3. fejezet

Álom a vonaton

   Miután Piton kivitte Severust a pályaudvarra és a fiú eltűnt a bűvös falnál, ő visszament Freyékhez, hogy Fawnnal és Ravennel elinduljon Roxmortsba. Severus eközben felült a vonatra, az utolsó üres kupéba.

   Először csak bámult ki az ablakon, majd egy idő múlva, mikor már úgy tíz perce ment a vonat, elővett egy kis pergamentekercset, amire a verseit írta. Severus verseket írt hobbiként, mint sok minden mást, ezt is csak a családja tudta róla, a legutóbbi pedig épp nagybátyjáról szólt, és ezt most készült folytatni négy sor után. Ha erről a Roxfortban tudnak, szobatársai biztos nem hagyják békén. Mardekárosként mardekáros ellensége lenni nem egy jó dolog, Severus ezért is mutatta magát semlegesnek többek között. Tulajdonképpen úgy viselkedett az iskolában, mintha kicserélték volna. Nem volt rá jellemző az a híres mardekáros barátság, mert egy barátot se szerzett nemhogy a saját házából, máshonnan sem – azért tett így, mert háztársainak döntő többsége felsőbbrendűségi mániában szenvedett, amely magatartás nem is állhatott volna távolabb tőle, viszont közömbösségét nézve mindenki más azt hitte róla, épp olyan, akár a többiek, sőt, hogy többnek képzeli magát mindenkinél.

   Severus valójában úgy alapjában véve furcsa gyerek volt: már-már beteges lelkesedéssel szeretett úszni, még a Roxfort tavában is megmártózott párszor és különös barátságot ápolt az óriáspolippal; félt a hajvágástól, mióta megnövesztette, mert fóbiája szerint kopasz lesz; élete céljának tartotta felfedezni a hosszúlábú antilop fajt, amit Fawn tévéjében látott egy rajzon (később kiderült, milyen állat, de őt nem érdekelte, hogy nem antilop). És ha ez még nem lenne elég, ha boldog volt, valamiért felemelkedett pár centiméterre, egészen addig, amíg meg nem kapta a pálcáját, és ha le volt törve, a fejét a falba ütötte, de úgy, hogy az a többieknek fájt. Volt egy pár dolga, amiről kizárólag rokonai tudtak, és azok is alaposan elcsodálkoztak rajta. Két “személyisége” különbözőbb nem is lehetett volna.

   A verse tehát valahogy így szólt:

Severus Frey:

A titok

Van egy titkom, ami nagy-nagy titok

Vagyis még nem mondtam el senkinek

Éjjelente szeretek a plafonon lógni köntösben

Fejjel lefelé, míg a fejembe nem száll a vér

Nappalonként bájitalokat köpülök, unom nagyon

Szívesebben lógnék a sötét varázslatok kivédése termének tetejéről…

De nem engedik! Mindig ott van valaki, az éj sötétjében ágytálat keres még Hóborc is

Így hát marad a szobám… de az nem olyan buli!

   Nem rímelt, de ez őt nem zavarta: ez egy Severus-féle vers volt. Hasonló verseit nagyon szerette megzenésíteni, attól inkább menekült mindenki, de amikor faarccal szavalt, Raven mindig nevetőgörcsöt kapott, Fawn pedig csak csóválta a fejét. Piton egyszer volt ott, akkor, amikor épp nála Severus az érzelemmentesség helyett a színészetet gyakorolta egy stressz-labdának kikiáltott párnával, és eldobta, amikor nagybátyja belépett a szobába. Nos, pont őt találta el, de a kiengesztelése már egy másik történet… ami azt illeti, Severust azután vacsoráig nem látta senki, csak amikor este Piton visszament a hálójába, egy halom csokoládét és virágot talált ott, mindegyiken a „Szeretlek” felirattal. Severus így engesztelte ki azt, akit megbántott – habár, a férfi ezt nem megbántásként élte meg, sosem haragudott sem Ravenre, sem Severusra, és ezt ők tudták is a távolságtartó viselkedés ellenére. De azért Severus szerette kimutatni az érzéseit hasonló módokon.

   Pitonról szólva, kívülről nagyon ridegnek tűnhetett a viszonya a hármassal, mintha csak eltűrné őket a házában, mikor nála voltak, de valójában nem így volt. Piton persze nem az a típus volt, aki kimutatja az érzelmeit, de a többiek tudták kezdettől fogva, hogy számíthatnak rá, így nem is volt erre szükség. Illetve Severus a szeretet kimutatásának vette azt, hogy mióta ő is a Roxfortban tanul, a nagybátyja mindig őt bombázza órákon nehezebbnél nehezebb kérdésekkel, de a fiú bájitaltanból (és persze sötét varázslatok kivédéséből is) mindig is kiemelkedett, így még sosem lehetett kifogni rajta – Piton mindig vele demonstrálta többi diákjának, milyennek is kéne lenniük az órán. Meg az is valami ilyesmi érzelemkinyilvánítás lehetett, amikor Piton valahonnan megtudta, néhány hugrabugos kicsúfolta Severust – a fiú erről mit sem tudott, csak annak lett tanúja, hogy a férfi levon tíz pontot a háztól.

   Visszatérve az utazásra, a fiú terveinek megfelelően elfáradt, miután a büfés néni minden egyes termékéből alaposan feltankolt és negyed óra alatt be is falta (bár ennek ellenére sosem tudott hízni). Elfeküdt az ülésen, és pár perc múlva aludt is.

   Első pillanatban azt hitte, felébredt, mert teljesen ébernek érezte magát. Felült, és meglepve konstatálta, hogy nem a vonaton van – hanem egy réten.

    – Nocsak, nocsak, milyen rég találkoztunk, Severus Frey – szólalt meg valaki mögötte.

   A fiú megfordult, és felordított. Egy kecskével találta szemben magát.

    – Ne ordíts… – sóhajtott a kecske.

    – K-K-K-K-Kecske Tóni?! – hebegte Severus.

    – Na, gyere ide, barátom – tárta szét a mellső lábait Tóni felágaskodva, a fiú pedig a karjaiba omlott.

    – Kecske Tóni, drága Kecske Tóni, úgy szeretlek! Már azt hittem, vissza se jössz… úgy sírtam miattad, amikor már három hete nem láttalak!

    – Nos, terveimben volt, hogy nyáron is eljövök hozzád, de sajnos közbejött egy kevés dolog. Na, gyere be a házamba, teázzunk egyet. Ott majd te is mesélhetsz.

    – Jaj, abból sok minden lesz, most olyan jó, Raven és mami Roxmortsban fognak lakni, többet találkozunk.

   Kecske Tóni Severus egy visszatérő álma volt, és sokkal valóságosabb is. Az egész úgy kezdődött, hogy egy éve az Abszol út egy boltjának kirakatában látott meg a fiú egy plüss kecskét, ami valami rejtélyes módon vonzotta, sokáig nem is tudta levenni róla a szemét. Megkérdezte Ravent, ő semmi érdekeset nem látott a plüssállatban. Aztán Severus álmodni kezdett a nagyméretű, beszélő kecskéről, aki folyamatosan tanácsokkal látta el. Többek között az ő tanácsa volt az, hogy amikor Severus leöntötte Pitont egy doboz rózsaszín festékkel, akkor ne csak telepakolja a szobáját mindenféle engesztelő ajándékkal, ő is legyen ott bent egy rózsával a szájában, úgy kérjen bocsánatot. Vagy amikor eltűnt a szomszéd néni tökágyása a tavaszi szünetben, és Severus a tanácsra detektív lett, majd összebarátkozott egy macskának álcázott beszélő nyuszival, akiről kiderült, ő lopta el a tököket, aztán ráuszított a fiúra egy mosómedvét. Az eredmények: Piton kiütötte Severust egy varázsigével, máskor meg kiderült, az állatok visszaadták volna a tököket, ha Severus szépen bánik velük – ők amúgy nem voltak mások, mint Kecske Tóni beszélő állatbarátai, a fiú meg azzal bántotta meg őket, hogy véletlenül beleesett egy lyukba, a tökök rejtekhelyére. Perselus Pitont igazán egyedi unokaöccsel és egyben bálványozóval áldotta meg a sors.

   Bonyolult élete volt tehát Severusnak, de nagyon szerette Kecske Tónit, mindig megfogadta a tanácsait a majdnem végzetes végeredmények ellenére is. A pozitívum viszont, hogy ezek az élménydús beszélgetések felértek egy jó hosszú alvással.

    – Mondd, miért nem találkoztunk ennyi ideig végül is? – mondta Severus, miközben beléptek a kis faházba a rét szélén, és leültek a szűkös helyiség közepére az asztalhoz.

    – Nos, le kellett rendeznem a barátaimmal néhány dolgot… nem karmolhatják csak úgy össze a jelenlegi Kiválasztottat.

   Kiválasztott annyit tesz, mint az a személy, akit jelenleg a kecske ellát tanácsokkal. Kecske Tóni ugyanis a Nagy Mágikus Kecskecsalád tagja, ő a soros, hogy megjelenjen az emberek álmaiban, ez így öröklődik náluk generációkon át. Ők lényegében egy másik dimenzióban léteznek, és alvás közben beszélhetnek a Kiválasztottal, de szabályozhatják is a beszélgetés idejét – legalábbis így mesélte Tóni, amikor először találkozott Severusszal. A fiú mellesleg egy kicsit sem lepődött meg a dolgon, örült is neki, mert tanév közben személyesen nem beszélhette meg senkivel a dolgait.

    – Tudod, azt hittem, megnősz mostanra, de egyáltalán nem változtál semmit – mondta Tóni, miközben teát töltött a kirakott csészékbe.

    – Hát, igen – helyeselt Severus. – Szeretnék olyan magas lenni, mint Per bá’, de két éve egy centit sem nőttem. Mami azt mondta, apa tizenöt éves kora körül nőtt meg nagyon, úgyhogy valószínűleg én is akkor fogok.

    – Nem csak a külsődre, a személyiségedre is értettem.

    – Hát, Per bá’ remélte, hogy tizenhárom éves koromra megkomolyodom, de nem így történt – húzta ki büszkén magát a fiú. – Tényleg, most miről fogunk beszélni?

    – Gondoltam, csak beszélgessünk, úgyis régen találkoztunk. Mit vársz a tanévtől?

    – Ó, nagyon jó lesz! Mondtam, Ravennel mi van…

    – Tudom, mennyire össze vagytok nőve.

    – Hát persze! Inkább olyan, mintha az ikertestvérem lenne, tudod, amikor tudjuk a másik gondolatait is. Nagyon szeretem őt! Ugyan a napok elteltével egyre jobban bírtuk a távolságot, ő sokat sírt mindkét évben, de folyamatosan írt. Én kaptam a legtöbb levelet az iskolában! Egyébként megfordult a fejemben egy kérdés, de eddig nem tudtam feltenni. Mit csinálsz, amikor nem találkozunk?
    – Ugyanolyan dolgokat, mint te, normális életet élek a kecskevilágomban. Néha információkat hallgatok a Közvetítőtől…

    – Közvetítő?

    – Nem is mondtam? – döbbent meg Tóni. – Azt hittem, említettem a legelején… a Közvetítő a plüssállat, ő is egy személy, ő választja ki azt, akinek a tanácsaimra van szüksége. Most is figyeli a járókelőket, hogy ki lehet a következő.

    – És mindig olyan időseket választ ki, mint én?

    – Hát, igen, bár ez attól függ, ki mikor ér el egy bizonyos érettségi szintet… ez nálad igen meglepő, mert bár nálam te vagy az első, az összes ember, akiről eddig hallottam, nehezebben dolgozta fel a dolgokat… de hát a következő nem lesz ilyen szerencsés valószínűleg, majd azt is megtapasztalom.

    – Várj! Akkor mi egyszer elválunk? – vágott elkeseredett képet Severus. Tóni sóhajtott.

    – Nyugodj meg, az még messze van… akkor már nem fogsz így siratni.

    – Ja, akkor az tényleg jó messze van – vigyorodott el a fiú, és megnyugodva visszahuppant a helyére.

    – Igen, de most viszont a beszélgetésünknek itt vége, mindjárt megérkezik a vonatod.

    – Rendben, majd beszélünk. Szia!

    – Szervusz, Severus.

   Minden elhomályosult, majd amikor kitisztult a kép, a fiú ismét a kupéban feküdt. Nagyot nyújtózott, majd érzékelte is, hogy a Roxfort Expressz megérkezett, így gyorsan magára kapta az iskolai talárját, és kiment a többiekkel együtt.

Szerzői megjegyzés: a macskának álcázott nyuszi és a mosómedve ötletét köszönöm Victoriának!

Előző

Következő