49. fejezet

Severusék báloznak

    Ezen a karácsonyon minden eddiginél nagyobb nyüzsgés volt az iskolában – nem csoda, hiszen mindenki, akinek volt párja, maradt az ünnepekre. A lányok annyira izgatottak voltak, amennyire csak lehetett, Raven és Scarlett pedig, mivel minden irányból csak őket látták, inkább a könyvtárba menekültek. Egyébként ők nem próbálkoztak párkereséssel, mert nem volt senki, akivel tényleg szívesen mentek volna, alapból a klubhelyiségbeli bálozásra készültek. Azért egymás között megbeszélték, hogy mit reagálnának, ha egy-egy bizonyos diák feltenné nekik a kérdést. Scarlett például azonnal rávágta, hogy ő hanyatt-homlok elrohanna a meglepettségtől, ha Malfoy elé állna. Persze azt tudták, hogy ez amúgy is lehetetlen lett volna, mert Malfoynak Pansy Parkinson lett a párja és a bál kihirdetése után egy nappal a lány ezt már hangosan újságolta barátnőinek. Mivel Raven nyári legilimenciatanfolyama elmaradt, Scarlett ebben végre megnyugvást talált: gondolta, Malfoy egész biztosan nem szerelmes belé, ha ilyen gyorsan felkérte Parkinsont. 

   A bál előtt sokat beszélgetett Severus a durmstrangos Belitával és Rebekkával. Egyik hétvégén körbevezette őket a kastélyban, hogy megcsodálják a karácsonyi díszítést. Severus beállt a lovagi páncélok kórusába, amikor hirtelen megjelent Hóborc és üldözni kezdte – a lányok összegörnyedve nevettek rajtuk.    

   A nagy várakozások közepette végül elérkezett a bál napja. Reggel megérkeztek az ajándékok, és mivel csak Raven és Scarlett voltak a hálóteremben, mindenfelé szétdobálták a csomagolópapírt kibontás közben. Miután megcsodálták a kapott holmikat, felöltöztek és lementek a klubhelyiségbe, hogy találkozzanak Severusszal. A nap hamar eltelt, aztán fél hétkor Severus a hálóteremben felvette sötétkék dísztalárját, majd pörgött egy darabig a tükör előtt, mert nagyon viccesnek találta, ahogy a ruha egyik rétege lobog közben körülötte. 

    – Ki hívott el, Frey? – léptek be szobatársai a hálóterembe. 

    – Nem hívott senki, én hívtam el valakit – szegte fel a fejét Severus megjátszott gőggel. 

    – És volt olyan hülye, hogy elfogadta? – röhögött az egyik fiú. 

    – Ha megbocsátotok, az este hátralevő részét intelligens társaságban töltöm. – Severus lejjebb lapította kicsit a haját, aztán elindult az ajtó felé – de mivel orrát továbbra is fent hordta, első próbálkozásra nekiment az ajtónak, csak aztán találta meg a kilincset. Lent a klubhelyiségben már gyülekezett néhány lány díszes ruhákban, és az egyik sarokban beszélgetett Raven és Scarlett. 

    – Jól nézel ki, Sev – vigyorgott Raven, mikor a fiú hozzájuk lépett. 

    – Köszönöm. Képzeljétek, most vettem észre a tükörben, hogy kinőtt a bajszom. 

    – Ügyes vagy – lepődött meg Raven. – Mondjuk én ezt már nyáron észrevettem. 

    – Akkor én indulok, kimegyek a hajóhoz, mert Rebekka mondta, hogy a durmstrangosok a párjaikkal onnan jönnek majd be. 

    – Jó szórakozást! – integettek a lányok. Severus kisietett a klubhelyiségből, Raven és Scarlett pedig összenézett. 

    – Most nézd meg őket – bökött a fejével a mardekárosok felé a fekete hajú lány. – Mintha a világ legnagyobb kiváltsága lenne, hogy valamelyik troll elhívta őket…

    – Azok ott meg ránk nézve sugdolóznak. Gondolom, arról beszélnek, hogy nincs párunk. De hát harmadévesek vagyunk, miért kéne, hogy legyen? 

    – Hagyd – legyintett Raven. 

    – De mi lenne, ha felvennénk a dísztalárunkat és úgy várnánk, amíg elmennek? Kíváncsi vagyok, mit szólnának hozzá. 

   Ez az ötlet mindkettejüknek nagyon tetszett, így fel is siettek a dísztalárért, megigazították a hajukat, aztán visszatértek a helyükre. Úgy utánozták a felszegett fejjel váró lányokat, mintha a plafont bámulták volna, csak épp csukva volt a szemük egy idő után, mert folyton egymásra néztek és vihogni kezdtek. Lassan gyülekeztek a fiúk is és páronként felvonultak a klubhelyiségbe. A két lány egy időre azért felhagyott a megjátszott várakozással, hogy véleményezzék háztársaik ruháit. 

    – Parkinson úgy néz ki, mint egy torta – mondta Scarlett. 

    – A legtöbb lány úgy néz ki, mint egy torta. A fiúk tök egyformák. 

    – Nézd Malfoyt. Az a ruha jó drága volt, láttam az egyik boltban az Abszol úton.

    – Nehéz róla véleményt mondani. Nem tudom, hogy nevetséges vagy… 

   Raven megakadt. Scarlett ránézett. 

    – Vagy jó? 

   Raven is felé fordult. 

    – Vagy siralmas – fejezte be a mondatot. Mindketten a tömegre figyeltek és inkább nem fűzték ezt tovább. Lassan-lassan fogytak a mardekárosok. Végül teljesen elcsendesedett a helyiség, mert Ravenen és Scarletten kívül csak egy barna hajú lány, Parkinson bandájának egyik tagja maradt halvány levendulaszínű ruhájában várakozva. A két harmadéves már csak azt várta, hogy ő is elmenjen, de ez az idő nem akart elérkezni, pedig pár perccel elmúlt nyolc óra. A barna hajú lány láthatóan feszengett. Majd hirtelen felpattant és elindult a hálótermek lépcsője felé. Raven és Scarlett nem igazán foglalkozott vele, felpattantak és megpróbálták bemutatni a McGalagony professzornál tanult lépéseket, csakhogy folyamatosan nevettek és össze-vissza pörögtek, asztalokat döntöttek fel és nem egyszer estek hasra. 

    – Azt hiszem, annyira nem baj, hogy nem mentünk a bálra – próbált feltápászkodni Raven, de megszédült és felborított egy fotelt. – Ennek azért stabilabbnak kéne lennie… 

    – Nem mondod – nevetett Scarlett, majd fájó tagjait masszírozva felállt. – Ez a tánc valahogy nem így volt, mikor tanultuk… 

    – Na, csináljunk rendet, mert már mindjárt tizenegy óra. 

    – Máris? – lepődött meg Scarlett. – Akkor ezért érzem úgy, hogy a padló puhább a kelleténél… mint egy matrac…

    – Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha ezután elmegyünk lefeküdni. 

    – Figyelj, Raven – lépett hozzá közelebb Scarlett. – Ez a lány, akit láttunk felmenni… szerinted nincs valami baja? Azóta sem jött vissza. 

    – Akkor nincsen párja – vágta rá Raven. – Legalábbis én kapásból erre következtetnék. Gondolom, Parkinson bandájában ez ciki. Pedig szerintem nagyon szép. 

    – Aha, szerintem is az. Csodálkoznék, ha tényleg ez volna a helyzet. 

   Raven, aki a hálótermekbe vezető ajtóval szemben állt, most vette észre a barna hajú lányt, és Scarlett is hátrafordult az arckifejezését látva. 

    – Ne haragudj! Nem akartunk kibeszélni! – mondta neki. 

    – Ne mondjátok meg senkinek se, légyszi, hogy végig itt voltam – mondta a lány, majd elindult a klubhelyiség bejárata felé. 

    – Hé, ne aggódj! Semmi baj sincs vele, hogy nincs párod! Nekünk sincs. Jó, mi harmadévesek vagyunk. 

    – Sőt, inkább mi vagyunk párban, mert lehallatszik a zene, tudunk rá táncolni. Ne hiába legyen a ruhavásárlás – tette hozzá Raven.  

   A lány megállt, majd lassan hátrafordult. Nem nézett Ravenre és Scarlettre, a földet bámulta, és összefonta maga előtt a karját. 

    – Ti hogy viselitek, hogy csúfolnak a származásotok miatt? – kérdezte halkan. 

    – Hát… én valahogy úgy, hogy nem is akarok más bánásmódot – felelte Raven. – Inkább csúfoljanak, mint hogy be kelljen csatlakoznom valamelyik csoportosulásba itt. Bár én egy ideje nem hallottam nyílt csúfolódást velünk szemben. Egyébként meg kit érdekel, ki mit gondol a származásomról? A saját házammal egyedül az a baj, hogy az emberi érték valahova leghátulra kerül az erényekben. 

    – Teljesen igazad van – bólogatott Scarlett. – Én inkább büszke vagyok arra, hogy a szüleim toleranciára neveltek ahelyett, hogy szabadidejükben muglikat és félvéreket szidtak volna. Miért kérdezed? Téged is piszkálnak? 

   A lány nem válaszolt rögtön. 

    – Nem. Illetve még nem – tette hozzá elhaló hangon. – Elárulhatok nektek valamit? – emelte fel a fejét. – Bízom benne, hogy nem mondjátok meg másnak. 

    – Nálunk biztonságban marad – bólogatott Scarlett. 

    – Először is tényleg hazudtam Pansyéknek, hogy van párom – hadarta, miközben megtörölte a szemét. – Pansyék kigúnyoltak volna. Azt mondtam, elhívott egy beauxbatonsos. Mikor lementek a többiek, azt mondtam, még felmegyek megigazítani a hajam, mert ha lementem volna és nem jön ide senki, rögtön levették volna, hogy hazudtam… azt terveztem, hogy itt maradok, majd visszajövök, ha már gyülekeznek mások, és elmondom, hogy beteg lett a párom, ezért csak benéztem a bálra. A másik az, hogy elsőéves koromban, mikor megismerkedtem velük, nem akartam, hogy piszkáljanak, ezért követtem őket mindenhova, de mindig én lettem a hülye, akit le lehet hurrogni… én ezt már nem bírom tovább, de ha kilépnék, nem lehetne egy szobában maradnom velük, biztosan megkeserítenék az életemet, és szerintem egykettőre kiderítenék, hogy én sem vagyok tisztavérű. 

    – Nahát, tényleg? – lepődött meg Raven. 

    – Ühüm. Az egyik nagyanyám muglihoz ment feleségül, de ezt senki nem tudja.

    – Jaj, hát nincs ebben szégyellnivaló! – legyintett Scarlett. – Most komolyan, a Mardekár azért tele van félvérekkel, kizártnak tartom, hogy ne legyenek még minimum húszan, akik titkolják, hogy mugli volt a családban. Nagyon kevesen vannak, akik tényleg aranyvérűek, még ha ez nem is látszik. Nehogy már egy amiatt legyél kiközösítve, hogy a nagymamád mugliba volt szerelmes. És ha nem akarsz a gyötörhető szolgájuk lenni, akkor szerintem lépj ki. 

    – Pontosan – bólintott Raven. – Gondolom nem azért vagy Parkinsonékkal, mert annyira jó barátaid, ha attól tartasz, kigúnyolnak, mert nem hívott el senki… 

   A lány a térdét bámulta és az ajkát harapdálta, aztán felnézett. 

    – Annyira bánom, hogy velük gúnyolódtam mindig másokon, de rajtam nevettek volna, ha nem teszem… szobatársukként nehezebb volt messzebb maradni, és nem akartam barát nélkül kilógni… 

    – Ebbe a hibába sokan beleesnek – legyintett újra Scarlett. – Ha kilépnél, csatlakozhatsz hozzánk. Mi szívesen vagyunk kívülállók. Egyébként elég vicces dolog. Hogy hívnak? 

    – Tracey Davis vagyok. 

    – Scarlett Lympsham. 

    – Rowena Frey, de mindenki Ravennek hív, úgyhogy hívj te is így nyugodtan – mutatkozott be a fekete hajú lány is. 

    – Köszönöm – mosolygott rájuk Tracey. – És sajnálom. 

    – Egyiket sincs miért. Amúgy csodálom, hogy nem hívtak el téged. Szerintem nagyon szép lány vagy. 

   Valóban így volt: Traceynek dús barna haja, kék szemei, telt ajkai és feltűnően szép és felnőttes vonásai voltak. 

    – Köszönöm – mosolyodott el Tracey. – Hát, így alakult… talán csak nem vagyok olyan kiemelkedő a csoportban. Meg én vagyok a béna. Mindenki mást elhívtak. Pansyt Draco, Daphnét Theodore, Sally-Anne-t Blaise… még Millicentnek is lett egy ötödéves jó nagy termetű párja. Meg azért nem vagyok túl határozott, a csoporton belül engem szólnak le mindig, én meg sosem szóltam vissza.

    – Akkor mégis minek nem léptél ki hamarabb? – értetlenkedett Scarlett. 

    – Amiért beléptem. De azt hiszem, ez lesz a legjobb – bólintott Tracey. – Ígyis-úgyis aláznak végül is. Ez már sok nekem. Köszönöm a tanácsaitokat. 

    – Semmiség – vigyorgott Raven. – Aztán csatlakozhatsz hozzánk, ha van kedved. Most viszont fel kéne takarítanunk. 

    – Segítek nektek – ajánlotta Tracey. Hárman és a varázspálcáik segítségével perceken belül végeztek is. 

    – Hűha, nagyon jól megy neked az irányító bűbáj – ámuldozott Scarlett. 

    – Bűbájtanból én vagyok az egyik legjobb – mondta Tracey. – Szeretem is. 

   Amíg ők a klubhelyiségben beszélgettek és összebarátkoztak Tracey Davisszel, Severus szintén jól érezte magát odafent a nagyteremben. Rebekkával háromszor is visszatértek táncolni, ezek között pedig sétáltak kint, mindenféle fogást megkóstoltak és sokat beszélgettek. Rebekka megtanította Severust bolgár szavakra, illetve alaposan megtárgyalták a különböző tanítási módszereket a két iskolában. Severus félretette a szerelmes érzést, bár ez ugyan elsőre nehéznek tűnt, de aztán könnyebben megmutathatta a vicces oldalát, a lány nagyon sokat nevetett mellette. Kis időre Belita és durmstrangos párja is csatlakoztak hozzájuk, ők viszont szinte az egész estét tánccal töltötték. 

    – Örülök, hogy veled jöttem, nagyon szórakoztató vagy – mosolygott Rebekka. A lány sötétrózsaszín talárt viselt, egy hozzá illő, kis kalapformájú dísszel a hajában. – És annak is, hogy megértetted… azt hiszem, nagyon nehéz olyan fiút találni, mint te vagy. 

    – Persze, mert én egyedi vagyok – húzta ki magát vigyorogva Severus. 

   Éjfélkor Belitával és párjával tértek vissza a durmstrangos hajóhoz, majd Severus elbúcsúzott és visszasietett a klubhelyiségbe. Ott találta a megszokott sarokban Ravent, Scarlettet és Traceyt elmélyült beszélgetésben.

    – Szia, Severus – integetett Raven. – Ő Tracey, negyedéves. Hogy ment a buli? 

    – Nagyon jó volt, tudok bolgárul, és Rebekkának nagyon tetszettek a vicceim. Van új barátom! – vigyorgott. – Kimentünk sétálni, és Per bá’t láttam meg Karkarovot odakint. Per bá’ kiüldözte a párokat a bokrokból, nagyon vicces volt. 

    – Perselus bácsi táncolt? – lepődött meg Raven. 

    – Nem hinném – rázta a fejét Severus. – Ott volt, de nem láttam párban senkivel. Egyedül meg csak nem táncolt. Bár én felkértem volna, de biztos kihajít az ablakon. Nektek milyen volt? 

    – Nagyon jót beszélgettünk, Tracey rengeteget tud híres külföldi varázslócsaládokról, mert az egyik nagyapja utazó. 

    – Ó, holnap én is meghallgatom. Nagyon fárasztó volt a bál, elmegyek lefeküdni. 

   Ahogy Severus elköszönt és távozott, belépett a klubhelyiségbe az egész Parkinson- és Malfoy-csapat. 

    – Na, Tracey? – nézett Scarlett a lányra. 

    – Azt mondom, beteg volt a párom. Nem akarok balhét. De nem leszek velük többet.  

    – Én is kerülném a konfliktust – vont vállat a szőke lány. – Ha később mondod el, hogy nem is volt párod, akkor már nem fogja őket érdekelni. Most csak hagyd rájuk. 

    – Köszi, hogy segítetek – mosolygott Tracey. – Akkor találkozzunk holnap. 

   Mindhárman a hálótermeik felé vették az irányt. 

Előző

Következő