80. fejezet

Fény és sötét

   Raven kiábrándító bűbájt szórt magára, majd két ablak között meghúzva magát, amelyeket már erősen fenyegetett a nekicsapódó átkoktól való betörés veszélye, sorban megerősítette az üvegtáblákat, hátha úgy tovább kitarthatnak. Aztán az ablakok alatt görnyedve elszaladt egy népesebb folyosó irányába. Ott már hallotta a zsivajt, kiáltásokat, főleg, mert a festmények is mozgásban voltak minden szoborral együtt. Mivel az üvegek sorban törtek be, veszélyes volt a lánynak itt tartózkodnia, de nem akart beljebb menni, mert úgy nem tudott volna segíteni. Már lassan az egész épület rázkódott, újabb és újabb robbanásokat lehetett hallani. Ha biztonságos pontot talált, kábító és bénító átkokat lőtt az ostromlókra, és bármennyire zavarta, többet ennél nem tehetett. Az életveszélyt közvetlenül megtapasztalni most cselekvésre késztette, miközben Severus a faluhatárnál remegő lábakkal nézte a villanásokat. Ő tényleg nem tehetett most semmit, és ez rosszabb volt számára, mint a sóbálványátok.

   Severus már lassan a fényeket sem tudta nézni. Roxmorts néptelen lett időközben, aki ment segíteni, az valamilyen alagúton tehette, de mindenki más hoppanált – leszámítva jó néhány mardekárost, akiket a fiú látott kirohanni egy utcából, és eliramodni a kastély felé. Az összes halálfaló is a Roxfortnál sereglett.

    – Severus.

   Hideg, sziszegésszerű hang ütötte meg a fiú fülét, amely mintha minden más zajt elnyomott volna egy pillanatra. Severus megpillantotta maga mellett Voldemort nagyurat. A feketemágus jelenléte olyan volt neki, mintha egy dementor állna mellette. Olyan dühöt és undort érzett hirtelen, amit bár tökéletesen tudott leplezni, nagyon nehezen tudott elnyomni.

    – Jól érzem, hogy félsz, Severus?

    – Csak az életveszély közelsége rémít meg, nagyúr – felelte a fiú. – Még nem éltem át hasonlót. Félek, hogy a nagybátyámnak baja esik… tudom, hogy erős, de féltem kicsit. Szeretnék odamenni segíteni neki, de azt mondta, csak akkor menjek, mikor áttörték a védőfalat. Akkor találkozom a húgommal, ő bentről gyengíti a védelmet.

    – Én most felülírom a nagybátyád parancsát. Keresd meg és hozd el nekem, amilyen gyorsan csak tudod. Küldd a Szellemszállásra, utána állj be a helyére.

    – Igenis – bólintott Severus, és már futott is. Legalább elszakadhatott a mágus mellől.

   A kastélytól még biztonságos távolságban megállt, és annak mentén futott tovább, keresve nagybátyját a halálfalók közt. Hamarosan rá is bukkant, és pálcájával egy kis lökéshullámot küldve a férfi hátának, jelezte, hogy ott van. Piton megfordult, és akkor is észrevette volna Severust, ha nem világítanak a kastély felől a bűbájok és átkok fényei: a fiú kezeit lóbálva pattogott a fák előtt. Majd hirtelen elugrott egy piros fénycsóva elől, ami épp Pitontól érkezett – hátrafordulva aztán rájött, nem ő volt a célpont, hanem egy óriáspók.

    – Majdnem leharapta a vállad, te lángész – termett mellette a férfi. – Mit keresel te itt?

    – A Nagyúr küldött, azt mondta, küldjelek a Szellemszállásra, ahogy csak tudlak, aztán meg álljak be helyetted.

    – Én azt mondom, rejtőzz el a környéken, amíg be nem törik a kastély falait. Csak ne a fáknál, mint láthatod – nézett a még mindig kábult pókra. – Indulok.

   Azzal otthagyta Severust. A fiú, mielőtt nekiállt volna rejtekhelyet keresni, elővarázsolt egy kis takarót és gondosan betekergette vele a pókot. Rá is hímezte varázslattal: Sevtől, bár gyanította, hogy ezek az óriási pókok sem tudnak olvasni.

   Ekkor diadalmas és fájdalmas kiáltások egyidejűleg hangzottak fel, és Severus rájött, hogy a halálfalók bejutottak a kastélyba. Rögtön futott is, sietett, hogy velük együtt valahol be tudjon nyomulni, és az érmével jelzett a húgának. 

   Raven mindeddig körbejárta a kastélyt, amennyire tudta. Az egyre kevésbé szilárd falak és folyamatosan betörő ablakok között rohant, miközben odakint egyre közelebb villogtak a fények, és nem lehetett tudni, a következő fordulónál ki jön szembe, nem lehetett beazonosítani a hangokat, így óvatosnak kellett lennie. Lassan már nehéz volt olyan folyosót találni, ahol nem rohannak át félpercenként akár emberek, akár szellemlények, akár életre keltett szobrok, páncélzatok és egyéb tárgyak. A kiáltások egyre hangosabbak lettek mindenhol, és egy hirtelen robbanás az egész épületet megrázta. Az ablakból meglátta, hogy néhány halálfaló bejutott az épületbe, és észrevette, hogy Severus üzent neki. Irányt változtatott, hogy minél közelebb jusson a bátyjához. Egyik fordulónál viszont sikerült beleszaladnia Dracóba.

    – Ahh!! Mi… mi a… – nyögte Draco próbálva visszanyerni az egyensúlyát, és értetlenül kapaszkodva Raven két karjába, amiket nem láthatott. Közben Monstro rohant el mellettük termetéhez képest meglepően gyorsan.

    – Nyugi, én vagyok! – szólt a lány, aki a falnak tántorodott, és levette magáról a kiábrándító bűbájt.

    – Raven… azt hittem, elmentél a többiekkel…

    – Ugye csak viccelsz? Itt van a nagybátyám és a testvérem! Én azt hittem, te mentél el.

    – Nem… rejtőzz el.

    – Dolgom van, ha nem vetted volna észre. Belülről gyengítem a védelmet. Épp ezért nem tudhatta más, hogy itt vagyok. Most megyek Severushoz…

    – Veled jövök!

   Ravennek ez annyira nem volt ínyére egy részről, másfelől viszont legalább nyugodt lehetett a fiú hogyléte felől. Ekkor vette észre, hogy Draco meg van perzselődve kissé, az arcának egy részét vastag korom borította. A lány mutatta az utat, de többször is vissza kellett fordulniuk, mert mindenhol omlottak be a falak és a plafon, belefutottak párbajozókba, üldözőbe vette őket négy griffendéles diák, és csak nehezen tudtak elszabadulni tőlük, mert Dracónak nem volt pálcája. Óriások és pókok is felbukkantak már a színen, a helyzet csak súlyosbodott másodpercről másodpercre. Severus közben szintén párbajozók közt sietett át, és az adrenalintól nem érezték, mennyire fáj már a lábuk a futástól, és nem éreztek halálfélelmet sem, amely viszont minden sarokban ott leselkedett már rájuk. Láttak embereket összeesni… csak egy pillanat, és vége lehetett bármikor. Az életösztönük azonban most erősebb volt.

   Egy folyosóra értek most, ahol rengetegen harcoltak, átkok és védőbűbájok repkedtek mindenfelé, és a hangzavar szinte süketítően hatott – a festmények kiabáltak, és Hóborc is megjelent, hogy besegítsen a küzdelemben. Szerencsére nem kellett foglalkozniuk velük, mert épp a mellett a lépcső mellett álltak, amely a bejárati csarnokba vezetett. Raven kinézve látta, hogy ott még hevesebben folyik a harc – villámgyorsan felmérte a terepet: Severus még nem volt itt…

    – Vissza! – emelte fel a karját Draco előtt sorompóként, és megfordultak volna, de ekkor egy váratlan fénycsóva eltalálta a lány vállát. Ő ettől nekiesett a falnak, Draco pedig megtántorodott, és térdre zuhant. Neki a zúzódásokon kívül nem lehetett nagyobb baja, Raven viszont azonnal rájött, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát a fal tövében, hogy ez egy hasító átok volt, és hogy a bal kulccsontja vége tájéka körül egészen a hónaljáig egy mély vágásból ömlik a vér. Gyorsan emelte is a pálcáját, hogy összezárja a sebet, ahogy Piton tanította neki, de túl erős volt a fájdalom, alig bírt mozdulni, nemhogy még a támadóval is foglalkozzon, aki nem mellesleg halálfaló volt, és most Dracóra célzott. A fiú próbálva feltápászkodni, bizonygatta a férfinak, hogy egy oldalon állnak. Ekkor váratlan dolog történt: valahonnan érkezett egy piros fénycsóva, leterítette a halálfalót, majd pedig Draco, aki a megmentőjét keresve a fejét forgatta, úgyszintén hanyatt esett, és felrepedt a szája. Raven valami ordítást is hallott, de nem értette, mit mond, csak azt, hogy közelről szól.

    – Raven! – vette észre a fiú a sérülését, és odamászott hozzá, ahogy csak tudott.

    – Ne törődj ezzel… arrébb kéne mennünk… itt a zsebemben van egy érem, tudod, hogyan kell a Próteusz-bűbájt használni…? Üzenj Severusnak, hogy hol vagyunk – nyögte a lány. Draco jobbról a lány hóna alá nyúlt, hogy kicsit felsegítse, és arrébb húzta, el a küzdők közeléből, egy néptelen folyosószakaszra, ahol ugyan még tisztán és hangosan lehetett hallani a sikolyokat és kiáltásokat. A fiú nekilátott, hogy megkeresse az érmét és elvette Raven pálcáját, hogy átírja rajta a szöveget.

   A lány ott ült a hangzavarban, mindenhonnan por özönlött feléjük, és remegtek a falak. Akkor valahogy a gondolatai közé kúszott, ott a nagy káoszban és veszélyben, hogy mennyit változtak mindannyian. Ő, aki félt Hóborctól is tizenegy évesen, és Severus, aki alig tudott bármit is komolyan venni, most az életüket kockáztatják a végső harcban. De nem csak ebben, minden másban is változtak. Hosszú út vezetett idáig.

   Nem telt sok időbe szerencsére: Severus megjelent a másik irányból, lélekszakadva futott a páros felé.

    – Raven! Segítek! – kiáltotta, és máris ott térdelt a húga és az aggódó arcú Draco mellett, majd nekilátott összezárni a sebet.

    – De jó, hogy itt vagy, Sev…

   Hihetetlenül felszabadító érzés volt mindkettejük számára, még ebben a nagy csatában is, de újra látni a másikat. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy tavaszi szünetben elváltak egymástól.

   A fájdalom gyorsan szűnni kezdett Raven vállában, ahogy Severus már a végén járt a procedúrának.

    – Tudtam én, hogy gyógyítónak kell mennem – mondta a fiú.

    – Tudtam én is… már jobban vagyok – próbált felülni, de Severus visszanyomta.

    – Még pihenj… Draco, te jól vagy? – fordult az oda-vissza nézelődő fiúhoz, aki azt figyelte, jön-e valahonnan ellenség.

    – Igen, jól, nincs bajom.

    – Ezt azért eltüntetem – bökte meg Draco állát Severus a pálcájával, mire egy szempillantás alatt lelohadt a feldagadt ajka. Aztán Severus szorosan átölelte Ravent.

    – Képzeld, találkoztam a Nagyúrral – mesélte a fiú, igazából részben azért, hogy oldja az ebből keletkezett feszültséget. – És most jutott eszembe, hogy már igazából találkoztunk egyszer, mikor Mógus professzor turbánja alatt volt. Ez kicsit olyan, mintha akkor ő lett volna a bébi Sötét Nagyúr.

   Ravennek erre még ebben a helyzetben is nevetnie kellett.

    – Te aztán tényleg hihetetlen vagy! 

    – Au!

   Draco szisszent fel, és tompa koppanás jelezte, hogy elejtette a bűvös érmét, amit a kezében tartott eddig. Nem csak ő érzett valami furcsát, de Severus is, aki az oldalán lévő zsebében tartotta azt, és egy pillanatnyi erős rezgést érzett arról a tájékról.

    – Mintha megrázott volna – mondta Draco.

    – Engem is – vette elő Severus a zsebéből az érmét. – Ez normális vajon…?

    – Szerintem meg kéne néznünk Perselus bácsit – mondta hirtelen Raven.

    – A Szellemszálláson van, a Nagyúr hívatta oda…

   Ebben a pillanatban robaj rázta meg a folyosó minden szegletét, de akkora, amely a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb volt, és hármuk körül beomlott a plafon, a fal, a padló egyszerre. Severus megragadta Ravent és egy varázslattal szerencsésen tudta tompítani az esést, viszont mikor feltápászkodtak a sok törmelék között, Dracót nem találták.

    – Draco! – kiáltott Raven, bár hangja beleveszett más sikolyokba és kiáltásokba.

    – Raven! – hangzott fel a fiú hangja pár másodperccel később, valahonnan messzebbről. A lány nagyon sóhajtott, és a mellkasához kapott.

    – Itt vagyunk! Jól vagy?

    – Szerintem igen, csak… nem tudom, merre menjek…

    – Nézd, Raven, ott ki tudunk menni – mutatott Severus egy leomlott falrészre, amelyen át a park sötétjét látták, és csak messziről vetültek oda fények.

    – Draco, elmegyünk Perselus bácsihoz, ki tudsz jutni?

    – Igen, nálam van a pálcád, menjetek!

    – Vigyázz magadra!

   Severus kiábrándító bűbájt szórt mindkettejükre, majd futva elindultak. Nem ütköztek ellenállásba, a harcolók, óriások és pókok messze voltak, egyedül dementorok kisebb csoportja indult meg feléjük, azonban Severus patrónusa, egy ezüstös, fürge denevér azonnal elkergette őket. Erős patrónus volt. Severus a családjára gondolt, egy olyan pillanatra, amikor mindannyian, azok is, akik már rég meghaltak, együtt töltik az időt a Fonó sori nappaliban. A birtok határánál szinte senki nem volt, úgyhogy ott hoppanálhattak is, közvetlenül a Szellemszállás elé.

    – Nem szeretem a kiábrándító bűbájt – mondta Raven. – Fogod a kezem, de akkor sem látlak.

    – Igaz… odanézz!

   Nem kellett mutatnia, hová, a sötétben is tisztán kivehető volt: Voldemort repült a Szellemszállástól a Tiltott Rengeteg fái felé, mellette egy mágikus gömbben a kígyójával. Raven és Severus egyszerre indultak meg futva az épülethez. Bár ez a látvány önmagában nem sejtetett még semmit, mégis mindkettejükben rossz érzés támadt. Egy ablakon át halkan bemásztak.

    – Négyen vannak itt – suttogta Severus, jelezve, hogy varázslattal felmérte a terepet. – Menjünk közelebb…

   Vezette Ravent, vigyázva arra, nehogy bárhol is megnyikorduljon a fapadló. Aztán elérték az ajtót, ahonnan a jelenlétet érzékelte Severus pálcája, és kis várakozás után, mivel hangot nem hallottak, benéztek a szobába.

   Harry Potter, Hermione Granger és Ron Weasley volt ott. Perselus Piton pedig a földön feküdt, nyakán egy nagy sebbel, körülötte vérben, élettelenül.

   Felhangzott Voldemort hangja, mintha csak ő is a szobában állna még, visszahívta a halálfalókat, és egy órát adott Harry Potternek, hogy eljöjjön hozzá. Ennyit hallott a testvérpár abból, amit mondott. A három griffendéles is motyogott valamit, aztán Severus levette kettejükről a kiábrándító bűbájt.

   Ők hárman nem ijedtek meg igazából, de pár másodpercig senki nem szólt. Egymásra néztek.

    – Nem feladni akarunk – törte meg a csendet végül Severus, mikor Hermione és Ron felemelték a pálcájukat. – A… ő ölte meg a nagybátyámat?

    – A kígyóját utasította – felelte Harry. – És ezt… ezt Piton adta nekem – emelte kicsit magasabbra a kezében lévő üvegfiolát. – Azt mondta, vigyem el.

    – Vidd az igazgatói irodába, ott van a merengő – mondta Raven. – Valami fontosat akar neked mutatni, ha neked adta. Vidd gyorsan.

   A lány végig sejtette, hogy Piton tud valamit Potterről, amit nem osztott meg velük, és talán ez lesz az, ugyan kevésnek tűnt az esélye… de hátha… és hátha az olyasmi, amivel le lehet győzni Voldemortot… bár Raven legszívesebben most maga ment volna a feketemágus után, hogy megölje.

   A hármas bemászott egy alagútba az egyik fal tövében, és sorban eltűntek benne. Severus és Raven maradtak a Szellemszálláson Piton mellett. Aztán a testvérek lassan megindultak nagybátyjuk felé. Severus remegő kézzel lecsukta a férfi szemeit, Raven pedig elővarázsolt egy fekete lepelt, és ráterítette a férfira. Severus aztán visszament az ajtóhoz, és ott leroskadt a fal tövében, miközben már folytak a könnyei. Raven követte, de ő hangtalanul sírt.

   Körülbelül öt perc telhetett el, bár ők ennél sokkal többnek érezték. Ekkor vették észre azt is, milyen csend van. Megszűnt a zaj a kastély irányából.

    – Pedig tudtam – szólalt meg Severus rekedten és halkan, de mégis szinte belehasítva a némaságba. Hirtelen úgy tűnt, mintha soha senki nem beszélt volna soha a világban – volt valamikor egyáltalán boldogság? – Tudtam, hogy valami ilyen történni fog… hogy nem élhetjük túl mind, majdnem biztos, hogy nem éljük túl mind… és felkészültem, de akkor is, mintha nem tudtam volna… nem bírom… nem akarom elveszíteni…

    – Ez mindig ilyen – suttogta Raven. – Azt hiszem… nem tudsz rá felkészülni… tavaly is egész végig tudtuk, hogy Dumbledore meg fog halni, még június elején is, hogy egyre közelebb van, de amikor bekövetkezett, mintha fejbe vágtak volna… a semmiből jött, olyan volt… 

   Severus viaskodott magában azzal a gondolattal, hogy nem tudja, nem képes elengedni Pitont, nem lehetséges, hogy ő meghalt. Úgy kapaszkodott ebbe, mint egy utolsó mentő hajszálba, csakhogy az nem létezett. Ott volt a teste. És a másik fele tudta, hogy el kell engednie.

    – Nem… nem tehettünk volna többet? Úgy érzem, az égvilágon semmit nem tettem… ami úgy segített volna, mint Per bá’…

    – Dehogyisnem. A mugli születésű kiskorúak biztonsága, és sok felnőtté is rajtunk múlt. Perselus bácsi… Perselus bácsi védeni próbált minket, amennyire lehetett. Ezt én is most értettem meg. Ezért csúszott mindig a bevonásunk a dolgokba… azt akarta, hogy normálisan éljünk. Azt tettük, amit tudtunk. És nem vagyunk nála erősebbek. Nem tudtuk volna ezt megakadályozni.

    – Raven – szólalt meg a fiú újra, nagy sokára. – Baj lenne, ha… ha azt kérném tőled, hogy… menj mamához? És maradj ott… amíg vége nincs ennek az egésznek… utána úgyis mindegy lesz, ha Voldemort nyer, meghalunk, mert én többet nem játszom, hogy mellette állok…

    – Nem lenne baj – válaszolta Raven. – És én is ezt akarom. De nem teszem meg. Nem hagylak itt. Együtt mentünk bele. Együtt jövünk ki belőle.

   Eltelt még néhány perc, aztán a lány feltápászkodott, és kezét nyújtotta Severusnak. Ő elfogadta, és felállt, majd kiléptek a szoba ajtaján, aztán pedig elhagyták a Szellemszállást. Visszahoppanáltak a roxforti birtok határára, ahol se híre, se hamva nem volt Voldemort seregének.

    – Nekem sincs már kedvem kémet játszani többet.

   A bejárati kapu felé vették az irányt.

Előző

Következő