72. fejezet

Vallomás

   Teltek a napok. Az időjárás épp olyan cudar volt, mint év elejétől kezdve, és nem is tűnt úgy, hogy ez hamar megváltozna; a Reggeli Próféta mindemellett, mint egész évben, nem túl fényes képet festett az iskolán kívüli állapotokról, és sajnos ezúttal ezekben egy csepp ferdítés sem volt – talán a Minisztérium igyekezeteit tekintve igen, de a tragédiák mind igazak voltak. Elmaradt egy roxmortsi kirándulás, amin Raven és Severus találkozni terveztek, így azt a napot a lány a könyvtárban töltötte, Scarlett-tel és Traceyvel.

    – Nem hiszem el, hogy valahogy ne tudnák… azok az eltűnt emberek – aggódott Tracey.

    – Az a baj, hogy ha valaki eltűnik – mondta Scarlett –, az nagy valószínűséggel egy héten belül már halott is, ha nem azonnal. Akkor pedig már azt hiszem, mindegy…

    – Aki tud, az megteszi a tőle telhetőt – szólt Raven, a Főnix Rendjére gondolva. Piton néha tájékoztatta pár dologról, de ott sem volt túl sok fejlemény, az aurorokkal többnyire a Roxfortot és Roxmortsot őriztették, a többiek pedig a munkájuk mellett nem voltak elegen, hogy testőröket állíthassanak egy veszélyeztetett személy mellé – és azt sem tudhatták, kik lehetnek a következők, így a Minisztériumnak és a Rendnek is alaposan megkötötték a kezét. A halálfalókat egyszerűen nem lehetett elkapni.

    – Egyébként nem tudom, te észrevetted-e – fordult Scarlett a fekete hajú lányhoz –, de a mardekárosokkal szemben még inkább megnőtt az ellenszenv.

    – Ez egyáltalán nem meglepő – sóhajtott Raven. – A mardekárosok között van a legtöbb halálfaló. Akikről beszámolnak az újságokban, mint körözött személyekről, egyikről sem tudjuk, hogy más házba tartozott volna, hacsak nem külföldi. Biztos vannak, csak nem tudunk róla, és ez sem meglepő. Szóval ebből kifolyólag még olyan mardekáros sem volt, akinek rokona tűnt el vagy halt meg emiatt az ügy miatt.

    – Igen – helyeselt Tracey. – Szerencsére se Lily, se Megan és Mandy rokonai sem állnak kapcsolatban olyanokkal, akik veszélyben lehetnének… se mi Scarlett-tel, és te sem, Raven. De mások…

    – Persze, más házak tanulói rögtön arra következtetnek, hogy a halálfalók mardekáros rokonai kárörvendenek, és szerintem elég sok ilyen van igazából – mondta Scarlett. – Meddig fajul még ez az egész… ha rosszabbra fordul a helyzet, nekünk kell lenni az elsőknek, akik elhagyják az iskolát. A mugli születésűek mellett, persze.

    – Alaposan kipusztulnak majd a Roxfortban, ha elmegy, aki nem aranyvérű és aki nem ért egyet a halálfalókkal – csóválta a fejét Raven. – Én bízom benne, hogy minden rendben lesz. Végső soron itt van Dumbledore, akit nem lehet csak úgy arrébb tenni. – Ezzel magát is győzködte. Addig, amíg itt lehet. Tracey és Scarlett nem tudták, hogy az igazgató ideje lassan lejár.

    – Így van – bólogatott Scarlett. – Egyszer már legyőzött egy fekete mágust.

   Március elején elterjedt a hír, hogy a griffendéles Ron Weasleyt megmérgezték, de a többség nem merényletként értelmezte ezt, mint annak idején Katie Bell balesetét – ugyanis arra tippeltek, a bájitaltan tanár szobájában ez könnyen megeshet. Persze Raven és Piton meg is beszélték, hogy a véletlen lehetősége szinte kizárt, és valószínűleg megint Draco van a dologban. A szőke fiú valóban igen feszültnek tűnt ezután, Ravennek ez mindent megmagyarázott. Odament hozzá, hogy megmondja, óvatosabbnak kell lennie, mert ha nem figyel arra, hányan kerülnek veszélybe, amíg eljut az áldozathoz, akkor pánikot fog kelteni és Dumbledore egész biztosan gyanakszik már, ezáltal felkészültebb is lesz – nem mellesleg pedig újra elkezdhetik fontolgatni az iskola bezárását, ha nem vigyáz. Draco kis híján felrobbant, olyan feszült lett, és kis kiabálás után ott is hagyta Ravent. Ezután napokig nem szóltak egymáshoz köszönésen kívül, azaz nem törekedtek helyet szorítani a titkos találkozóiknak.

   Raven ekkor elgondolkozott kissé kettejükön, és még amellett is, hogy külön oldalon voltak valójában (még ha Dracóról sejtette is, hogy vívódik, biztosnak látszott, hogy nem fog elpártolni a Sötét Nagyúr mellől), úgy látta, nem nagyon működik a dolog. Ugyan azt az oldalát a fiúnak, amelyik gonoszsága felett Raven sosem tudott volna elsiklani, régen nem látta már, az volt a helyzet, hogy Dracónak ezen túl is rengeteg olyan tulajdonsága volt, ami nyugalmi állapotban felszínre törhet, és ellentétet szülhet – persze a lánynak is megvoltak ezek a vonásai. Szerették egymást, de túl különbözőek voltak. Raven szerette Dracót, nagyon. Mégis rossz előérzete volt. Azt nem tudta, elég lesz-e ennyi a jövőben.

   A Griffendél és Hugrabug meccsére a lány nem tervezett elmenni, úgy döntött, kihasználva a csendet a klubhelyiségben, most végre ott fog tanulni. Azonban reggel a nagyterem felé menet hirtelen felbukkant mögötte Draco, és átkarolta a derekát.

    – Beszélnünk kéne – suttogta.

    – Oké, hol?

   A fiú bevezette Ravent egy közeli ajtón egy kis terembe, és néhány csók után megszólalt. Közben mindketten arra gondoltak, hiába a sok különbözőség, ezért az érzésért megéri.

    – Segítened kéne.

    – Na – nézett kíváncsian Raven.

    – Elkapunk két embert, akiknek kell a hajszála a Százfűlé-főzetbe.

    – Ó, rendben! – csillant fel a lány szeme. – Amúgy, hadd kérdezzek valamit.

   Draco kissé vonakodva nézett a szemébe, nyilván arra számított, a múltkori veszekedésükről akar beszélni.

    – Crak és Monstro mit szólnak ahhoz, hogy lánnyá kell változniuk?

    – Nincs más választásuk – vágta rá Draco. Raven felnevetett, mire a fiú is kicsit felengedett.

    – De komolyan, miért is lányok kellenek?

    – Nem mindig lányok vannak. A múltkor is Crak fiú volt.

   Raven csak nevetett. Azon túl, hogy kibékültek, Draco napját megkoronázta, mikor a kviddicsmeccsről visszajövőktől mindenki megtudta, hogy Potter egy saját csapattársa miatt szenvedett sérülést, és el is vesztették a meccset.

   Innentől kezdve Raven volt az, aki vigyázott az elkábított tanulókra és utána amneziálta őket, és akit még tanácsos volt. A következő időszakban viszont több dolog, többek között a tanárok szokásos RBF-es hajtása miatt nem volt kettejüknek annyi idejük sem egymásra, mint eddig, az a heti kétszer egy óra talán. Sokáig csak úgy találkoztak, hogy megbeszélték a következő áldozatokat. Az őrzés alatt Raven szintén tanult, továbbá lassan egész profi lett az Exmemoriam használatában. Erről természetesen beszámolt Pitonnak.

    – Raven, mondd csak – szólalt meg a férfi hosszas hallgatás után, mikor Raven befejezte a történtek elmesélését. – Történt valami más is a téli szünet ideje alatt, mint amit elmondtál?

   A lány ránézett, és néhány másodpercig nem szólt. Végül lassan bólogatott, a szemkontaktus megszakítása nélkül.

    – Értem – fordult el Piton, és folytatta néhány bájitalos üveg rendezgetését.

    – Meg leszek szidva érte?

    – Nem. Csupán tudni akartam, hogy igen vagy nem. Ismerlek eléggé, tudom, neked nem kell elmondanom, hogy ne hagyd, hogy az érzelmeid befolyásoljanak a kritikus helyzetekben.

    – Tudom, hogy benne van a pakliban, hogy mind meghalunk, vagy elveszítünk mindenkit.

    – Erről beszéltem. Nem aggódom azért, hogy az érzelmeid miatt ne tudnád megtenni, amit kell.

   Kicsit hallgattak, csak az üvegek koccanása törte meg a csendet. Végül Raven szólalt meg újra:

    – Perselus bácsi, neked van olyan, amit lehet, hogy… érzelmek miatt nem tudnál megtenni? A halálfalós szituációra gondolok, mert gondolom, például Pottert semmiképp nem fogadnád fiaddá és ez erősen érzelmen alapul…

   Piton szája halvány, gúnyos mosolyra húzódott, amin Raven kuncogott magában.

    – Régen lehet, hogy lett volna – válaszolt a férfi kicsivel később, immár mosoly nélkül. – Ma már nincs. Hacsak nem arról van szó, hogy titeket bántsalak.

   Raven egy pillanatra megdermedt, aztán elmosolyodott. Ezt meg kell írnom Severusnak, gondolta. Ez Perselus bácsinál felér egy szerelmi vallomással.

***

   Az RBF-vizsgák vészesen közeledtek, minden ötödéves látástól vakulásig tanult, és sokan, ahogy minden évben, lassan enyhe őrület jeleit kezdték mutatni ennek hatására. Vagy legalábbis nagyon romlott a koncentrációkészségük órákon és gyakran kötöttek ki a gyengélkedőn. De ott volt a tavaszi szünet, ami jelenthetett végre egy kis lazítást – legalábbis nem voltak egyik napról a másikra határidők –, és ezalatt mindenki jobban belehúzott, hogy foglalkozhasson a jövője kérdésével is.

   Raven már nagyjából tudta, mit fog mondani a tanácsadáson, de azért átnézte a hirdetéseket a klubhelyiségben is, és meglepően sok olyat talált, ami érdekelte. Úgyhogy ő is listát írt. A szünet utáni napokban kellett mennie egyik órán Piton dolgozószobájába.

    – Szia – nyitott be kopogás után, és bezárta az ajtót. Leült nagybátyjával szembe, és előhalászta a táskájából a pergament, amire jegyzetelt.

    – Ugye nem…

    – Haha, dehogy, ez csak ekkora – mutatta fel vigyorogva a körülbelül egy átlagos könyvlap méretének megfelelő pergament, és azon is csak címszavak szerepeltek. – Szóval, én alapvetően arra gondoltam, hogy bájitaltanból mindenképp szeretnék egy kiváló RAVASZ-t. És ezzel elhelyezkedni valamilyen boltban, beszerzőként.

    – A képességeidet tekintve ez mindenképp az ideális munka számodra, de ehhez nem csak bájitaltan RAVASZ-ra lesz szükséged, főleg nagyobb üzleteknél nem. Én most azt mondanám, ehhez kell RBF bűbájtanból, átváltoztatástanból, legendás lények gondozásából, és RAVASZ sötét varázslatok kivédéséből, bájitaltanból, gyógynövénytanból és rúnaismeretből. És persze jövőre az alkímiaórák is szükségesek hozzá.

    – Rendben van – bólintott Raven. Felsorolta a további felírt szakmákat, amiket érdekesnek tartott, de miközben beszélgettek róluk, rájött, hogy valójában mégiscsak a bájitalkészítői és beszerzői munka illik hozzá legjobban, így hát végül ennek megfelelően is szervezte tanulnivalóit.

   Az idő egyre kellemesebb lett, és aki tehette, kint is tanult, és a griffendélesek legnagyobb örömére hamarosan Katie Bell is visszatért a Szent Mungóból. Az egész Roxforton emellett hatalmas izgalom lett úrrá: a Griffendél és a Hollóhát meccse közeledett, az utolsó kviddicsmeccs az évben, ami eldöntötte, ki nyeri idén a bajnoki címet. Ahogy az lenni szokott, a sértegetések és verekedések száma is alaposan megnőtt a folyosókon ennek következtében, a tanároknak hát nagyon sok dolga akadt, hogy lecsitítsák őket. Raven és Scarlett sokat tanultak mostanában együtt, gyakran segített nekik Tracey, illetve csatlakozott Lily, aki szintén vizsgázott júniusban, és Megan és Mandy, mint régen. A lányok igen jól haladtak, így megengedhették maguknak, hogy bűntudat nélkül elmenjenek megnézni a mérkőzést, bár azok is így tettek, akik körülöttük siránkoztak, hogy meg fognak bukni. 

   Raven emellett szerencsére zavartalanul tudta tenni a dolgát; mostanában többnyire Crak és Monstro intézték az áldozatok kijelölését és elkapását, de továbbra is a lány vigyázott rájuk. Dracóval viszont a kettesben töltött idejük majdnem egyenlő volt a nullával, amit igazából Ravennek nem nagyon volt alkalma bánni, hiszen nagyon sokat kellett tanulnia. Soha nem aludt még ilyen mélyen éjszakánként, mint ebben az időszakban.

   Azonban teljesen váratlanul, pár nappal a meccs előtt Malfoyt baleset érte. Raven épp Pitonnal sétált a folyosókon, és egyszer csak durrogások, kiabálás hangját hallották valahonnan. Követték, merről jön – már egészen közel járhattak, amikor néhány másodpercre elnémult minden, de aztán egy lány velőtrázó sikoltását hallották meg:

    – Gyilkosság! Gyilkosság a vécében! Gyilkosság!

   Akkor már tudták, hogy pár méterrel arrébb, egy mosdóból jöttek a hangok. Odarohantak és Piton kivágta az ajtót – Draco vérben ázva feküdt a padlón, mellette Harry Potter térdelt és felettük a Hisztis Myrtle nevű szellemlány továbbra is csak sikoltozott és zokogott. Raven követte nagybátyját, aki odarohant Dracóhoz, és Harryt félrelökve nekilátott a sebek összezárásához. A lány letérdelt a másik oldalára, kicsit hátrahajtotta a valószínűleg sokkot kapott Draco fejét, és letörölte a vért róla, mielőtt Piton odaért a pálcájával. 

   Két perc nem telt bele, a vér már csak a fiú ruháit áztatta, sérülései eltűntek. Piton és Raven talpra segítették őt.

    – Fel tudod vinni egyedül a gyengélkedőre? – kérdezte a férfi.

    – Persze… viszem – vetette át Draco karját a vállán a lány, és elindult kifelé a mosdóból. Draco lépett vele együtt, de az arcából és tétova mozdulataiból ítélve a sokktól nem nagyon tudta felfogni, ami körülötte történik. – Hé, minden rendben lesz. Madam Pomfrey seperc alatt rendbe hoz.

   Raven most vette észre, hogy egész testében remeg, a szíve pedig vadul kalapál. Bár ezen nem csodálkozott, amennyire megrémítette a vérben úszó Draco képe.

   A gyengélkedő üres volt, Madam Pomfrey az ágyakat igazgatta, és azonnal hozzájuk rohant, ahogy meglátta a véres ruhájú fiút. Raven gyorsan elmondta neki, hogy Piton már bezárta a sebeit, Draco valószínűleg már csak a sokk miatt zavart. A javasasszony gyorsan be is húzta egy paraván mögé, hogy lemossa róla a maradék vért és átöltöztesse, majd betuszkolta egy ágyba, felpolcolta a lábát és megitatott vele egy pohár halványpiros folyadékot. Épp hogy elvette tőle a poharat, Draco szemei lecsukódtak.

    – Jól van – lépett Ravenhez Madam Pomfrey. A lány eddig az ajtó mellett várt, és mély lélegzeteket vett, hogy magát nyugtassa. – Estig aludni fog. Aztán megnézem a sebeit, van-e szükség további kezelésre. Egy hét múlva már újra járhat órákra.

    – Ennek örülök – sóhajtott Raven.

    – Adjak neked is egy enyhébb nyugtató elixírt, kedvesem? Nem csoda, hogy ilyen állapotban vagy, ahogy kinéznek a hegek…

    – Az jó lenne, köszönöm…

   Madam Pomfrey elszaladt a szekrényéig, majd egy kisebb pohárral tért vissza. Raven leült egy ágy szélére és megitta.

    – Mégis mi történt vele? – kérdezte a javasasszony.

    – Nem tudom. Így találtunk rá Piton professzorral.

    – Szép lesz ez, komolyan mondom – csóválta a fejét Madam Pomfrey, enyhe dühvel a hangjában. – Katie Bell, Ronald Weasley és most Draco Malfoy. Ezek már merényletek… mégis mi folyik itt már megint? – Ezt a nő már inkább magának mondta, miközben elvette a poharat Raventől és visszatért a szekrényéhez. – Most pihenj le kicsit a szobádban.

    – Köszönöm szépen – állt fel a lány. Az egész testében lévő feszültség kicsit már oldódni kezdett. – Mikor… jöhetek vissza meglátogatni?

    – Ma ne. Talán holnap órák után, attól függ, milyen állapotban lesz.

   Raven nagyon kíváncsi lett volna, mi történt pontosan a fiúvécében, de jobbnak látta, ha inkább Piton szobájában várja meg a nagybátyját. Nekik Severusszal mindig volt oda szabad bejárásuk, úgyhogy elmondta a jelszót a kopogtatónak, amit nagybátyja távollétekor aktivált, és odabent lefeküdt az ágyra.

   Már lassan körvonalazódott benne, hogy miért rémült meg ennyire. Persze, hogy borzasztó volt életveszélyben látnia Dracót – mármint közvetlenül, mert azt már rég letisztázta magában, hogy igenis mindannyian életveszélyben vannak már másfél éve. De még sohasem érezte ilyen közelről a veszélyt. Fogalma sem volt, hogy ez ilyen sokkolóan fog rá hatni. Már nem aggódott, tudta, hogy Dracóval minden rendben lesz, de elöntötte egy még számára ismeretlen félelem. Ezt nem engedhetem meg magamnak… össze kell szednem magam… nincs félelemre időm!

   De hiába, rokonainak, barátainak holttestét látta maga előtt. Aztán megérkezett a ha nem is remény, de megnyugtató fénysugár. Végül is, akkor már… nem lesz mindegy? Annyi embert mentek meg, amennyit tudok… mindenkit nem lehet. Megteszem, amit tudok, amire képes vagyok. Ha nem sikerül, hát… újra látjuk a régen eltávozott rokonainkat. Hamarabb, mint szerettem volna, de megismerhetem végre anyát, apát és a nagypapát.

   Körülbelül fél óra telhetett el, mire Piton egyszer csak belépett, és becsukta maga után az ajtót. Raven azonnal felült az ágyon.

    – Mi az? Mi történt?

    – Sectumsempra – felelte a férfi, nem kevés gúnnyal a hangjában. – Potter azt használta.

   Raven hirtelen csak hápogni tudott döbbenetében.

    – Mi…? De hát az a te…

    – Megtalálhatta a régi bájitaltan könyvemet, amit a tanteremben hagytam, és elvitte… abba jegyeztem le a varázslatokat és technikákat, amiket én fejlesztettem ki. Hát innen a nagy tudása…

    – Szóval akkor párbajoztak Dracóval? Őt Madam Pomfrey rendbe tette, estig alszik, de azt mondta, jól lesz. De Potter… annyira nem halálos ellenségek, hogy ezt használja rajta. Szerintem még Draco sem tette volna, talán önvédelemből használta volna a Cruciatus- és az Imperius-átkot, de életveszélyes átkot biztosan nem.

    – Tudom, hogy nem szándékosan tette. A könyvbe nem írtam le, mire jó a Sectumsempra. De Potter egy csaló, a szemembe próbált hazudni úgy, hogy az okklumenciára már szinte sértően képtelen, és úgy hozták a dolgok, hogy büntetőmunkára jár nálam egészen év végéig – ült le az asztalához Piton, Ravennek háttal, de a lány a hangneméből is tudta, milyen önelégült most.

    – És hagyta, hogy Lumpsluck így ajnározza egész évben?

    – Persze, hiszen ilyen ő, az a szemtelen apja is ilyen volt. A könyvemet viszont nem találtam meg. Nem az volt nála, de tudom, hogy azt használta. Valahová elrejtette. Persze ennek most már nincs jelentősége. Vannak még dolgok a tarsolyomban, de azt hiszem, most bőven elég neki, ha szombaton a meccs után a háztársai szemrehányásait kell hallgatnia, amiért az ő tehetséges fogójuk nem játszhatott és elvesztették a mérkőzést.

   Mire Raven visszatért a klubhelyiségbe, már majdnem az összes mardekáros tudott Draco balesetéről. Pansy éppen akkor indult visítva a gyengélkedőre, mikor Raven megérkezett.

    – Jaj, Draco!! – siránkozott, és arrébb lökte Ravent, aki majdnem elesett. – Félre, hülye kvibli!

   A lány a döbbenettől el is feledkezett minden másról, csak bámult Pansy után.

    – Kvibli…? Ezt még sosem kaptam meg. Milyen kreatív és intelligens – mondta magának. Arra gondolt, kéne az iskolában néhány fordított napot tartaniuk, amikor a mugli születésűek és a félvérek rohangálnak, úgy, hogy „félre, hülye tisztavérű!”.

   Pansyt persze Madam Pomfrey elküldte, de aztán a klubhelyiségben olyan visítást rendezett, hogy Raven, Scarlett és Tracey inkább kimentek az udvarra. A fekete hajú lány elmesélte nekik a történteket olyan részletességgel, amivel nem mondott semmi rájuk nem tartozót. Severusnak is írt este. Bátyjával egy véleményen voltak, Pottert nem hibásnak, hanem ostobának tartották, amiért olyan varázsigét használt, aminek nem ismerhette a hatását. Raven biztos volt benne, a mosdóbeli rémült arca alapján, hogy semmiképp nem akart volna ilyet tenni Dracóval, tehát a sértéseket, amik érték a fiút, nem tartotta jogosnak, mégis az, hogy technikailag tényleg csalt a bájitaltan órákon, megért szerinte is ennyi büntetőmunkát. Ráadásul Piton nem szólt Lumpslucknak sikerei okáról, így még akár jól is járt ennyivel. A tanárok összességében csak a balesetről tudtak, ők látszólag mind azon a véleményen voltak, hogy a felelőtlensége miatt Potter megérdemli a büntetést.

   Másnap Raven óráinak végeztével a gyengélkedőre sietett, Draco pedig ébren volt, úgyhogy Madam Pomfrey beengedte. A fiúnak felderült az arca, ahogy észrevette Ravent.

    – Szia – köszönt a lány, és odahúzott egy széket az ágy mellé. Draco kicsit feljebb tornászta magát fekvésből. – Hogy vagy?

    – Rosszul. Potter miatt most napokig itt leszek még, úgyhogy ugrott a tervem – felelte bosszúsan a fiú.

    – Örülj annak, hogy Perselus bácsi büntetőmunkára küldte, és nem játszat a meccsen.

    – Vajmi kevés. Kit érdekel már az olyasmi, mint a kviddics? Nekem csak minél gyorsabban vissza kell mennem, de Madam Pomfrey nem fog elengedni.

    – Talán pihenned is kell kicsit, hátha épp most fog jönni az ihlet – gondolkozott Raven, miközben összefűzte Dracóéval az ujjait. – Figyelj, látszik, mennyire frusztrált vagy, tudom, hogy sürgős, de a pihenést nem időpocsékolásnak találták ki. Csak nyugodj meg, aludj, és ha kipihented magad, gondolkozz. Biztos vagyok benne, hogy újult erővel seperc alatt meglesz a megoldás. Na, jó, annál talán kicsit több idő kell, de minden jobban megy frissen, mint feszülten.

    – Hm. – Draco szája halvány mosolyra görbült, és a másik kezét a feje alá téve kibámult az ablakon. Raven elvigyorodott.

    – Pansy volt nálad?

    – Volt. De elküldtem azzal, hogy pihenni akarok. 

    – És… figyelj, miért párbajoztatok Potterrel?

    – Kihallgatott… – Draco megdörzsölte az arcát. – Elegem volt…

    – Kihallgatott a vécében. – Raven ezt nem kérdésnek, hanem alaposan megnyomva a hangsúlyt, kijelentésnek szánta. Draco ránézett. – Összefutottam Hisztis Myrtle-lel egy mosdóban és az állapotod felől érdeklődött.

   Itt már nem tudta tovább tartani, halkan elnevette magát.

    – Ne haragudj, miért… miért lelkiztél Hisztis Myrtle-lel? Egyre jobban ütközöl ellentmondásokba, tudtad, hogy az a lány azért halt meg a Titkok Kamrájának kinyitásánál, mert mugli születésű?

    – Tök mindegy, figyelj…

   Raven felhorkantott.

    – Bocsi, de… tényleg ne haragudj, én csak azt nem értem, miért hozzá mentél azzal, hogy egyedül vagy. Azt mondta, bántanak téged. És szerintem beléd is zúgott.

    – Ő is? – vigyorodott el a fiú.

   Raven látványosan a szemét forgatta és hátradőlt a székén.

    – Na, gyere közelebb – mondta Draco. Raven odahajolt hozzá, és egy hosszú és heves csókot váltottak. – Ez már hiányzott nagyon – lehelte, ahogy pár centire eltávolodtak egymástól. – Ígérem, megcsinálom azt a szekrényt, és…

   Ugyanazzal a döbbenettel az arcukon néztek egymásra, és Raven már azonnal szólt is.

    – Nem hallottam semmit, esküszöm. Amint befejezted a dolgod, szólj és használjuk a Szükség Szobáját valami másra.

    – Nem hiszem el… – dőlt hátra Draco, és a kezébe temette az arcát. – Nem… erre sem vagyok képes…

    – Na, szedd össze magad, Draco – csóválta a fejét Raven. – Nem csökkentél a szememben attól, illetve nem csökkennél, ha tudnám, mire készülsz. Mert ennyiből én nem tudom, tényleg. Letegyem a Megszeghetetlen Esküt?

    – Nem… nem kell, benned bízom… bízni akarok.

    – Mint Myrtle-ben? – próbált humorizálni Raven, de épp az ellenkező hatást érte el. Draco megremegett, és a hangja olyan lett, amilyennek a lány még sosem hallotta.

    – Azt akartam, hogy büszkék legyenek, amikor megcsinálom egyedül… muszáj megcsinálnom, mert ha nem, akkor meghalok…

    – Draco, én már így is büszke vagyok! Úgy csinálod, ahogy akarod, de ne makacsságból maradj egyedül! Legyen bátorságod segítséget kérni!

    – Nem… nem, már jól haladok – dörzsölte meg a szemét a fiú, és ahogy elvette a kezét, Raven látta, hogy tényleg sírt. Draco felült. – Mindjárt készen van. Csak egyvalamit kell még megoldanom, az nem megy, de menni fog, megcsinálom…

    – Tudom, nyugi – csitította a lány. – Menni fog. De kérlek… hozzám gyere, ha baj van. Bármi. Nem kell erősnek mutatnod magad mindig. És ne kerülj többet ilyen helyzetbe, kérlek.

   Pár másodpercig csak egymás szemébe néztek.

    – Szeretlek – suttogta alig hallhatóan Draco. Ravennek egy pillanatra a szívverése is megállt.

    – Szeretlek – ismételte. A fiú közel hajolt hozzá, de ő hirtelen felállt.

    – Állj, most koncentrálj a feladatodra. Meg a házikra, amiket valamelyik évfolyamtársad biztos hoz majd neked. Legyek én a másik motiváció. Nekem is az leszel, itt vannak az RBF-ek… megyek is tanulni.

    – Hajh – dőlt hátra Draco. – Azt hittem, ettől minimum a karjaimba omlasz…

    – Most pihenj, gondolkozz, dolgozz és szólj, ha készen állsz – vigyorgott a lány.

    – A világért sem hagyom ki.  

Előző

Következő