20. fejezet

Pletykák és nyomozás

    – Nem Harry Potter a tettes – mondta Raven. – Szerintem kizárt, hogy ő legyen. 

   A párbajszakkör utáni nap este ő és bátyja a fiú szobájában ültek, az ágyon. Nem volt ott más rajtuk kívül, szinte az összes mardekáros lent tobzódott a klubhelyiségben és egymást túlkiabálva vitatták meg a szakkörön történtekről és az újabb merényletről gyártott elméleteiket.

    – Szerintem se lehet – rázta a fejét Severus. – Kíváncsi lennék, Per bá’ mit gondol. De hát egy szót sem tudtunk kiszedni belőle tegnap, ma meg még nem is láttam.

    – Abból ítélve, hogy nem elutasította a kérdéseinket, csak azt mondta, nem ér rá, vagy úgy gondolja, hogy Potter Mardekár utódja, csak az iránta érzett ellenszenve miatt nem akarja beismerni, vagy pedig nem hiszi, de tudja, hogy a szakkörön történtek épp elég bizonyítéknak számítanak, ezért nem mond semmit. 

    – Na, ja. Hát, szegény Harry… nem, tényleg nem lehet az utód, bár már az összes mardekáros elhitte szerintem. 

    – Igen. Azt nézve, hogy Mardekár Malazár ezer éve élt, nincs kizárva, hogy a leszármazottja, és ezeket a hosszú éveket nézve az sem ésszerűtlen, hogy az utód griffendéles. De nem tudom róla elképzelni, hogy ő lenne tényleg… még akkor sem, ha igaz, amit Perselus bácsi mond róla. Lehet, hogy ha beszélnénk vele, kideríthetnénk, gyanús-e.

    – Gondolod, hogy válaszolna nekünk arra a kérdésre, hogy ő-e az utód? 

    – Nem azt mondtam, hogy így kérdezzük, de ez a kérdés lehetne a legcélravezetőbb. Mondjuk, megutálna minket, az biztos. A felől semmi kétség, hogy tagadni fog, de annak módjából kideríthetnénk valamit. Máshogy tagad a hazug és az ártatlan. 

    – Igazad lehet! Menjünk is, keressük meg, hátha rábukkanunk valahol.

   Így hát a Frey-testvérpár úgy döntött, maguk járnak utána a dolognak. A folyosókon nem voltak túl sokan, így ők mindenhol alaposan körülnéztek, nehogy véletlenül mégis belebotoljanak a Titkok Kamrájának szörnyetegébe, persze azt tudták, hogy elméletben nem érheti őket bántódás, hiszen félvérek. Mondjuk igaz, a Griffendél szellemét ért merénylet után már ez sem volt garancia, szóval Raven és Severus sietősen járták körbe a kastélyt. Sajnos nem sikerült megtalálniuk Harry Pottert, úgyhogy azt beszélték meg, újrapróbálkoznak másnap reggelinél. 

   Korán lementek a nagyterembe, és ott is maradtak, amíg ki nem szúrták a fiút, majd pedig követték, ahogy elhagyta a helyiséget. Ravennek ekkor jutott eszébe, hogy ha ő Severusszal elé megy, lebukik majd a múltkori miatt – végül is ez nem akadályozta meg, úgy döntött, nincs félnivaló, hiszen gyakran látni őket együtt, és az nem kell megemlíteni nekik, hogy rokonok, hihetnek csak annyit, hogy összebarátkoztak. Így hát megszólították a három griffendélest. 

    – Bocsánat – szaladt melléjük Severus, nyomában a húgával. – Sziasztok. Kérdezhetnénk valamit? 

    – Egy kicsit sietünk, de ha rövid, akkor igen – felelte Ron Weasley. – Mit akartok? Persze, ha ti is az utódos dologgal jöttök, akkor nem is számítsatok ránk… 

    – Nem, eszünkben sincs azt feltételezni, hogy Harry lenne a tettes. Mindketten nagyon csodálunk téged, és úgy gondoljuk, hogy ez lehetetlen. 

    – Végre valaki – sóhajtott a lány. 

    – Csak annyit szerettünk volna kérdezni, hogy maga Harry mit gondol a dologról. 

    – Azt, hogy hülyeség – vágta rá az említett. – Nem is értem, hogy jut ilyen bárkinek az eszébe, ha egyszer Hermione is mugli születésű, és az egyik legjobb barátom! Ha én lennék az utód, nem vele kezdtem volna? Igen, tényleg ismerőseim voltak, akiket merénylet ért, de ez nem bizonyíték, azt pedig mindenki látta, hogy nem uszítottam Justinra a kígyót! Lehet, hogy értek a kígyók nyelvén, de akkor sem én vagyok a tettes! 

    – Mi is így gondoljuk – helyeselt Severus. – Ennyit szerettünk volna kérdezni. Sok sikert a továbbiakban, Harry! – hajolt meg mélyen szokása szerint. 

    – Sziasztok – köszönt el Raven, majd bátyjával elindultak a klubhelyiségük felé. – Na, szerinted? – súgta Severusnak. 

    – Szerintem elég bosszús volt. 

    – Nyilvánvalóan az, hiszen az egész iskola rá mutogat. Én a beszédmódjából és a szavaiból azt vettem le, hogy tényleg nem tudja, miről van szó. Igaza van, hogy ellene szól, hogy ismerte az áldozatokat, de abban is, hogy ha mugli származású a legjobb barátja, nem állhat érdekében a mugliivadékok kiirtása. Hacsak nem egy nagyon jó színész, és alibinek kell neki… 

    – Már tavaly is nagyon jóban voltak, és ha tényleg ő az utód, miért nem tavaly nyitotta ki a Kamrát? Ha feltesszük, hogy tavaly még nem tudta, hogy ő az örökös, akkor sem barátkozott volna mugli születésűekkel, hiszen ha Mardekár utódja őket irtja, akkor olyan az utód, aki maga sem tűri a mugli születésűeket, szerintem. 

    – Igazad van. Mondjuk, hogy nem ő az, de a párszaszájúság miatt lehet, hogy mégiscsak Mardekár leszármazottja. Nekem az jutott eszembe, hogy mi van, ha több utód is van most az iskolában, hiszen nem kizárt, hogy ennyi idő alatt több ága lett már a családnak. Egyik kinyitotta a Kamrát, és vagy véletlenszerűen támadja meg az áldozatokat, vagy esetleg Harryre akarja kenni. 

    – Igen, egyet… hé, szia, Hóborc! – kiáltott fel Severus, amikor elsuhant mellettük a szellem. Raven felnyögött, és közelebb húzódott a bátyjához. Valahogy tényleg taszította benne valami. 

    – A két Frey – fordult meg Hóborc, és visszaúszott a levegőben. – Hallottam, hogy a kis merénylőről beszélgettek… rossz fiú, irtja, aki csak ellenszegül neki… 

    – Hóborc, hát te is azt hiszed, hogy ő volt?! – háborodott fel Severus. 

    – Én csak annyit tudok, hogy valahogy mindig köze van a merényletekhez…

    – Várj! Te láttad, ki tette?

    – Nem láttam semmit, csak annyit, hogy a kettős merényletnél ott volt… és Frics macskájánál is… – sorolta Hóborc. – Ő volt a tettes, bizony. 

    – Nincs bizonyítékod! – mutatott rá Severus. – Nem Harry tette! Ha ezt hiszed, mi többet nem vagyunk barátok! 

    – Potter a tettes, Potter a tettes! Irtja a társait, Potter a tettes! – dalolta a szellem, azzal elsuhant. Severus lehajtotta a fejét. 

    – Hát ennyit ért a barátságunk…? 

    – Sev, szerintem Hóborc nem az a típus, aki képes hosszútávon elköteleződni… – próbálta nyugtatni őt Raven. 

    – Igazad lehet… legalább te itt vagy nekem. 

    – Én nem fogom mondani, hogy Potter a tettes. 

    – Hihi – derült kicsit jobb kedvre Severus. 

   A félév utolsó bájitalóráján Raven Scarlett-tel dolgozott, mint mindig. Raven kis megfontolás után úgy döntött, most megtöri azt a szokásukat, hogy nem beszélgetnek, hiszen Scarlett elég rendes lány volt, a párbajszakkörön is jól szórakoztak.

    – Öhm, Scarlett… 

    – Tessék? – pillantott rá a lány. Scarlettnek amúgy vállig érő, kicsit kócos szőke haja volt, és olyan mélykék szemei, hogy szinte világítottak.

    – Te… mit gondolsz? Szerinted létezik a Titkok Kamrája? – bökte ki Raven. 

    – Nem tartom kizártnak, hogy van egy ilyen hely. Hiszen a Roxfort hatalmas, nem hinném, hogy van olyan ember, aki minden szegletét ismeri. Viszont a legenda elvileg úgy mondja, hogy a szörny áldozatai meghalnak, de eddig nem halt meg senki, ezért szerintem csak ijesztgetés ez az egész és semmi köze a valódi Titkok Kamrájához. Persze attól még épp elég nagy baj… vajon mivel dermeszthették meg az áldozatokat, ha még a tanárok sem tudták ennyi időn belül sem feléleszteni őket? És szerinted létezik a kamra? 

    – Hát… azon az állásponton vagyok, mint te, a Roxfort hatalmas, semmi nem zárja ki, hogy létezik a Kamra. De szóval… te hogy vagy ezzel a sárvérűsdivel?

    – Na és te? 

    – Szerintem értelmetlen. 

    – Ó! Sosem gondoltam volna, hogy egy mardekáros szájából hallok ilyet – mosolyodott el Scarlett. – Örülök, mert én is így gondolom. A képességet nem a származás határozza meg. És a legtöbben, akik ilyeneket hangoztatnak, csak azt mondják, amit hallanak otthon. A szüleim tisztavérűek és jómódúak is, mégis folyamatosan eltévedtek itt annak idején. Persze, nem mintha ez számítana. És egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ki kéne irtani a mugliivadékokat. A családom sem aranyvérmániás. Egyszerűen vannak családok, ahová csak boszorkányok és varázslók házasodnak be, és vannak, ahol keverednek muglikkal. 

    – Ó, akkor jó – könnyebbült meg Raven. – Mondjuk, azt gondoltam, hogy te nem vagy annyira mugliutáló… 

    – Nem vagyok. Csak azért nem hangoztatom a véleményemet a témáról, mert egyrészt mardekáros vagyok, és itt ez nem erény – nevetett –, másrészt meg mi úgysem tudunk semmit sem tenni az ügyben. Ez a tanárok dolga. De remélem, azonnal repül az illető.

    – És neked van tipped, hogy ki lehet a merénylő? 

    – Nos, erősen Potterre terelődik a gyanú, hiszen a történtek tényleg lehetnek bizonyítékok, de nem tiszták. Nem ismerem Pottert, nem tudom, de állítólag ő félvér. Én úgy gondolom, hogy ha igaz az utódos legenda, akkor Mardekár utódja mindenképpen mardekáros, és aranyvérű. Egyébként nem lenne értelme mugliivadékokat irtania. Sokkal inkább tippelek valamelyik idősebbik mardekárosra…

    – Például? 

    – Hát, sokan vannak, akikre rá lehetne kenni, de ők szerintem eldicsekednének vele, és ha a tanárok nem is, a mardekárosok többsége biztos tudná. Hozzánk is biztos eljutott volna a hír. Nem is tudom, akárki lehet… szerintem olyanok között van a tettes, akik idősebbek tizenötnél. Nem hinném, hogy egy fiatalabb varázsló vagy boszorkány lenne az elkövető.

    – Igen, ez valószínű.

    – Te mit gondolsz?

    – Hát a tettesről fogalmam sincs. De szerintem biztos nem Potter az, és bár valóban az lenne a logikus, hogy az örökös aranyvérű és mardekáros, de a Mardekár óta eltelt időt nézve az sem kizárt, hogy esetleg mégsem… nem tudom. Szerintem is valószínű, hogy egy idősebb mardekáros az elkövető… de hátha mások tudnak valamit. Például Malfoy. Most ugrott be, hogy amikor Malfoy elővarázsolta a kígyót… mi van, ha ezzel meg akart bizonyosodni arról, hogy párszaszájú-e, hátha az bizonyíték lehet…? 

    – Nem tudom, nekem úgy tűnt, azt Piton professzor súgta neki – mondta Scarlett. Ravennek kikerekedett a szeme. 

    – Hogy… én azt nem is figyeltem. 

    – Nem kritizálom a nagybátyádat, de gondolom te is tudod, hogy őt különösen nem kedveli – súgta Scarlett. Raven a professzor felé sandított, aki most éppen a griffendélesek hanyag munkáját szidta. Szokás szerint. És a legtöbb mardekáros ezt szokás szerint élvezte. Egyébként a lánynak annak idején beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy Piton valóban többször és jobban leteremti a más házba tartozókat ugyanazért, amiért mardekárosokat csak megdorgálja, vagy épp csak elintézi annyival, hogy máskor figyeljen jobban. És valóban a griffendéleseken csattant legtöbbször és legerősebben az ostor. Severus véleményével, hogy ez inkább a tanulókon múlik, mint a házukon, a lány többé-kevésbé egyetértett, mert azért néha a butább mardekárosok is kaptak alaposan a professzor haragjából, de volt már tanúja olyan esetnek, amikor indokolatlannak érezte a történteket.  

    – Igen, ez igaz… ő nem mond semmit a témáról, de igazad lehet, tudom, hogy Pottert különösen… nem szereti. Hát, vagy tud valamit, vagy tényleg csak emiatt csinálta. 

    – Bocsi, tényleg nem akarom őt kritizálni. Amúgy szeretem Piton professzort, mint tanárt és házvezetőt. 

    – Semmi baj, ő ilyen – vont vállat Raven. – Bár azt sosem mondta meg, mi baja a griffendélesekkel, biztos van valami oka rá… úgy értem, nem támogatom, de úgy érzem, erre a kérdésre nem válaszolna. Biztos van valami mögötte. De tanárnak nagyon jó, én is szeretem. A bátyám aztán még jobban, azért vágatta hasonlóra a haját.

    – Komolyan? – nevetett Scarlett.

    – Igen. Gondolom ez kívülről nem látszik rajta, de Perselus bácsi a példaképe.

    – Ez tök jó! Amúgy hallottam egyszer pár mardekárost arról beszélni, hogy őrült meg hogy Piton professzor miért van a pártján. Szerintem nem látszik őrültnek. Igaz, ti ketten olyan tartózkodónak tűntök, de most már látom, hogy te jó fej vagy…

    – Severus azért ilyen, mert azt akarja, hogy hagyják békén. De vannak őrült pillanatai – nevetett a lány. – És aztán a szobatársai folyton ezzel piszkálják, hogy biztos elmebeteg meg szégyen a nagybátyánknak. De amúgy nagyon jó fej ő is, biztosan kedvelnéd. 

   Scarlett mosolygott.

    – Te hazamész szünetre? – kérdezte.

    – Igen, a nagyanyám egyedül van otthon, úgyhogy hazamegyünk. Meg akkor legalább lesz egy kis pihenő a sok titokkamrás pletykától… Te?

    – Én is megyek. Barátaim nincsenek, szóval nem is lenne értelme maradni. 

Előző

Következő