63. fejezet

A másik oldal

   Raven és Scarlett másnap jóslástannal kezdtek – mint tavaly év végéig, most is Firenze vitte az ő osztályukat. Ennek a lányok kifejezetten örültek, bár Scarlett megjegyezte, ő kicsit sajnálja Trelawneyt ügyetlensége miatt. Mint Mandytől megtudták, Trelawneynak látszólag azonban semmi baja nem volt, legalábbis ha nem annak értelmezték túlbuzgóságát és már szinte elvetemültségét a tárgya iránt.

   Legendás lények gondozásával folytatták a morcos Hagriddal, ebéd után pedig számmisztika és rúnaismeret órára mentek. A hugrabugosok és Mandy nem szóltak se a bájitaltanról, se a sötét varázslatok kivédéséről, Tracey pedig az előbbit leadta, az utóbbiból csak szerdán volt órája. Ravennek így most nem volt sok mindenről írnia Severusnak. Nem így másnap.

   A bájitaltan nagyon szokatlan volt elsőre, Ravennek legalábbis, aki szinte belenőtt abba, hogy ez a tárgy félhomállyal és nagyon gyakran undorító tartalmú üvegekkel járt együtt. Lumpsluck Pitonnal ellentétben vidám volt, a terme kivilágosított, de elődjéhez hasonlóan hamar Ravent kérdezte mindenről. A lány ugyanis természetesen minden aznap bemutatott bájital tulajdonságait hibátlanul el tudta mondani.

    – Nocsak, már a második kiváló bájitalos diák két napban! – mosolygott Lumpsluck. – A hatodévesektől Hermione Granger kisasszonyon sem tudtam kifogni egyetlen kérdéssel sem. Érdekel a téma, vagy van esetleg bájitalfőző rokonod? Granger kisasszonynak éppen nem volt, pedig náluk tapasztaltam korábban ilyen pontosságot.

    – Mindkettő – felelte Raven, miközben a háta mögött néhány mardekáros társa összesúgott a griffendéles lány nevét hallva. – Piton professzor tartotta eddig a bájitalórákat, ő a nagybátyám.

    – Perselus Piton? – csillant fel Lumpsluck szeme. – Valóban? Az egyik legjobb diákom volt, természetesen. Ezek szerint édesanyád Anabelle Piton, ha nem tévedek?

    – Igen.

   Lumpsluck nagyot sóhajtott.

    – Részvétem. Mikor hallottam, mi történt vele… szörnyű baleset, és apád is… közelebbről nem ismertem Anabelle-t, mert nem folytatta a tárgyamat RAVASZ-kurzuson, de igazán ügyes és eszes boszorkány volt, nagy igazságérzettel. Sajnálom. – Lumpsluck most elfordult. – De térjünk vidámabb témához. Időnként meghívok magamhoz vacsorára egy-két kivételes képességű diákot. Téged is szívesen látnálak, egész biztosan élvezni fogod a társaságot. Tehát akkor, meg tudod-e nekem mondani, bár valószínűleg kérdeznem sem kell…

    Ravent egyébként ez meglepetésként nem érte, Piton mesélte neki, Lumpsluck hogyan és miért szervez társaságot különleges diákokból. Nem volt hozzá túl sok kedve, de úgy döntött, első alkalommal mindenképp elmegy, puszta kíváncsiságból, aztán vagy élvezi majd, vagy nem és nem vesz részt rajta többet.

    Ahogy Piton kérte, mindemellett fokozott figyelemmel kísérte Dracót, mikor tehette. A nagyteremben mindig látta mardekáros barátai körében, a klubhelyiségben viszont ritkán. Ha találkozott vele, rá is ráköszönt. Traceyt kérdezgette még, igyekezve feltűnésmentes maradni, de ők ketten nagyon ritkán voltak ugyanazon az órán. Mikor viszont egyszerre volt lyukasórájuk, Tracey sosem látta Dracót, sem a klubhelyiségben, sem a könyvtárban. Tehát valóban kitalálhatta már, mihez kezd, gondolta Raven. Bár alapvetően elhatárolódott szabadidejében Scarlettől és Traceytől, előbbivel akkor sok időt töltött, ha járőrözött a folyosón, épp azért, mert arra várt, hátha rábukkan valamire a fiúval kapcsolatban.

   Egyik este a vacsorája befejeztével éppen a könyvtár felé vette az irányt, mert még volt egy kevés befejezendő házi feladata. Ezúttal azonban, befordulva két polc közé, Dracót pontosan ott találta. Raven kapva az alkalmon és azon, hogy itt volt a keresett forrásanyag, lepakolt az asztalhoz.

    – Mit keresel itt, Frey? – nézett fel Draco.

    – Miért, mit csinálnak az emberek a könyvtárban?

    – Hát, most mehetsz innen.

    – Mi van, akkora az egód, hogy még én sem férek el mellette? Ne aggódj, nem te érdekelsz, nem fogok leskelődni, miféle kompromittáló könyveket olvasol.

    – Befejeznéd végre?

    – Hagyj olvasni, és akkor igen.

   Én megpróbáltam… na, jó, nem próbáltam meg, de hát vele nem lehet! Körülbelül fél óráig a csendet egyedül Draco motoszkálása törte meg, hol a polcoknál, hol a lapok lázas pörgetésénél, mintha keresett volna valamit, de nem lehetett annyira sürgős, mert ő maga végig higgadt volt. Aztán egyszer csak megszólalt.

    – Figyelj csak, Frey. – Raven ránézett. – Árulj el nekem valamit.

    – Tedd fel a kérdést.

   Bár a könyvtárban valószínűleg most csak ők voltak ketten, és Madam Cvikkert sem látták, a fiú leült mellé és közel húzódott hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélnie.

    – Tényleg nem vagytok félvérek?

    – Tényleg nem – forgatta a szemét a lány. – Megértem én minden „aggodalmadat”, de szerinted ha félvér volnék, kevesebb indokom lenne a nagybátyámnak segíteni?

    – Miért akarnál akkor neki segíteni?

    – Te nem gondolod át túlságosan a dolgokat – fordult vissza a könyvéhez Raven. – Hallottál az elmaradott térségekről, ahol démonnak bélyegzik a muglik azokat a gyerekeket, akik varázslónak születnek? És ez nem csak az ilyen helyeken fordul elő. Képzelj el egy mugli családot, ahol a gyerek tárgyakat röptet, a szülők pedig mindent elkövetnek, nehogy kiderüljön ez a külvilág számára. Kezdve a kisebb, indokolatlan büntetésektől a félholttá verésig. Szerinted az ilyen gyerekben nem az rögzül – nézett most fel –, hogy a mugli a legostobább népség, és a varázslók érdekében el kell őket nyomni? Vagy ha nem is így fogalmazódik meg, az ember csak bosszúra vágyik. 

   Draco erre nem mondott semmit, csak nézte a lányt kifürkészhetetlen arccal.

    – De az ilyet akkor sem vennék be – szólalt meg végül.

    – Dehogyis nem! Vagy nem mondja meg, hogy mugli születésű vagy félvér, de szerintem mindenkinek akad munka, aki osztja a radikális nézeteket, márpedig egy kiterjesztett bosszúállás az. Főleg, ha aktív részt is vállal benne. Valóban nehezebb egy köztudottan nem tisztavérűnek bejutnia, ha nincsenek kapcsolatai sem, de lehetségesnek tartom.

   Raven meglepetésére Draco arca enyhe döbbenetet tükrözött, és valamiféle elgondolkodást. Kis ideig ismét hallgattak. A fiú felállt és tovább keresgélt, Raven pedig nekilátott a házi feladatának. Percek múltán Draco újból megszólalt.

    – Pansy mondott valami olyasmit, hogy Adelaide mesélte, Lumpsluck részvétét fejezte ki a szüleid miatt.

    – Aha. Miért?

    – Meghaltak?

    – Mi, nem is tudod? – lepődött meg a lány.

    – Nem.

    – A szüleim meghaltak, mikor féléves voltam. Nem tudtad? Szüleid sem?

    – Biztos említették volna, nem hiszem. Mi történt?

    – Ez meglepő… mondjuk, Perselus bácsi miért mondta volna? Nem tartozik ez senkire. Baleset volt amúgy.

    – Aha… – mondta Draco még mindig elgondolkozva. Kicsit később Raven szólt.

    – Mondtak amúgy a szüleid valamit az enyéimről? Valószínűleg ismerték egymást a Roxfortból.

    – Nem hiszem, hogy közelebbi ismerősök lettek volna. Anyádról egyedül annyit hallottam, hogy a Mardekár csendes zsenijének tartották, de apám szerint ott már meglátszott rajta, hogy mégsem normális, amikor megátkozta néhány háztársát, mert egy sárvérűt bántottak. A prefektusi kötelességeire és a szabályokra hivatkozott, de apám szerint ez leleplezte, hogy mardekáros létére muglipárti. Apádról nem hallottam semmit. Ennyit tudok. Várjunk csak, Frey! – húzódott hirtelen gúnyos félmosolyra Draco szája. – Anyád muglipárti volt, akkor mégis miért vagy ott, ahol vagy?

    – Jaj, mikor szállsz le végre erről – forgatta a szemét Raven. – Nem ők neveltek. Ha ők neveltek volna, talán azt a nézetet osztanám, de annak is megvolna a lehetősége, hogy nem, Malfoy, mert sem apám, sem anyám nem vagyok. Amúgy meg nem fejezném ki úgy, hogy muglipárti. A nagymamám azt mondta, anyát inkább az zavarta, hogy nem a képességei, hanem a származása alapján ítélik meg az embert. Én is épp ezt magyaráztam az előbb. Van még kérdés?

   Draco pár másodpercig hallgatott, és csak nézett Ravenre.

    – Nincs – felelte végül. – De ha felmerül, fel fogom tenni.

    – Nem bízol bennem?

   A fiú erre ismét nem válaszolt rögtön.

    – Vagy csak szereted óvodás módjára a hajamat húzogatni, mint Hermione Grangerét?

   Draco szeme erre elkerekedett, aztán az indulattól majdnem ráborult az asztalra, ahogy annak széleit markolva közelebb lépett.

    – Mit mondtál? – sziszegte.

    – Nyugi – nevetett Raven. – Csak vicceltem. Jó, látom, mindjárt feldurransz, térjünk vissza az eredeti témához. Ezt a történetet még nem hallottam anyáról. De a nagymamám se tudott sokat mesélni róla, mert roxforti éveiben még nem ismerte.

    – És Piton? – kérdezte Draco, immár valamivel kevésbé feszült hangnemben, mint az előbb, és kiegyenesítette a ráncokat a ruháján.

    – Gyerekkoruk óta nem beszélt anyával. Anya otthon sem lakott, a barátaihoz ment, mert összetűzésük volt a szüleivel. Amúgy is sok volt köztük a korkülönbség.

    – Ó, értem.

    – Na, akkor viszont nekem is árulj már el valamit – kapott észbe Raven.

    – Az attól függ, Frey.

   Raven az ajkába harapott, hogy elfojtsa vigyorát, aztán várt egy kicsit, mielőtt kibökte a kérdést:

    – Hogy van Kecske Tóni?

   Draco erre felegyenesedett, a vonásai pedig megkeményedtek. Habár, Raven számára így is inkább nevetséges látvány volt, mint fenyegető.

    – Most utoljára mondom el ezt neked, Frey – sziszegte a fiú. – Ha még egyszer előhozod, azt nagyon megkeserülöd.

    – Az átkaiddal nem hinném, hogy valóban sokra mennél.

    – Igen? Kipróbáljuk?

    – Mindkettőnket repítenek a Roxfortból, úgyhogy visszautasítanám.

    – Gyáva vagy.

    – Te meg hülye. Meg egy kicsit árnyéka önmagadnak. Szerintem finomkodsz velem. Vagy csak mert mégiscsak mardekáros vagyok, és ez javít kicsit rajtam? Vagy mert Piton professzor unokahúga? Vagy mert mint kiderült, kicsit sem félvér?

    – Miért nem használod soha az aranyvérű szót?

    – Mert az szerintem csak a huszonnyolc tisztavérű családra illik, akiknek hírneve is van. Gyerünk, próbálj meg felidegesíteni. Durvább szoktál lenni.

    – Nincs rád időm, Frey. – Draco felpattant és bement a könyvespolcok közé.

    – Most komolyan, ha már itt tartunk a származáskérdésnél, áruld el nekem, mi a bajod a mugliivadékokkal? És a muglikkal? Nem válasz, hogy a létezésük, mert épp ez volt a kérdésem!

   Draco nem válaszolt, egyedül a könyvek közötti matatását lehetett hallani.

    – Lefogadom, hogy egyetlen épkézláb érvet nem tudnál felhozni.

   A fiú erre kilépett a polcok mögül.

    – Megint ellentmondasz saját magadnak. Nem te mondtad az előbb, hogy igenis van bajod a muglikkal?

    – Igazából egy a baj, Malfoy. Te ok nélkül utálod őket, csak mert gyerekkorod óta aranyvérűek vettek körül. Ez az, amiben én nem hiszek. Én sem gondolom, hogy minden mugli és mugliivadék megvetendő, annyit mondtam, hogy az elképzeléseimet a Sötét Nagyúr céljaiban találtam meg.

   Raven visszatért a könyvéhez, Draco viszont még őt nézte egy darabig. Ez a lányt kifejezetten zavarta, szóval újra felpillantott.

    – Amúgy, szereted a bájitaltant? – kérdezte. – Perselus bácsi sokszor áradozott rólad, mikor évközben meglátogattuk.

   Draco arcán természetesen rögtön látszott, hogy tetszik neki a bók.

    – Szeretem. Gondolom, te is.

    – Ez csak természetes. Van kedvenced?

   Ezután mintha kinyitottak volna egy eddig alaposan elzárt csapot. Egészen addig beszélgettek kizárólag bájitaltípusokról, főzési technikákról és nehézségekről, míg Madam Cvikker ki nem tessékelte őket a könyvtárból a késői órára hivatkozva. Raven valami egészen különös dolgot vett észre: mintha tényleg jóban lettek volna, sőt, eltűnt közülük minden, egyedül két ember maradt, akik mindketten nagyon szeretik a bájitalfőzést.

    – Jaj, ilyen késő van? – döbbent meg a lány, mikor beértek a már üres klubhelyiségbe. – Figyelj, van egy könyvem csak az energiapótló bájitalokról, nagyon jó szerintem. Kölcsönadjam? Egy csomó érdekesség van benne. Perselus bácsitól mindig ilyeneket kaptunk.

    – Érdekelne.

    – Na, én megyek, nagyon sokáig fogok aludni, szerencsére holnap vasárnap… te, Malfoy, hogy tudtam veled ilyen jót beszélgetni?

    – Megleptél engem, Frey.

   Draco ezután olyan arcot vágott, mintha legszívesebben visszaszívná, amit mondott. Raven felnevetett, aztán elköszönt, és a hálóterme felé vette az irányt. Nahát, Malfoy normális is tud lenni! Meglepett. Ha nem lenne hatalmas tök, még szívesen barátkoznék is vele.

Előző

Következő