A palota hátsó bejárata felől nyíló tisztás ismét biztonságossá vált, miután az orkokat elűzték, ezért Inuaras és Legolas odakint töltötték az időt. Szépen sütött a nap és meleg is volt, a nő pedig épp a kisfiú haját fonta, mikor Thranduil is kisétált hozzájuk.

    – Apám, nézd, milyen lett a hajam! – fordított neki hátat Legolas, mikor Inuaras végzett. – Befonhatom a tiédet is, Inuaras?

    – Persze – mosolygott rá a nő, és Legolas már mögé is futott.

    – Hogyan szoktad hordani?

    – Csak hátrafésülöm az elülső tincseket, és rögzítem a tarkómon.

    – Jó, megpróbálom úgy.

   A kisfiú erősen koncentrálva neki is látott a műveletnek.

    – Örülök, hogy jól szórakoztok – mondta Thranduil –, de ne felejtsd el, Legolas, hogy nemsokára ideje íjászatot gyakorolnod.

    – Tudom, igen, csak hadd fonjam még be Inuaras haját… velem jössz, Inuaras? Megnézed az órámat?

    – Természetesen, ha édesapád megengedi – pillantott Thranduilra Inuaras. – Amennyiben nem töltök szerinte túl sok időt idekint.

    – Mire véljem ezt?

    – A hálószobámat vigyázó őröd bezárta utánad az ajtót, miután te kimentél. Azt hittem, csakugyan szobafogságra vagyok ítélve.

   Thranduil alig láthatóan a szemét forgatta, Inuaras pedig felkuncogott.

    – Igen, elég mulatságos volt, mert én nekimentem az ajtónak – mondta Legolas.

   Thranduil sóhajtott. Aztán Inuarashoz fordult, amíg a fia folytatta a hajfonást.

    – Üzentem egy követtel Elrondnak, hogy a királyságomban tartózkodsz, és nem esett komoly bajod. Egy nappal hamarabb odaér majd, mint te.

    – Köszönöm – biccentett Inuaras.

   Később ezen a tisztáson tartották a fiú íjászatóráját, és Inuaras is figyelte a palota fala mellől. Legolas tanára ezúttal már szinte csak felügyelte őt, alig kellett segítenie a tanítványának; az óra végeztével pedig az addig csakis a feladataira fókuszáló Legolas lelkesen szaladt Inuarashoz, aki pedig mosolyogva megdicsérte, milyen ügyes volt. Thranduil nem volt velük, vele bent a palotában találkoztak, mikor az íjász tünde visszakísérte őket. Inuaras és Legolas nem látta ugyan, de valójában ő is figyelte a fiát egy magasabb terem ablakából, ahonnan rálátás nyílt a tisztásra.

   Mivel ekkorra már beesteledett, Thranduil és Legolas visszavezették Inuarast a szobájába. A kisfiú elszomorodott, ugyanis Thranduil ekkor mondta el neki, hogy Inuaras holnap korán reggel távozik.

    – Nem maradhatnál még egy kis ideig? – kérdezte.

    – Nem, sajnálom – rázta meg a fejét Inuaras. – Vár engem a családom. Van egy kislányom, Turannil, akit régen nem láttam már.

    – De… de apám, kelts fel engem is korán! Szeretnék elbúcsúzni Inuarastól!

    – Rendben van – bólintott Thranduil. – Most ideje mennünk. Neked itt a vacsoraidő, Inuarast pedig hagynunk kell pihenni.

   Legolas jó éjszakát kívánt Inuarasnak, aztán távozott az apjával. Mikor becsukódott az ajtó, és elhaltak a léptek a folyosón, ő végigdőlt az ágyán, és még sokáig bámulta a mennyezetet.

   Másnap reggel valóban korán, napfelkeltekor gyűlt össze a lovas kíséret a bejárati kapuban Inuaras mellett, szükség esetére fegyverekkel is felszerelkezve. Ő maga visszakapta megtisztítva és élesítve a sajátjait, amiért köszönetet mondott. Az indulásakor csak Thranduil, Legolas, maga a kíséret és a kapuőrök tartózkodtak az elülső csarnokban.

   Legolas könnyes szemmel szaladt oda Inuarashoz.

    – Találkozhatunk még, ugye?

    – Nos… nem tudom, Legolas – térdelt le hozzá Inuaras. – Én egy messzi vidéken élek, amelyet most építenek újjá egy szörnyű támadás után. De megígérem neked, hogy ha erre járnék és időm adódna, mindenképpen meglátogatlak. Ugyanúgy te is meglátogathatsz, ha esetleg édesapáddal Imladris felé jártok.

    – És akkor játszhatok majd a lányoddal is?

    – Ő még nagyon kicsi – mosolygott Inuaras. – Nincs egyéves. Ha majd nagyobb lesz, akkor pedig biztosan megkedvelitek egymást.

    – Jó… köszönöm, hogy vigyáztál rám az erdőben, Inuaras!

   A nő megsimogatta Legolas feje búbját, aztán felegyenesedett, búcsút intett neki és a királynak, és elindult a kíséretével.

   Hosszabbnak és kanyargósabbnak érezte az utat a Zölderdőn és aztán a Ködhegységen keresztül, mint az alatt a három hónap alatt, amit Bolg seregének üldözésével töltött. Igaz, sem akkor, sem most nem figyelte, merre is halad. Csak annyira volt jelen, hogy arra irányítsa a saját lovát, amerre a kísérete is tartott. Mélyen a gondolataiba merült, hogy szembe tudjon nézni a történtekkel. 

   Ne haragudjatok rám, anyám, apám, nővéreim és fivérem, és legfőképpen te, Turannil, aki remélem, semmire nem emlékszel majd mindebből… és ne haragudj rám, Berenhin, amiért egyedül hagytam a kislányunkat. Szörnyű hibát követtem el. Soha többé nem hagyom el a családomat, és jóváteszem, amit elrontottam.

   De a bosszúról nem mondok le. Megígérem azt is, Berenhin, hogy megbosszulom a halálodat. Aglardis ugyanúgy fog szenvedni, ahogy én. Ha ezt az utat választotta… akkor az lesz a veszte és minden követőjüknek is, legyen az ork, ember vagy tünde.

   Mikor Inuaras édesanyja várandós volt vele, apja és a harcostársai hírt kaptak, hogy orkok és koboldok támadtak meg egy tündefalut. Későn érkeztek, de egy túlélőt találtak: Aglardist, aki nagyon kicsi volt még akkor. A szülők befogadták, Inuarasszal és a testvéreivel nőtt fel.

   Inuaras őszinte rajongással szerette Aglardist gyermekkorában, ő volt a példaképe. De nagyon sok mindennel nem volt tisztában mostanra sem, hogy kiderült, milyen is igazából az ő bálványa. Jobban mondva tévesen látott számtalan dolgot, csak mert felépített magának egy illúziót, amibe egészen idáig kapaszkodni akart. Aglardis sohasem volt igazán a család tagja, pedig a fogadott szülei és testvérei szerették, megadták neki a meleg otthont, amelyet igazi szülei halálával elveszített, és ő is tisztában volt ezzel. Nem ezen múlt az, ami végül történt. Hogy Aglardis mindig is ilyen volt-e, esetleg mégiscsak a tragédia – amelyre már nem is emlékezett – hagyott benne lappangó nyomokat, vagy később változott meg lassan, fokozatosan, azt nem mondhatta meg senki. Másak voltak az elképzelései. A saját útját járta.

   Nagyon tehetséges és okos volt kisgyermekkorától kezdve, kiemelkedett mindenben, ami a tündék számára erénynek számított, felnőve pedig a völgyzugolyiak között az egyik legjobb harcossá vált. Mintha soha nem is kellett volna megküzdenie semmiért, gyönyörű volt, önálló és gyorsan tanult. Sokan kedvelték barátságos személyisége miatt, de ők nem ismerték közelről – úgy tűnt, Aglardis élvezi a társaságot, de mégiscsak szívesebben tölti az időt egymagában. Elkönyvelték egy kedves, de visszahúzódó tündelánynak, akiben volt valami titokzatos, valami fenséges, amiért könnyű volt tisztelni őt.

   Aglardis ugyanakkor épp annyira állt közeli kapcsolatban a családjával, mint bárki mással. Ők azonban többet láttak belőle, minthogy velük nőtt fel. Csak épp a testvérek legidősebbike, Inuaras nem vette észre rajta azt, amit húgai és öccse rejtett felsőbbrendűségi vágynak hívtak. Úgy vélték, távolságtartása abból fakad, hogy egy társával sem tartja magát egyenrangúnak. Sosem voltak igazi barátai – noha Inuaras annak hitte magát, még annak ellenére is, hogy ahogy nőttek, Aglardis egyre kevesebb időt töltött a testvéreivel együtt. Inuaras épp az ő ellentéte volt. Nem jeleskedett igazán semmiben; minden eredményéért keményen meg kellett dolgoznia, de korántsem volt kiváló harcosnak, gyógyítónak vagy művésznek mondható. Mikor gyermekkorukban arra kérte nővérét, hogy segítsen neki az íjászatban, vagy tanítsa meg valamilyen hangszeren játszani, arra mindig azt felelte, hogy gyakoroljon mással, mert még nem elég ügyes, nagyon sokat kell még fejlődnie. Inuarast ez bántotta, de mégsem szűnt meg körülrajongani a nővérét. Olyan akart lenni, mint ő. Hiába mondták neki, hogy Aglardis nem is törődik vele, és goromba, mikor azt mondja, nem segít neki, az ő illúziójába ez nem illett bele.

   Inuaras azt hitte, Aglardisszal közel állnak egymáshoz. A rajongása pedig idővel csodálattá alakult, amelyet még akkor sem tudott teljesen elengedni, mikor Aglardis megszökött Daothronnal.

   Családja és barátai győzködték – nem látta, milyen is Aglardis valójában? Épp ugyanannyira rázta meg őket is ez az eset, hiszen mégiscsak testvérükként és lányukként szerették, de mégsem érte őket annyira váratlanul, mint Inuarast. Mondhatni, hogy a szüleiknek fájt a legjobban fogadott gyermekük elvesztése, és sokáig magukat okolták érte. Tehettek volna valamit, hogy ezt megelőzzék, talán nem adtak meg neki mindent, amire szüksége volt? Nem ebben rejlett a válasz, Aglardis álcája őket is megtévesztette, és beletörődtek idővel, mást nem tehettek – ők is úgy vélték, látni lehetett Aglardison, hogy fejben mindig máshol jár. Talán egy más világban, ahhoz hasonlóban, amelyet választott Daothron oldalán. De Inuaras meg volt győződve afelől, hogy a fogadott nővére rosszul látja a dolgokat. Miért menne feleségül a szülei gyilkosának fiához, aki orkseregeknek parancsol? Tudta, hogy a szerelmébe nem szólhat bele, de nem értette meg, hogyan nem ütközhet ez az elveivel. Míg mások ezt elfogadták, ő nem hitte el, és ezért úgy érezte, családja, barátai és a szerelme, Berenhin elpártolt mellőle – pedig mellette álltak, és csak a legjobbat akarták neki.

   Azzal természetesen mindenki egyetértett Völgyzugolyban, hogy a történteket nem hagyhatják annyiban: Aglardis miatt Daothron seregének megfékezése most már az ő felelősségükké vált. Inuaras minden korábbinál keményen dolgozott, hogy erős harcos lehessen, és idővel, mikor elég stratégiai tudást és tapasztalatot szerzett, belépett Elrond tanácsába. Célul azt tűzték ki, hogy felkutassák és nyomon kövessék Daothront és követőit, de Inuaras számára ott volt még más is: hogy mikor újra találkozik Aglardisszal, rádöbbentse az igazságra. Akár egymaga is a keresésére indult volna, bármikor készen állt rá, de a családját tiszteletben tartva nem tett így akkor.

   Majdnem másfél évezred telt el, mire újra látta Aglardist. Addig csak hallotta beszámolókból, hogy Daothron seregében harcolt. Mire Inuaras is csatlakozhatott volna a völgyzugolyi harcosokhoz, Daothron és Aglardis eltűntek a Szauron által szított káoszban. Míg a többi tünde csatákat vívott a sötétség ellen, Inuaras és felderítőcsapata a háttérben maradt, és utánuk kutatott. Terjengett a hír, hogy Daothron maga is szolgáltatott harcosokat, főleg orkokat fizetségért cserébe. Őket magukat azonban mintha elnyelte volna a föld. Sok-sok évig nem hallottak felőlük.

   Nem telt viszont sok időbe Szauron vereségét követően, hogy az orkok Daothron és Aglardis vezetésével ismét megtámadják Völgyzugolyt, és mikor Berenhin meghalt, Inuarasnak végre összeomlott a felépített álomvilága. Ha továbbra sem volt képes elfogadni nővére döntését, hát most már nem is érdekelte. Bosszút akart állni. És tudta, hogy fog is, egy napon. De ezt el kellett temetnie magában egy időre, és a családjára összpontosítani. Ők visszavárták és hittek benne.  

   Inuaras napok elteltével hazatért Völgyzugolyba.

Előző

Következő