71. fejezet

Magyarázatok

   A maradék szüneti nap is úgy telt el, mint ez az újévi. Draco délelőtt elment a feladatát végezni, de most korábban tért vissza, és a csókolózást, vagy a pihenések közbeni beszélgetéseket, nevetéseket nem tudták megunni. Minden olyan volt, mintha minden rendben lenne. Raven nem hagyta a gondolatait más irányba terelni, legalább ma nem, még ha nagyon sokszor (egyébként Dracónak is) felmerült is a fejében, hogy mégis hogy lehet, hogy Raven Frey és Draco Malfoy együtt vannak, ráadásul hogy így jöttek össze? Egyáltalán kik jönnek össze így? Draco is kapott alaposan azért, mert nemesi varázsló létére komolyan felelsz vagy merszezni akart.

   De nem is csinálták volna máshogy. Raven megírta Severusnak, ami történt, bátyja pedig természetesen nagy gratulációkat küldött. Mindemellett Draco amilyen nyúzott volt eddig, most egész nap tele volt energiával, aminek okáról ugyan nem beszéltek, Ravennek nem kicsit hízelgett.

   Azonban mindkettejüket lelombozta, hogy már csak egy nap és újra megtelik a Roxfort. Az utolsó szüneti estén is szokásukhoz híven a kanapén feküdtek a klubhelyiségben.

    – Olyan jó így csak ketten – mondta Raven. – Kár, hogy mostantól nem lehetünk így itt…

    – Miért nem?

    – Te bevállalnád? – nézett a fiúra. – Azt hittem, titokban tartjuk. Mert hát, mindkettőnk részéről mit szólnának a többiek. Szóval akkor nem szólunk senkinek? Mert én Severusnak már írtam róla, de rajta kívül senkinek nem tervezem.

    – Igazad van, nem tartozik másra. De Pansyt végre lepattinthatnám vele.

    – Csak most? – nevetett fel Raven. De Draco túl jól értett ahhoz, hogy elhallgattassa, amikor folytatást várt.

   És másnap visszatértek a roxfortosok, hogy megkezdjék a második félévet.

   Annak ellenére, hogy Draco és Raven volt, hogy napokig csak étkezésekkor látták egymást, a lány egy szempontból mégis izgalmasnak találta az egészet. Ha találkoztak, köszöntek egymásnak és összeért a kezük egy pillanatra, ha biztosak voltak benne, hogy más nem látja őket. De Ravennek sokat kellett tanulnia, Draco továbbra is eltünedezett, és ritkán esett meg, hogy hétvégén együtt tanultak a könyvtárban vagy egy üres teremben. Persze nem csak ennyi volt az együtt töltött idejük, amikor mindketten ráértek fél-egy órára, ami körülbelül hetente kétszer történt meg, szintén felkerestek egy üres termet, ahol ezt az időt kettesben töltötték beszélgetéssel a tanóráikról meg Draco megkezdett hoppanálás-tanulásáról és csókolózással. Inkább csókolózással. A lány igazából azt várta, hogy Lumpsluck újra partit rendezzen és együtt mehessenek Dracóval, de ez nem történt meg, a tanár nem adta jelét, hogy tervez ilyet, bár az okát sem említette.

   Raven megállapította, hogy tulajdonképpen jobban is élvezi, hogy átlagosan hetente kétszer vannak kettesben, mintha minden nap jutna erre idejük. De ezzel együtt elkezdett körvonalazódni benne a bűntudat. Most nem amiatt, hogy különböző céljaik miatt nem lenne szabad ilyen kapcsolatban lenniük Dracóval, ezt megbeszélte a lelkiismeretével, hogy elengedi; hanem azért, mert ugyan közel került a fiúhoz, mégsem tudott kideríteni semmit. Mindig elismételte magában Severus szavait, hogy ne aggódjon emiatt, hiszen itt volt Piton is, de ha Dumbledore-ra gondolt, nem tehetett mást.

   Amikor végre tudomása lett arról, min is ügyködik Draco titokban, az teljesen véletlenül történt. Raven épp a kastélyt rótta szokásához híven, ezúttal asztronómiakönyvvel a kezében, mert a folyosón nagyobb valószínűséggel volt csend, mint a klubhelyiségben vagy a hálótermében, a könyvtárat pedig már unta. És mint rájött, jobban is ment a tanulás, ha közben sétálgatott. Most azonban hirtelen nagy zsivajra lett figyelmes, és a következő pillanatban elszáguldott mellette Adelaide-et támogatva Daphne Greengrass, Sally-Anne Perks és Millicent Bulstrode.

    – De nem emlékszel semmire? – aggodalmaskodott Sally-Anne.

    – Nem – felelte Adelaide, kicsit kótyagosan. – Az utolsó, hogy jöttem ki a klubhelyiségből, szerintem a nagyterembe indultam…

   A lányok további kérdésekkel bombázták Adelaide-et, Ravent észre sem vették, aki kíváncsian nézett utánuk, míg el nem tűntek a sarkon. Akkor továbbindult. Körülbelül negyed óra múlva elért a hetedik emeletre, és néhány nemrég tanult definíciót ismételgetve magában szedte a lépéseket. Aztán hirtelen megtorpant. Merthogy Adelaide állt nem messze tőle, kezében egy üveg szürke folyadékkal, amit hirtelen elejtett, és rögtön lehajolt, hogy összeszedje az üvegdarabkákat.

   Raven arckifejezése nem mutatott meglepetést, gyanakvást, csak ment tovább. Odaköszönt a szobatársának, amikor elhaladt mellette, aki ránézett ugyan, de nem köszönt vissza. Pár lépés után Raven meg akart fordulni és visszamenni hozzá, mert egész biztos volt abban, hogy a két alkalommal látott Adelaide nem ugyanaz a személy. Ekkor viszont roppanást hallott, amire rögtön visszafordult, és amit látott, maradék kétségét is elűzte: a lány egy ropogós csokoládégolyót emelt ki az imént a talárzsebéből.

    – Én a helyedben nem tenném – szólt Raven, mire „Adelaide” ijedten odafordult. – Az higított kígyóvér, ha hozzáértél és utána a szádba veszed az ujjad, elég kis dózistól elájulhatsz, aztán az immunrendszeredtől függ, hogy mikor kelsz fel. – Beszéd közben odasétált szobatársához, és rögtön neki is szegezte, amit akart. – Te nem Adelaide vagy.

    – De igen – hangzott a válasz.

    – Nem – rázta Raven a fejét. – Annyira szakértő nem vagyok, hogy felismerjem, ha valaki Százfűlé-főzetet ivott, de szerintem Adelaide-et húsz perce még a gyengélkedőre vitték, és amilyen állapotban volt, kizárt, hogy feljutott volna ide így. Ha te volnál ő.

   Adelaide felállt, és azon nyomban, ahogy Raven észrevette, hogy a pálcája után kap, ő is előhúzta a sajátját és még épp időben alkalmazott pajzsbűbájt ahhoz, hogy a kábítóátok visszahulljon a küldőre. Adelaide elterült a földön, Raven pedig mellé lépett.

    – Azt hitted, épp engem lehet csak úgy kiütni. Demonstrate!

   És szobatársa helyében már ott is volt Monstro széltében-hosszában is sokkal nagyobb alakja.

    – Gondolhattam volna.

   De mégis mit keres itt Monstro Adelaide-nek álcázva magát? Tehát elkábíthatta és valahova elrejthette, ahonnan aztán a tervtől eltérően Adelaide felébredt, de miért…? Az üveg.

   Raven jobban szemügyre vette a kígyómérget, aminek tárolóját Monstro már összerakta darabjaiból. Csoda, hogy képes megfelelően alkalmazni a Reparót. De mégis miért volt itt ezzel? És akkor ütött szöget belé a felismerés. A hetedik emeleten állt, ráadásul pár lépésnyire volt tőle az a falrész is, ahol úgy tudta, a Szükség Szobájának ajtaja helyezkedett el. Hogy az a…! Itt van Draco! Crakkal és Monstróval őrizteti magát, ezek szerint álcában. Tehát Draco már tud róla, hogy valaki van itt.

   A lány percekig állt ott a falat bámulva, ahol magát a bejáratot sejtette, és lázasan töprengett. Igazából, ezzel közelebb semmihez nem kerültem, és talán Dracónak tudnia sem kellene, hogy rájöttem, Monstro álcájának köze van hozzá. De talán mégis meg kéne mondanom, mert ha az alanyokat nem rejtik el jól, akkor könnyen lebuknak.

   Raven nem igazán akarta most átgondolni a lehetséges következményeket, egyszerűen csak felnyalábolta Monstrót, amennyire tudta és a falhoz fektette, mellé a tárolóüveggel, majd dörömbölni kezdett a bűvös bejárat helyén.

    – Draco, én vagyok, Raven! Nem muszáj most, de valamikor majd beszélnünk kéne a technikádról!

   Nem számított rá, hogy a fiú most azonnal ki fog jönni hozzá, épp ezért célzott rá, hogy ha a titkát ezzel megtudná, megbeszélhetik később is. De abban a pillanatban a falból egy díszes ajtó emelkedett ki, majd kinyílt és elé lépett Draco. Pár másodpercig néztek egymásra némán.

    – Raven – törte meg a csendet a fiú.

    – Mindegy hol és mikor, de lehetőleg a közeljövőben, muszáj lesz beszélnünk erről. Monstro nem túl jó színész, és épp húsz perce láttam Adelaide-et tök máshol.

   Draco ujjai megfeszültek az ajtókereten, és nagy levegőt vett.

    – Te most komolyan…

    – Dehogy, véletlen volt – vágta rá a lány. – Ne haragudj, fogalmam sem volt semmiről, de Adelaide nem érhetett fel ide azóta, mióta láttam, ezért gyanús lett és még el is akart kábítani a testőröd. Itt jöttem rá, hogy tényleg őrként funkcionál éppen – sandított a még mindig eszméletlen Monstro felé Raven. – Bízz bennem, tényleg véletlen volt. Azért akartam szólni, mert tudnod kell, hogy hiba csúszott a rendszerbe, és hogy szerencse, hogy épp én jártam erre. Jó, más nem tudta volna Perselus bácsin kívül, hogy te itt lehetsz a közelben, főleg, ha az illető nem tud a Szükség Szobájáról, de a nagybátyámtól alaposan megkaptad volna a magadét.

   Raven nem tudta eldönteni, mit várhat Dracótól, mert az arca nem árult el semmit. Otthagyta a lányt a résnyire nyitva hagyott ajtónál, Monstróhoz lépett, és felébresztette. Raven hátat fordított a bejáratnak, és őket figyelte.

    – Majd találkozunk a klubhelyiségben, a lány nincs a helyén. Raven – fordult a lányhoz, és intett a fejével, hogy menjen a Szükség Szobájába.

   Nagyon meglepő látvány tárult Raven szeme elé. Végtelen polcok, magasságban és hosszúságban, végtelen számú könyv és különösebbnél különösebb tárgyak. Hát, itt aztán Draco tényleg bármit csinálhat, az se jön rá egyhamar, aki bejut ide.  

   Draco, miután becsukta maguk mögött az ajtót, hirtelen elkapta Ravent a derekánál és magával szembefordítva nekinyomta egy asztal szélének. A két kezét a lány két oldala mellé tette az asztal lapjára, és előrehajolt, várva a válaszokat. Ravennek kissé hátra kellett így dőlnie, és bár szívverése alaposan felgyorsult a fiú közelségétől, mint mindig, nyugodtan beszélt.

    – Benne vagyok a Veritaserumban, ha akarod. Vagy csinálj bármit, mindegy. A folyosókon szoktam tanulni, és történetesen épp Adelaide-et vitték a barátnői előttem. Nem volt túl jó állapotban. Így őrködtök? Elkábítotok valakit, Crak és Monstro meg felveszik az alakját? Jó terv, de nem bíztok meg senkit azzal, hogy őrizze az illetőket? Legalább Pansyt vagy… Nottot, nem tudom, ők szimpatizálnak halálfalókkal, nem?

   Draco válasz helyett egyszerűen csak megcsókolta Ravent, aki nagyon meglepődött, de rögtön vissza is csókolt. A fiú csak egy nagyon kicsit húzta el utána tőle az arcát.

    – Én is őrzöm, ha kell – suttogta Raven. – Akkor csak azt tudom, ki van ezen a folyosón, és tök máshol vagyok. Nem foglak bizonygatni, ha nem bízol bennem, de remélem, hogy a szünet után már igen… szóval én értem, hogy egyedül akarsz bizonyítani, de ezzel tényleg csak annyit tennék, mint Crak és Monstro. És igen, az elején tényleg Perselus bácsi küldött, hogy hátha én nagyobb sikerrel járok megtudni, mit csinálsz, mert elég veszélyesen csinálod, és én tényleg féltelek, mert…

   Már amúgy is eléggé összevissza beszélt, most végre sikerült megakasztania a nyelvét. Egyébként a szavai tényleg őszinték voltak. Mindamellett, hogy a sikerét meg akarta akadályozni mindenáron, féltette Dracót.

    – Mert? – kérdezte a fiú.

    – Féltelek – vágta rá Raven.

    – Nem ezt akartad mondani.

    – De igen.

    – Tudom, hogy nem.

    – Figyelj, te miért… szóval én mindig azt gondoltam – szedte össze végre a gondolatait Raven, és felült az asztalra, Draco pedig így közelebb tudott húzódni hozzá, hogy a lány lábai a két oldalán legyenek –, hogy te nem is… szóval soha nem tudtam elképzelni, hogy normális párkapcsolatod lenne, mint a többieknek. Hanem csak… valami aranyvérű, akit vonzónak tartasz, a mélyebb érzések nem is számítanának, mert nem az volna a lényeg. Pansyvel szerintem teljesen ilyen párt alkotnátok. Gondolom, ez valahogy így megy azoknál az aranyvérűeknél, akik szabadon választhatnak párt. De én nem vagyok ilyen „nagy aranyvérű családból” származó. Csak sokat motoszkált a fejemben, hogy ez is ellentmond-e a szokásaitoknak, vagy mi… – halkult el a végére.

   Draco nem válaszolt rögtön, és ő sem nézett a lányra. Eltelt pár perc így, csendben. Raven Draco vállára dőlt, és beszívta az illatát.

    – Igen, valamennyire – felelte végül. – A szüleim nem fognak kifejezetten örülni neki.

    – Tehát nem csak tisztán a származás a lényeg, hanem a múlt is?

    – A szüleim a modernebb szokásokat követik, ezért ellentmondani nem fognak, ha elmondom nekik, hogy együtt vagyunk. Persze nyilván nem örülnek majd annyira, mintha a barátnőm valaki a főbb aranyvérű családokból lenne, de nincs semmi a családod rovásán. Olyan értelemben, mint például Weasley-ék. Meg persze Piton rokona vagy, akit kedvel a családom. Úgyhogy szerintem nem fognak beleszólni.

    – Nekem Perselus bácsi azt mesélte, a nagynénéd, Bellatrix Lestrange nem igazán kedveli őt apáddal és anyáddal ellentétben.

    – A nagynéném többször is hangoztatta már, hogy nem bízik benne. Biztos olyanokat mondana, hogy „alacsonyabb sorból” való vagy és nem illesz a családunkba, de az ő véleménye nem érdekel különösképpen. És másé sem, valójában. Persze úgy neveltek, hogy csakis aranyvérűeket vegyek számításba, és már csak magam miatt sem tudnám azt mondani egy sárvérűre vagy félvérre, hogy vonzónak tartom. Ez még mindig áll, de te nem vagy egyik sem.

    – Ó, végre elhitted, de jó! – mosolygott Raven. – Nem gondoltam volna, hogy Severus átverése ekkora galibát okoz. De figyelj, Draco, ha nem lennék tisztavérű, akkor tényleg meg sem tetszettem volna neked? Csak azért kérdezem, mert akkor baromi jó önkontrollod van. Persze sokat beletesz, ha így neveltek.

   A fiú ismét hallgatott pár percig, addig csak csendben bámulták a falakat és polcokat egymás válla fölött, a másiknak dőlve.

    – Valószínű. De ha most árulnád el, hogy valójában tényleg félvér vagy, az már nem változtatna semmit.

   Raven ezen alaposan megütközött, és meglepetten nézett Dracóra. Halványan érezte, hogy ez részben teszt is akar lenni.

    – Uh! Tényleg? Mi van, elpuhultál?

   Draco csak egy halk nevetést hallatott. A lánynak nagyon tetszett ez a kis mosolya, ami most megjelent az arcán.

    – Túl sok időt töltöttünk együtt. Persze baromira fájna, ha mégiscsak félvér lennél, és talán megpróbálnék, de nem tudnék szakítani veled.

   Raven tudta, hogy ebben az esetben ez ennél azért bonyolultabb lenne. Itt biztossá vált számára, hogy a fiú cselezik egy kicsit. Elvégre látta rajta is, mennyire bizonytalan a kettejük dolgában. Ha együtt voltak, ezt mindketten elfelejtették, de Draco is ugyanúgy vívódott. Nem akarta, hogy Raven valójában Piton utasítására szedje ki belőle a tervét, és legszívesebben kiöntötte volna neki minden gondját-baját, de egyrészt büszkesége nem engedte, másrészt tényleg félt, hogy nem bízhat benne.

    – És mióta tetszem neked? – kérdezte.

    – És én? Tavaly óta, ha jól sejtem?

    – Én kérdeztem előbb, de igen, jól sejted.

    – Csak mert észrevettem ám, hogy bámultál a különítményben… – húzódott ismét félmosolyra a fiú szája.

    – Ja, ha innen nézzük, akkor csak annyi volt a gondolatom, hogy helyes vagy. Semmi extra, merthogy voltak korábban gonoszkodásaid, amiktől néha még ezt sem tudtam érezni. Úgyhogy mondjuk, akkor tettem ezt félre, mikor megismertem, hogy rendes is tudsz lenni. Szóval, mi a helyzet a te részedről?

    – Az, hogy külsőre szimpatikusnak tartsalak, az… először három éve. Utána sok ideig nem gondoltam erre, merthogy ti voltatok a bátyáddal a Mardekár nagyképű szégyenei, utána pedig újra… tavaly.

    – Mardekár nagyképű szégyenei? Ez tetszik – nevetett a lány. – Mindig is érdekesnek találtam, mit gondolhatnak rólam mások. Annál jobb, minél inkább különbözik a valóságtól. Jól indult hát a kettőnk dolga – szerintem tuskó vagy, szerinted meg én szintén valami olyasmi. Viszont ellentmondtál magadnak, Draco – bökött a fiú vállába. – Azt hitted, félvér vagyok, mégis szimpatikus voltam neked?

   Draco hirtelen megakadt, de mindez alig volt észrevehető, mert készen volt a válasszal, amivel egyben ki is tért kissé a kérdés elől:

    – Valóban lenéztem mindenkit, aki nem aranyvérű, ezért sosem képzeltem, hogy ilyen kapcsolatba kerülnék bárkivel, aki úgymond „alacsonyabb sorból” való, de a helyzet megváltozott, mert…

    – Mert?

   Draco nem szólt, ugyanis rájött, hogy mégsem volt ez az irány annyira jó ötlet. Raven alaposan hónaljon bökte.

    – Mondd ki!

   A fiú azonnal elhúzódott, de nem tétovázott, és csiklandozni kezdte Raven derekát, aki visítva leugrott az asztalról és próbált arrébb menni, de Draco erősen tartotta.

    – Te mondod előbb, te kezdted!

    – De te vagy a férfi, nem? Vagy nyisd meg az elméd, úgy is jó! – vergődött a lány.

    – Sajnálom, de van ott egy pár dolog, amit egyelőre nem mutatnék meg neked, ha nem muszáj!

   A csiklandozás-párbajuk addig fajult, hogy már attól voltak kénytelenek elengedni egymást, hogy folyt a nevetéstől a szemükből a könny.

    – Nem kell, na – huppant le Raven egy kanapéra, és kifújta magát. – Elég, ha tudjuk, ugye? Ha már úgyis komplikált lesz a folytatás, ne bonyolítsuk mi is.

   Draco erre elkomorodott, arcáról eltűnt a fáradt mosoly, és összefonta maga előtt a karját. Raven meglepetten nézett rá. Olyan komolyságot látott a szemében, hogy szinte nem is ismert rá. A fiú hirtelen elé állt, és mint az előbb, a lány mellett a kezeivel támaszkodva tornyosult fölé.

    – Ígérem, hogy megoldom ezt a feladatot, egyedül, és a Sötét Nagyúr büszke lesz rám!

   Raven kerekre tágult szemekkel meredt rá. Soha nem látta még így őt, és ami azt illeti, Draco lett volna a legutolsó, akitől ezt várta volna. Mintha átalakult volna valami egész mássá, egy másik emberré. Aki azonban még mindig viaskodik önmagával, akire hatalmas nyomás nehezedik.

    – Honnan… honnan jött ez így hirtelen?

    – Én csak… tényleg, tényleg nem állok jól. De ígérem, hogy megcsinálom. Mindenkinek megígértem. Különben úgyis meghalok, szóval…

   Raven lassan megsimogatta Draco arcát, ő pedig lehunyta a szemét és hozzásimult a kezéhez. Aztán a lány átölelte, szorosan.

    – Összességében én… azt akartam mondani, hogy azt hittem, nem érdekel a… a mélyebb érzések… de már látom, hogy ez nem így van – mondta kissé idegesen. Draco karjai szorosan a dereka köré fonódtak.

   Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy itt vagyok Draco Malfoyjal, aki a legbunkóbb, legutálatosabb, legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam, és mégis van egy része, egy törékeny része, amit most látva én…

Előző

Következő