79. fejezet

Váratlan vendégek

   A téli szünet hátralévő része viszonylagos nyugalomban telt. Január elején Raven és Draco visszatértek a Roxfortba, Severus pedig a Fonó sorba, hogy folytassa varázskórházi tanulmányait. A napok egészen a tavaszi szünetig szinte eseménytelenül múltak el – persze azt leszámítva, ami mindennapos volt mostanra, a szabályszegő diákok és az őket üldöző Carrowék. Mulatságos is lehetett volna a dolog, csak hát lassan már vérre ment. Nem volt több Tiltott Rengetegbe kiküldés sem, mert Hagrid, miután „szurkoljunk Potternek” partit tartott a kunyhójában, menekülni kényszerült.

   Az, hogy Draco nagyon rossz állapotban, nehezen mozogva tért vissza a tavaszi szünet után a Roxfortba, nem kerülte el senki figyelmét, de mindenkinek hazudott róla. Ravennek nem kellett, mert Pitontól tudta. Voldemort megkínozta az egész famíliát, amiért Harry Potter kicsúszott a kezeik közül. A lány úgy érezte, nem vezetne sehova, ha el akarná érni, hogy Draco elmondja a problémáit, mert úgy látta, most csak magától tudna igazán megnyílni. Pedig bármilyen más helyzetben megpróbálta volna, hiszen fájt neki a szenvedése, ennek ellenére mégis egy bizonyos értelemben megnyugvást lelt abban, hogy Draco már érezheti, nem azt akarta követni, aminek a része lett. Reménykedett benne, hátha rájön mégis magától, hogy irányt kell változtatnia – csak hát sajnos túl befolyásolható volt, főleg úgy, hogy tudomása szerint Raven is Voldemort oldalán állt. Így a lány ott volt neki, de nem beszéltek róla. Helyette lassan, szerencsére újra látta a fiún, hogy kezd jobb kedvre derülni. Mostanában minden este szorítottak helyet valami közös tevékenységnek, legyen az sakkozás vagy közös olvasás. Igaz, ez Draco bandájának figyelmét, legalábbis az okosabbakét nem kerülte el, mert Crak és Monstro csak azzal foglalkoztak, milyen ügyesek a Cruciatus-átok alkalmazásában sötét varázslatok órán – sajnos Ravennek volt alkalma együtt tölteni velük azt a másfél órát eleinte, most már csak azért nem, mert sikerült szereznie egy különleges kikérőt onnan Pitontól, ha már mást nem tehetett az alanyokért, akik büntetésben lévő diákok voltak. Visszatérve, rákérdeztek, együtt vannak-e, és bár az látszott, hogy nem lelkesednek a párosukért annyira sem, ami egy gratulációt jelenthetett volna, Ravennel már a Mardekárból nem viselkedett ellenszenvesen senki, még Pansy is inkább csak átnézett rajta.

   A tanulással is egyre többet kellett most foglalkozni, persze. A végzősöknek közeledett a RAVASZ, és Ravennek is voltak vizsgái év végén, megkezdődött a gürcölés, főleg így április közepén, és a lány még a hoppanálási vizsgájára is készülhetett. Bár igaz, ezernyi más dolog volt, amire figyeltek inkább a diákok – a büntetések általánosak voltak, mugliismeretből mondjuk nem kellett vizsgázni feltétlenül, de sem Alecto Carrow, se Amycus Carrow nem adott rendes anyagot az óráin, persze az biztos volt, hogy utóbbin Crak és Monstro gond nélkül átmennének így, hogy a minisztérium megváltozása miatt az átkokat osztályozták itt is. Aztán lassan eltünedezett néhány diák, elsőként a Carrowék által sokat kínzott Neville Longbottom (a társa, Ginny Weasley már tavaszi szünet után nem jött haza, mivel a bátyja is ott volt Malfoyéknál, mindez pedig rátett egy lapáttal Longbottom üldözésére), és őt követték mások, a Mardekárt kivéve minden házból. Bár a lány azt hitte, mindenki követni fogja őket, akiket a tanárok kipécéztek maguknak, nem így volt, maradtak nagy számban lázadók, ők viszont egyre durvább büntetéseket kaptak mindenért, és összességében mintha kezdett volna az a réteg is kicsit visszavenni emiatt. Főleg, miután már első- és másodéveseket is láncra vertek a semmiért. Közben egyébként Severus, akivel Raven továbbra is naponta levelezett, és akinek inkább nem fejtette ki jobban a roxforti helyzetet, mert a Mungóban még nyugalmasnak tűnt minden, elmesélte, hogy egy Dawlish nevű halálfalót hoztak be a kórházba, akiről kiderült, hogy Longbottom nagymamája intézte el, és nem is akárhogy. De később még többen is érkeztek a Szent Mungóba mindkét oldalról. Ravent megkönnyebbülésként érte, hogy a gyógyítótanoncok csak ilyen mértékben találkoznak a külső helyzettel – persze Severus azért ennél nagyobb részt vállalt benne, hiszen továbbra is a mugli települések védelmén dolgozott, mikor akadt rá ideje.

   Az eltűntek ügye mindeközben Carrowékat és Pitont alaposan megdolgoztatta, bár Raven sejtette, hogy legalább a nagybátyja tudta, hogy egyedül a Szükség Szobájába mehettek, ami pedig abszolút védelmet biztosított. Raven és Draco téli szünet óta tulajdonképpen nem voltak ott, de a lány a napokban egyszer megpróbálta megidézni az ajtót, és ahogy gondolta, nem jelent meg, ekkor lett biztos a feltevésében.

   Aztán újabb dolog történt május elsején – szinte tornádóként söpört végig az iskolán a hír, hogy betörtek a Gringottsba, az elkövetők között pedig ott volt Harry Potter. Végre történt valami, ami új erőt adott a lázadóknak, és bebizonyosodott, hogy a fiú igenis készült valamivel a háttérben. Raven fáradtan ért vissza a klubhelyiségbe, nem akarva tovább hallgatni a nagy zsivajt, ami a nagyteremben támadt emiatt, egyébként is hosszú napja volt az alkímiaórákkal együtt. Bár örült neki, hogy történt valami, ami utalhatott Potter tervére, nem tudta ez úgy igazán felvillanyozni.

   Carrowék nyilván nem díjazzák ezt a nagy lelkesedést, gondolta, végignyúlva egy kanapén. Minden kezdődni fog elölről már megint… a többi tanár meg próbálja majd meggyőzni a hangoskodókat, hogy inkább fogják be a szájukat, de azokat már a sérüléseik sem érdeklik…

   Raven megvárta, míg Draco is visszatér a klubhelyiségbe, majd még sokáig beszélgettek, mielőtt elbúcsúztak volna, hogy elmenjenek lefeküdni. Igazából Raven még nem is aludt, mikor megváltozott a mágikus pénzérméjének felirata: Idehívták a Nagyurat, nekem el kellett hagynom a kastélyt. Severus, a határnál találkozunk, Raven, kövesd a többi diákot.

   Severus már mély álomban volt, de mihelyst felriadt, rögtön fel is pattant és magára kanyarította a fekete köpenyét. Már jó ideje mindketten olyan ruhában aludtak, hogy nem kellett átöltözniük hirtelen jött események esetén, így Raven is azonnal indulhatott, mikor Lumpsluck kiadta az utasítást minden mardekárosnak – a nagyteremben összegyűlik az egész iskola.

   A testvérek nem nagyon gondoltak semmire útközben, de a szívük hevesen kalapált. Valahol mélyen mind azt remélték, hátha újra téves riasztás – viszont Severus ezt egészében elvetette, ahogy Roxmorts határára hoppanálva megpillantotta a kastélyt. A védőfalat már elhelyezték, a halálfalók körben gyülekeztek a birtok szélén. Odabent Raven ekkor már a nagyteremben állt a többi tanulóval és tanárral együtt, sokan kótyagosan dülöngéltek, nem értve a helyzetet, és szinte mindenki a hálóruháját viselte. Arra azonban majdnem mindannyian felélénkültek, amint McGalagony ismertette a helyzetet. Mellette a Főnix Rendjének tagjai is ott voltak.

   Szuper, ha a nagykorúak maradhatnak, akkor nem kell kiszöknöm a sorból, gondolta Raven. Ekkor vette észre, hogy remeg a lába. Figyelmét elterelni igyekezve, végignézett a társaságon, látta nem sokkal arrébb Dracót, és az ő tekintetét követve magát Harry Pottert is észrevette. Nemsokára már mindenki őt nézte, miután Voldemort előadta mondandóját, és a hideg, sziszegő, rettegést hozó hang, amely mintha közvetlenül a fejük fölött szólt volna, elhallgatott.

   Raven végül kénytelen volt mégis kiosonni a tömegből, merthogy egyetlen mardekárosként, főleg Piton unokahúgaként senki nem engedte volna, hogy maradjon. Egyébként is, a másik oldalon harcolt. Vetett még egy utolsó pillantást Dracóra, majd a tömeg szélére araszolva besurrant egy falikárpit mögötti alagútba, épp mikor a fiú is hátrafordult, hogy megkeresse őt. Rendben lesz Draco. A többiek is. Nem hagyom, hogy több ilyen történjen – gondolt a félelemtől síró elsősökre.

   Míg Raven az alagútban rejtőzött, pénzérméjén kommunikált Severusszal. A fiú azt az utasítást kapta, hogy maradjon Roxmorts határánál, Piton előrement az ostromra készülőkhöz. Így Raven is várt. Abban egészen biztos volt, hogy Pottert nem adja ki senki. Csak remélte, hogy Dumbledore állítólagos megbízását tudta teljesíteni, és ez biztosít valamilyen előnyt. Raven és Severus féltek, és ez most bénítóbb volt, mint bármikor máskor, nem hagyta őket máson gondolkozni. Védelem, segítség, megteszik, amit lehet… percekig ezek is csak semmiségeknek tűntek, az igazi kétségbeesés zuhant rájuk. És habár ezt csak visszafogni tudták, elnyomni nem, valahonnan felcsillant egy fénysugár, a már eltávozott és a még élő rokonaik képe.

   Mama fel fog állni ebből is… mind fel fogunk állni… mindenki, aki odafent van, vigyázzatok most ránk. Bátran fogok harcolni és mindent beleadok, hogy többé ne történhessen az, ami velünk történt. Hogy ne tehessenek tönkre több életet – mondta magában Raven. Severus Roxmortsnál hasonlóan gondolkozott.

   Ha visszajövök szellemként, nem láthatom majd anyáékat… végül is, ott is találkoznánk Ravennel. Ezt jobb lenne, ha most lebeszélnénk – koppintott pálcájával az érmére, és ekkor mindegyiken ez a szöveg jelent meg: Raven, fontos! Ha mindketten meghalunk, de nem találkozunk ott, ahol el lehet dönteni, visszajöjjünk-e, miben maradjunk?

   A lány erre akaratlanul is elnevette magát, majd arra még inkább, mikor újabb szöveg jelent meg: Severus, Raven, azonnal fejezzétek ezt be!

   Ez rád is vonatkozik, Per bá’! – írta Severus.

   Múltak a percek. Éjfél előtt öt perccel a lány előbújt és egy ablakhoz sétált. Látta a kint gyülekező halálfalókat. Majd az óra elütötte a tizenkettőt.

   Megkezdődött a csata.

Előző

Következő