61. fejezet

A Malfoy-kúrián

   A professzor folytatta a testvérek kiképzését az okklumenciában és legilimenciában, például megtanulták, hogyan tudják csak egy ember előtt megnyitni az elméjüket. Majd sorra került az igazi harcra való felkészülés. Mivel korábbi tanáraik közt ott volt egy valódi halálfaló is, aki az akkor hatodéves Severusnak nagyon alaposan elmagyarázta a legfontosabbakat, a témát már ismerősként kezelték; a Rémszem Mordonnak álcázott Bartemius Kupor gyakoroltatta Severusékkal annak idején az Imperiust és az az ellen való harcot, Piton pedig támogatta most, hogy Raven is megtanulja mindezt, hogy teljesen felkészültek lehessenek mindenre. Szorgalmasan gyakoroltak, Raven ugyan, mivel még nem volt nagykorú, többnyire csak az elméletet sajátíthatta el. Meg a veszélytelenebb védekező varázslatoknál ő volt a fiú próbababája. Közösen egyeztek meg a testvérek viszont abban, hogy a másik két főbenjáró átkot nem próbálják ki semmilyen élőlényen, Severus Kecske Tónira való tekintettel ellene volt bármilyen állat alanyként használásának. Raven úgy gondolta, ha szükség lenne rá, szerinte halálfalókon, akik közé szüleiknek és nagyapjuknak gyilkosai is tartoztak, a kínzóátkot hiba nélkül képes lenne alkalmazni.

   A továbbiakban Severus segített Raven nyári házi feladatában, vagy hússzor átbeszélték a fiú ötödik roxforti évét, ami most Raven előtt állt, illetve eltűntettek mindent a padlásszobából, mert az jelenleg Féregfarknak adott szálláshelyet. Őt Piton elmondása alapján Voldemort küldte neki segíteni, mindig ott sompolygott a házban, mikor épp nem mentek valahová a professzorral, ezért a testvérek ilyenkor inkább a kis hátsó kertben voltak, vagy elmentek sétálni. Severus aztán megsajnálta szerencsétlen és ápolatlan külseje miatt, de mondta húgának, hogy a nagymama ágyát biztosan nem viszi fel a padlásra, helyette vettek neki egy matracot. És kifaggatták alaposan az animágiáról. Piton csak gondolatban verte a fejét a falba. De a testvérek együttérzése eddig terjedt, főleg, miután a nagybátyjuk elmesélte, pontosan mi is az ő bűne – senkit nem zavart tehát, hogy Piton úgy bánt vele, mint egy mocsokkal a cipőjén.

   Aztán egyik nap a nagybácsi bejelentette, hogy Féregfarkkal a Malfoy-kúriára mennek, ők ketten pedig jelentkeztek, hogy elkísérik őket.

    – Per bá’, rendbe kell hoznunk a kettőnk hírnevét a halálfaló közösségben – mondta Severus. – Vissza kell szereznem Draco barátomat, már régen láttam.

    – Nem vissza, hanem meg – helyesbített Raven. – Nekem úgyis jó kapcsolatot kellene kialakítanom Dracóékkal, akkor elkezdtem most. Mrs Malfoy kedves volt hozzám, mikor kicsi voltam. Mondjuk, valahogy…

   Így négyen hoppanáltak a kúria elé. Hatalmas építmény volt egy tágas telken, olyan, ami azt a fanatikusok által „aranyvérű eleganciának” hívott stílust mutatta, ami egyszerre lehet rendkívül irritáló az olyanok számára, mint Raven, és régies tervezésével igazán szép is. Semmi kifogás nem lehetett rá, de a testvéreknek Scarlették kisebb, hasonlóan évszázados múlttal rendelkező, mégis egyszerűbben és világosabb színekkel dekorált háza sokkal kedvesebb volt még mindig.

   Piton kopogtatott a föléjük tornyosuló kapun lévő koppantóval, mire az kitárult előttük, és elindultak a széles, kövezett ösvényen, ami a szépen gondozott, színes kerten át vezetett. Míg haladtak a bejárati ajtó felé, ott egy házimanó tűnt fel, és feléjük sietett. Ahogy egymás elé értek, lefékezett, és földig meghajolt.

    – Üdvözlöm a vendégeket a nemes Malfoy család kúriáján! – sipította. Ravennek hirtelen hányingere támadt. A manó legalább nem látszott se betegnek, se soványnak.

   A kis lény vezetésével beértek a hosszú előtérbe, ahonnan sok üvegajtó nyílt. Narcissa már ott állt és köszöntötte őket, közben pedig Draco is megérkezett. Ő távolabb állt meg karba tett kézzel, és csak köszönt, látszott is rajta, hogy semmi kedve itt pazarolni az idejét, amíg anyja az imént érkezettekkel beszél. Mindemellett, ahogy Raven megfigyelte, a megszokottnál sokkal tartózkodóbbnak és mogorvábbnak tűnt, mint ahogyan ismerte. Tulajdonképpen Draco egyáltalán nem volt tartózkodó vagy mogorva.

    – Odalent vannak – mondta Narcissa Pitonnak. Ő biccentett, majd a testvérek felé fordult.

    – Ebédidőben találkozunk. Féregfark, te velem jössz.

   Azzal elindultak egy oldalajtón át, és eltűntek.

    – A házimanók megmutatják, merre van a könyvtár és a fürdőház, amennyiben oda kívántok menni – mondta Narcissa a testvéreknek. – Én a kertben leszek.

    – Én is kimennék a kertbe – mondta Raven.

    – Most már mehetek, anyám? – kérdezte unottan Draco.

    – Jaj, Draco, mesélj, milyenek lettek az RBF-jeid? – követte Severus a lépcsőn felfelé induló fiút.

   Raven és Narcissa közben csendben kisétáltak egymás mellett az udvarra.

    – Ugyanolyan szép a kert, mint mikor utoljára láttam, Mrs Malfoy – szólt Raven.

    – A házimanók úgy végzik a dolgukat, ahogy kell.

   A házat megkerülve leültek egy kis asztalhoz a teraszon.

    – Egy teát kérsz, Rowena? – kérdezte Narcissa.

    – Igen, köszönöm.

   A nő szólított egy házimanót, aki amilyen hirtelen felbukkant ott, ugyanúgy el is tűnt egy pukkanással a rendelés felvétele után.  

    – A bátyád ebben az évben fejezte be a Roxfortot, igaz? – kérdezte kis idő múlva Narcissa.

    – Igen.

    – Minek készül?

    – Felvették gyógyítóképzésre a Szent Mungóba.

   Míg ilyen lassan haladt a beszélgetés közöttük, Narcissa végig visszafogott maradt, bár nem volt barátságtalan. A lány tulajdonképpen már az elejétől fogva érezte, hogy ez az a határ, aminél közvetlenebb nem lesz vele. De valamit furcsállt: ő már régen is alapvetően tartózkodó és kimért volt, de nem ennyire. Aztán Narcissára nézve egy pillanatra azt látta, mintha könnyes lenne a szeme. Akkor Raven rájött, hogy ki hiányzik a képből. Mr Malfoy.

   Persze! Miért is nem gondoltam erre előbb. Mr Malfoyt az Azkabanba vitték, mert lebukott, mint halálfaló a minisztériumi incidensnél. Szóval erről van szó…

   Valamiért indokolatlannak érezte ezt is a Malfoy családban. Tisztában volt vele, hogy ha az apa egy olyan borzasztó helyre kerül, mint az Azkaban, az bármelyik anyát és gyereket keményen megviseli, mégis Malfoyék voltak az utolsók, akikkel kapcsolatban ezt el tudta volna képzelni. Olyan érzéketlennek tűntek. Narcissa általában véve kedvesnek bizonyult, de amögött is érzéketlennek. Aztán ez a felfedezés végül valamiféle elégtétel is volt. Ezek a barmok is szeretik egymást azért. Az jó. Vajon Severus hogy halad Dracóval?

   Severus éppen pattanásig készült feszíteni Draco idegeit.

    – Na és jó barátaid, Crak és Monstro? – érdeklődött, ügyet sem vetve arra, hogy Draco a kúria könyvtárának polcai között járkál össze-vissza, és nem is nagyon figyel rá. Ekkorra már legalább a saját RBF-eredményeit kiszedte belőle.

    – Megbuktak – mormogta Draco.

    – Jaj, szegények! Majd küldök nekik virágot.

    – Édességet küldj, mert a virágot is megennék – horkantott gúnyosan a szőke fiú.

    – Ó, persze, persze! Na, és van terved a jövőre nézve?

   Draco itt Severusra nézett, szemeiben az „ekkora hülyével még nem találkoztam” kifejezéssel.

    – Látod te ezt a kúriát, amiben élek?

    – Hát már hogyne látnám – fordult körbe Severus.

    – Szerinted aki ezt megengedheti magának, annak kell dolgoznia? – húzódott gúnyos mosolyra a fiú szája.

    – Ó, micsoda szerencse. Na, de figyelj, Draco – lépett mellé Severus. – Szeretném, ha barátok lennénk. Nagyon érdekes embernek tartalak! És ami azt illeti, túl sok barátom sincsen – sóhajtott halkan. 

    – Hová tetted Lympshamet meg Davist és a hugrabugosokat? – nevetett fel Draco. Severus toppantott.

    – Esküszöm, te nem érted a kémkedés művészetét!

    – Szóval kémkedtél – ismételte szkeptikusan Draco. – És amikor a mugli nagyszüleidet védted? Akkor is kémkedtél?

    – Ha a családomat bántják, azt megkeserülik – húzta ki magát Severus. – De hogy őszinte legyek, nem nagyon zavartattam magam magyarázattal, mert csak szimpla sértegetésnek vettem. Nem értem, hogyan lehetsz annyira hiszékeny, hogy elhitted, mikor azt mondták, az apám mugliivadék volt.

    – És nem az volt? – nézett rá hitetlenül Draco.

    – Nem hát – csóválta a fejét Severus.

    – Akkor meg mégis miért nem mondtad ezt akkor?

    – Nem nagyon érdekel, mit mondanak rólam mások, főleg, ha köze nincs a valósághoz. A szobatársam csupán annyit mondott, az apja biztos volt benne, hogy a nagyszüleim muglik, de tudja bizonyítani? Nem tudja. Pont ide! – húzta ki magát büszkén. – Egyébként meg, ha a Sötét Nagyúr elfogadott minket, mit számít mindez?

   Draco pár másodpercig összehúzott szemekkel méregette, aztán folytatta a dolgát.

    – Köszönöm, Draco – bólintott Severus, aztán már mosolygott is. – Ne aggódj, biztosan többen is beleestek ebbe a csapdába. Evezzünk vidámabb vizekre! Most végre halljam, látogat-e még drága barátom, Kecske Tóni?

   Draco arcát erre olyan gyorsan elöntötte a pír, mint még soha.

    – Hagyj már békén azzal a nyomorult kecs… hagyj már békén, Frey! – váltott halkabb hangerőre. – Tudtad egyébként, hogy ő nem támogatja a halálfalók akcióit? Na? Erre mit mondasz?

    – Draco, Draco, mivel próbálkozol? A mentorod unokaöccse vagyok, őt követem. És egyébként, véss valamit nagyon az eszedbe. Sem egy baráttal, mentorral, családtaggal, senkivel nem vagy köteles mindenben egyetérteni. Per bá’ a példaképem, mégsem támogatom, hogy nem tudja elengedni magát egy jó nevetés erejéig sem. De ez ő, az ő döntése. Kecske Tóni elfogadja mások döntéseit, hát én is. Tehát, mesélj róla: hogy van?

    – Semmi közöd hozzá, és tűnj el a szemem elől – azzal Draco felkapott egy kupac könyvet és kiviharzott a könyvtárból.

    – Most… én a tiéd elől, vagy te az enyém elől? Nem mindegy!

   Hjaj, ez nem ment túl jól, gondolta Severus. Majd legközelebb.

   Raven épp ekkor indult megkeresni a bátyját, és a folyosófordulóban alaposan bele is ütközött Dracóba, akinek a könyvei szanaszét repültek. A fiú fújt egyet, aztán lehajolt összegyűjteni őket, de nem szólt semmit. Ez a szokatlan viselkedés nem kerülte el Raven figyelmét. Bocsánatot kérve leguggolt, hogy segítsen neki.

   Fekete mágia, mérgek, a tipikus dolgok… de már készülődik… szóval méreg. Azzal nem mész sokra, barátom. Jól magadba vagy roskadva.

    – Ne fáradjatok! – termett mellettük Severus, és egy pálcaintéssel takaros kupacba varázsolta a könyveket, egyenesen Draco karjába. – Figyelj, Draco, ne haragudj, ha felbosszantottalak. Annyit akartam mondani, hogy bármiben szükséged van segítségre, csak szólj, nekem vagy Ravennek. Nagyon szívesen segítünk.

   Draco arcáról most eltűnt a harag, a helyét gyanakvás vette át, és összehúzott szemmel méregette őket.

    – Ugye nem jól hallottam a burkolt célzást?

    – Per bá’ említette, hogy feladatot kaptál a Sötét Nagyúrtól, amihez sok sikert kívánunk. De nem erre értettem. Hanem arra, hogy nagyon sajnáljuk, ami édesapáddal történt.

    – Sajnálom – mondta Raven.

   Draco pár másodpercig csak nézett rájuk kifürkészhetetlen arccal, aztán egy mordulással hátat fordított és elviharzott.

   Severus kiment a kertbe Narcissához, Raven pedig megkereste a mosdót. Ahogy belépett, majdnem elvakította a csillogás, és észre is vett egy szorgosan takarító házimanót a sarokban, aki az érkeztére felpillantott.

    – Tessék csak bemenni, kisasszony! – mondta a toalettekhez vezető ajtókra mutatva. – Már csak itt takarítok!

    – Rendben, köszönöm – bólintott Raven. – Nagyon szép tiszta minden – dicsérte meg a manót.

    – Egész nap ezen dolgoztam, meg sem álltam! – bólogatott vidáman ő.

    – Biztosan nagyon fárasztó volt, ügyes vagy.

    – Én örömmel állok szolgálatra készen, kisasszony! Sosem fáradom el, mikor szükség van rám!

    – A többiek is ilyen lelkesek, mint te?

    – Igen. A házimanók feladata a munka!

   Hát, Malfoyék ezek szerint annyira mégsem bánnak rosszul a manóikkal.

   Ekkor egy idősebb, mogorva arcú házimanó nyitott be, és rekedt hangon így szólt:

    – Malfoy úrnő üzeni, hogy siess. Még sok munka vár rád, és ha nem végzel időben az ebéddel, fenyítést kapsz.

    – Máris indulok! – sipította a manó, de hangjából nem ijedtség, sokkal inkább fellelkesülés csengett. Az idősebb távozott. – Én vagyok a legjobb munkaerő!

   Aha, persze, egy túlbuzgó manóval nehéz rosszul bánni. Remélem, hogy nem önvédelemből csinálja, mert akkor egyszer véletlenül Malfoy lábára ejtem a ládámat. Apropó Malfoy…  

   Eddig egész nyáron nem jutott eszébe a dolog, de most bevillant a lánynak, hogy tavaly mit kezdett gondolni a fiúról szimpátia terén. Újra a szeme elé idézte Dracót, és megállapította, hogy egy kicsit megváltozott. Nem látta olyan régóta, de mégis másnak tűnt. Mintha halványan felnőttesebbek lettek volna a vonásai, magasabbnak is látszott egy kicsit, és ez pozitív változást eredményezett a külsején. Még jóképűnek is mondható volna. Bár Raven alaposan elszégyellte magát, amiért épp róla gondolja mindezt. Végül is, lényegtelen.  

   A testvérek egészen ebédig Narcissával voltak kint a kertben. Mikor egy házimanó felbukkant mellettük, és közölte, hogy minden elő van készítve, mindhárman bementek a nagy étkezőbe, ami a teraszról a házba vezető ajtótól nyílt. Pár percen belül megérkezett Piton, Féregfark és további hat halálfaló, akik egész végig Severust és Ravent méregették. Sok szó egyébként nem esett köztük: főleg a kicsit később érkező Draco részéről, akit viszont Raven méregetett. Igazából folyamatosan Mr Malfoy bebörtönzésén pörgött az agya, talán mert így emberibbek lettek az igen embertelennek tartott aranyvérűek. Dracón most kialvatlanság és kedvtelenség jeleit vette észre. Az ételét turkálta, ingerült volt és nem is evett meg semmit teljesen. Ezért volna bezárkózva? Odabent aggódik vagy talán sír is? Milyen abszurd gondolat. Ahhoz képest, amit mutat az iskolában, ennyire másak lennének? Végül is, ez már nem annyira abszurd. Erről még csak nem is volt kétségem.

   Ebéd után Pitonék visszatértek a földalatti tárgyalóhelyiségbe, Draco valószínűleg a szobájába, Narcissa egy kisebb nappaliba, Raven és Severus pedig végigmentek a kerti labirintuson, és a fürdőházat is megnézték.

    – Amennyire nem bírom Malfoyékat, annyira bírom ezt a helyet – mondta Raven Severusnak. – Legalábbis amit láttam belőle. Mikor kicsi voltam és itt jártunk párszor, nem mentem körbe, pedig kellett volna! Sokkal jobb ez, mint gondoltam. A könyvtárukban is eltöltenék pár napot…

    – Egyetértek, egyetértek – bólogatott Severus.

   Este öt óra után szólt nekik Piton, hogy indulnak haza a Fonó sorba.

Előző

Következő