69. fejezet

Kecske Tóni is visszatér

   Aznap este Dracót hatalmas meglepetés érte álmában, ugyanis nem más jelent meg előtte, mint…

   …a kis ház a réten, ahol Kecske Tóni fogadta mindig.

    – Nem – nyögte. – Nem lehet igaz. Mit akarsz már megint, nyomorult kecske?!

   Erre kivágódott a ház ablaka, és Tóni dugta ki a fejét rajta.

    – Nevem is van, mégpedig Tóni, másrészt ne kiabálj, Draco – mondta higgadtan. – Ne aggódj, mint említettem, elfogadom a döntésed, menj azután, amit követni kívánsz. Viszont van valami más, egy másik téma, amiről úgy érzem, most beszélnünk kell.

    – Mindenképpen muszáj?

    – Igen, Draco. Vagy netalán lecserélnél azokra a bizonyos álmokra egy bizonyos valakiről, amit persze teljesen megértek, de várnod kell ma este…

    – Hogy micsoda?! – csattant fel a fiú, és már azonnal a sápadtságát meghazudtolóan rákvörösbe váltott az arca.

    – Mondtam már, hogy ne kiabálj, inkább fáradj be.

   Kecske Tóni otthagyta az ablakot, és kinyitotta belülről az ajtót.

    – Na, és ha nem megyek be? – mondta Draco. – Ha itt várom meg, amíg lejár az idő?

    – Akkor kijövök hozzád – vont vállat Tóni (amennyire tudott), majd elkezdte kifelé tolni a kis asztalkáját. Draco erre felpattant.

    – Itt sem maradok, az biztos!

    – Draco, teljesen feleslegesen futkorásznál előlem, ugyanis Tacitusz nagyapámnak hála végre teljesen elsajátítottam az idő manipulációját. Amíg futsz, az lehet akár csak pár másodperc a valóságban. De gyorsan végzünk, ha most bejössz és teázol egyet velem.

   Draco állt ott pár pillanatig, aztán dühösen fújt egyet, és bevágtatott a házba. Kecske Tóni utánament, visszatolta az asztalkát a helyére, és neki is kezdett a tea feltálalásának.

    – Ha tudod manipulálni az időt, mégis miért nem rögtön a halálfalókkal kezdjük? – mormogta Draco.

    – Mert ez nem morális kérdés nálad, amit csinálsz, az bizonyítás. Ez ellen sajnos én sok mindent nem tudok tenni, de a másik dolog, na, az abszolút egyéni döntésed.

    – Nem fogok róla beszélni.

    – De miért nem, Draco? – tette le a teáskannát és –csészéket az asztalra Tóni. – Úgy viselkedsz, mintha már ebbe is belezavarodtál volna, pedig erősen kétlem. Talán épp ez a téma az egyetlen, amiről jelen pillanatban határozott véleményed van. Elég határozott – nézett jelentőségteljesen.

    – Nem arról van szó, hogy nem akarom, hanem…

    – Hanem már megint a fránya büszkeséged – fojtotta belé a szót a kecske. – De hát annak elviekben már akadálya nincs, hiszen mint kiderült, mindketten tisztavérű varázslók Severusszal! És egy oldalon álltok! Hogy a családod és barátaid mit szólnak? Ugyan, Draco, ezzel a gondolattal szándékosan húzod az idődet, legfőképp az utóbbival, csak lenne is értelme. Raven itt maradt veled, és annak ellenére kedves veled, hogy valóban nagy görény tudsz lenni, hogy az ő szavaival éljek.

    – Argh – nyögött Draco, és a kezével megtámasztotta a fejét.

    – Annyira vak te sem lehetsz, hogy ne vedd észre, hogy neki is tetszel. Ne játssz vele tovább, ne abba fojtsd a vágyaidat, hanem mondd el neki. Mindkettőtöknek nagyon jót fog tenni – nyomatékosította.

    – Én nem vagyok olyan típus – morogta a fiú.

    – Ne aggódj, meg fogod találni a módját, a magad módját.

   Pár nappal később éjjel Tóni így köszöntötte Dracót a kis házban:

    – Draco, te egy hülye vagy, én nagyon nem erre gondoltam.

   De térjünk vissza az előzményekhez, az első álmot követő napra…

   Draco és Raven az egész délelőttöt együtt töltötték, visszatérve legkedvesebb témájukhoz, a bájitalfőzéshez. A lány elmesélte, hogy mikor kicsik voltak Severusszal, és próbálkoztak elkészíteni rendesen egy bájitalt, milyen kudarcokat sikerült összehozniuk. Egyik esetben például Severus füléből napokig buborékok szálltak ki, mert Piton épp nem volt elérhető, hogy ellenszert csináljon neki. Utána persze nem adott kölcsön semmiféle hozzávalót, és megtiltotta a kísérletezéseket a felügyelete nélkül. Baleset sosem történt, bár lehetett volna – Severuséknak szerencsére sikerült mindig valahogy az enyhébb mellékhatásokat kifogniuk.

    – Nem is loptatok tőle soha? – kérdezte Draco.

    – Perselus bácsitól? Eszednél vagy? – nevetett a lány. – Úgyis rájön. Mindent hall, mindent lát, mindent tud… de ezt biztos te is tudod.

    – Körülbelül.

    – Figyelj csak – szólalt meg Raven kis hallgatás múlva –, veled és családoddal… szóval mennyire látjátok ti Perselus bácsit zárkózottnak?

    – Hm – gondolkodott el Draco –, nem különösebben. Talán egy kissé. Miért kérdezed? Veletek az?

    – Abszolút zárkózott típusnak tartom. Persze ez nem azt jelenti, hogy távol állnánk egymástól, sőt. Sok energiát fektetett abba, hogy mindent megtanítson nekünk, amire szükségünk lehet még a Roxfort előtt is a varázsvilággal kapcsolatban. Azon kívül viszont, nem az a fajta, aki kimutatja a család iránti érzéseit közvetlenül. Bár mivel egész életünkben ismertük, már mögé lehet látni.

    – Én ennél közvetlenebbnek ismerem. Legalábbis velem. Talán a szüleimmel nem az, pedig jó barátok.

    – Ez érdekes – tűnődött Raven rövid csend után.

    – Jelent valamit, ha veletek zárkózottabb, mint velem?

    – Az ő esetében, nem hinném. Egyébként nyilván velünk is rokonként sokkal közvetlenebb, mint itt az iskolában. Lehet, hogy a zárkózottságot is csak mi látjuk rajta. Szerintem sokkal jobban hasonlítanak Severusszal, mint az elsőre látszana. Mindketten teljesen másképp viselkednek attól függően, kivel beszélnek éppen. Ami egyébként nem jelenti azt, hogy mondjuk bármelyikünkkel szemben nem a valódi oldalát mutatná, inkább csak másik részét. Te is ilyen vagy. És talán én is. Meg valószínűleg sokan mások, csak nem ennyire erőteljes az eltérés.

    – Én még sosem láttam, hogyan viselkedik veletek, eszerint „igazából”.

    – Nem sokkal másképp, mint amúgy. Persze, tudjuk, hogy törődik velünk és kifejezetten sokat dicsér, ha a tárgyairól van szó. Meg azért többet mosolyog. Szokott ő Severus viccein is szórakozni, csak Severus nem mindig ér el vele olyan fergeteges hatást, mint szeretne – vigyorodott el. – Tudod, mindig azt gondoltuk, történt vele valami, amit nem akar megosztani senkivel, de kihatással van az egész életére. Persze azt nézve, amilyen családban felnőtt…

    – Mire gondolsz?

    – Anya is elköltözött onnan, mert a nagyapám ahol érte, ott kötött bele a nagyanyámba. Ilyen családban felnőve hogy lehet kiegyensúlyozott emberré válni? Szinte sehogy.

   Még hozzátette volna, hogy Draco se lett épp kiegyensúlyozott, pedig a szülei valószínűleg szerették és biztos környezetet adtak neki, csak épp hülyén nevelték, de inkább nem mondta. Nem akarta, hogy a fiú megsértődjön, aztán megint ne beszéljenek napokig. A duzzogó Draco képére aztán kénytelen volt nevetni.

   A páros aztán annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy a fiú felvetésére leköltöztek a klubhelyiségbe.

    – Ú, mindig is szerettem volna a klubhelyiségben aludni – mondta a lány.

    – Látom, te is szereted megszegni a szabályokat – vigyorgott Draco.

    – Ó, én szeretek csalni.

    – Eddig azt hittem, te vagy a jó kislány a Mardekárban.

    – Ugye most csak viccelsz?

   Két egymással szemben lévő kanapéra tették a párnájukat és takarójukat, aztán nagyon gyorsan hajnali fél három lett. Már persze rég nem a bájitalfőzés volt a téma, szinte mindenről beszélgettek. Hogyan töltötték a gyerekkorukat a Roxfort előtt, milyen volt Draco viszonya a rokonaival és köztük a bebörtönzöttekkel, mi a valódi különbség a varázslók “arisztokratái” és “középosztálybelijei” között, szóba került a kviddics, más sport, és hasonló dolgok. Hanyatt feküdtek a kanapéjukon betakarózva, vagy a plafont, vagy a bútorokat, a még égő kandallótüzet, az egyetlen fényforrást bámulva, esetleg egyre gyakrabban egymást, mikor a másik nem figyelt, régi szokásukhoz híven. És persze mindketten valamivel izgatottabbak voltak, mint az elalvás előtt szokásos. Mégis, ilyen közel lenni egymáshoz… 

   Raven egyébként most emellett is úgy érezte, egyre jobban megkedveli Dracót, és hogy minden, amit ezelőtt látott tőle, egy hatalmas védekezési mechanizmusnak a része volt.

    – Olyan furcsa – szólalt meg a lány egy hosszabb hallgatás után. – Ahhoz képest, amilyen jól el tudunk beszélgetni, szerintem egy közös dolog nincs bennünk. Már a bájitalfőzést leszámítva.

   Draco nem mondott erre semmit. A mozgolódásra Raven odafordult, és látta, hogy a fiú felé fordult és a párnáján könyökölve támasztotta a fejét.

    – Szerintem kettő van.

    – Tényleg? – fordult felé Raven. – Mi a második?

   Draco megint nem mondott semmit azonnal.

    – Nem mondom el, mert te is tudod.

    – Találjam ki? – vonta fel a szemöldökét a lány.

    – Aha.

    – Jó… mondjuk, hogy mindkettőnknek kicsit példaképe Perselus bácsi?

    – Nem.

    – Akkor… nem tudom. Szabad a gazda.

    – Majd ha kitaláltad, megmondom, az volt-e.

    – Pff, ha ki kell találnom, akkor nem tudom – fordult vissza a hátára Raven. A hangokból ítélve Draco is hasonlóan tett. Aztán kicsit később áttette a párnáját a kanapéja másik oldalára, és megfordult. Most egy darabig egyikük sem szólt, és néha azon tűnődtek, a másik alszik-e. Ekkor egymásra pillantottak, és most végre sokszor találkozott is a tekintetük. Amikor persze rögtön el is kapták azt egymásról.

    – Nehéz volt… úgy felnőni, hogy a szüleid meghaltak? – szólalt meg halkan Draco. Ravent alaposan megdöbbentette a kérdés, de ezt nem mutatta.

    – Csak egy kicsit, mert azért ott volt velünk a mamánk, és persze a különösen szerető nagybátyánk – vigyorgott a mondat végére.

    – Értem.

    – Neked nehéz volt most ennyi empátiát tanúsítani? – csúszott ki Raven száján, persze felindultság nélkül. – Bocs, nem sértésnek akartam, csak kérdésnek.

    – Nem értem.

    – Ne haragudj, csak… tényleg olyan vagy néha, mint egy érzéketlen bábu.

    – Te meg hideg vagy.

    – Jó, lehet. De miért akarsz fájdalmat okozni azoknak, akik szerinted alsóbbrendűek nálad? Három éve, mikor kigúnyoltátok Hagridot a hippogriffje kivégzésével kapcsolatban, az szerintem a leggonoszabb dolog volt, amit láttam tőled. Ez nem vesz el az értékedből, nem úgy értem… talán nem is a legjobb megfogalmazás volt… nem akarok veled kevésbé beszélgetni, mert már nem csinálsz ilyet. Gondolom. Csak kíváncsi vagyok.

   Ismét csend következett, hosszabb az eddigieknél. Aztán Draco elfordult a kanapéjának támlája felé. Remek. Most megsértődött. Persze nyilván megérdemli. Raven a pálcájával eloltotta a kandallótüzet, aztán ő is a másik irányba fordult.

   Másnap ugyanúgy tovább beszélgettek, de az utolsó témájukat egyikük sem hozta fel. Raven gyakran eltűnődött ezen, de nem jutott sehová, hogy vajon mi járhatott a fiú fejében. Legalább a beszélőviszonyuk megmaradt, és továbbra is a klubhelyiségben aludtak. Mikor eloltották a fényeket, mindketten a kanapé támlája felé fordultak, és egyikük sem mozgolódott alvás közben túl sokat, úgyhogy nem állt fenn a veszély, hogy lebuknak, mikor valamelyikük hamarabb felkelt és nézte a másikat.

   Ezekben a napokban volt Dracónak az az álma, mikor Kecske Tóni egészen egyszerűen hülyének nevezte, de Draco csak diadalmasan vigyorgott.

    – Így sehová sem jutsz el, te tök – folytatta az állat. – Most azt várod, hogy találja ki?

    – Várj már, még folyamatban van. Kitaláltam mást is…

    – NE! – emelte fel a mellső lábait Tóni. – Azt ne!

    – Azt sem tudod, mire…

    – Dehogynem tudom, a lelked egy része vagyok, és erre már gondoltál korábban is. Miért nem mondod meg csak egyenesen? Hidd el, hogy neked is többet segítene, mint ártana. És azt javaslom, el kéne gondolkoznod Raven kérdésein, lassan kezdünk egy funkciót betölteni.

   Draco erre elhúzta a száját.

Előző

Következő