73. fejezet

Az első ostrom

   Mivel Potter büntetőmunkája egybeesett az utolsó kviddicsmeccsel (Piton persze szándékosan intézte így), nem játszhatott, így hát a nézőközönség már eleve úgy indult el a lelátókra, hogy a Griffendél a leghátsó helyre csúszik a bajnokságon idén. Annál nagyobb meglepetés érte őket: ugyanis nem csak a meccset, de a kupát is megnyerték. Ravent legalább az nyugtatta, hogy ha Dracót saját bevallása szerint a kviddics már nem érdekli, ezen csak nem borul majd ki. Végeredményben bosszankodott egy keveset, de miután kiengedték a gyengélkedőről, szinte nem is lehetett órákon kívül látni, mert még gyakrabban járt a Szükség Szobájába.  

   Ahogy közeledett a június, Raven nem csak az RBF-ek miatt aggódott, hanem minden más miatt is, ami közeledett. Már korábban elmesélte Pitonnak, hol találta meg Dracót, ami ugyan még csak kiindulási pontként sem szolgálhatott, de úgy tűnt, a professzornak elég volt: azt mondta, innentől csak ő figyeli majd a fiút, és adott a lánynak egy megbűvölt pénzérmét, Severusnak pedig bagolypostával küldött egy másikat, hogy nagy távolságból gyorsabban kommunikálhassanak. Pitont is alig lehetett mostanában látni azon kívül, hogy órát tartott. Raven nem merte szó szerint leírni Severusnak, mennyire aggódik, de enélkül is értették egymás leveleiből a lényeget, hogy a fiú is épp annyira érezte rosszul magát a helyzet miatt. De tudták, hogy ennél többet nem tehetnek most. Raven, akárcsak korábban, beletemetkezett a tanulásba, és igyekezett elfeledni mindent legalább addig, amíg Dracóval néhanapján együtt tudtak tölteni egy fél órát. Akkor néha el tudta képzelni, hogy minden rendben van, de valójában egyre jobban felemésztette a bűntudat és a tehetetlenség.

   Elérkezett hát a június, elérkeztek az RBF-ek Raven, Scarlett és Lily számára. Raven, bár nagyon sokat tudott a vizsga menetéről Severustól és Dracótól is, természetesen izgult, akárcsak évfolyamtársai és a RAVASZ-t letenni készülő hetedévesek. Ha el is törpült ugyan a vizsga az aggodalmai mellett, igyekezett visszavezetni a gondolatait oda, hogy igenis van esélye annak, hogy lesz még béke, és akkor a roxforti megpróbáltatások lesznek ismét mindenki legnagyobb baja. És egy ideig nem is volt olyan nehéz erre gondolnia: kapott ám leveleket Severustól tömkelegével, melyben a bátyja szurkolt neki a sikerért, és Fawn üzenetét is átadta, akivel ismét beszélhetett pár órát. A vizsgahét úgy tűnt, nagyon lassan telik el, de végül fellélegezhettek a diákok, és a lány is úgy érezte, úgy teljesített, ahogyan szerette volna. A fárasztó napok után az ötödévesek végre már csak pihentek, más dolguk nem volt egészen június végéig. Dracónak volt még tanítás, de ahhoz képest is kevesebbet találkozhattak a lánnyal – Raven úgy találta, valami sikerült neki, mert sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint az utóbbi hónapokban. A lány visszatért Scarlették társaságához, hogy lekösse az agyát, ha már Piton szintén nagyon elfoglalt volt, Severus pedig év végi vizsgájára készült. De az elkerülhetetlen is megérkezett.

   Egyik éjszaka, éjfél körül, egy nem túl nyugodt álomból riadt fel: a megbűvölt pénzérmén, amelyet párnája alatt tartott, megváltozott a felirat. Megnézte és megdermedt: majd a következő pillanatban felpattant, a hálóingére húzta a talárját és felkapta a pálcáját.

    – Scarlett! – rázta meg finoman a lányt, akinek nyomban felpattant a szeme és felült.

    – M-mi a baj, Raven?

    – Szólj Traceynek és ne engedjetek ki senkit a klubhelyiségből! Kérlek! – Raven otthagyta az értetlen Scarlettet, és rohant Piton utasításának megfelelően a férfi szobája felé. Félúton, egy folyosón találkoztak is.

    – Raven, menj be egy terembe! Szólok, amint ki kell jönnöd. Addig ne csinálj semmit!

   Piton továbbrohant, Raven pedig gondolkodás nélkül úgy tett, ahogy nagybátyja mondta. Üres termet keresve egy ablakon át meglátta a csillagvizsgáló torony felett a Sötét Jegyet, de nem állt meg, tovább szaladt: sokáig tartott megtalálnia a megfelelő helyet, mert mindenképpen oda akart menni, ahonnan látja a tornyot.

   Severus húgával egy időben riadt fel a Fonó sori hálószobájában, azon nyomban felkapta az utcai ruháját, és hoppanált Roxmortsba. Onnan látta már a kastélyt és a Sötét Jegyet is, és addig sietett a falut és az iskolát összekötő úton, amíg a birtokra vezető kapuból még éppen nem volt szabad szemmel látható. Ez volt az ő utasítása, neki idekint kellett megvárnia Piton további parancsait.

   A testvérpár egymásra gondolt. Ez volt az egyetlen, ami megnyugtatta őket egy kicsit. Mert féltek, rettegtek. Eljött a pillanat, amiről remélték, hogy sosem következik be. Severus azon gondolkozott, tudott-e volna tenni valami hasznosat is, Raven pedig magát ostorozta, mert nem akadályozta meg Draco tervét, még ha tudták is, hogy egyiküknek sem ez volt a feladata. És akkor, bár más távolságból és szögből, de tisztán láttak egy zöld villanást a toronyban és aztán egy lezuhanó, sötét testet.

    Megtörtént…

   Mind a ketten azonnal tudták, hogy nem Draco mondta ki végül a halálos átkot. Hiszen így szólt az ígéret, amit Piton Dumbledore-nak tett. Dumbledore volt a test most a torony tövében. Bár tudták, hogy ez elkerülhetetlenül bekövetkezik ebben a hónapban, mégis rettenetes volt az érzés, amit átéltek ennek láttán. Rosszabb minden eddiginél. Severus és Raven azzal is tisztában voltak, hogy hamarosan indulniuk kell: így is lett, az érme újra megváltozott, és a fiú a Roxfort kapujához szaladt, amilyen gyorsan csak tudott, Raven pedig a bejárati csarnokba. Oda ugyan csak úgy jutott el, hogy belekeveredett egy párbajba, amit halálfalók és a kastélyt védők vívtak, de Piton éppen eléggé kiképezte erre, így probléma nélkül átjutott a tömegen, és csatlakozott nagybátyjához és Dracóhoz. Raven most nem figyelt a környezetére, azt tudta, hogy körülöttük tovább folyik a csata, de nem erre koncentrált. Aztán Piton is lemaradt, és Raven és Draco átjutott a kapun, ahol várta őket Severus.

    – Kapaszkodjatok belém! – szólt a fekete hajú fiú, ők pedig engedelmeskedtek neki és eltűnt előlük a Roxfort kastélya és az éjszaka sötétje. Ott voltak most a Fonó sori ház nappalijában. A lendülettől Raven és Draco is hátraesett, ahogy megérkeztek.

   Pillanatokig csend volt, csak hármuk zihálását lehetett hallani. Aztán Draco szólalt meg:

    – Merre… van a fürdőszoba? – nyögte.

    – Első ajtó jobbra – mutatott a rövid folyosóra Severus, és Draco már szaladt is. Ahogy bevágta maga után az ajtót, hallották a testvérek, hogy a vécébe hányt.

   Severus lehuppant a kanapéra, Raven ott maradt a földön térdelve, és most percekig csendben voltak. Draco felől sem hallatszott ki semmi.

    – Per bá’ biztosan úgy érzi most magát, mint az, amit Draco épp a vécébe pakolt – szólalt meg végül a fiú. Raven felnézett rá. Bátyja kedvetlen arccal, a fejét támasztva meredt a sötét függönyre, és a szeme jobban csillogott a szokásosnál.

    – Szerintem rosszabbul – ült mellé a lány.

    – Úgy értem, miattunk. Biztosan elmondja majd nekünk megint, hogy kiszállhatunk, ha akarunk. Biztos dühös a helyzetért. Mindent megtett, hogy a lehető legkevesebb szörnyűségbe keveredjünk bele, bár ez innentől majdnem egyenlő lesz a lehetetlennel.

   Severus soha nem használta a lehetetlen szót tagadás nélkül. Raven apró könnycseppeket látott a szemében, és ez rosszabbul érintette, mint az imént történtek. Severus volt az, aki kihúzta minden rosszból, akiről mindig az jutott eszébe, hogy igenis van jobb, minden menthető és mindig lehet más és jobb. Persze nem lepődött meg rajta, hogy a bátyja is maga alatt van. De a reménytelenség, amit érzett, ahogy látta őt, még úgy is, hogy tudta, hogy elmúlik, hogy van még, amit tehetnek és nincs megállás, elkeserítő és bénító volt.

    – Tudta, hogy nem lehet máshogyan megoldani – mondta Raven. – És bár régóta tudtam, hogy ez lesz, valahogy most mégis… olyan rossz…

    – Egy élő halálára akkor sem lehet felkészülni, ha tudod, hogy meg fog történni. Legalább úgy történt, ahogy Dumbledore kérte.

   Kis ideig ismét hallgattak maguk elé bámulva.

    – Én nem akarok többet veszíteni – mondta Severus. – Akkor sem, ha ez az én életembe kerül.

    – Megoldod, ahogy tudod – karolta át a fiút Raven. – És én veled tartok.

   Motoszkálást hallottak a fürdőből. A lány lassan visszahúzta a kezét és felállt, hogy benézzen Dracóhoz.

    – Én vagyok az – kopogott az ajtón. – Bejöhetek?

    – Igen – hangzott a válasz pár másodperc után. Raven óvatosan kinyitotta az ajtót, majd belépve halkan becsukta maga után. Draco a mosdó felett görnyedt, nem látszott az arca sem innen, sem a tükörben, viszont egész testében remegett. A lány mögé lépett, és megsimogatta a hátát.

    – Hogy vagy?

    – Nem tudom…

   Raven hátulról szorosan átölelte Dracót. Ekkor a fiú megremegett és sírni kezdett. Raven ekkor értette meg, hogy mennyire vívódik. Még csak nem is volt biztos abban, hogy meg tudja-e vagy hogy egyáltalán meg akarja-e tenni ezt…

    – Nem… én nem azért… – kezdett mentegetőzni Draco és kicsit felegyenesedve törölgetni kezdte az arcát, de Raven félbeszakította.

    – Nem gondolok bele semmit – mondta. – Nem voltál még ilyen éles helyzetben, ez mindenki máson így jött volna ki. Én ritkán sírok, de elvileg az nem jó, mert az is feszültségleadás.

   Raven elhúzódott tőle, hogy lássa az arcát a tükörben. Draco elég ijesztően festett. Vöröslő szemek, sápadtzöld, sovány és beesett arc, kétségbeesett tekintet. A fiú rögtön meg is nyitotta a csapot, hogy rendbe hozza magát, Raven addig elővett egy kis törülközőt a szekrényből és letette a mosdó melletti állványra, majd leült a kád szélére. Mikor Draco végzett, már valamivel jobban nézett ki, bár a szeme körül a piros csíkok nem tűntek el, sőt, a sápatagságával együtt szinte rikítottak. A fiú kissé ingatag mozgással leült a földre, hátát a vécének támasztva. Raven is követte a példáját, csak ő vele szemben, a szekrénynek dőlt.

    – Jobban vagy? – kérdezte. Draco sután bólintott, de még mindig remegett kicsit és folyamatosan dörzsölte a kezeit. Percekig nem szóltak, majd a fiú törte meg a csendet.

    – Én… én nem… nem hiszem, nem vagyok benne biztos, hogy…

    – Miben? – kérdezte Raven, miután Draco elhallgatott és nem tűnt úgy, hogy egyhamar folytatni tudja.

    – Csak összevissza beszélek…

    – Draco, bármit elmondhatsz nekem, én meg fogom érteni. Nem foglak elítélni semmiért.

    – Akkor sem, ha azt mondanám, lehet, nem is akarom ezt az egészet csinálni? – nézett a lányra a dac és a kétségbeesés keverékével Draco.

    – Azt akarom, hogy azt csináld, ami neked jó.

   Most nem látta szemből a fiú arcát, de észlelt rajta valami hirtelen változást. Ekkor viszont határozott kopogások visszhangoztak a fürdőszobában.

    – Draco, visszaviszlek anyádhoz – hallatszott Piton. – Siess és szedd össze magad.

    – Megyek – válaszolta Draco, és Ravennel együtt feltápászkodtak. A lány hozzá lépett és gyorsan megcsókolta, de Draco nem csókolt vissza. Mindketten kiléptek a folyosóra, onnan pedig bementek a nappaliba a várakozó Pitonhoz és Severushoz.

    – Induljunk, Draco – mondta Piton. – Severus, Raven, ti maradjatok itt, amíg vissza nem térek. A ház védelmére bűbájokat vontam fel, nélkülem itt senki nem megy ki és nem jön be. Húzzátok be az összes függönyt és kapcsoljátok le a lámpákat, Lumost se használjatok. Ha esetleg idejönnének varázslók és valahogy sikerülne áttörniük a védelmet, menjetek fel a padlásszobába, ott nem fognak megtalálni titeket.

    – Rendben – bólintott Raven és Severus. Piton megragadta Draco karját, és mielőtt hoppanált volna vele, a fiú és Raven egymásra néztek. Aztán a páros eltűnt előlük.

    – Na, intézkedjünk gyorsan.

   Úgy tűnt, már Severus is jobban van egy kicsit, legalább külsőleg. Úgy tettek, ahogy Piton mondta, és ott ültek a sötétben a kanapén, míg várták a férfit.

    – Nagyon nehéz volt az év? – kérdezte halkan Severus. Raven persze tudta, hogy nem az RBF-ekre gondol.

    – Nehéznek nehéz, de voltak jó dolgok – válaszolta. – Scarlették néha könnyítettek rajta. Draco bandája inkább nehezítette, de az se volt rossz annyira. Draco meg ezt is, azt is. De a többinél nehezebb volt. Az biztos.

    – Én csak akkor jöttem erre rá, mikor… mikor Roxmortsba kellett mennem. Nem voltam ott a Roxfortban, és még ha te mindig meg is írtad, mi történt éppen, olyan volt, mintha ez egy távoli dolog lenne. Úgy is, hogy hozzám pedig közelebb voltak az eltűnések, a balesetek, amik mögött a halálfalók álltak. Engem könnyebben kizökkentett a gyógyítóképzés, az ottaniak, és aggódtam, de igyekeztem nem a veszélyekre gondolni… valamennyire ment…

    – A te életfelfogásoddal biztosan jobban csináltad, mint én. Nekem ez sokszor embert próbáló feladat volt.

    – Nekem is az lett volna, ha ott vagyok az iskolában. Pedig ezt is bevállaltam volna, hogy melletted legyek, hiszen a nagy részét most te vitted el. És úgy néz ki, jövőre is te fogod. Lehet, hogy visszamegyek segíteni Per bá’nak.

   Ravennek ez csalt egy halvány mosolyt az arcára.

    – Kösz, ez tök jó lenne. Én sem akarlak egyedül hagyni.

   Erre Severus is elmosolyodott. Rövid hallgatás után viszont megint elkomorodott az arca, és folytatta:

    – Mégis, az volt a legrosszabb, amikor azt mondtam még tavaly Dracónak, hogy nem vagyok félvér. Nem mondtam semmi sértőt a félvérekre vagy mugli születésűekre, de akkor is. Rossz volt hazudni, még ha szerintem elég határozott voltam is. Főleg azután, amit anyáról mondott Lumpsluck professzor. Hogy mindegy, milyen helyzet volt, kiállt a saját igazáért.

    – Én is utáltam hazudni erről. Önmagam és a családom meghazudtolásának tűnt. Apa mugli születésű volt. De szerintem… ha még élnének, és beszállnának a harcba, lehet, hogy nem cselekednének másképp, mint mi. Ha életben akarunk maradni, nem állhatunk ki egyenesen a Sötét Nagyúr ellen. Hazudnunk kell és játszani a szerepünket. Most már… azt hiszem, bármire képes vagyok, ha azzal segíthetek másokon.

    – Igazad van.

   Kis ideig ismét csend uralkodott köztük a sötétben.

    – Severus – szólalt meg ismét Raven. – Neked megfordult már a fejedben, hogy… szóval hogy mégis kiszállj?

    – Meg, de egyszer sem gondoltam komolyan. Nem tudnék úgy kiszállni ebből, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom. Hátha segíthetek. Neked?

    – Hasonlóképp. És szerintem mama is így gondolja. Hogy amit lehet, azt tegyük meg.

Előző

Következő