mély vágás éktelenkedett ott.

    – Azt hittem, egy ork dobta, nem láttam, hogy ott vagy – nyögte a nő. – Megmondtam, hogy tűnj el! Így csak megöleted magad.

    – Szerintem kettőnk közül te vagy rosszabb állapotban – vágott vissza keményen Thranduil, és kirántotta a pengét a lábszárából, hogy felegyenesedhessen. – Hálás lehetnél, hogy egyáltalán felajánlottam, hogy megmentem az életed!  

    – Nem kell segítség!  

   Ekkor suhogás hallatszott, és egy nyíl majdnem beletalált Inuaras lábába. Thranduil megfordult, és látta, hogy tündék törnek elő a fák közül, teljes fegyverzetben. A nőre támadtak, de ő elmenekült.

    – Az első csapat utána megy, a második itt marad! – utasította az egyik tünde, de Thranduil felkiáltott.

    – Nem! Ne foglalkozzatok a nővel! Adjátok ide a kardomat, és a sebesülteket lássátok el.

    – Igenis, uram!

   Nagyon fájt a sérülése, de élt már át sokkal rosszabbat is, így aligha akadályozta ez bármiben. Miután bekötötte a sebét, parancsba adta a harcosainak, hogy ha megtalálták az összes kint lévő tündét, térjenek vissza a kastélyba azonnal. Ő maga is így tett. Segített volna Inuarasnak, de ahogy ő viszonyult hozzá, úgy döntött, amennyiben nem akarja, semmi szükség rá. Kint hagyja az orkokkal, és majd ahhoz kezd, amihez akar.

   Azonban újra összefutottak, mikor Thranduil visszafelé tartott a kastélyhoz. Susogást hallott meg maga mögül, mint amikor elhajítják a kardot. Aztán már látott mindent, és szinte a másodperc törtrésze alatt történtek az események: Inuaras előtte futott, a kard, egy ork formátlan, mocskos kardja egyre közeledett hozzá, Thranduil pedig gondolkodás nélkül előreugrott. Érezte, hogy a penge belehasít a mellkasába, a vér az arcára fröccsent, de elkapta a nőt, és hátraesett.

   Nem gondolta volna, hogy ennyire az erdő szélén vannak, a nőt a karjában tartva kizuhant a fák közül, Inuaras pedig legurult róla. A kastély nem is volt olyan messze tőle, de rejtélyes módon nagyon kihaltnak tűnt. Thranduil felnézett, és Bolgot látta meg egy seregnyi orkkal a háta mögött.

   A rusnya ork elvigyorodott, majd felemelte a kezét, és felüvöltött. A serege ugyanígy tett, és majdnem lerohamozták Thranduilt és Inuarast, de ekkor nyílzápor támadta meg őket.

   A tündesereg teljesen észrevétlenül érkezett, Thranduil mögül nyilazták az orkokat, majd őt kikerülve kezdték elüldözni őket. Beterelték őket az erdőbe, és szerencsére még Bolg vezetésével is az orkok álltak vesztésre.

    – Uram! – szaladt oda a királyhoz az egyik itt maradt tünde, de Thranduil nem törődött vele, a kezét a mellkasára tapasztva feltápászkodott. Eddig nem nézett Inuarasra, de most így tett, és meglátta, hogy őt is eltalálta a penge, de mélyen, a hasán. A vér ömlött belőle, és a szájából is. A szeme nyitva volt, de kerekre tágult, és látszott, hogy nincs már magánál.

    – Gyógyítót! – kiáltott a tündéinek a férfi.

Előző

Következő