68. fejezet

Karácsony reggeli beszélgetés

   Az első szüneti napon a nagyteremben Ravenen, Dracón és hat tanáron kívül csak egy hugrabugos ikerpár jelent meg reggelizni. A fiú tüntetően nem figyelt rá, gyorsan el is hagyta az asztalt, és Raven estig nem látta őt. Addig Lumpsluckkal beszélgetett nagyon sokat – többnyire megszokott módon a bájitalokról, illetve a professzor mesélt olyan történeteket Ravennek a szüleiről, amit Fawn vagy Piton valószínűleg nem tudhattak. Például, hogy Anabelle-t mindig is érdekelte a divat, a mágiatörténet-füzete tele volt ruhatervekkel, illetve a csípős ételek voltak a kedvencei. A lány azt is megtudta, hogy ugyan teljesen átlagos külseje volt, nem különösebben szép és nem is csúnya, nagyon sok fiú próbálkozott nála, talán épp amiatt, mert volt egy egyedi kisugárzása. Maga Lumpsluck is azt hitte, Anabelle büszke erre, de nem volt az, sőt: el is mondta, hogy teljesen hidegen hagyja olyasmi, mint a szerelem. Viszont nagyon karizmatikus személyiséggel bírt és mindent megtett, hogy elérje a céljait. Ravennek jólesett mindezt hallani, meg is írta Severusnak, hogy legalább ennyivel is közelebb kerültek a szüleikhez most.

   Volt egy nap, amikor a Roxfortban maradt diákok lemehettek Roxmortsba, a lány ekkor bevásárolt és a szobájában összecsomagolta az ajándékokat, amiket rokonainak, Scarlettnek és Traceynek szánt. Valójában a falut épp Dracóval látogatták meg. Eddig ismét csak köszönőviszonyban voltak, ha összefutottak a klubhelyiségben vagy a nagyteremben. Utóbbi helyen például mindig egymás mellett ettek, de nem beszélgettek, és a vásárlás alatt is csak ajándékokról. De Raven valahogy ezt is nagyon élvezte, mert Draco engedett a mogorva stílusából és normálisan viselkedett. Békés volt, mintha minden rendben lenne.

   A lány szabadidejében ezen kívül a folyosókon sétálgatott. Elsősorban más dolga nem volt, másodszor meg bár vajmi kevés esélye volt, hogy rajtakapja valamin Dracót, azért rábízta magát a szerencsére. Akármennyire is zavarta, ennél többet nem nagyon tehetett, még ha más sem járt a fejében (akárhányszor mondta is Piton és Severus az ellenkezőjét), mint hogy állandóan rossz döntést hoz, azért nem halad semerre az ügy. Követnie nem lett volna értelme, a fiú egész biztosan észrevette volna, így maradt a véletlenszerűség; a lánynak be kellett ismernie, ennél ésszerűbb megoldás nincs. 

   Elérkezett karácsony napja. Raven korán felkelt, felvett egy hálóköntöst, aztán egy csomag fehér csokibékával átballagott a fiúk hálótermeihez, és bekopogott a hatodévesek ajtaján. Motoszkálás hallatszott, aztán Draco ajtót nyitott. Még ő sem öltözött fel, egy kék rövid ujjú pólót és sötétszürke nadrágot viselt.

    – Jó reggelt – nyújtotta át az édességet Raven. – Tessék.

   A fiú átvette a csomagot, de arcán nem igazán sikerült eltüntetnie a meglepettség jeleit. Raven felnevetett.

    – Mi van, nem számítottál rá? Azért valamilyen szinten jóban vagyunk, szóval gondoltam…

    – Köszönöm – nézett Raven szemébe Draco. – Gyere be.

   Most a lány lepődött meg kissé, de automatikusan így tett, Draco pedig becsukta utána az ajtót. Letette a csokibékákat az ágyára, majd kotorászni kezdett a többi csomagja között. Úgy tűnt, épp most bontotta ki az ajándékait, amik között jelentős túlsúlyban volt az édesség. Közben Raven a lábfejét nézte.

    – Nem fázol? – kérdezte, mert Draco nem viselt se zoknit, se papucsot.

    – Nem. És te? – nézett fel a fiú.

    – Rajtam van zokni.

    – De kilóg a köntös alól a lábad.

    – Nem fázom – fordította el a fejét Raven, majd a hálóköntöse zsebébe dugta a kezét, és összedörzsölte a lábszárait. Draco megtalálta, amit keresett, és elé állt.

    – Tessék.

   Étcsokoládés csokikondér volt az. Raven felnevetett.

    – Humoros. Köszönöm – vette át. – És hogy vagy?

    – Megvagyok.

   Kis ideig álltak egymással szemben, Raven a csokoládét nézegette, Draco pedig a lány haját.

    – Figyelj – szólalt meg végül az előbbi, mire Draco gyorsan elkapta a tekintetét. – Végül is miért kérted, hogy maradjak?

    – Szóval csak ezért maradtál?

    – Hát, ha nem kérsz meg, hazamegyek, más okom nem támadt volna ilyen hirtelen. De szerintem tényleg terápiás beszélgetésre van szükséged.

    – Rendben van – huppant le Draco az ágyára, és maga mellé mutatott. – Add elő.

    – Ó, én szerintem jól tudok terápiás beszélgetést vezetni – vigyorgott a lány, aztán letette az ajándékát, és kicsit arrébb ugyan, de leült a fiú mellé az ágyra. – Na, lássuk. Mi zavar a legjobban ebben az évben? Azt leszámítva, hogy ahogy elnézlek, nem állsz túl jól azzal, amivel szeretnél. De biztosítalak róla, hogy meg fogod találni a megoldást, ne aggódj.

    – Honnan veszed?

    – Hát mert azok mindig megkerülnek, csak tudod, az élet olyan, hogy nem azonnal.

    – Hogyne… hogy mi zavar engem…? – gondolkozott el, és összefonta a karját maga előtt. – Lássuk…

    – Ne légy szégyellős, tudom, hogy te nagyon szeretsz panaszkodni. Na, beszélj Potterről, halljam.

    – Potter? – nevetett fel gúnyosan Draco. – Hát, mint már mondtam, biztosan csal bájitaltanon, csak jönnék rá, hogyan… kizárt, hogy hirtelen ilyen jó lenne, akármit mond Lumpsluck, milyen jó volt az anyja meg minden…

    – És ez neked nyilván rossz érzés, mert nem ehhez szoktál bájitaltanon.

    – Idegesít Potter képe – mormogta a fiú, és elfordította a fejét.

    – És mi van sötét varázslatok kivédésén? Azt Perselus bácsi tanítja.

    – Az jó. A nonverbális varázslást nyáron megtanultam.

    – Szóval az kárpótol, értem. Viszont beleásva magunkat kicsit a Potter-témába, mit szóltál ahhoz, mikor egy csomóan faggatták a minisztériumi dologról?

    – Azt, hogy megint ő kapja az összes figyelmet egy hülye sebhely meg egy jóslat miatt, ami lehet, hogy nem is létezik.

    – De tudod, hogy létezik – kapta fel a fejét Raven. Draco ránézett. – Hát, mert azért… ne haragudj. Nem akarom felhozni.

    – Nem, mindegy – rázta meg a fejét a fiú. – Mindegy, ő a kis kiválasztott… még mit nem… nem tud ezen kívül semmit!

    – Szóval frusztrál, hogy ő nem tesz semmit és megkap mindent, te pedig megteszel mindent és nem?

   Draco erre csak ránézett újból.

    – Bocsánat, a terapeutádként próbálok nem ellened fordulni, de el kell ismerned, hogy vannak dolgok, amiket nem csináltál jól. És ez természetes. Mindenki hibázik, én is hibázom, te is hibázol, Potter is hibázik.

    – Cöh, nem mindegy, ha a hibáit is istenítik?

    – Nézd, amit gondolsz, az teljesen normális. Csak szerintem nem jól közelíted meg. Na, és mit gondolsz arról, hogy a karácsonyi parti előtt alaposan rászálltak Potterre a lányok?

   Draco lehunyta a szemét és bosszúsan fújt egyet.

    – Inkább hagyjuk Pottert, elegem van belőle.

    – Szóval féltékeny vagy – vonta le a következtetést Raven.

    – Nem vagyok féltékeny! – kapta fel a fejét Draco.

    – De, az vagy. Ez aztán végképp nem szégyen, szerintem a Roxfort összes fiúja az. Na, mondd, mi zavar még? Pansy?

   A fiú erre most elvigyorodott.

    – Miért is kérdezgetsz engem Pansyről?

    – Hát mert említetted, hogy rád szállt, de te mégsem akartad – vont vállat a lány. – Vagy akartad? Mert nekem a vonaton nagyon úgy tűnt.

    – Kicsit engedtem neki, de nem lehetne a barátnőm.

    – Aha. Na, és megmondtad neki, hogy nem akarod, vagy csak leráztad?

    – Megmondtam neki, hogy nem az esetem.

    – Ki sem borult? Annyira gondolom, nem, mert még mindig látni titeket együtt.

    – Szerintem igazából én sem vagyok az ő esete. Csak hát a családjaink nagyon régóta jóban vannak, gondolom mindenki azt akarta, hogy a végén összejöjjünk. Biztos szimpatikus vagyok neki. Pansy sem csúnya, csak nem az, amelyik nekem tetszik.

    – Szóval ti nem tudnátok szerelmesek lenni egymásba. Gondolom, az nem is fontos amúgy nálatok.

    – Nem mindig fő szempont.

    – Értem. Bármi más zavaró tényező?

    – Hm… hadd gondolkozzam…

    – Például az, hogy Lumpsluck Hermione Grangert is nagyon kedveli, mert hát ő is jó bájitalos? Mi több, mugli születésű? – tette hozzá a lány színpadiasan.

    – Hagyjuk, azt már meg sem hallom – fújt megint egyet bosszúsan Draco. – Első óta Pitonon kívül az összes többi tanártól csak ezt hallom. Granger kisasszony így meg úgy, ő bezzeg rögtön megcsinálta… még apám is azt mondta elsőévben, hogy ha nem tudok jobban teljesíteni, mint egy sárvérű, akkor talán túl korán mentem a Roxfortba.

    – Szóval zavart az is, hogy jobb nálad. Ez is teljesen természetes. Szerintem az eredményei igazából nem tehetség, hanem hozzáállás kérdése. Ő szeret tanulni. Te pedig úgy állsz hozzá, mint az átlagos tizenévesek, azaz nagyrészt unják. Te is meg tudnád ugyanazt csinálni, talán kicsit több időbe telik, de meg tudnád.

    – Mondd, mégis honnan tudod, hogy szeret tanulni? Mondta? – fordult Raven felé Draco.

    – Egyrészt jól teljesít, tehát muszáj szeretnie egy bizonyos szinten. Másrészt még tavaly nyáron Perselus bácsi elküldött minket a Főnix Rendjének főhadiszállására. Nem beszéltünk túl sokat a többiekkel, valószínűleg be sem fogadtak volna, de ennyit levettem.

    – A Főnix Rendjének főhadiszállására? – vonta fel a fél szemöldökét Draco. Raven a fejére csapott.

    – Tudom, mire gondolsz, de szerinted elmondtam volna, ha kém lennék? Te is tudod, hogy Perselus bácsira is rengetegen gyanakodnak, de had döntse már el a Sötét Nagyúr, hogy kiben bízik. Gondolod, most itt volnék, ha nem tartoznék hozzá Severusszal és Perselus bácsival? Meg amúgy is tök mindegy, hiszen a főhadiszállást már nem használhatják, gondolom, erről hallottál.

    – Jól van, csak szeretlek cukkolni – vigyorodott el a fiú. Raven viszont összevonta a szemöldökét. Ezzel párhuzamosan egyébként azt is érezte, hogy enyhén elpirul.  

    – Igen? Na, és véletlenül nem próbált már ilyen beszélgetést tartani veled Kecske Tóni? Csak mert szerintem neki ez a szakterülete.

   Draco arcán most annyira látszott, hogy próbálja minden erejével elfojtani az indulatait, hogy Raven nevetésben tört ki.

    – Légyszi, légyszi, mondd el! Csak Severus fogja tudni, csak hogy megnyugodjon!

    – Remekül van a kecskéje – morogta Draco, mire Raven rögtön elhallgatott, hogy rá figyelhessen. – De már hónapok óta nem láttam, szerencsére.

    – Igen? Severusnál is volt ilyen, akkor asszem, a nagyapját ápolta Tóni, meg rábízott valami feladatot…

    – Itt nem ez a helyzet, hanem a kecske próbált lebeszélni arról, hogy a halálfalókhoz csatlakozzak. Én ellenálltam neki, aztán azt mondta, itt nincs több dolga, majd beszélünk, ha jobb belátásra tértem. A bátyádnál nem panaszkodott véletlenül erről?

    – Nem emlékszem, de amikor még őt látogatta, szóba sem kerültek a halálfalók. Tudtunk Perselus bácsiról, de ugye úgy volt, hogy a Sötét Nagyúr meghalt. Severus meg eleve csak aktuális dolgokra koncentrál, és akkor épp az érdekelte, hogy… hát, ami érdekelte. Sok minden érdekelte őt meg érdekli most is.

   Most szünet állt be a beszélgetésükben. Percekig csak bámultak előre, vagy a másik észrevétele nélkül egymásra.

    – Na, és… mi a terápiás beszélgetés eredménye? – törte meg végül Draco a csendet.

    – Hát – kezdte Raven, visszatérve a jelenbe a gondolatai világából –, szerintem te egy nagyon komplikált személy vagy. Egyáltalán nem rossz értelemben, úgy értem. Mint már mondtam, teljesen természetes minden, amit csinálsz, olyan vagy, mint azok, akik vívódnak. És hát ez is a helyzet, nem? Látom rajtad, hogy valami nem megy jól, de ne keseredj el, meglesz a megoldás. Én bízom benned. – Erre Draco addigi kifürkészhetetlen arckifejezése megváltozott: teljesen szétesett, és döbbenet vette át a helyét. Raven folytatta. – Engem személy szerint összezavar, hogy olyan más vagy most, mint a többiekkel… mintha akkor védenéd magad, nehogy rájöjjenek a valódi személyedre… nem hiszem, hogy abban a társaságban tényleg megtalálnád magad… illetve, persze, az is egy részed, amit nekik mutatsz, de több vagy annál. És ha a másik részedet nem is kedvelem, ezzel, ami mellett ülök éppen, nagyon szeretek beszélgetni.

   A lány végig nem nézett Dracóra, így nem tudta, miről árulkodott az arca. Megint percek teltek el, mire a fiú megszólalt.

    – Elvörösödtél, Raven.

    – Persze, hogy elvörösödtem, nem vagyok hozzászokva az ilyen beszédekhez – nézett most rá a lány. – Mármint olyanhoz, aki nem rokon. Figyelj, akkor végül is válaszolsz arra, hogy miért akartad, hogy maradjak veled?

   Draco most előrenézett.

    – Ugyanezért. Örülök, hogy egy oldalon állunk, de veled sosem jut eszembe a feladatom. És akkor kicsit kikapcsolódom.

    – Miért, nem tudsz így beszélgetni, mondjuk, Nott-tal? Mert őt említetted.

    – De tudok, csak az más. Jó beszélgetni Nott-tal, Zambinivel, de veled is.

   Raven rámosolygott a fiúra. Ő ezt halványan bár, de viszonozta.

    – Örülök, hogy így gondolod – mondta a lány. – Mármint hogy velem ki tudsz kapcsolódni. Mostanában külsőleg és belsőleg is egyre rosszabbul néztél ki, úgy látom, most javult egy kicsit. Na, ideje lenne reggelizni, nem?

    – Ja, menjünk.

   Raven visszatért a saját hálótermébe, hogy átöltözzön, míg Draco ugyanígy tett a sajátjában, aztán együtt mentek a nagyterembe.

    – Hé, Draco – szólt a lány már az asztalnál, és kifelé mutatott az egyik oldalsó ablakon. – Látod ott Hagridot? Láttad már, hogy új hippogriffje van?

   Raven persze sejtette, hogy az valójában Csikócsőr, de a fiú nem tudhatta.

    – Nem akarod meglátogatni? – vigyorgott Raven Dracóra, aki csak a szemét forgatta.

Előző

Következő