24. fejezet

Megváltozott taktika

   Eljött a február, és még mindig nem tudtak semmi újat a Közvetítőről, Kecske Tóni továbbra sem jelentkezett. Ennek hiányában pedig a testvérek kezdtek kifogyni az ötletekből. Már komolyan fontolóra vették, hogy szemtől szembe meg kell a dolgot kérdezniük a fiútól, mert a hálótermük egyszerűen sosem volt üres. Aztán persze ha megkérdezik, nyilván nem számíthattak számukra előnyös visszajelzésre, hiszen nem véletlenül nevezhették „bűnösnek”, és ettől Severus és Raven kezdett kicsit megijedni.

   E hónap elején bebizonyosodott, hogy nem történt újabb merénylet, ugyanis az a griffendéles lány, akiről ez a hír terjedt el, jól volt és már lehetett látni az iskolában. Telt az idő, a nap egyre többet sütött, és kicsit úgy tűnt, mintha a Titkok Kamrájával kapcsolatos dolgok kezdenének elfelejtődni, illetve egyre kevesebbet lehetett ilyenekről hallani. Ez nem jelentette azt, hogy a diákok mindennapjai most már félelemtől mentesek lettek volna, de azért valamivel jobban érezték magukat, mert nem voltak további merényletek, és azt is tudni lehetett, hogy hamarosan az áldozatokat is felébresztik. Azért még a Harry Potter iránti gyanakvás nem múlt el néhány diák részéről, és főleg Hóborc részéről, akit ha Severus meglátott, felhúzta az orrát, és elsétált mellette anélkül, hogy ránézett volna. Hóborc sem hederített rá egyszer sem. A fiúnak már nem fájt annyira a barátságuk elvesztése, lassan túltette magát rajta. Raven most egy kicsit elkezdte sajnálni a bátyját, meg hogy annyira ellenségesen viselkedett Hóborccal, amíg jóban voltak.

   Ravent a születésnapja hetén ledöntötte a lábáról egy betegség, így csak a gyengélkedőben ünnepelhetett. Habár azt nem bánta, hogy pont erre a hétre esett a hiányzása, ugyanis Severus elmesélte, mivel készült Lockhart Valentin-napra. 

    – Severus – intette közelebb magához a bátyját a lány, majd suttogóra fogta a hangját –, még nincs vége az évnek, de én… nem bírom. Nem fogok kibírni még egy évet, ha ő tanítja a… 

    – Miről beszélsz, Lockhart nagyon jó fej! – legyintett nevetve Severus. – Egy csomó embernek küldtem üzenetet törpével. Draco is kapott egy verset, majd megkérdezem, örült-e neki. 

   Szerintem nem, gondolta Raven.

    – Neked is akartam, de aztán gondoltam, Madam Pomfrey nem engedné be ide – folytatta a fiú. – De azért boldog Valentin-napot. 

    – Köszi, neked is, bár nincs túl sok közünk hozzá jelenleg – nevetett Raven. 

   Severus nem tudni, hogyan gondolta, hogy ha a törpét Madam Pomfrey nem engedné be, akkor az ő ugrálásokkal teli műsorát miért, mindenesetre megpróbálkozott azzal, hogy előadja húgának a születésnapjára kitalált produkciót, de a javasasszony azzal a tálcával kergette ki a teremből, amin a gyógyszereket szokta vinni a betegeknek. 

   Raven egyébként arra számított, hogy akárcsak a múltkor, Piton fogja neki a tanulnivalókat elhozni, de helyette Scarlett állított be egy este a gyengélkedőre. 

    – Szia! – köszönt mosolyogva, mikor odalépett az ágyhoz. 

    – Szia – köszönt vissza csodálkozva Raven. – Öh, hogyhogy…? 

    – Elhoztam neked a leckét – pakolt le egy csomó könyvet az éjjeliszekrényre. – Remélem, nem bánod, hogy én… – nézett bizonytalanul a lányra, aki megrázta a fejét. 

    – Nem, dehogy, köszönöm, csak nem számítottam rá. Nagyon köszönöm. 

    – Szívesen. Csak gondoltam, más nem hozná el, hiszen senki sem olyan az évfolyamunkból… Holnap megint elhozom a többit. Ha kell bármi más, nyugodtan szólj. 

    – Oké, köszi – eresztett meg Raven egy halvány, de őszinte mosolyt. Scarlett elhagyta a gyengélkedőt. Raven nagyon meglepődött, de végül is örült neki, hogy a szobatársai közül legalább egyvalaki nem akarja kiközösíteni. Lényegében Scarlett is kiközösített volt, de ő a saját választása által. Raven ha akart volna, sem barátkozhatott volna a többi mardekáros lánnyal, és most nagyon örült, hogy Scarlett ennyire kedvesen viselkedik vele. 

   Ravennek, miután elmehetett a gyengélkedőről, első dolga volt újra megköszönni Scarlettnek, hogy elhozta neki a leckét. Ezekben a napokban már a Titkok Kamrájának témája szinte teljesen eltűnt, mindenki úgy vélte, a tettes ekkora kihagyás után biztos nem tér vissza többé. Hóborcot sem lehetett már a Pottert vádló dalt énekelve látni, de ennek ellenére Severus úgy döntött, továbbra sem békül ki vele.

   Mivelhogy elmúlt már február közepe, és eddig is épp eleget késlekedtek, Severus és Raven úgy határoztak, ma este felderítik az ügyet. Vagy legalábbis most élesben megkísérlik. Délután épp a klubhelyiségben tanakodtak, hogyan is kéne a gyanúsítottat vagy a szobáját megközelíteni a lehető leghatékonyabban, mikor váratlan társaságuk akadt.

    – Sziasztok – lépett hozzájuk Scarlett. – Leülhetnék esetleg mellétek? Mondjátok meg nyugodtan, ha nem… csak gondoltam, hátha veled lehetne beszélgetni, Raven. 

    – Persze – bólintott a lány. – Severus, ő Scarlett, a szobatársam. 

    – Szia! – integetett neki a fiú. 

    – Szia, sokat hallottam rólad – ült le Scarlett. 

    – Igen? 

    – Igen. Felsőbbéves mardekárosoktól. Azt mondják, idióta vagy, de szerintem nem tűnsz annak. 

    – Ó, köszönöm. 

    – Mi a helyzet a többiekkel? – kérdezte Raven Scarlett-től.

    – Hát, a többiekkel én nem akarok beszélgetni. A szüleim folyamatosan kérdezgetik, van-e már barátom, de itt mindenki olyan bunkó… egyedül tőletek nem hallottam olyat, hogy „de jó lenne, ha az összes sárvérűt megölték volna”. 

    – Szóval te sem vagy oda a Titkok Kamrájáért – mondta Severus. – Egyre csak gyűlünk. 

    – Miért, ki van még? – kérdezte Raven. 

    – Mi hárman. 

   Scarlett felnevetett. 

    – Tudjátok, én aranyvérű vagyok, de a családom sem támogatja ezt az egészet. Szerintük is hülyeség lenézni a nem tisztavérűeket. Ők is lehetnek igenis okosak, ott van Hermione Granger, a másodikos griffendéles, ő mugli születésű, és a tanárok szinte ódákat zengtek róla, sokszor hallottam. A legtöbb aranyvérű meg maximum az „éppen jó” kategóriába esik bele. 

    – Igazad van – bólintott Raven. – Annyira rossz ez a rendszer. 

    – Utálom, hogy ezzel a házzal szemben annyi az előítélet, de be kell látni, igazak. És egyébként miről beszéltetek? 

    – Ó, te hátha tudnál segíteni! – kiáltott fel Severus. 

    – Miben? 

    – Nos, egy mentőakcióról lenne szó – fogott bele a fiú. Raven nem igazán támogatta az ötletet, hogy elmondják Scarlettnek, mert csaknem biztos volt benne, hogy a lány egy szót sem fog elhinni, és komplett idiótáknak gondolja majd őket, de Severus már mesélt is. – Gyakran álmodom egy Tóni nevű kecskével, ő sokszor nagyon hasznos tanácsokat ad nekem, de most történt egy probléma. Van egy Közvetítő nevű plüsskecske az Abszol úton, ő fogja majd kiválasztani, hogy utánam kihez megy Tóni, na, szóval őt ellopták, és itt van a Roxfortban, de Tóni csak egy fejtörőben tudta velem közölni a pontos helyét.

   Raven kicsit félve pillantott Scarlettre. Ő kikerekedett szemekkel, felhúzott szemöldökkel és kissé tátott szájjal nézett még pár másodpercig, majd megrázta a fejét. 

    – Öhm, nem vagyok benne biztos, hogy mindent értettem. De szívesen segítek, ha bármiben tudok. 

    – Köszönjük! – vigyorodott el Severus, miközben Raven már kezdett is hitetlenkedni: 

    – Mármint te elhiszed? 

    – Igen – bólintott Scarlett. – Hallottam hasonló dolgokról, úgy értem, olyan álmokról, amik más dimenziókból érkeznek… ez is valami ilyesmi, nem? Anyukámnak van egy jó vastag, régi könyve erről a témáról. Nem olvastam, mert nagyon régi nyelvezeten íródott, de anya elmesélte, nagyjából miről szól. Szívesen segítek megkeresni ezt a Közvetítőt, nagyon szívesen beszállok – mosolygott. – És a fejtörőt megoldottátok már?  

    – Nagyjából igen, és nem olyan biztos, hogy a klubhelyiségen kívül van a Közvetítő – gondolkodott el Severus. – Kecske Tóni annyit mondott, hogy „egy hely, mely a kettes számot viseli, és odabent a bűnös alszik”, illetve „a bűnös nem szereti az ezüstöt”. Mi ebből arra következtettünk, hogy mardekáros másodévesek hálóterméről van szó, de hogy miért bűnös a bűnös, azt nem tudjuk. Tóni nem mondott többet, azóta nem is jelentkezett, és nagyon aggódom…

    – Hát nem azért bűnös, mert ő lopta el? – vágta rá Scarlett. 

   Severus és Raven lassan egymásra nézett, és megvilágosodott arcot vágtak. 

    – Ez eszünkbe jutott, Raven? – kérdezte Severus. 

    – Nem hiszem – rázta a fejét a lány. – Köszi, Scarlett – fordult szobatársához még kicsit sokkban attól, hogy egy ilyen egyértelmű dolog nem esett le nekik.

    – Igazán nincs mit, de ettől még lehet veszélyes, ha a lopás valami olyan miatt történt, nem tudom… habár a másodévesek csak nem veszélyesek annyira. És ki nem szereti az ezüstöt? Ezt tudjátok? 

    – A másodéves lányok mind szeretik, a fiúk közül hármat nem érdekel, egy jobban szereti az aranyat, és még egyet nem tudunk – mondta Raven. – Talán hogy biztosak legyünk, jó lenne őt is megkörnyékezni.

    – Á, értem. Lássuk, a másodéves fiúk Malfoy, Crak és Monstro, gondolom, meg Theodore Nott, ez is biztos. Az ötödiket nem ismerem. 

    – Honnan tudod? 

    – Malfoyt mindenki ismeri, akkor már hű talpnyalóit is, Nott apja meg anyukám évfolyamtársa volt itt, a Roxfortban.

    – És hogy néz ki ez a Nott? – kérdezte Severus. – Ő a barna bőrű fiú?

    – Nem, Nott magas, vékony, és kicsit olyan, mint akit éheztetnek. 

    – Akkor őt nem kérdeztem meg! Ezek szerint az ötödik az, akiről nem tudunk semmit, ő mondta, hogy nem áll jól sehol az ezüst. Tehát vagy ő, vagy Nott a bűnös… ők lopták el a Közvetítőt!! – visított fel Severus, mire Raven azonnal lepisszegte. 

    – Mindenki minket figyel! 

    – De hogy szedjük ki ezt belőlük? – kérdezte Scarlett. – Csak nem állhatsz eléjük azzal, hogy elloptak-e egy plüsst…

    – Jó. Kell egy terelőütő. Én bizony nem félek! – húzta ki magát Severus, Raven pedig a homlokára csapott. 

    – Akkor menj oda! 

   Severus így tett, lesz ami lesz alapon, hiszen már így is sokat késlekedtek. Felment a másodikos fiúk hálótermébe, ahol pont Nottot találta Crakkal és Monstróval. 

    – Te vagy Theodore, igaz? – lépett a magas, vézna fiúhoz Severus. 

    – Igen, mit akarsz?

    – Van nálad plüsskecske, vagy nincs? – szegezte neki a kérdést a fiú. Nott szemei kerekre tágultak, majd nevetésben tört ki. 

    – Miről hablatyolsz itt? Meg vagy őrülve! 

    – Senki nem fog kicsúfolni érte, én negyedéves vagyok, és unikornisokkal alszom! Na, gyerünk, valld be! 

   Nottot nem nagyon érdekelte Severus testi épsége, előkapta a pálcáját és egy olyan bűbájt mondott rá, amitől a fiú kirepült a szobából és lebuckázott a lépcsőn. 

    – Severus! – rohant hozzá Raven. 

    – Nem volt egyértelmű a válasz – tápászkodott fel nyögve Severus. – Vagy igazából hülyének néz, vagy csak tetteti, és ez most tényleg nem mindegy. Na, megyek a másikhoz. Hátha kiderül valami tőle. 

   A barna bőrű fiú a klubhelyiségben volt, egy kis asztalnál írt valamit. Ahogy Severus odalépett hozzá, nyomban eltakarta a pergament. 

    – Megint te vagy? – kérdezte. 

    – Igen. Megtudhatnám a neved?

    – Zambini vagyok, de ha megbocsátasz, dolgom van. Mit akarsz?

    – Egy fontos kérdésem van. 

    – Na. 

    – Kérlek, te ne küldj rám semmilyen átkot, amitől repülni fogok. Igenis tudnom kell, te vetted-e el az Abszol úti boltból azt a plüsskecskét, vagy nem. 

   Zambininek, akárcsak Nottnak, kerekre tágultak a szemei, de nem nevetett. 

    – Miről beszélsz? 

    – Tudod, hogy miről! Vagy te, vagy Nott vettétek el! Kecske Tóni mondta!

    – Nem tudom, miről beszélsz – morogta Zambini, majd felállt, és faképnél hagyta Severust. A fiút ez persze nem tántorította el, erélyes léptekkel megindult utána. Raven és Scarlett a távolból figyelték némán, várva a fejleményeket.

    – Zambini!! – kiáltott Severus a másodéves fiúra a lépcsőn, mire ő bosszúsan hátrafordult. – Vagy te, vagy Nott…

    – Maradj már csendben! – szakította félbe Zambini. – Azt ne mondd, hogy te vagy a Kiválasztott, vagy mi.

    – Pedig én vagyok!

   Zambini a szemét forgatta, aztán sóhajtott.

    – Na, jó… elmondom neked, de oda kell mennünk, ahol nem hallanak. Siessünk, nincs időm erre – azzal elindult visszafelé a klubhelyiségbe, csakhogy amint Severus megfordult, megbotlott és egy elég vicces, hullámzós mozgással, illetve valami “Vouu!!” hang kiadásával legurult a lépcsőn. 

    – Severus! – szaladt oda rögtön Raven, nyomában Scarlettel, miközben a mardekárosok, akik látták az esést, csak nevettek. 

    – Jól vagyok, megvagyok – tápászkodott fel a fiú, miközben Zambini is leért, és csak bosszúsan sóhajtott. – Mindjárt jövök. Menjünk, Zambini.

   Folytatták az útjukat, de mielőtt kiléptek volna a klubhelyiségből, Severus még hátrakiáltott háztársainak:

    – Addig nevessetek, míg Piton professzor meg nem hallja! Ő pedig mindent hall!

   Scarlett ezen nevetett, Raven pedig a homlokára csapott. Severus és Zambini pár perces néma séta után – előbbi zord arccal és határozott léptekkel, utóbbi inkább unottan – betértek egy üres tanterembe.

    – Azonnal valld be, mit tettél! – ugrott ekkor Severus Zambini torkának. Egyébként ahhoz képest, hogy Severus pár hónapra volt már csak a tizenötödik születésnapjától, ő és Zambini külsőre majdnem egyidősnek látszottak, hiszen magasságuk és alkatuk is megegyezett.

    – Nyugalom – mondta higgadtan a másodéves fiú. – Nálam van a Közvetítő, igen, de békével érkeztem. Elmondok mindent, de erről senkinek egy szót sem! 

    – Esküszöm – tette Severus a szívére a kezét. 

    – Oké, jól figyelj, csak egyszer mondom el.

Előző

Következő