53. fejezet

A főhadiszálláson

   Piton ezt nem mondta így, de a testvérek felülmúlták minden várakozását. Két hét egész napos gyakorlás eredménye majdhogynem hibátlan okklumencia alkalmazása és a legilimencia alapjainak elsajátítása lett. Az egymáson való gyakorlást kifejezetten élvezték – még ebben a helyzetben is vittek humort a mindennapokba, amiért Fawn nagyon büszke volt rájuk, még ha mindemellett nagyon félt is. 

   Severus egyébként sokszor elmondta Pitonnak, hogy ugyan nagyon meglepte, hogy fiatalkorában igazi halálfaló volt, a megváltozásának története csak erősítette a csodálatát. Piton pedig azt mondta sokszor, hogy a testvérek poénkodása láttán gyakran elveszti hitét abban, hogy egyáltalán értik-e a feladat jelentőségét. Ez természetesen egyáltalán nem volt így. Bár még csak önvédelemnek sem lehetett nevezni a viselkedésüket: talán egyszerűen csak nem volt kedvük faarcot vágni az egészhez. Tisztában voltak vele, hogy ez hamar életre és halálra mehet majd, és valahol mélyen ott volt velük a düh, hogy egyenesen besétálnak azok közé, akiknek értékrendjét a rokonaik gyilkosai is követték. De ezt elengedték, mert nem csak róluk szólt a történet. Addig nevettek, amíg arra lehetőségük volt.

   A sok-sok gyakorlás mellett Severus továbbá sikeresen letette a hoppanálás-vizsgát: ettől annyira izgatott volt, hogy szabadidejében úgy szórakoztatta nagymamáját és húgát, hogy a lakásban egyszer csak eltűnt, majd kicsivel arrébb újra és újra felbukkant. Ez meggyorsította mondjuk az asztal megterítését, csak pukkanásoktól volt hangos a ház. Meg egyszer ettől: 

    – JAJ, NE HARAGUDJ, PER BÁ’! – hallatszott ki a fürdőből. 

    – Severus, fejezd már be végre a folyamatos hoppanálást! – kiabálta a professzor. 

   Mindezek mellett viszont, ki tudja, hogyan, de Severus azt következetesen elfelejtette, hogy a pálcáját is használhatja. De aztán mindig annyira megörült, mikor eszébe jutott, hogy minden varázslatot túl hevesen hajtott végre – még szerencse, hogy létezett a Reparo nevű varázsige. Fawn és Piton sokszor hangoztatták, úgy érzik, mintha visszatértek volna azok a régi szép idők, mikor a kis Severus, mágikus képességeit még nem tudva kordában tartani, eltörte, ami törhető volt. 

   Két héttel a nyári szünet kezdete után a hármas elbúcsúzott a nagymamától, aki szintén összecsomagolt már, hogy két jó barátjához költözzön innen messze. 

    – Ha mugli telefonon kommunikálunk, az nem veszélyes, ugye, Perselus? – kérdezte Fawn. 

    – Nem, de a főhadiszálláson nincs telefon. Egy fülkét tudnak a gyerekek megkeresni a környéken. A legbiztonságosabb az lesz, ha én adom át az üzeneteket. A nyár folyamán találkozhattok még, szólni fogok, amint lehet. 

    – Tudom, hogy lehetetlen, de ne aggódj, mama – nevetett Raven. – Érezd nagyon jól magad! Biztosan nagyon jó lesz ott. 

    – Ebben nem kételkedem. Ti pedig vigyázzatok magatokra! 

    – Szavamat adom, hogy még kilencven éves korodban is a házamban fogsz lakni! – mondta Severus. – Bárhol is fogok lakni addigra. Legrosszabb esetben szellemként visszatérünk, nem, Raven?

    – Végül is miért ne – vont vállat a lány. – Úgyis örökre együtt akartunk maradni. 

    – Húú, olyan revansot veszek Hóborcon – kezdett fellelkesülni Severus. 

    – Még mindig nem érzem, hogy figyelembe vennétek a helyzet komolyságát – morogta Piton. 

    – Ugyan már, teljesen komolyak vagyunk, Per bá’! 

***

   A Grimmauld téri 12-es házba a Weasley család már beköltözött, velük volt Hermione Granger, és néhány további tagja a Főnix Rendjének. Raven és Severus nem igazán számítottak más típusú bánásmódra attól, amit kaptak: a gyerekek elég feltűnően kerülték őket, Mr és Mrs Weasley kedvesek voltak ugyan, de nagyon tartózkodóak is. A többi felnőtt szívesen beszélgetett velük, csak ők nem voltak a helyszínen legtöbbször, ha Raven és Severus szabad volt – leszámítva Sirius Blacket, aki ugyanúgy kerülte a beszélgetést velük, mint a Weasley-gyerekek és Hermione Granger (ha mégis szóba kellett elegyedniük, akkor pedig kifejezetten barátságtalan volt – nem bántott meg soha senkit, de nagyon erősen tartózkodott). Piton az indulás előtt nem sokkal közölte a testvérekkel, hogy a tömeggyilkosként ismert férfi is ott lesz, ráadásul mint a Rend tagja. Nem kerülte el a figyelmüket, hogy milyen indulatok dúltak a professzorban ennek mesélése közben (bár némileg kevesebb, mint két éve, ha róla beszélt), de túlságosan el voltak foglalva saját döbbenetükkel. Ők ketten is segédkeztek egyébként a ház takarításában, ezen kívül pedig a főleg szobájukban töltötték az időt. Tulajdonképpen az, hogy ők sem nyitottak a többiek felé, nem a viselkedésük tükrözése volt, hanem szándékos dolog – mert Pitonon és Dumbledore-on kívül senki más nem tudta és nem is tudhatta róluk, hogy ők is afféle kémek lesznek. Nagybátyjuk gyakran tért be a főhadiszállásra, ekkor mindig váltott pár szót Ravennel és Severusszal, de nem mondott semmit eddig a tárgyalásokról vagy bármiféle feladatról. A testvérek nem is kérdezték tulajdonképpen, gondolták, ha valami fontos lesz, nagybátyjuk úgyis szól. Összességében hozott és vitt üzeneteket Fawntól, illetve egyszer a távolságtartással kapcsolatban másra is felhívta a figyelmet. 

    – Mi alapján döntik el azt egyébként, hogy ki lehet a Rendnek a tagja? – kérdezte Raven tőle. 

    – Először az eredeti tagokból megmaradtak gyűltek össze, és az ő kapcsolataikon keresztül kezdett mindez kiépülni. Főképp Dumbledore dönt arról, ki lehet hasznunkra. 

    – Akkor… szóval, ott van például Scarlett, a szobatársam. Ő aranyvérű, de a legtávolabb állnak a halálfalóktól. 

    – Tracey Davis is ilyen szerintem – szólt Severus. 

    – Igen, az ő családjuk nem csatlakozhat? Vagy akiket még ismerünk, a két hugrabugos lány és a hollóhátas Mandy? A családjukról nem tudok semmit, de ők is biztosan tennének valamit, ha lehetne ez ellen. 

    – Nem tartozik a feladataim közé az új tagok keresése, így nem tudom, szóba kerültek-e már és mit mondtak róluk – felelte Piton. – Ti még nem lehettek hivatalos tagjai a Főnix Rendjének, ezért az efféle indoklásaitokat nem fogják elfogadni. Úgy gondolom, ha valóban segíteni tudnának nekünk, már felvették volna velük a kapcsolatot. Elvégre nem vehetünk be akárkit a Rendbe, még ha elszántan a halálfalók ellen is van az illető. 

    – Na, és külföldi varázslók? – kérdezte Severus. – Akiket tavaly megismertem, róluk ugyan ilyen téren nem tudok semmit, mondjuk Tracey mondott valami olyasmit, hogy Rebekka családja nem vesz részt semmi ilyen ügyben, de a többiek hátha. És ők már elvégezték az iskolát. 

    – Természetesen a Rendnek külföldi kapcsolatai is vannak, de ezzel sem foglalkozom.

    – Tényleg, Rebekkáékkal levelezel még? – fordult Raven Severus felé. 

    – Nyári szünet elejétől leveleztünk, csak mielőtt eljöttünk volna ide, megírtam, hogy szeptemberig nem tudok egyéb okok miatt válaszolni, így majd folytassuk akkor. 

    – A Rend mindezt elintézi – folytatta Piton. – De ha már ennél a témánál tartunk, akartam említeni egy fontos dolgot. Nem tudjuk, milyen helyzetek állhatnak elő, és épp ezért talán jobb lenne távolságot tartanotok azoktól a barátaitoktól, akik nem tudhatnak a feladatainkról. 

    – Ja, én is gondoltam ilyesmire – bólintott Raven. – De nem kell azért teljesen megszakítani velük a kapcsolatot, nem? 

    – Nem kell. De mivel olyanokkal barátkoztok, akik a halálfalók ellenesei, biztonságosabb, hogy ha egy efféle kimenetelre számítva úgy állítjátok be a helyzetet, mintha lassan váltanátok oldalt. 

    – Az nekem megy, három évig tök semleges voltam – legyintett Severus. – Éljen a semlegesség!  

    – Most indulok. Pár nap múlva jövök újra. – Azzal Piton távozott. 

   Két hét múlva a testvérpár találkozhatott nagyanyjukkal egy napra. Elmesélték Fawnnak, hogy milyen is egy aranyvérű család háza: Raven és Severus magát a főhadiszállást ugyanis már a kezdetektől fogva kifejezetten kényelmetlen helynek tartotta. A takarítással ugyan otthonosabbak lettek a szobák, azonban minden nap elsétálni a falon függő manófejek és egyéb kegyetlenkedésekre utaló emlékek mellett nem volt épp egy kellemes dolog. A testvérek állították, hogy ennél még a Malfoy-kúria is jobb: bár az is feleslegesen nagy és hivalkodó volt, a Black-házhoz képest sok-sok fokkal barátságosabb hangulatú. Viszont érdekességeket is tartogatott az itt töltött szünet, például Severus elkezdett érdeklődni a Weasley-ikrek titkos tervei iránt. Gyakran kaptak szidást az anyjuktól valami találmányok miatt, és még gyakrabban zárkóztak be a szobájukba izgatottan suttogva. 

    – Szerintem hasonlóak vagytok – mondta Raven. – Biztos könnyen összebarátkoznátok. Már ha nem lenne bajuk Perselus bácsival és a Mardekárral. 

    – Biztosan elküldenének. De meggyőzhetem őket, hogy a látszat nem minden – gondolkozott el az állát simogatva. 

    – Hát, a látszat nálad nagyon a mindennek tűnik, pedig nagyon nem az – nevetett a lány. 

    – Ha megismerik a valódi oldalad, egész biztos nem foglalkoznak majd azzal, kinek vagy a rokona és melyik házba tartozol – mondta Fawn. 

    – Bár most Perselus bácsi azt mondta, jobb volna távolságot tartanunk úgy mindenkitől – mondta Raven.

    – Úgysem leszünk velük soha olyan nagy cimborák – legyintett Severus. – De megpróbálnám, mi sül ki belőle. Egyébként is, szerinted Weasley és Granger tudják, hogy beszéltünk már velük régebben?

    – Hát én nem tudom, felismertek-e – vont vállat Raven. – Lehet, hogy igen. Akkor meg biztos még plusz ellenszenvet is éreznek. A te esetedben biztos nagy meglepetés volt… de hogy őszintén megmondjam, szerintem biztosabb, hogy nem ismertek meg, mert annyira nem lepődtek meg, mikor bemutattak minket a beköltözéskor.

    – Ja, lehet. Na, akkor így nehezebb lesz.

   Legközelebb aztán Severus bekopogott az ikrek szobájába, akik egyáltalán nem kedvesen fogadták. 

    – Le kell mennünk? – kérdezték. 

    – Nem – rázta a fejét Severus. – Csak hallottam, hogy varázsvicceken töritek a fejeteket. Én magam is nagyon szeretem a varázsvicceket. 

    – Ne haragudj, de még nem áll szándékunkban megmutatni olyanoknak, akiket nem ismerünk eléggé. 

    – Értem. Ha lesz majd ilyen, keressetek fel, nagyon kíváncsi vagyok. Gondoltam, jobban is megismerhetjük egymást, mert évfolyamtársak vagyunk. Ezt a szakmát is választjátok majd? 

    – Ezt nem fogjuk neked elárulni. Bocs, de mardekáros vagy, kinézem belőled, hogy beárulsz valamelyik felnőttnek.

    – Ó, ugyan már, nem vagyok én olyan típus – legyintett Severus. – Harmadéves koromban elnáspángoltam egy terelőütővel a mardekáros kviddicscsapatot, mert a mamámat szidták. Egy átlagos mardekáros megátkozza őket, nekem még csak a nagybátyám se tudott volna róla, ha nem lett volna a helyszínen. 

    – Azért nem kell túljátszani – lépett hozzá Raven, aki épp lefelé menet haladt el a szoba előtt. – De tényleg elnáspángolta őket. És a legyet sem átkozná meg. 

    – Igen, én az állatok védőszentje vagyok – hajolt meg Severus szívére tett kézzel. – Hagrid professzor sok jót tudna mondani rólam. Tanulótársaim nem szeretik az óráját, így én végzek minden munkát, de nagyon élvezem. 

    – Jól van – szólalt meg újra az egyik Weasley. – Ha lesz új találmányunk, megmutatjuk. Most viszont dolgunk van. 

    – Akkor mi megyünk is – mosolygott Severus, és Ravennel elhagyták a szobát. 

    – Nem fogják megmutatni – mondta a lány. 

    – Ja… nem fogják. Mindegy. 

    – Viszont profi módon tudod összezavarni bármikor a rólad alkotott képet. Ha egyáltalán a hosszú előadásod után tudnak hinni bármit is, most biztos azt hiszik, próbálod meggyőzni őket, hogy aztán kihasználd, amit megtudtál. Hallottam valami olyasmit a többiektől, hogy ki tudják hallgatni a tárgyalásokat. Na, azt biztos nem fogják neked elmondani. Meg semmi mást, ami érinti a sulit. 

    – Nem probléma. De most egy új kihívást látok a láthatáron – torpant meg a fiú, összehúzta a szemét, és ernyőként a feje fölé emelte a kezét, mintha kémlelne valamit a szemközti falon. – Meggyőzni őket arról, hogy a látszat nálam nagyon nem minden. 

    – Sok sikert – nevetett a lány. 

   Az a helyzet, hogy a Weasley-ikrek egyszerűen annyit gondoltak, mint a többi mardekáros, hogy Severus bolond. Ehhez mondjuk kellett néhány percet töprengeniük a mondandóján.

***

   Kicsit kevesebb, mint egy hét múlva érkezett meg a főhadiszállásra Harry Potter. Aznap volt egy tárgyalás, Piton csak annyit mondott a testvéreknek utána, hogy továbbra is vigyázzanak, és amit korábban már a lelkükre kötött, hogy nem nézhetnek bele mások fejébe, amíg ő arra utasítást nem ad. Severus és Raven nem is akart visszaélni vele, legalábbis olyan dolgokkal kapcsolatban, ami a Főnix Rendjét érinti, egyáltalán nem. 

   A tárgyalás miatt nagyon későn vacsoráztak. A testvérek itt sem vettek igazán részt a közösségi életben, nagyon ritkán beszélgettek csak bárkivel, miután végeztek, mindig elvonultak. Most is hamar otthagyták a társaságot, mikor a felnőttek arról kezdtek veszekedni, mit mondhatnak a gyerekeknek Voldemortról. Bár érdekelték volna őket a témák, tartották magukat inkább a Pitontól kapott instrukciókhoz. Azt viszont lefekvés előtt alaposan kibeszélték, amit megtudtak Harry Potter ügyéről. A fiút ugyanis beidézték tárgyalásra a minisztériumba, mert muglik lakta területen varázsolt.

    – Per bá’ biztos nagyon boldog lenne, ha kicsapnák. 

    – Tudodki őt keresi nagy valószínűséggel, kizárt, hogy máshová küldjék, mint a Roxfort. Ezzel Perselus bácsi is tisztában van, bár tény, hogy örülne… 

    – De a minisztérium csinálja a tárgyalást, őket meg ez nem érdekli. Mondjuk, az is elég érdekes, hogy egy otthoni varázslásból akkora ügyet csinálnak, hogy felmerül az elbocsátás veszélye. Persze azt nézve, ami a minisztérium körül megy mostanában, nem csodálkozom.

    – A Főnix Rendje megoldja. Ennél fontosabb Tudodki. Biztos kitalálnak valamit. 

   Másnap segítettek a többieknek a szalont takarítani, ahol felfedezték a Malfoy-családot a falikárpiton. Ravennek mostanában szokása lett, hogy amikor csak teheti, felkeresi a még ki nem takarított olvasótermet, és átnézi a könyveket. Biztosra vette, hogy Sirius a kandallóban fogja elégetni őket, amint odajutnak, mert eddig is minden mágikus és nem mágikus tárgyat kidobott, ami a családjához tartozott. Raven kizártnak gondolta, hogy a férfi pont neki engedné meg, hogy megtartson bármit is. Bár azt teljesen megértette, hogy Sirius maga is gyűlöli annyira a Blackeket, hogy az utolsó nyomukat is eltűntesse a házból, a lánynak ezek az érdekes varázstárgyak és könyvek igazi kincsesbányának számítottak, így igyekezett minél több mindent memorizálni belőlük, ha hasznosnak tartotta. Utóbbiak közül nagyon sok szólt az aranyvérűekről, de még több titkos varázslatokról, bájitalokról és feketemágusokról. 

   Ha itt olvasott azonban, azt is el kellett viselnie, hogy Sipor, a házimanó gyakran bejárkál ide is és róla motyog. Eleinte ez még szórakoztatónak tűnt, mert kiderült belőle, igenis sokat beszélgetnek a többiek a testvérpárról. Véleményük nem volt túlzottan meglepő azért: Ravent arrogánsnak és magának valónak találták, Severust meg kétszínűnek. Aztán egy idő múlva Sipor már kezdett idegesítővé válni, így Raven mindig gyorsan kitessékelte őt. 

   Annál többször hallotta meg viszont odalentről Mrs Black festményét ordibálni. 

    – Nekem elég rokonszenves hölgy – mondta egyszer Severus. – Szívesen vívnék vele egyszer egy üvöltőpárbájt. Vajon ki nyerne? 

    – Senki, mert kiüvöltöd a lelked, a szellemed meg tovább visít, és folytatjátok mindezt az örökkévalóságig – vágta rá Raven. – De azt javaslom, ne tégy így. Sirius megesküdött, hogy leveszi a falról bármi áron. 

Előző

Következő