A nőt azonnal elvitték a gyógyítók, ahogyan az összes többi sebesültet is, akiket az erdőben és a kastélyban találtak. Pár napig teljes őrület uralkodott az erdőtündék között. Három harcost vesztettek el, csak kevesen szereztek maradandó sérülést, míg mások hosszabb vagy rövidebb idő alatt felépültek. És valószínűleg így is a legjobban jártak – maga Bolg volt a támadás vezetője.

   Thranduil minden nap elment és megtudakolta, hogy van Inuaras. Mivel nagyon gyorsan meg akarta tudni, mégis mi történt az erdőben, a nélkül is kérdezősködött volna az állapotáról, hogy Legolas kéri erre. A kisfiúnak még pihennie kellett, de folyton az apjával volt, és aggódott Inuarasért; amikor Thranduil visszatért a gyengélkedőről, mindig odarohant hozzá, és könnyes szemmel kérdezte, van-e új hír, ahogyan ma is.

    – Hogy van? – kérdezte Legolas remegő szájjal.

    – Már nincs életveszélyben – ült le Thranduil az ablak melletti székre. A fia megkönnyebbülten pattant fel az ágyára. – A gyógyítóknak sikerült megmenteniük őt. Még eszméletlen, de valószínűleg hamarosan felébred.

    – Akkor meglátogathatom őt, ugye?

    – Amint jobban lesz. De először én beszélek vele.

    – De nem gonosz… ne bánj vele úgy!

    – Nincs ellenünk, nem fogom bántani. Azonban meg fogom tudni, hogy mit keresett itt ő és az orkhorda. Ez a legfontosabb.  

   Innentől számítva a harmadik napon jelentette Thranduilnak az egyik gyógyító, hogy Inuaras most már olyan állapotban van, hogy lehet vele beszélni. A nő azt üzente vele, hogy kéri a királyt, minél hamarabb bocsássa szabadon.

***

   Mikor Inuaras magához tért, puha ágyat érzett a háta alatt, és a tetőablakon át beáradó gyér napfény még a szemhéján keresztül is bántotta a Zölderdő homályában töltött sok idő után. Aztán lassan már ki tudta nyitni a szemét, és felült. Egy otthonosan berendezett, világos, kicsi szobában találta magát, és kényelmes, halványrózsaszín köntöst adtak rá, de ez a legkevésbé sem töltötte el megnyugvással. Bosszankodva állapította meg, hogy behozták a palotába.

   Gyorsan felpattant és hirtelen meglepődött, hogy a sebei nincsenek sehol. Felhúzta a ruhája ujját, de egy heget nem talált magán. A szemben lévő szekrény falára szerelt díszes keretű tükörbe nézve arra gondolt, hogy olyan, mintha… mintha nem töltött volna el hónapokat az orkhorda üldözésével.

   És mielőtt lepergett volna a szemei előtt, hogy miért tette, amit tett – amit nem engedett meg magának egészen idáig –, az ajtóhoz sietett, és megpróbálta kinyitni. Akár az ablakon is kimászott volna, mert semmi kedve nem volt az erdőtündékkel foglalkozni, de feltehetőleg az nem lehetett nyitható, se pedig fegyver nem volt nála. És az ajtót is bezárták.

   Szerencséjére, vagy talán nem is annyira szerencséjére nem hagyták őrizetlenül, mert miután megrángatta az ajtókilincset, kívülről kopogtattak.

    – Asszonyom, egy őr vagyok, akit a te szobádhoz rendeltek, míg fel nem ébredsz. Benyithatok?

    – Igen – felelte Inuaras.

   Megmondta az őrködő tündenőnek, hogy hálás az ellátásért, de mihamarabb el szándékozik hagyni a palotát. Ő azonban előbb ragaszkodott ahhoz, hogy egy gyógyító megvizsgálja, és így is történt, Inuaras legkisebb örömére – de a gyógyító is megállapította, amit ő, hogy minden rendben van, a sebei teljesen begyógyultak. Inuarasnak csak ekkor jutott eszébe megkérdezni, mennyi ideje van itt, a választ hallva pedig sürgette a gyógyítót, hogy intézze el, hogy elmehessen innen.

   Jobban nem is alakulhatott volna… nem akartam a Zölderdőbe jönni, erre az erdőtündék megzavarták az orkokat, és ha el nem pusztították őket mind – ami ugyan nem baj, csak nekem –, akkor már vissza is tértek oda, ahonnan jöttek… az urukhoz. És úrnőjükhöz.

   Nem sokkal később kopogtattak az ajtaján. Felegyenesedett az ablak alatti kis kerek asztalnál ülve, és hangosan kiszólt:

    – Tessék.

   Az ajtó kinyílt, Inuaras legnagyobb döbbenetére pedig az a férfi lépett be a szobába, akivel az erdőben találkozott. Magas volt, aranyszőke hajú és kék szemű, igen sűrűn díszített köntösben, szokatlan egy erdőtündéhez, gondolta. Egy sóhajtást elfojtva visszafordult az asztal felé.

    – Nem beszélhetnék már rögtön a királlyal?

    – Én vagyok a király.

   Inuaras felkapta a fejét.

    – Oh. Ez… kellemetlen.

    – Nem így kellene talán beszélned egy királlyal, aki ráadásul a megmentőd is – vonta fel a szemöldökét Thranduil.  

    – Nem úgy értettem, uram – mondta Inuaras, és felállt, de a hangjában érződött, hogy kelletlenül nyomja meg az „uram” szót. – Csupán nem gondoltam volna, miután épp veled találkoztam az erdőben. Szóval te vagy Thranduil király. Hallottam a neved, de nem ismertem az elődödet, így nem ismerhettelek meg. Bocsáss meg.

    – Nincs rá szükség, hacsak nem azért, ha kiderülne, te magad csalogattad ide az orkokat.

    – Nem volt szándékomban a Zölderdőbe jönni. És nekik sem, összezavarodtak idebent. Elmenekültek? Vagy mindet megölték a harcosaid?

    – Volt egy nagyobb csapat, köztük Bolggal, amely meg tudott szökni előlünk, de gondoskodtam róla, hogy ne térjenek vissza, így nem kell aggódnod miattuk. Most viszont, hogy te már tudod a nevem, nem kell bemutatkoznom. A nevedet hallottam, Inuarasnak hívnak. Hálás lennék, ha azt is elmesélnéd, pontosan ki vagy, honnan jöttél, és ami a legfontosabb: miért.

   A nő állta a király tekintetét, szinte már tolakodóan bámult a szemébe. Szürke íriszei voltak, de nem érződött bennük hidegség, mégis tudott igazán szúrósan nézni.

    – Ezen a területen te vagy az uralkodó, és kötelességem lenne elmondanom, de hadd tartsam meg magamnak az okát. Kérlek, engedj szabadon minél előbb. Az orkok nem térnek vissza, nem Zölderdőt támadják.

    – És mi lesz azután? Egy kardod van és egy késed. Azzal szándékozod kivágni magad az erdőből? Egyedül? Mondd meg végre, honnan valósi vagy, és kíséretet adok melléd, hogy biztonságban visszatérhess. Persze amennyiben nem a halálodba kívánsz futni, ugyanis első találkozásunk alkalmával azt mondtad, te üldözöd az orkokat. Bolgot – tette hozzá gúnyos hangon, mire Inuaras felszisszent.

    – Nevess csak, nekem nem Bolg kell. Semmi dolgom vele. Azt akarom megölni, akit szolgál.

   Thranduil rákapta a tekintetét, de úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a hangnemet.

    – Kit szolgál?

   Inuaras most elfordította a fejét.

    – Ha nem tudod… akkor nincs dolgod vele. Nem gondolom, hogy érdekelné őt a Zölderdő tündéi és kincsei. Bár még talán a jövőben ez is megeshet.

    – Örömmel tölt el, hogy nem feltételezed rólam, hogy holmi jótevő tündeúr lennék, aki segítségére siet a legtávolabbi bajbajutottaknak is, mint sokan, akik bemerészkednek ide és hozzám fordulnak – mondta Thranduil.

    – Hát, ezt például hallottam rólad…

    – Térjünk vissza a tárgyra. Mi okod van üldözni Bolg seregét? Kit szolgál?

    – Azt mondtam, szeretném ezt megtartani magamnak – fordult vissza Inuaras.

    – Nem fogod. Tudni akarok mindenről, ami a határaimon belül zajlik.

    – Ehhez semmi közöd nincs. – Inuaras most már hangnemet váltott, és dühös volt. – De mondd, miért te magad kérdezel ki? A királyok nem küldeni szoktak valakit?

    – Nem bízol talán bennem? – Thranduil igyekezett úrrá lenni a saját dühén. Inuaras különösnek találta az arckifejezését – semmit nem tükrözött, de a kimerevedett szemei elárulták, hogy felbőszült. – Megmentettem az életed, ha nem tudnád, és én magam is megsérültem közben. Cserébe áruld el, amit tudni akarok.

    – És aztán?

    – Emlékeztetnélek, hogy én itt király vagyok. – Thranduil most már felemelte a hangját, és közelebb lépett. Inuaras továbbra is állta a tekintetét.

    – De nem az enyém. Akár ki is tehetsz innen, én azzal csak nyerek, te pedig megszabadulsz egy nyűgtől.

   Thranduil hátralépett.

    – Rendben, ahogy gondolod. Még akár ez is megtörténhet.

   Majd kiviharzott az ajtón, és erősen bevágta.

    Hisztériás majom, gondolta Inuaras. Lerogyott a székére, és az asztalra könyökölve megtámasztotta a homlokát. Nem tehetett ellene semmit, most elözönlötték az emlékek, bármennyire is próbálta megállítani. Az ablakra felnézve látta néhány a kastélyra hajló fa tetejét, a fényes napsütést… és fájt annak emléke, aki már nem láthatja ezeket többé.

   Egy könnycsepp gördült le az arcán.

Előző

Következő