57. fejezet

A hármas terve

   Hagrid visszatért a tanári karba, amire a diákok reakciói nem voltak épp meglepők. Severus örült neki, oda is rohant, hogy köszöntse őt reggelinél. Raven, Scarlett és Tracey nem fűztek különösebb megjegyzést hozzá, mert bár mostanra úgy gondolták, Suette-Pollts professzor valóban jobban értett a tanításhoz, inkább ennek is a jó oldalát nézték: 

    – Végül is, a legendás lények gondozása gyakran felér egy tornaórával – mondta Scarlett. – Fuss ki az erdőből, mielőtt az aktuális tananyag elkapna… 

    – De szerintetek honnan szerezte a sebeit? – tekintgetett felé aggódva Tracey. – Nem néz ki túl jól. 

    – Biztos valami dolga volt, és ott – mondta Raven. 

   Tracey aztán beszámolt nekik az ötödévesek órájáról, amin Umbridge felügyelt, és nem sikerült éppen jól. Malfoy bandája olyasmin nevetett, ami a legkevésbé sem volt vicces, a főinspektor hülyét csinált a tanárból, és tulajdonképpen azokból is, akik támogatták Hagridot. 

    – Jó, ez várható volt – legyintett Raven. – Meg fárasztó… pedig én a mai óránkat kifejezetten élveztem. 

    – Én is – mondta Scarlett.

    – Már megint én végzek mindent a többiek helyett is, szóval ha Umbridge hozzánk jött volna, nem sült volna el ilyen rosszul – mondta Severus. 

    – Vállalhatnánk ezt mi is – nézett Raven Scarlettre. – Nálunk is mindenki vonakodik a munkánál. 

    – Jó. Bebizonyítjuk, hogy igenis léteznek normális mardekárosok! 

   Így is tettek. Bár alapvetően nagyobb fenntartásaik voltak Hagrid tantervével szemben, mint Severusnak, mindenhez elsőként ajánlották fel segítségüket, és ez meg is tette a hatását. Egy különösen kimerítő szurcsókhajkurászós óra után Raven és Scarlett bárminemű mozgásra képtelen állapotban feküdt egy fának dőlve a hóban, amíg a többiek, akik végig csak álltak és többnyire nézték őket, elkezdték összeszedni a cuccaikat és visszaindultak a kastély felé. 

    – Nagyon hálás vagyok a segítségetekért – lépett hozzájuk Hagrid. – A szurcsókok… ma igen hiperaktívak voltak, nemde? – nevetgélt. 

    – Visszanézve… egész vicces volt – lihegett Raven. – Na, menjünk, Scarlett, még van egy óránk – próbált feltápászkodni. 

    – Te Severus Frey húga vagy, igaz? 

    – Igen – bólintott a lány. 

    – Ő is nagyon sokat segédkezik az óráimon – nézett előre Hagrid. – Sosem gondoltam, hogy épp mardekárosoknak fogom ezt mondani, de nagyon köszönöm. Kaptok is tíz pontot fejenként! 

    – Köszönjük szépen – állt fel Scarlett.

    – Emlékszem, két éve a bátyád, Severus felajánlotta a segítségét Csikócsőrrel kapcsolatban. Ne felejtsem el megköszönni neki újra a következő órán. Be kell vallanom erről valamit… hálás voltam a felajánlásért, de nem fogadtam el, nem tudtam, bízhatok-e bennetek. Most már tudom, hogy igen. Legalább bennetek lehet.

    – Ne tessék aggódni, teljesen megértjük – mondta Raven. – A kivétel erősíti a szabályt. 

    – Így van, így van… most menjetek, nehogy elkéssetek. Még egyszer köszönöm a segítséget. 

    – A terv jól halad – vigyorgott Scarlett Ravenre, mikor már visszafelé baktattak a kastélyhoz. 

   De aznap más meglepetés is érte a lányokat. Raven felszaladt a könyvtárba este, ahol megszólította Ginny Weasley. 

    – Szia. Van egy perced? 

    – Több is – bólintott Raven. 

    – Annyit akartam mondani, hogy nagyon meglepett, ahogy ma viselkedtetek órán a barátnőddel… szóval az lepett meg, hogy nem olyanok vagytok, mint a többi mardekáros. A főhadiszálláson még annak tűntetek a bátyáddal, hallottam, Fred és George elzavarták őt, mert nem bíztak benne mardekáros létére. 

    – Ez ilyen – vigyorodott el Raven. – Nem hangoztatjuk túl sokat, hogy tudunk normálisak is lenni, de tudunk. A mardekárosok között sem rajonganak értünk, sőt.

    – Én azt gondoltam, hogy Piton rokonaiként… 

    – Á, dehogy – rázta a fejét. – Senkit nem érdekel. Azt gondolják, amit más házak a Mardekárról, hogy kivételezik velünk. De köszi, hogy ezt elmondtad. Scarlett-tel és Severusszal most azon dolgozunk, hogy feljavítsuk kicsit a házunk hírnevét. Vagy legalábbis a magunkét. 

   Hamarosan elérkezett a december, és szóba került a karácsonyi szünet. Piton egyik délután magához hívta unokaöccsét és unokahúgát, hogy elmesélje nekik, el tudott intézni két hetet Fawnnal. Másnak nem is örülhettek volna jobban, hiszen egész eddig csak a professzor útján kaphattak üzeneteket tőle, de a munka miatt azt is legfeljebb csak havi kétszer. Piton persze felhívta a figyelmüket arra, hogy mivel Fawn ismerőseinél lesznek, egyáltalán nem tehetnek semmit, ami a varázsvilágra utalna. 

   Így aztán amint hazautaztak, a pályaudvarra érve Fawn és barátnője várták őket. Tulajdonképpen muglik között sem telt máshogy a szünet, mint eddig, hiszen ez lett volna az első karácsony, mikor Severus már törvényesen varázsolhat. Meg persze Fawnnak köszönhetően hozzá voltak szokva a varázstalanok életmódjához. A kis házban, ahol ezeket a napokat töltötték, még két öreg néni lakott, mindketten nagyon kedvesen viselkedtek a testvérekkel. Ők meséltek neki az iskolájukról, persze úgy beállítva, mint egy rendes iskolát.   

    – Négy ház van nálunk – mondta Severus –, ahová személyiség alapján osztják be a tanulókat. Hozzánk kerülnek az ambiciózus és agyafúrt emberek – húzta ki magát. – A nagybátyám a házvezetőnk! Nagyon szeretjük. 

    – Mit tanít a nagybátyátok? – kérdezte az egyik néni. 

    – Háztartástant – vágta rá Severus, Raven pedig beleprüszkölt a teájába. – Miért, te mit mondtál volna ahelyett? – súgta neki. 

    – Briliáns volt – mondta a lány, aztán még jobban nevetni kezdett, mert elképzelte Pitont, amint valóban azt tanítja a diákjainak, hogyan takarítsanak és főzzenek. 

    – Melyek a kedvenc tantárgyaitok? – érdeklődött tovább a néni. 

    – Úúú, én a történelmet nagyon szerettem – lelkesült fel Severus –, de már nincs ilyen tantárgyam. Ötödik év végén van egy vizsgánk, és utána már csak azt tanuljuk, ami a felsőbb képzéshez fog kelleni. Én orvos leszek, ezért nekem már csak ehhez kötődő dolgokat kell tanulnom. Ez az utolsó évem, Ravennek meg a negyedik. 

    – Én nagyon szeretem a háztartástant – mondta a lány. – Meg a matematikát is. Ó, és csillagászatóránk is van. Az nagyon jó. 

    – Te mi leszel, ha felnősz? 

    – Hát… szeretek főzni, mint Perselus bácsi. – Erre Severus vigyorodott el, mert most előtte sejlett fel a kötényben főzőcskéző nagybátyjának képe. – Jó is vagyok benne. Abból mindenképpen vizsgázom majd. 

***

   Véget ért a szünet és a testvérek visszautaztak a Roxfortba. Hétfő délután a negyedéves mardekárosok és griffendélesek összegyűltek legendás lények gondozása órára. Míg Hagrid előadást tartott az aktuális állatfajról, Ginny Weasley Raven mellé araszolt és suttogva megszólította őt: 

    – Hogyhogy nem a főhadiszállásra jöttetek ünnepelni? 

    – Rokonoknál voltunk – felelte Raven. – Ti ott ünnepeltetek? 

    – Hazamentünk volna, de végül is ott maradtunk. 

   Raven kifejezetten úgy érezte, hogy a tervük jól halad. Bár nem egyszer elbizonytalanodott azt illetően, hogy most épp el kéne távolodniuk mindenkitől, aki szemben áll a halálfalókkal, végül is arra jutott, hogy ha már Piton is kém, akár ők is hasznát vehetik mindennek egyszer. Ezt a nagybácsi helyeselte is, ameddig kellő óvatossággal mentek bele az efféle ismerkedésbe (igaz, azt is erőteljesen kifejezte, egyáltalán nem örül annak, hogy rokonai griffendélesekkel beszélgetnek).                                    

   A következő napokban két dolog vált a diákok kedvenc beszélgetéstémájává: az első, hogy halálfalók szöktek meg az Azkabanból. Lily elmesélte a többieknek, hogy mostanában mindenki a szobatársát, Susan Bonest faggatja, ugyanis több rokonával is a szökevények egyike végzett. 

    – Én úgy látom, az iskolában egyre többen kezdik fontolgatni Potter szavahihetőségét – mondta Raven Severusnak. – Mit ne mondjak, a Próféta valóban béna volt ezzel a hírrel… 

    – Nagyon kíváncsi vagyok, hova lyukadunk ki a végén. 

    – Hát még én. Figyelj csak, én… nagyon örülök neki, hogy Scarlett és Tracey ilyen jól összebarátkoztak. Mostanában mindig együtt vannak, legjobb barátok lettek. Ez tök jó. Mert sajnáltam volna Scarlettet, ha nekünk le kell lépnünk bármilyen értelemben, ő meg egyedül marad. 

    – Többen is vannak, mint ketten, ott vannak Lilyék. Én annak örülök, hogy mind mennyire összetartanak. Ha baj történne, ők biztosan segítenék egymást, nem aggódom értük.

    – Jó… Azon gondolkoztam, hogy még mindig sokat vagyunk velük, Scarlett-tel segítünk is Hagridnak órákon, szóval olyan jó érzés, amikor együtt vagyunk így társaságban, olyan gondtalan. Sajnálom, hogy lehet, hogy ezt abba kell hagynunk. 

    – Egyet se félj, még semmi sem biztos! Persze én is nagyon sajnálnám, de semmi sem tart az örökkévalóságig. Szerintem megússzuk ezt mind. És egyébként is, mi ketten itt vagyunk egymásnak. Egy kicsit igazából jobban szeretek veled kettesben lenni, mint társaságban. 

    – Én is, hiszen tesók vagyunk – mosolygott Raven. – És akkor lehetünk igazán önmagunk. Köszi, hogy itt vagy mellettem. 

    – Biztos vagyok benne, hogy direkt intéztük így, mielőtt megszülettünk volna. Pacsit az örök tesókra! – tartotta fel a kezét, Raven pedig nevetve belecsapott. Aztán viszont egy kicsit elkomorodott az arca. 

    – Figyelj csak, visszakanyarodva az előbbi témára… te egyáltalán nem félsz? – kérdezte.

    – Dehogynem félek – vágta rá Severus, mire Raven kissé meg is lepődött. – Nyilván az minden vágyam, hogy életben maradjunk. Mindenki. Csak hát ez nem ennyire egyszerű, és az élet nem is igazságos. De megvan a lehetőség, hogy a jó oldalát nézzük mindennek! – emelte fel a mutatóujját büszkén kihúzva magát. 

    – Végül is, akármi lesz a kimenetele a dolognak, valami jó kisülhet belőle minden esetben, ebben igazad van – bólintott Raven. – De előzzük meg a sok szenvedést, ha tudjuk. 

    – Én céltudatosan azt látom magam előtt, hogy meg fogjuk tudni előzni! 

    – Igazából, tudod… érdekes a helyzet kicsit, mert én… egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy félnék. Aggódom, de nem félek… nincs túl sok különbség a kettő között, de szerintem én nem félek. Már nem tudok félni, túl sokat csináltam ezt eddigi életemben és elég volt – nevetett. – És szerintem ez miattatok van. Te, aki mindennek a napos oldalát látod és mama mindig azt mondta, a szüleink az égből vigyáznak ránk. Ezért nem félek attól, hogy meghal bárki is, magamat is beleértve, csak nem akarom, hogy ez megtörténjen. 

    – Én is így gondolom. Ezért pedig csak mi tudunk tenni.

   A másik téma, amiről rengetegen társalogtak ebben az időben, Hagrid próbaidőre tétele volt. A hármas továbbra is buzgón segédkezett az órákon, és Severus igyekezete volt a legszembetűnőbb és egyben legmulatságosabb. 

    – Annyira imádom ezt az órát! – rikkantotta vidáman, semmi erőltetettséggel a hangjában, miközben egy megnyúlt vízilóra hasonlító állat hosszú farkának végét fogva lobogott utána. Mindezt Umbridge sajnos nem látta, mert épp a többi egyhelyben álldogáló diákkal volt elfoglalva, akik azt ecsetelték, mennyire veszélyesek a tanórák. Jóslástanon is próbálkoztak: Severus ugyan már csak a folyosókon rohangálhatott Umbridge után, hogy mennyire jól tanít Trelawney, de Raven és Scarlett is megsajnálták a professzort és minden erejüket beleadták abba, hogy megmutassák a tudásukat. Több-kevesebb sikerrel. Legtöbbször valami hatalmas baromságot sikerült jósolniuk, de rájöttek, hogy ez is sokkal élvezetesebb annál, amilyennek képzelték. 

Előző

Következő