– Mi történt, apám? – szaladt Thranduil elé Legolas. – Miért voltál el olyan sokáig? Ugye nem…

    – Inuaras jól van – vágott a szavába a férfi. – Megpróbáltam megtudni tőle, miért üldözték az orkok, de kiderült, hogy még arra sem érdemes, hogy itt maradjon. Tiszteletlen, és egyáltalán nem érdekli, hogy én itt király vagyok.

    – De… de ugye nem fogod kitenni?

   Thranduil Legolast nézte pár pillanatig, aztán elfordította a fejét.

    – Ez rajta múlik.

   Azzal otthagyta a fiát. 

   Két nap múlva ment el megint Inuarashoz, aki az asztalánál ült, és maga elé bámult. A férfi érkezésére meglepetten fordult az ajtó felé.

    – Nahát, rád nem számítottam – mondta. – Azt hittem, fogságra ítéltél, elvégre tegnap nem jöttél.

    – Dolgom volt.

    – Milyen dolog?

    – Nem tartozik rád.

   A nő elfordult.

    – Ki lehet az a tündenő, aki téged elvisel… – motyogta. Thranduil felvonta a fél szemöldökét.

    – Hogy mit mondtál, kérlek?

    – Ugyan, semmit. Legolas elmondta, hogy a király fia, mikor találkoztunk, és csupán azon gondolkoztam hangosan, hogy lehet ilyen jólnevelt, miközben te a szöges ellentéte vagy.

    – Látom, semmi hatással nincs rád, akárhányszor mondom is el, kivel beszélsz.

    – Valójában megtehetem, minthogy rangban nem állunk olyan távol egymástól – eresztett meg felé Inuaras egy gúnyos mosolyt.

    – Ezt állítod?

    – Elrond tanácsának tagja vagyok.

   Thranduilnak elkerekedett a szeme – de nem mintha döbbenettől történt volna, hanem olyan arcot vágott, mintha rajtakapta volna valamin Inuarast.

    – Nocsak. Tehát Imladrisból jöttél.

    – Igen – sóhajtott Inuaras.

   Thranduil ekkor fogta csak fel ennek az információnak a lehetetlenségét.  

    – Úgy érted, Imladristól jöttél egészen idáig?

    – Igen – felelte Inuaras. Thranduil közelebb sétált, majd leült vele szemben. – Ló nélkül, egy karddal, késekkel és egy tegez nyíllal. És eddig bírtam. Bírtam volna talán tovább is, ha nem avatkoznak bele a harcosaid. Én, aki… sosem voltam jó harcos, aki mindig veszített. – Egy kárörvendő mosoly jelent meg a szája szegletében. Thranduil még nem ocsúdott fel a döbbenetéből, de aztán összeszedte magát.

    – Hallottam hírét annak, hogy három hónapja orktámadás érte Imladrist. Azt viszont nem tudtam, hogy Bolg volt tehát a sereg vezetője. Őket üldözted?

    – Igen. A maradékot, amelyet sikerült elűzni, és amely a parancsnokaik nyomában visszavonult.

    – Említetted már korábban ezeket a parancsnokokat. Kinek a szolgálatában áll most éppen Bolg serege?

   Inuaras nem felelt azonnal. Aztán Thranduilra nézett, és kimondta.

    – Úgy hívják… Daothron.

   A név, vagy inkább annak jelentése súlyos volt, de Thranduil meg sem rezzent a hírre. Nem tartotta valószínűnek, hogy beigazolódik a sejtése, mégis így történt. Csak hátradőlt a székén.

    – Értem.

    – Ismered ezek szerint?

    – Minden tünde hallott róla, még ezen a vidéken is. A fajunk bemocskolójának fia, aki folytatta, amit az őse elkezdett. Sajnos volt hozzá szerencsém gyerekkoromban, mikor még ő is fiatal volt, és nem tudta még senki, milyen is valójában az apja. Dagorondir, a tündeúr, aki puszta felsőbbrendűségi vágyból orkokkal szövetkezett, a saját fajtáját irtotta és élvezte.

   A tündék történelmében igazi szégyenfolt volt Dagorondir létezése. Az elsőkor nagyhatalmú tündéje volt, de sötét lelkű, akár az éjjel. A nagy harcok idején köztudottá vált, hogy nem állt tőle távol az orkokkal és más gonosz teremtményekkel való szövetkezés. Mindezen kívül azonban inkább csak elméletek keringtek róla, semmint bármiféle biztosnak vélhető információ. Elszigetelten élt, mindössze egy palota volt az uralkodásának fennhatósága, nem volt király. Nem tudták az indítékait, ezért is volt veszélyes. De az sem lehetett kizárt, hogy nem hasznot remélt, és sohasem adta el a lelkét valójában a Sötét Úrnak – egyszerűen csak velejéig romlott volt, ezért lelt örömet abban, ha seregét (mert követői akadtak tündék és emberek közül is) orkok oldalán látta. Tündemértékkel mérve nem élt hosszú életet.

    – Egyáltalán nem sajnálom tőle azt a rettentő véget, amit végül kapott – mondta Thranduil.

    – Ahogyan én sem. Daothron felesége, Aglardis pedig… a fogadott nővérem.

   Thranduil ismét Inuarasra nézett.

    – Ez tehát a személyes indítékod. Feltételeztem, hogy nem hagytad volna ott Imladrist Daothron támadása után e nélkül.

    – Semmiképp sem.

    – Talán megpróbálnád visszahozni? – kérdezte kétkedve, és egy kissé lenézően is Thranduil. Most már igazán érdekelni kezdte a történet.

   Meglepetésére viszont Inuaras szája sarkában egy gúnyos mosoly jelent meg.

    – Régen… régen azt akartam. Azt hittem, jobb belátásra téríthetem. És a mai napig nem értem, hogy tehette azt, amit tett. Dagorondir adott utasítást, hogy orkok lemészárolják azt a tündefalut, ahol gyermekkorában a vérszerinti szüleivel élt, tudod? Ezért nem értem… arra gondoltam, hátha… hátha rosszul gondolja. Hátha rádöbbenthetem, mit is csinál valójában. Mert ezzel az orkok oldalára is állt egyben – emelte fel idegesen a hangját Inuaras. – Meg akartam keresni, beszélni akartam vele, de visszatartottak a testvéreim és a szüleim. Egyikük sem állt vele olyan szoros kapcsolatban, mint én, és ők elfogadták… mert nem tehettek ellene semmit. De most már minden lényegtelen – halkult el ismét. – Tudták, hogy nyomozunk utánuk. Daothron hadat üzent Elrondnak, és lerohanta Imladrist. Aglardis is ott volt a harcosai között. Ő ölte meg a férjemet.

   Thranduilnak most alig észrevehetően, de lágyult az arckifejezése. Inuaras elfordította a fejét, és a falon húzódó mintákra függesztette a szemét. Percekig csend ült a szobán.

    – Sajnálom – törte meg a csendet a férfi.

    – Én azt hittem, ő is testvéreként szeret engem. És meg voltam győződve róla, hogy rosszul gondolkozik. Ha szerelemben nem is, elképzelésekben biztosan. Miért fordult ellenünk, minden tünde ellen, ha azelőtt Elrondot és Imladrist szolgálta? De most már ez cseppet sem érdekel. A saját kardjával ölte meg a férjemet, aki a várost védte. Miatta lett félárva a kislányom. Azt akarom, hogy a nővérem, a volt nővérem szenvedjen, ahogy én is.

    – Sajnálattal hallom minden veszteségedet. És megértem az indítékaidat.

   Folytatni akarta, de ekkor Inuaras felnézett, és megrándult a szája sarka.

    – Nahát. Idáig is eljutottunk.

    – Remélem, tudod, hogy nem ereszthetlek innen tovább. Imladrisban van rád szükség. Biztosan szörnyű állapotok uralkodhatnak ott egy ilyen támadás után.

    – Nem… szerencsésen megúszta a többség. Csak kevesen estek el.

    – A családodhoz viszont vissza kell térned. Ha felkeresnéd Daothront egymagad, azzal csak a halálos ítéletedet írnád alá. De gyermeked van.

   Inuaras ismét oldalra pillantott.

    – Milyen kedves szívű lett hirtelen a király… – suttogta.

    – Látom, neked semmi nem felel meg.

   Inuaras megrázta a fejét.

    – Hálás vagyok, amiért a gyógyítóid megmentették az életem. Köszönöm.

    – Én köszönöm, amiért megvédted a fiamat, mikor elkapták.

   Thranduil felállt.

    – Hozatok neked ételt. Holnap korán indulsz kísérettel.

   Inuaras megdörzsölte az arcát, és kifújta magát.

    – Rendben van.

   Thranduil az ajtó felé indult, de mikor már a kilincsért nyúlt, megtorpant.

    – Legolas kérte, hogy meglátogathasson.

    – Szívesen fogadom – kapta fel a fejét mosolyogva Inuaras.

Előző

Következő