Évszázadokkal azelőtt, hogy Inuaras egészen a Zölderdőig üldözte az orkokat, egy szép tavaszi napon Völgyzugoly pompában állt, és vidám zsivaj, zeneszó szállt mindenhol. Boldogan ünnepelt mind a város népe, mind a meghívottak.

   Azonban vagy húsz tünde szemfülesebben figyelte a tömeget a többinél. Köszöntötték az érkezőket, elcsevegtek velük és nevetgéltek, de résen voltak. Fegyvert hordtak a díszruhájuk alatt – egy bizonyos személy érkezését várták, aki nemsokára meg is jelent közöttük. Lovon jött hat kísérővel; az ünneplők egy része elnémult, és feszengve nézte őket. Elrond figyelmeztette korábban a vendégeit, hogy lesz egy nemigen kívánatos társaságuk is. Volt olyan meghívott, aki emiatt el sem látogatott inkább Völgyzugolyba ebben az évben.

   Az érkezett férfi magas volt, edzett, sötétkék, majdnem fekete díszruhát viselt. Barna haja épphogy elért a háta közepéig, az elülső tincseit hátrafésülve hordta, amiket egy a ruhájához illő csat rögzített a tarkóján. Szép arca volt. Mégis mindenki azonnal látott az arckifejezésében, a mosolyában, a sötét szemeiben valami oda nem illőt. Valami rejtettet.

   Daothron hasonlított az apjára ebben. Nyájas volt mindkettejük modora, nem gondolta volna róluk senki, miben mesterkednek a háttérben, mégis kiült az alattomosság az arcukra. Azonban magával Daothronnal egészen eddig senki nem találkozott, csak hallottak róla. Most először mutatta meg magát a színen. A másodkor elején terjedt el a hír, hogy Dagorondirt megölték egy harcban, és a megkönnyebbüléssel együtt rögtön felmerült a kérdés – mi lesz a fiával, akinek eddig csak a létezéséről tudtak, de látni még senki nem látta? Bezárkózva élt, akárcsak Dagorondir, aki maga is ritkán jelent meg csatákban, elszigetelte magát, a családját és azt a százfős tündesereget, akik közvetlen alattvalói voltak, így alig tudhattak róluk valamit. Vajon Daothron az apja nyomdokaiba lép? Bizonyosan tartani kellett tőle.

   Amikor aztán közeledett az idei tavaszi ünnepség, Elrond üzenetet kapott – Daothron úgymond meghívatta magát. Nem tudhatta senki, ez hadüzenet-e, vagy esetleg Daothron szépíteni akart az apja tettein. Elrond nem tehetett mást, mint hogy fogadja, és némileg még bizakodó is volt, hiszen ő örült volna a legjobban annak, hogy eltűnik Középföldéről a gonoszság, amelyet Dagorondir hozott – aki nem csak saját örömére rendezett öldöklést a tündék és a nála gyengébbek között, hanem a szóbeszéd szerint Morgoth mellé is állt. Természetesen Völgyzugoly alaposan felkészült erre a fogadásra, ahogy arra szükség volt. Az a bizonyos húszfős különítmény volt felelős érte, hogy a tündeúr és kísérete minden lépéséről tudjanak, de a többi harcos és őr is figyelte őket, illetve minden völgyzugolyi lakos és vendég készen állt jelenteni, ha valami gyanúsat észlelnének.

   Elrond és Völgyzugoly vezetősége köszöntötte Daothront és kíséretét, az ünneplők pedig visszatértek beszélgetőpartnereikhez. Sokan a következőkben is Daothront méregették, akárcsak a tanács által kinevezettek.

   Inuaras ekkor még csak egy egyszerű tünde volt Völgyzugolyban, a város idős bölcseinek, Orchaltaennek és Hithrenielnek lánya. A titkos őrök között ott volt maga Orchaltaen, aki továbbra is Elrond harcostársa maradt a tanácsban betöltött szerepe mellett, és Fornhaen, Inuaras fivére. És ott volt Aglardis, aki már régóta a város harcosai között szolgált.

   Inuaras őt figyelte és Daothront. Féltette a nővérét, még ha ismerte is minden képességét – hiszen csodálta, a példaképe volt, tudta, milyen erős harcos. De nemrég derült ki az, hogy Dagorondir parancsára mészárolták le az orkok azt a tündefalut, ahonnan Aglardis származott. Inuaras úgy is gondolta, Aglardis ezért jelentkezett azonnal, hogy személyesen ő fogja szemmel tartani Daothront. Illetve nem kizárt, hogy eredetileg valóban így is volt.

   Aglardis egy kivételesen szép tündenő volt, magas, karcsú, hosszan leomló világosbarna hajjal és aranybarna szemekkel. Sötétlila ünnepi ruhát viselt. Daothronnal azonnal szóba is elegyedett, és körbevezette őt Völgyzugolyban. Inuaras nézte őket, és lassan szerteoszlott az aggodalma, hiszen látta, milyen jól alakítja Aglardis a szerepét. Ő maga nem volt biztos benne, hogy ilyen nyugodt tudna maradni, ha a szülei gyilkosának fiával állna szemben.

   Daothron és kísérete láthatóan nem túlságosan kereste mások társaságát. Megszólított helyieket, beszélt röviden Elronddal, de többnyire kísérete körében maradt, és Aglardis társaságában, úgy figyelte az ünnepséget. Az idő telt, az ünnepély zajlott, fogytak a finom ételek és a bor, és ahogy lejjebb szállt az éjjel, úgy fokozódott csak a kellemes zene és a vidám zsivaj.

   Inuaras a nagyteremben tudta Aglardist megszólítani, mikor összetalálkoztak a finomságok asztalánál.

    – Mit gondolsz róla? – kérdezte halkan nővérét, nem nézve rá, nehogy magára vonja bárki más figyelmét. – Kell tőle tartanunk?

    – Egy jómodorú tündének tűnik, noha kissé hiúnak is – felelte Aglarnis. – A saját palotájáról és ünnepségeiről mesél. Nem tudom, készül-e valamire. Ha igen, azt egészen biztosan nem az első nap fogja elkövetni.

   Azzal otthagyta Inuarast. Ő kicsit később fivéréhez, Fornhaenhez lépett.

    – Valami mozgolódás a láthatáron?

    – Semmi gyanús – felelte a férfi. – A figyelmünk persze nem lankad, és Aglardis fogja elsőként észrevenni, ha valami baj van. Ne aggódj, a védelmünk biztos.

   Inuaras elmosolyodott. De továbbra is az nyugtatta meg, ha látótávolságon belül tudta nővérét, aki később is gyakran ott volt Daothron mellett, mint kísérője. Az ünnepség másfél héten át tartott, és a következő napokban a párosuk időnként eltűnt a tömegből, vagy esetleg kettesben bukkantak fel egy magaslaton beszélgetve. Mindenki úgy gondolta, így helyes, hiszen Aglardisnak kell szemmel tartania Daothront, és erős harcos. Ha bármi jelét érzékelné, hogy Daothronnak gonosz tervei vannak, akkor azonnal megölné. Hiszen közvetetten az ő apja ölte meg Aglardis családját.

   Mindenki így hitte, nem is utalt semmi másra. Inuarasnak is alábbhagytak az aggodalmai, és volt mással foglalkoznia. Ott volt az a szép, sötét hajú tündefiú, Berenhin, akivel sok időt töltöttek együtt, sorra végigkóstolták a különlegességeket, félszegen ugyan, de táncoltak is, és átbeszélgették az éjszakákat.

   Inuaras persze továbbra is járt helyzetjelentésért érdeklődni Fornhaenhez és apjához. Aglardist nem tudta megkérdezni, de mindenki más azt mondta, rendben mennek a dolgok, nem utal semmi Daothron hátsó szándékaira. A táncmulatságon Daothron Aglardisszal együtt vett részt, és látszólag jól szórakoztak. Nem szúrt szemet senkinek, hiszen akkor már napok óta rendben zajlottak az események, alábbhagyott az ünneplők kezdeti feszültsége, és Aglardis feladata is az volt, hogy minél bizalmasabb viszonyba kerüljön Daothronnal, hogy kiderítse a szándékait. Nem sejtette senki, hogy mi zajlott már az első kettesben töltött alkalomtól kezdve a háttérben.

   Már az ünnepség végéhez közeledve egyik éjjel vérfagyasztó sikoly rázta fel a tündéket. Bejutott egy ork, majd minél több bukkant fel a határon. De csak egy jutott át a védelmi rendszeren, az első – a többit azonnal levágták az őrök és a harcosok, ahol érték őket. A vidám hangokat egy pillanat alatt felváltották a sikolyok és a vad kardsuhintások.

    – Hogyan?! – kiáltotta Fornhaen. Inuaras mögötte állt rémülten, és szemével többi rokonát és Berenhint kereste a tömegben. – Hogyan jutottak ide észrevétlenül?!

    – Hát nem egyértelmű? Daothron!

    – Merre van Aglardis?! – kérdezték egyszerre. Fornhaen gyorsan egy védett zugba terelte nővérét és még néhány fegyvertelen tündét.

   A harc nem tartott sokáig, de annál gyorsabban fordult a legrosszabbra a helyzet, mikor felbukkant a város különböző pontjain Daothron hat kísérője, és ott támadtak rá a tündékre, ahol tudtak. A saját fajtájukra. A meglepetés erejének hála egyre több ork tudta átverekedni magát az első vonalban álló harcosokon, ezért mindenkinek be kellett szállnia a küzdelembe. Daothron tündéinek célja azonban láthatóan nem az öldöklés volt, egyszerűen karddal vágták át magukat a tömegen, majd pedig felpattantak a lovaikra, és elvágtattak a hídon át.

   Majd szorosan a nyomukban haladt az utolsó ló, rajta Daothron, mögötte pedig egy nő, akinek a hosszú, világosbarna haja lobogott utána a sötétlila díszköntöse fölött. Akkor már majdnem az összes orkot levágták, Elrond és legerősebb harcosai pedig úgyszintén lóra ültek, és utánuk eredtek. Inuaras, a testvérei és édesanyja teljesen megmeredve és kétségbeesve állt, a távozókat bámulva.

    – Aglardis… – nyögte Inuaras.

***

   A Völgyzugolyba zúdult orkokat hamar elpusztították, és a tündék közt is csak sebesültek voltak. Kiküldtek egy egységet, hogy megtalálják Elrondot és a társait, és szükség esetén erősítést küldjenek nekik.

   Orchaltaen ott volt az üldözők között. Vérfoltos arccal tért vissza, üres és egyben értetlen tekintettel a szemeiben.

    – Orchaltaen! Áruld el, mi történt Aglardisszal? – szaladt hozzá azonnal Hithreniel, nyomában a gyerekeikkel. – Miért nincs veled?

   A férfi lassan emelte fel a fejét, hogy a felesége és gyerekei szemébe nézzen.

    – Nem tudtam visszahozni… és nem is akart visszatérni.

   Ez az egy mondat indított el mindent. Inuaras akkor még ugyan nem értette, ahogyan mások sem.

   Völgzugoly határain jócskán túl érték utol Daothron csapatát, sőt, maga Aglardis volt az, aki megálljt parancsolt nekik. A két fél felsorakozott egymással szemben, kivont karddal és megfeszített íjjal.

    – Nem harag vezérel – mondta Aglardis. – Csupán nem látok már lehetőséget a maradásomban. Köszönök mindent, apám. Kérlek, köszönd meg a nevemben a családnak is, és ne keressetek.

    – Miért van erre szükség, Aglardis?! – fakadt ki Orchaltaen. – Miért támadsz a saját népedre?! Akiket mindeddig szolgáltál?!

    – Azt én vállalom magamra – szólt Daothron. – Meglepett, hogy elfogadtad a meghívatásom, Elrond uram. Nos, nem mintha lett volna más választásod, tudom jól, és tetszik Imladris naivitása. Most már tudod, mivel állsz szemben.

    – Innen nem távozol élve – mondta Elrond. – Aglardis, ha ez az utolsó szavad, akkor rád sem vár más sors.

   Egy katonát megöltek, a völgyzugolyiak csak megsérültek, de Daothron és Aglardis elmenekült. Volt náluk csomag. És Aglardis szobájában nem találták a ruháit, a hajdíszeit… de minden mást igen. Nem vitt fegyvert és semmi mást, amit itt, Völgyzugolyban birtokolt.

***

   El kellett fogadni, hogy Agalrdis önszántából elárulta Völgyzugolyt és mindezzel együtt a tündéket is. Senki nem akarta ezt belátni, aki egy kicsit jobban is ismerte Aglardist, főként a családja nem, de akárhogy is próbálkoztak, semmi nem utalt az akarata ellen történő cselekedetre. Inuaras sokáig nem volt hajlandó elengedni az elméleteit, amiket csak ki tudott találni – a városért tette, valamire készül, belülről akarja szétrombolni Daothron uralmát –, és nem hallgatott azokra, akik már valahogyan elkezdtek beletörődni a ténybe. A szüleinek és testvéreinek sem volt kevésbé nehéz ez, de látták, milyen szélsőséges formát ölt Inuaras imádata, ő pedig úgy érezte, mások nem hisznek Aglardisban.

   Akárhogy is, Völgyzugolynak vissza kellett vágnia, és most már személyes kapcsolatuk is volt Daothron felé Aglardis képében. Elrond maga is személyes sértésnek vette Aglardis árulását, így vevő volt minden alkalomra, amikor csak fölénybe kerülhettek velük szemben. Idővel több összecsapásra is sor került. Aglardis felbukkant az ellenség soraiban, az ő fegyvereikkel harcolt, és orkoknak parancsolt. Inuaras pedig a felderítők parancsnokává lépett elő.

   Tudvalevő volt, hogy Aglardis immár Daothron felesége. Ha ezúttal bizonyosságot nyert is, hogy nem akarata ellenére hagyta el Völgyzugolyt, Inuaras nem tett le arról a meggyőződéséről, hogy rosszul cselekszik. Hitt benne, hogy észhez térítheti… hogy rájön, mit is tesz valójában a saját népe, és legfőképp a saját családja ellen. A családja támogatta céljaiban, noha jobban átlátták nála a helyzetet. Ők tudták, legalábbis biztosabbak voltak benne, hogy Aglardis magától tette, amit tett, hogy valami mindig lappangott az álarca mögött, és teljesen másak voltak az elképzelései a távolságtartása mögött.

   De Inuaras mellett ott állt a családja és a barátai, főként Berenhin, akivel aztán összeházasodtak.

   Inuaras és az egész felderítőcsapat fő célja volt, hogy feltérképezzék Daothron várát és környékét, de túl erős volt a védelmi rendszere és nem állapíthatták meg bizonyosan, mekkora sereggel is állnak szemben valójában. A seregük a homályban tevékenykedett, ezért a völgyzugolyiak túl későn értesültek minden mozgolódásról, minthogy meg tudják azt akadályozni, vagy legtöbbször az is kétséges volt, hogy Daothronnak köze volt egy orktámadáshoz. A szándékai sem voltak teljesen tiszták. Zsákmányolt, de nem olyan területeket támadt legtöbb esetben, ahonnan túl sokat remélhetett.

   Aztán eltűntek ők is a homályban a Szauron ellen folytatott harcok alatt, hogy majd csak a harmadkor elején bukkanjanak fel újra.

   Tudhatták azonban, hogy Völgyzugoly utánuk kutat. Nagyon valószínű volt, hogy noha nekik is voltak a harcok során veszteségeik, puszta erőfitogtatásból bonyolódtak küzdelembe velük. Fenyegetésből és megfélemlítésből.

   Ismét orkok törtek a városra Daothron harcosainak nyomában. Ők is ott voltak. Nem akartak mást, mint hogy zsákmányoljanak és megfélemlítsék a tündéket. Inuaras az újszülött lányát védte, Berenhin pedig a harcosok közt volt, és Aglardis a húga szeme láttára ölte meg a férfit, mikor szembekerültek egymással.

   Berenhin meghalt.

   Nem számított már semmiféle elmélet, Aglardis miért tette, amit tett. Inuaras eddig képes volt ámítani önmagát. Most már az sem érdekelte volna, ha bebizonyosodik, más oka volt annak, hogy elszökött a rettegett Daothronnal. A nővére, azaz akit mindeddig a körülmények ellenére még mindig testvérének gondolt, a szeme láttára ölte meg a férjét. Nem számított már semmi. Inuaras készen állt összetörni Aglardis világát is.

Előző