7. fejezet

Hóborc átjárója

   Innentől aztán jöhettek a további beszámolók, Severus látta, amint Harry megkapja a seprűjét, és azt is megleste, hogy Oliver Wooddal edz; odavolt a fiú tehetségéért, a folyosón meg is dicsérte. Az volt a helyzet viszont, hogy a griffendéles fiú mindebből annyit érzékelt, hogy egy fekete alak odasuhan hozzá, kezet ráz vele, elhadar valami dicséretet, és már ott sincs. Az arcát is alig volt ideje megjegyezni, nemhogy rájönni arra a megdöbbentő tényre, hogy Severus mardekáros.

   Telt az idő, hamarosan már október vége közeledett, vagyis a halloweeni ünnepség. Ami nem akármilyen meglepetéseket tartogatott mindenki számára.

   Severus, ahogyan év elején is, falt mindent, ami csak elé került, és szerencsére most nem látták ennek kárát Crak vagy Monstro édességei. Amúgy az utóbbi másfél hónapban Severus kisebb hírnévre tett szert: a mardekárosok körében elterjedt az, hogy két lány belezúghatott Crakba és Monstróba, a két fiú ugyanis nem árulta el, hogy kitől kapták az édességeket és a virágokat. Igaz, a hírnév így nem igazán rá vonatkozott, de tulajdonképpen miatta keletkezett. Severus ettől felbuzdulva folytatta: annak, akiről megtudta, hogy csúfolta, telepakolta az ágyát virágokkal. Most már az terjedt el, hogy Hóborc van a háttérben, viszont ő tagadott, ezért egy újfajta kopogószellemre gyanakodtak. Piton megkérdezte Severust, aki mindent bevallott neki, de ő sem mondott semmit senkinek, csak csóválta a fejét. Severus amúgy sem akart híresség lenni (még), ezért titokban tartotta a hírnevét, illetve hogy tulajdonképpen ő híres. Azóta háromszor álmodott Kecske Tónival, és mindig erről tárgyaltak – az állat pártolta az ötletet, de közben úgy is gondolta, ilyen hülyeség másnak biztos nem jutna az eszébe.

   Szóval ugyanúgy volt minden, evett és evett, és ami a legmeglepőbb, hogy olyan volt, mintha tágító bűbáj lenne a gyomrában, ugyanis sosem látszott vége lenni. Akárcsak Craknál és Monstrónál, de ők elhíztak és gyakran fájt a hasuk, a fiú viszont mindig vézna és kicsi maradt, és semmi gyomorrontást nem szedett össze sosem.

   Mindenki vígan vacsorázott a feldíszített teremben, amikor aztán berohant Mógus professzor, és közölte, hogy van egy troll a pincében.

   Kitört a pánik.

   Persze a tanárok és a prefektusok azonnal akcióba lendültek, hogy biztonságba helyezzék a gyerekeket, de egy dologra nem számítottak és nem is vették észre. Severus ugyan letrollozta az egész kviddicscsapatot, de a valóságban rettenetesen félt a trolloktól, akkor is remegett, ha tanult róluk és látta ábrázolásukat egy könyvben. Lelki szemei előtt meglátta azt a csúfságot, amint őt kergeti, és hát ő nem törődött semmivel, futásnak eredt.

   Tényleg nem vette észre senki. Ő csak futott, ahogy a lába vitte. Közben meg üvöltött.

   Hogy hogyan került ő pár perc elteltével Roxmortsba? Ez egyelőre rejtély. Nem is figyelte, merre megy, inkább valami tudatalatti (talán Kecske Tóni) vezérelhette a húga és a nagyanyja ideiglenes lakhelyéhez.

    – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – rontott be, mire Raven és Fawn kis híján kiugrottak a bőrükből ijedtükben.

    – Severus! – kiáltott fel a nő, a fiú meg Raven karjaiba akart ugrani, de nem sikerült, mert a lány ráesett a kanapéra, Severus meg legurult róla, és a földre.

    – Ó, tököket faragtok? – kapta fel vidáman a fejét, szétnézve az asztalon.

    – Mégis mi történt? – pattant fel Raven, és felsegítette a bátyját. – Jól vagy?

    – JAJ! – sikított fel a fiú. – EGY TROLL!

   Azzal körbe-körbe kezdett szaladgálni a szobában, de Fawn megállította.

    – Milyen troll? – kérdezte.

    – TROLL VAN AZ ISKOLÁBAN! – ordította Severus egy helyben futva.

    – Tényleg? – kapta a kezét a szája elé Raven.

    – IGEN! SEGÍTSÉG!

    – Halkabban, még átjönnek a szomszédból! – szólt rá Fawn. – Mi van a többi diákkal? És Perselus?

    – Ja, azt nem tudom – nyugodott le hirtelen Severus, és vállat vont. – Csak bejött Mógus professzor, azt mondta troll, és elájult, mindenki rohant, és én is. Amúgy hogy kerültem ide? – nézett szét a szobában.

    – Te jó ég – temette az arcát a kezébe Raven. – De nem lesz bajuk, ugye?

    – A tanárok elintézik – legyintett Severus.

    – Na, te meg menj vissza – mondta Fawn. – Még azt hiszik, elkapott.

    – Mama, nem küldheted most vissza! – rázta a fejét Raven. – Biztos mindenki fedezékbe ment, és ha a bejárati csarnokban van a troll?

    – Akkor maradj itt. De küldjünk valamit Perselusnak.

    – Menjek a bagolypostához?

    – Nem, már túl késő van. Megyek én – állt fel a nő, és felkapta a kabátját. – Mindjárt itt vagyok.

   Azzal kiment a szobából.

    – De mégis hogy jöttél át? – fordult Raven Severushoz.

    – Nem tudom – vont vállat a fiú. – Lehet, hogy tudat alatt ismertem valami titkos átjárót, mert az ajtó zárva volt.

    – Majd megtanítod?

    – Hát persze – ölelte át a húgát Severus.

   Perselus éjjel eljött Severusért, és visszavitte. Még ott Ravennek és Fawnnak is elmesélte, mi történt, akik le voltak nyűgözve (ő kevésbé). Arra tényleg nem jöttek rá, hogy került Severus Roxmortsba, de nem is tudta meg senki rajtuk kívül… meg Kecske Tónin kívül, aki mindent tud. A pár óra alatt ugyanis, amit a fiúnak sikerült aludnia, beszélgetett vele.

    – Kecske Tóni! – kiáltott fel vidáman Severus, amikor a kis faházban találta magát. – Olyan ritkán találkozunk!

    – Akkor jövök, amikor úgy érzem, szükséged van rám. És ez nem azt jelenti, hogy akkor, amikor szerinted szükséged van rám.

    – Ajj – biggyesztette le a száját Severus. – Amúgy láttad, mit csináltam, ugye?

    – Persze, hogy láttam – forgatta a szemét a kecske. – Egy titkos átjárót használtál.

    – Tényleg?

    – Igen. Meg kell mondani, nem semmi tudatalatti ösztöneid vannak.

    – Ó, köszö… várj, most nem magadat dicséred?

    – Dehogynem – bólintott a kecske. – Na, ennyi idő jutott mára. Nemsokára újra találkozunk.

   A további napok átlagosan teltek, egyre közeledett a Mardekár-Griffendél kviddicsmeccs. Megbeszélték, hogy Raven és Fawn is eljön megnézni, ők is nagyon várták már, és mivel sem Ana, sem Daniel nem volt kviddicsező, még Fawn sem láthatott ilyen mérkőzést.

   Egyik óráról jövet Severust megtalálta Hóborc.

    – Severus Frey, a futóbajnok – kezdett el a fiú körül körözni a szellem, amitől ő elszédült kicsit.

    – Ó, köszönöm – vigyorgott.

   Severus igazán kedvelte Hóborcot Ravennel ellentétben, aki viszont félt tőle – már legalábbis annak alapján, amit a fiú mesélt neki róla, akármilyen lelkesen is, de ő eldöntötte, hogy elég is volt ennyi. Severusnak viszont hű barátja lett, már ha ez így mondható, a humorérzékük is eléggé hasonló volt. Tavaly együtt követtek el egy csínyt a trollfelépítésű ötödéves mardekárosok ellen, amire végül is nem jött rá senki, de ők onnantól örök barátok lettek. Mostanáig.

    – Tudod-e, hogy hogyan jutottál ki innen? – énekelte a szellem.

    – Igen, egy titkos átjárón, de nem emlékszem rá – felelte Severus.

    – Az én kis átjárócskámon.

    – Neked van átjáród? – döbbent meg Severus.

    – Persze, hogy van.

    – És megmutatod?

    – Nem-nem. Egyszeri használatos. Vége. Vége – azzal Hóborc elsuhant.

   Severus nem nagyon értette a dolgot, de ment tovább. Órák után aztán felment a szobájába, ahonnan már messziről a szobatársai buta nevetését hallotta. Aztán, amit bent meglátott, megváltoztatta az életét.

   Tanárok mellett nem olyan nagy baj az, hogy valami nem a rendes színét mutatja, még el is kapják az elkövetőt. Kivéve, ha az áldozat nem akarja. És ha az elkövető szellem. Ez esetben így volt.

   Severus ingóságai, illetve az ágya rózsaszínné változott és a pizsamáján lévőkhöz hasonló unikornisok díszítették. A szobatársak ott nevettek a megdöbbent arcú fiún.

    – Nahát, Frey! – röhögött az egyik vörös fejjel.

   De neki nem ez volt a baja. Elsötétült az arca.

    – EZT ÉN AKARTAM ELSÜTNI!

Előző

Következő