30. fejezet

Malfoy titokzatos gondolatai

   A Roxfortban persze beindult a rémhírgyártás, szokás szerint, mindeközben pedig Severus a nagybátyját kergette a folyosókon, hátha megtud valami érdekeset a Black utáni nyomozásról. Piton ezt viszont nem tűrte sokáig idegileg, és először történt meg, hogy tényleg felcsattant Severusszal szemben. 

    – Még mindig nem tudsz semmit, Per bá’? Hogy jutott be Black, hogy? – pattogott a férfi szobájában az íróasztal mellett Severus. Piton erre felpattant, és a fölé magasodó professzortól Severus hirtelenjében hátrahőkölt kicsit. 

    – Nagyon is sok mindent tudnak a tanárok, amit a diákok nem, és nem véletlenül van ez így! Mondd, Severus, mi lenne, ha végre felhagynál a zaklatásommal, és a húgoddal foglalkoznál? Láthattad, hogy nagyon megviselte a tavalyi év, és most már az idei is! Ha megbocsátasz – zárta le itt a vitát a professzor, és kiviharzott a szobából. 

   Severus pár másodpercig nézett maga elé, aztán visszasétált a klubhelyiségbe. 

    – Szia, Raven – huppant le húga mellé az egyik kanapéra. 

    – Szia. Mi az? 

    – Szerinted keveset törődöm veled, Raven? 

    – Hogy? – lepődött meg a lány. – Nem, egyáltalán nem. Pont eleget – nevetett. – Miért? 

    – Megpróbáltam megtudakolni Per bá’tól a Black-dolog eredményeit, de ideges lett, és azt mondta, inkább veled kéne foglalkoznom, mert nagyon megvisel a dolog.

    – Oh… hát – vett nagy levegőt Raven. – Szerintem nem foglalkozol velem keveset. Elkísérsz, ha egyedül mennék valahova a folyosókon, és meg se kell kérjelek. Jó, tényleg megvisel, mert hát tavaly is egy gyilkos járt a Roxfortban, meg aztán most is…

    – Akkor jó, örülök, hogy nem kevesellsz – vigyorgott Severus. 

    – Téged szerintem nem is lehet. 

    – Oké, ezt hallanotok kell! – szaladt oda hozzájuk ebben a pillanatban Scarlett. – Nem lesz mardekáros meccs, lemondták. Hugrabug megy helyettük a griffendélesek ellen.

    – Mármint hogy? – pislogott értetlenül Severus és Raven. 

    – Malfoy karja miatt! Idióták! – csapott a homlokára a lány. – Ez már nekem is fáj… 

    – Ne is beszéljünk róla, nem bírom – sóhajtott Raven, majd eszébe jutott a nagyteremben töltött éjszaka. – Scarlett, ülj le, mesélnem kell valamit. 

    – Na – dobta le magát mellé a szőke lány, Severus pedig közelebb hajolt hozzájuk. Raven elmesélte, amit látott. – Mit nézett? Biztos pók mászott az arcomon. Vagy nyitva volt a szám. 

    – Nekem az jutott eszembe, hogy könnyen megtudhatom, ha Perselus bácsi megtanít a legilimenciára. 

    – Az nem túl magasszintű?

    – Én már tanulhatnám, de Per bá’ túl felelőtlennek tart – szólt Severus. – Okklumenciára meg szerinte nincs szükségem, mert aki belenéz a fejembe, annak rögtön megfájdul a sajátja. De Raven, ha megkéred, biztos elkezd megtanítani az alapokra. Nagyon menő lenne.

    – Lehet, hogy megkérem majd. 

    – Na, aztán számolj be nekem, miért nézett Malfoy – mondta Scarlett. – Már engem is érdekel. 

    – De meg is kérdezhetem! – kapott észbe Severus, és már pattant is fel, de Raven visszahúzta a karjánál fogva. 

    – Neee! Biztos tagadni fogja. 

    – De mié…

   Ekkor a hármas egy irányba nézett el, arcuk azt tükrözte, hogy ugyanaz a dolog egyszerre hasított az agyukba. Nagyon nevetségesen festhettek, mert Raven még mindig Severus karjába csimpaszkodott enyhén oldalra dőlve, a fiú pedig kissé berogyasztott térddel állt. Scarlett törte meg a csendet, durranáshoz hasonló hangot hallatva a kitörő nevetéstől. 

    – „Ha az apja megtudja”, hogy belezúgott egy Lympshambe, kidobja az ablakon – temette a kezébe az arcát. 

    – Miért, mi van a Lympshamekkel? – kérdezte Severus. 

    – Lenéznek minket. Nem annyira, mint mondjuk Weasleyéket, de tudják, hogy ránk nem lehet számítani, ha muglikat támad kedvük szidni. 

    – Ezt tudnom kell, meg is keresem Perselus bácsit – pattant fel Raven, de Scarlett rögtön maga elé emelte a kezét. 

    – Várj, komolyan vetted? 

    – Szerintem nem kizárt. De poén lenne – nevetett fel. 

    – De nekem nem! Ez tök ciki – motyogta maga elé a lány. – Habár, egy ekkora tapló gondolhat bármit, bele fog bukni. Maradjon csak Pansy Parkinsonnál, ő bele van zúgva, de csak mert nem épeszű. 

    – Nem baj, én erről meg akarok győződni. 

    – Hát akkor tessék – sóhajtott Scarlett. 

    – Még mindig megkérdezhetem – ajánlkozott Severus. 

    – Inkább ne – rázták a fejüket a lányok. 

   Ravennek hamarabb volt alkalma feltenni a kérdést a professzornak, mint megkereste volna őt a tanári szobában, ugyanis a következő sötét varázslatok kivédésére ő jött be helyettesíteni. Scarlettnek és neki semmi baja nem volt Lupinnal, de nem is szóltak semmit, mikor Piton szidni kezdte a tanárukat, elvégre az összes mardekáros lelkesen helyeselt. Raven Piton viselkedését letudta annyival, hogy nem ért egyet Lupin tanítási módszereivel – sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy lehet, hogy a háztársai így nekimennének Lupinnak csak a külseje miatt, mert persze egyáltalán nem a módszerekről való véleményeik miatt értettek egyet a bájitaltan-professzorral. Aztán végül is ezt is letudta azzal, hogy arisztokraták. Persze a lány örült nagybátyja örömének, hogy végre tarthat egy órát abból a tantárgyból, amire mindeddig vágyott. Látszott is rajta ez, de a lánynak közben szöget ütött valami a fejében, valahogy mégis úgy találta, a professzor nem annyira lelkes, mint valószínűleg alapesetben lennie kéne. 

   Miután az évfolyamtársai elhagyták a termet, Raven odalépett nagybátyjához. 

    – Mondd, Raven. 

    – Elkezdett érdekelni mostanában a legilimencia – fogott bele a lány. – Arra szerettelek volna megkérni, hátha megtanítanál vele kapcsolatban pár dologra. Úgy tudom, te jól ismered ezt a területét a mágiának. 

    – Ez így van – bólintott Piton. – És nem kételkedem benne, hogy neked is van épp elég tehetséged és felelősségérzeted is hozzá. De még csak tizenkét éves vagy, Raven, ez az egyetlen tényező, ami miatt nemet mondok. Könnyen tanulsz, kifejezetten az effajta mágiát, de azt hiszem, tanulnod kell még egy kicsit, hogy biztosan mindent megérts. 

    – Hát, rendben – mondta Raven kicsit lelombozva. – Jövőre, esetleg? Pár hónap múlva már tizenhárom leszek. 

    – Ha úgy látom, a tanév végeztével örömest megtanítalak az alapokra. 

    – Köszönöm! Akkor megyek is!

   A folyosón még elérte Scarlettet. 

    – Nyárra sikerült lebeszélnem vele – mesélte. – Majd ráveszem magam, hogy elmenjek Perselus bácsival Malfoyék kúriájára, és ott mindent megtudok. 

    – Oké… majd írj levelet – mosolygott Scarlett. – Addig minden este elmormolok valami imafélét… habár mit érdekel engem, ha Malfoy ebben is pofára esik. Brr – borzongott meg. 

    – Azt mondtad, Malfoyt az apja kidobta volna az ablakon, ha szerelmes beléd? – gondolkozott el Raven. – Ez tetszik. A múltkor Severus azt mondta, megkérdezte Malfoytól, melyik tantárgyakat vette fel. Most jutott eszembe, hogy mi lenne, ha azzal állítana haza, hogy mugliismeretet akar tanulni… 

   Scarlettből kitört a nevetés. 

    – Ez megihletett egy képregényrajzolásra – vigyorgott Raven. És valóban meg is alkotta a művet, amin ez a párbeszéd zajlott le fiatalabb Malfoy és idősebb Malfoy között: 

    – Apám, el kell mondanom neked két fontos dolgot. Tudom, hogy nem fogod jól fogadni, de kérlek, érts meg… – állt apja elé Draco az első képen.

    – Fiam, mondd – ráncolta a szemöldökét Mr Malfoy a másodikon. 

    – Azt hiszem… azt hiszem, én… BELESZERETTEM SCARLETT LYMPSHAMBE! – visította Draco, maga elé emelve a kezeit, elég nőiesen. 

   Lucius Malfoy csak nézett, majd szeme-szája-orrlyuka kitágult. 

    – HOGYANN?! 

    – Meg kell értened, apám! – visított tovább Draco már könnyes szemekkel. – Szeretem őt! Ha ezt nem fogadod el, a másik hírembe már bele sem kezdek…

   Mr Malfoy a fogát csikorgatta, de végül erőt vett magán, és rendezte az arcizmait… 

    – Rendben van… ezt még nekem és anyádnak meg kell emésztenünk… de Scarlett Lympsham legalább aranyvérű. Nem tilthatunk hát el tőle… rendben van. Halljam, mi a másik hír? 

    – Az… nos. 

   Drámai szünet. 

    – Mugliismeretet szeretnék tanulni. 

   A következő képen pedig Draco Malfoy már repül is az ablakon át. 

   Raven, Scarlett és Severus könnyesre nevették magukat minden alkalommal, ahogy csak ránéztek a lány alkotására. Másolatban Fawnnak is elküldte a történetet. 

   Severus egyébként, mikor megtudta, hogy nagybátyja érkezik helyettesíteni sötét varázslatok kivédésére, szó szerint megkergült, és ide-oda rohangált örömében. Megpróbálta felkutatni a professzort, hogy még óra előtt gratuláljon neki, de nem találta meg. Mikor elérkezett aztán a nap, Severus csak ült fegyelmezetten, mint minden tanórán szokott, végül pedig megvárta, amíg minden háztársa elhagyja a termet. 

    – ANNYIRA JÓ VOLT AZ ÓRA, PER BÁ’! – visított fel ekkor, és tárt karokkal a professzor felé szaladt. Piton ezúttal nem tudott elmenekülni, és Severus alaposan megszorongatta, arcán széles mosollyal. 

    – Köszönöm, Severus. Kérlek, most engedj el – mondta a férfi teljesen érzelemmentes arccal, habár nem kizárt, hogy igazából sokféle érzelem kavargott benne. Elsősorban az, hogy valószínűleg unokaöccse visítását hallották a folyosón. 

   A kviddicsmeccs napján a hármas úgy döntött, nem megy ki megnézni a mérkőzést – Scarlett nagy kviddicsrajongó volt ugyan, de most ő is inkább bent maradt az ítéletidő miatt. Ennek ellenére egyébként majdnem az egész iskola kiment, de ők inkább kímélték magukat és a kihalt klubhelyiségben sakkoztak és beszélgettek. A Griffendél volt a téma, a testvérpár elmesélte Scarlettnek, hármuk között hogyan szokott panaszkodni a professzor a ház tagjairól. Nem nagyon különbözött ez egyébként attól, ahogy mindenki más előtt szokott, de most volt friss élmény, Piton elmesélte nekik, hogyan telt a griffendélesekkel a sötét varázslatok kivédése óra. Sőt, mostanában kezdett tényleg feltűnővé válni, hogy a férfi gyakrabban emlegeti őket. 

    – Jaj, de jó lenne, ha legalább egy héten egyszer ilyen csendes lenne a klubhelyiség – dőlt hátra sóhajtva Raven. 

    – Jöjjünk le korán – mondta Severus. 

   Ekkor betódultak a mardekárosok, és elözönlötték az egész helyiséget. 

    – Elkiabáltam – sóhajtott újra Raven, mire Scarlett nevetett. Aztán már nem nevettek annyira, mert a mardekárosok zsivajából kivették, mi történt a meccsen. – De jó, hogy nem mentünk le… 

Előző

Következő