23. fejezet

Indul a mentőakció

   Végül elérkezett hát az indulás napja, és mielőtt Piton kivitte a testvéreket a bőröndjeikkel együtt a vonathoz, Fawn megeskette őket, hogy vigyáznak egymásra, írnak minden nap, és nem nyomoznak a Titkok Kamrája után. 

    – Nyugi, mami, rájöttem, hogy az a víziló nincs a Titkok Kamrájában – mondta Severus. 

    – Kezd gyorsulni a felfogásod – mondta Piton. Severus rávillantott egy csillogós mosolyt. 

    – Vigyázunk, ígérjük – mondta Raven. Fawn még egyszer megölelte őket, majd megvárta, amíg a hármas hoppanál, aztán sétált vissza a konyhába. 

   A vonatnál a páros Pitontól is elbúcsúzott, és elfoglaltak egy kupét. 

    – Szegény mama nagyon aggódik – mondta Raven, miután lepakolták a bőröndjeiket, és leültek egymás mellé. 

    – Aggodalomra semmi ok! – tette fel a kezét Severus. – Viszont valami fontosat kell mondanom. 

    – Mit? 

    – Nos, az, amitől rájöttem, hogy Matyi, a víziló nincs fogságban, az Kecske Tóni magyarázata volt. 

   Raven csak nézett. 

    – Mi? 

    – Tudod, Kecske Tóni, akivel második óta álmodom! Na, megbízott valamivel, ugyanis az a kirakati plüsskecske, tudod, amit megláttam és azóta álmodom, mutattam is neked, szóval az elveszett. És a Roxfortban van. A Matyi-álom csak az elszántságomat mérte, és Tóni családja úgy döntött, tényleg megfelelő vagyok a feladatra. Meg kell találni azt a plüsskecskét, Tóni ma éjjel fogja elmondani, mit mondott a Közvetítő a hollétéről. Raven, kérlek, segíts a keresésben. 

   Raven még mindig csak nézett. Most már az is biztos volt, hogy Severusnak nem csak a gyomrát, de az álmaiért felelős agyterületét is megkezelték valamivel. 

    – Hát, öh – hebegte a lány teljesen értetlenül –, nos… ez… de ez is nyomozás. 

    – Igen, de mami csak arra esketett meg, hogy nem megyünk a Titkok Kamrája után. 

    – De akkor is, ez nem veszélyes? 

    – Azt nem tudom. Nyilván nem életveszélyes, és titokban csinálunk mindent. Figyelj, Dumbledore biztos megérti, sőt, szólok is neki, ő ismeri legjobban a Roxfortot! Emiatt nem kerülhetünk bajba. Ha ő is segít, akkor meg veszélyben sem lehetünk.

    – J-jó… – Raven még értetlenebb volt. – Hát… 

    – Nyugi, mindentől megvédelek! Fogd fel úgy, mint egy kincskereső játékot. 

    – Jó – vont vállat a lány. – Hát, izgalmasnak hangzik, végül is. Én szívesen segítek, bár nem igazán értem, de ha azt mondod, jó lesz… 

    – Az lesz! – vigyorgott Severus. – Na, a plüsskecske elrablójának és Mardekár utódjának egész biztosan semmi köze egymáshoz. Ha belegondolunk, a plüsskecske csak annak kellhet, aki tud a Kecskecsaládról, vagyis álmodott velük, ebben az esetben pedig a kecsketanácsadója már rég agyoncsapta volna egy csészealátéttel az utódot. 

   Ravent ez többé-kevésbé megnyugtatta. A Roxfortba való visszatéréskor hallott hír azonban már nem annyira, ugyanis elterjedt, hogy még egy griffendéles áldozatul esett, ráadásul az a lány, akit Harry Potterrel lehetett sokszor látni. Erre azonban konkrét bizonyíték nem volt, így a testvérpár reménykedett, hogy mégsem történt újabb merénylet, és ha mégis, akkor is meg voltak győződve róla, hogy Harry még mindig nem lehet az utód, legalábbis nem az, amelyik a mugli származásúakra uszítja a Mardekár szörnyét.  

   Severus tehát álmában egy rejtvényt kapott Tónitól: “E helyen kettes számú varázstanulók járnak-kelnek, ezüst és zöld színeket keverik, de az, mely a bűnös és odabent alszik, utóbbit nagyon nem kedveli”. Legalább több mint a semmi, mondta Tóni. Severus elszántan neki is indult a feladatnak, hiszen semmi késlekedni való ideje nem volt. Nem jeleskedett ugyan nagyon a rejtvényekben, de remélte, hogy Raven majd többre megy ezzel.

    – Na, Raven, készen állsz? – tette fel Severus a kérdést a húgának, miután befejezték az első tanítási napon kapott leckéjüket. 

    – Mire? 

    – Hát a mentőakciónkra! 

    – Ja, hogyne. 

    – Na. Kaptam Kecske Tónitól egy rejtvényt, így szól: „E helyen kettes számú varázstanulók járnak-kelnek, ezüst és zöld színeket keverik, de az, mely a bűnös és odabent alszik, utóbbit nagyon nem kedveli”. Raven, te nagyon okos vagy, mit gondolsz? 

   Ravennek azonban a hideg futkosott a hátán, és most nem a megoldással törődött. 

    – B-bűnös? Mármint… ugye nem az utód…? – remegett. 

    – Nem, meg is kérdeztem Tónit, semmi köze a Titkok Kamrájához! De tényleg, vajon miért bűnös…? – gondolkozott el. – Mindegy, ezt majd kitaláljuk. Nyugi, Raven, félvérek vagyunk és persze Per bá’ rokonai. 

    – De az egész Mardekár sejti, hogy mama mugli. 

    – Dehogy, azt nem hitték el, csak piszkálódnak! És ha mégis? Majd elverem terelőütővel a Mardekár szörnyét is. 

    – Ez nem vicces… ah, mindegy – sóhajtott a lány. – Jó, hát akkor… kettes szám, és a bűnös alszik odabent. Hm… kettes szám, és valaki alszik odabent… ez egy hálóterem lenne? 

    – Tényleg, egy hálóterem! – csapta össze a tenyerét Severus. – Hiszen bent alszik valaki, de vajon kinek a hálóterme…? 

    – Hát, ha kettes szám, akkor másodéveseké. Nekem most ez ugrott be. Azt viszont nem tudjuk, a fiúké vagy a lányoké, vagy egyáltalán milyen házé. 

    – De tudjuk! – kapott észbe a fiú. – Mardekár! 

    – Tényleg! Zöld és ezüst! Csak az lehet.

    – És már azt is tudjuk, hogy a „bűnös”, legyen bármi is a bűne, másodéves. Hm… 

   A következő napokban éjszakákba nyúlóan gyártottak ötleteket, megvizsgálták a feladványt abból a szempontból is, hogy mit jelenthet, ha mégsem hálóteremre vonatkozik, de túl sokra nem jutottak, így maradt az eredeti ötlet. Úgy döntöttek, Dumbledore-t nem vonják be, amíg nem kell a klubhelyiségen kívül nyomozniuk. Már csak azt kellett kitalálni, fiú vagy lány ez a bizonyos bűnös, a testvérpár pedig úgy határozott, hogy Severus a másodikos fiúkat, Raven a másodikos lányokat kérdezi meg. 

    – Jó, én felmegyek a szobájukba – mondta Severus egy újabb délután, mikor nem látták a másodikos fiúkat a klubhelyiségben. 

    – Én meg… megkérdezem őket – bökött a fejével a kicsit arrébb ülő másodikos lányok és Adelaide felé Raven. A fiú rögtön el is indult, a lány viszont hezitált egy kicsit, nem igazán akaródzott neki ahhoz a társasághoz menni, mert tudta, hogy valamilyen módon meg fogják alázni. Na, Raven, most fontosabb az ok, amiért oda kell mennem… – vett végül nagy levegőt a lány, és megindult. 

    – I-izé, sziasztok – köszönt halkan, melléjük lépve. A lányok nem túl kedves pillantásokkal néztek rá. 

    – Mit akarsz? – kérdezte Adelaide. 

    – Csak… azt szeretném kérdezni, hogy… a Mardekár színei közül melyiket szeretitek jobban? – nyögte ki nagy nehezen, aztán rájött, hogy ez nem egy nagyon célravezető kérdés. Úgy döntött viszont, nem bajlódik magyarázattal, amíg nem kérdezik.

    – Miért vagy erre kíváncsi? – kérdezte egy szőke lány. 

    – Öh, izé, Piton professzornak kell valamire – bukott ki Ravenből az első válasz, ami eszébe jutott, és rögtön észbekapott, hogy ez a leglehetetlenebb is. – Sz-szóval, Piton professzor megkért engem és a bátyámat, hogy kérdezzünk körbe mindenkit a klubhelyiségben. Nem tudom, miért kíváncsi rá, csak ennyit mondott…

   Az nagyon meglepte, hogy ezt azonnal bevették a lányok, egyáltalán nem is tartották furcsának. Na, ezentúl Perselus bácsit veszem elő, ha nem adhatok magyarázatot – gondolta Raven. Rögtön ki is derült, hogy a lányok e csoportja jobban szereti az ezüstöt (így a „zöld” válasz esetén felteendő kérdés, az „ezüstről mit gondoltok”-ra nem is lett szükség), viszont kicsit egymásnak estek amiatt, hogy min áll jól ez a szín, és ekkor Raven gyorsan megköszönte a válaszokat, majd elslisszolt. 

   Severus pár perc múlva tért vissza a fiúktól. Az ő látogatása így nézett ki:

   Először bekopogott, majd mikor hallotta, hogy „ki az?”, benyitott nagy vigyorral. „Valamiért” a bent ülő négy fiúnak nem derült fel az arca, inkább a szemüket forgatták. 

    – Mit akarsz? – tette fel a kérdést Draco. 

    – Szeretnék feltenni nektek egy kérdést – állt eléjük Severus hátratett kézzel, teljesen jó szándékú arcot vágva. Ami nála ez esetben kicsit ijesztően festett, mert a szája sarkait a füléig húzta, és nagyon ritkán pislogott a kissé kidüllesztett szemeivel. – Mit gondoltok az ezüst színről? 

    – Miért kérdezed? – vetette oda flegmán Draco. 

    – Hát már kíváncsiságból meg sem kérdezhetek semmit? – vonta fel a szemöldökeit Severus fájdalmas arccal. 

    – Én nem gondolok semmit róla – forgatta a szemét a fiú. Severus Crakhoz és Monstróhoz fordult, akik ugyanazon az ágyon ültek, és egy sütis tálból majszolgattak. Visszanéztek Severusra, olyan értelemmel a szemükben, hogy az leírni nem lehet. – Azt sem tudják, mi az az ezüst – legyintett Draco. 

    – És te? – fordult Severus a negyedikhez, egy magas, vékony, barna bőrű fiúhoz. 

    – Nem igazán vagyok oda érte – vont vállat ő. Severusnak azon nyomban kerekre tágultak a szemei, és megfeszült minden izma. – Az ezüst nem néz ki jól sehol, akkor már inkább arany. 

    – Köszönöm – bólintott pislogás nélkül a fekete hajú fiú, majd kisétált a teremből. Onnan már futott lefelé a lépcsőn. – RAVEN! MEGVAN! – kiáltotta leérve a klubhelyiségbe. 

    – Tényleg?! – fordult felé a húga. 

    – Igen, Draco egyik szobatársa nem szereti az ezüstöt, illetve ő mondta ezt egyedül, a többieket nem érdekelte… de hát akkor csak ő lehet! Ő a bűnös! De vajon miben?

   Kecske Tóni ezután nem jelentkezett, így csak találgathattak, hogy miért bűnös az, aki nem szereti az ezüstöt, de aztán az is kiderült, hogy egy szobatársat Severus nem kérdezett meg, aki nem volt ott éppen a hálóteremben. Végül is nem is akarta, mert már megtalálták a rejtvényben említett személyt. Visszatérve rá, megkérdezni viszont aztán végképp nem lett volna jó ötlet őt, hogy miféle bűnt követett el. Severus kezdett kicsit kétségbeesni, hogy vajon azért nem jelentkezik-e Tóni, mert a Közvetítő nincs a helyén, de nem tehettek mást Ravennel, csak éjjel-nappal agyaltak, és már az is felmerült, hogy átkutatják a másodikosok szobáját, de mindig volt ott fent valaki. 

   Severus emellett egyik nap felkereste Hóborcot, és megpróbálta tisztázni a dolgokat, de a szellem még mindig azt hajtogatta folyamatosan, hogy „Potter rossz”, ezért a fiú végleg letett róla. Raven próbálta vigasztalni, bár annyira nem bánta, hogy már nem áll fent a veszély, hogy nyugalomban sétálnak egy folyosón, a szellem pedig nekiáll körülöttük röpködni… végül is Severus újra beletemetkezett a gondolkozásba, így hamar el is feledkezett lelki társának elvesztéséről. Azért még néha esténként eszébe jutott Hóborc, és szomorkodott egy kicsit, de mindig rájött, ha a kísértetnek nem kellett ez a barátság, akkor neki sem kell. 

   Szóval a két Freynek így telt el a január, az elején ráadásul még rendeztek egy zártkörű bulit is Pitonnak… illetve, akárcsak tavaly, Severus telepakolta a szobát a Roxmortsban vásárolt és Fawn által küldött ajándékokkal, majd pedig a testvérpár keresett egy varázsigét, amivel sötétzöldre tudtak mindent változtatni. Feltételezték, hogy ez Piton kedvenc színe. A bűbáj viszonylag jól sikerült, a falak, a bútorok, a bájitalkellékek, az ajándékok mind sötétzöldek lettek, csak hát ők is. Gyorsan feltalálták magukat, és a fal mellé álltak mozdulatlanul. 

    – Boldog szülinapot, Per bá’! – kiáltott fel Severus, mikor a tanár benyitott a szobába. Arca érzelemmentes volt pár néma másodpercig, majd nagy levegőt vett és sóhajtott. 

    – Már megint mit sikerült elrontanotok? 

   Piton azért a maga módján biztosan örült az ajándékoknak, megkérte a gyerekeket, hogy levélben köszönjék meg Fawnnak, majd arra is megkérte őket, hogy ha már nem tudják az ellenbűbájt, tegyék hasznossá magukat, és takarítsák le a zöldet a bútorokról. 

    – Na, Raven, lássunk hozzá – mondta Severus, miután Piton elhagyta a szobát, hogy elintézzen pár dolgot. 

    – Nem lenne egyszerűbb, ha megkérdeznénk Flitwick professzort, hogyan kell pálcával eltűntetni? – kérdezte Raven, aki sosem volt oda a takarításért nagyon. 

    – Én nem megyek ki innen zölden. Egyébként is, ha nem csinálnánk meg, Per bá’ inkább hívná Harry Pottert, hogy takarítsa le ő. Az biztos nem hiányzik szegény fiúnak, így is még mindig azt hiszik, ő az utód – csóválta fejét Severus. 

    – Igaz… oké, én még nem tudom, hogyan kell elővarázsolni tárgyakat. 

   Így aztán ők ketten a fiú pálcasuhintására itt termő szivaccsal először lemosták egymás arcáról és kezéről a sötétzöldet, majd nekiálltak előbb a bútorokat, aztán a bájitalkellékeket letakarítani. A ruháikat és Piton ágyneműjét ezután elküldték kitisztíttatni. Severus következő levelében küldött nagymamájának egy rajzot, amin ő és Raven vigyorognak a nagybácsi szobájában, természetesen minden ugyanolyan árnyalatú sötétzöld, egyedül a kifejezéstelen arcú Piton normális színű. Ez a felirat állt a kép tetején: „ilyet buliztunk Per bá’ szülinapján!”.

Előző

Következő