81. fejezet

Hősök

  A sebesülteket és a halottakat is mind a nagyterembe hordták. Severus rögtön hasznossá tette magát: a tanári emelvényhez rohant, hogy részt vállaljon az ápolásban.

    – Hadd segítsek! – lépett Madam Pomfreyhoz, aki megtorpant őt meglátva.

    – Te…

    – A nagybátyámat megölte Voldemort, és a Szent Mungóban másodéves vagyok! Segíteni szeretnék! – ragadott meg egy tálat, amit megöltött vízzel, és egy halom kötszert, majd elrohant az egyik sérülthöz, hogy megkezdje a gyógyítását.

   Raven körbenézett, és számba vette a halottakat. Nem nézte őket sokáig, csak tudni akarta, kik adták még életüket a varázsvilágért. Kiknek kellett még, hogy véget érjen az élete ma hajnalban… Egy kicsit megkönnyebbült, mert Dracót sehol nem látta. Persze, őt nem valószínű, hogy idehoznák, ha holtan találnák… de mikor utoljára látták, nem volt sérült, hátha sikerült elbújnia.

   Észrevette, hogy nem messze tőle, az ajtóban ott áll Harry Potter. Látta rajta, hogy őt mennyire rosszul érinti a látvány. Megfordult, és elment. Raven követte Severust, és megkérdezett egy gyógyítót, miben tud segíteni. Kapott ő is egy tálat és kötszert, majd nekilátott, hogy egy sebesült lány fejéről letörölje a vért.

    – Hogy érzed magad? – kérdezte tőle. A lány kótyagos volt, de érthetően, bár lassan válaszolt.

    – Nagyon fáj… az oldalam…

    – Mindjárt jobban leszel.

    – Nekünk… azt mondták – nyögte a lány pár perccel később -, hogy te áruló vagy…

    – Nem vagyok.

   A könnyebben sérülteket gyorsan ellátták, a képzettebbek pedig a súlyosabb eseteket kezelték. Raven így, mikor már nem akadt dolga, kissé bódultan kibotorkált a parkba. Leült a lépcsőre, a térdén könyökölt, és összefonta az ujjait, amiken megtámasztotta az állát. Újból eleredtek a könnyei. Bent, a nagyteremben Severus is sírt, folyt a szeméből a könny, miközben ide-oda szaladgált vizet cserélni a tálban, sebeket összezárni, bekötni.

   Nem fogunk most még találkozni, mondta magában Raven. Perselus bácsi, most már te is ott vagy… sajnálom, hogy ez lett… kérlek, segítsetek, hogy amit lehet… megmenthessük…

   Bár Raven remélte, hogy semmi baja nem esett, nem aggódott Dracóért és nem is kezdte el keresni. A fiú valószínűleg most sem nagyon tudhatja, hova kéne állnia, de Raven már teljes bizonyossággal szakított a kémkedéssel. Sem ő, sem Severus nem akart halálfalók közelébe kerülni újra most, hogy még egy rokonukat elvették.

   Aztán a lány lassan felállt. Hajnali órák voltak, koromsötét uralkodott odakint. Bement a nagyterembe, és elvett az egyik fekvő sérülttől egy pálcát, hiszen az övé Dracónál volt.

    – Nagyjából megvannak – lépett mellé Severus, és leültek a fal tövében. – Mindjárt letelik az egy óra. Szerinted… – a fiú szünetet tartott. – Potter feladja magát?

    – Nem tudom. Jó lenne, ha nem tenné. A helyében szerintem én megtenném. Akár feladja magát, akár nem, ha a közelembe kerül, a két kezemmel fojtom meg Voldemortot.    

    – Nem vagyok az erőszak híve, de most segíteni fogok neked.

   Letelt az egy óra, és ezt már többen is észrevették. Mindenki várt, azonban feszült perceken át nem történt semmi. A légkörben már inkább a feladás érződött, hiszen rengeteget veszítettek. Raven és Severus is azt remélték, Harry Potter megtudott valamit Piton emlékeiből, amivel előrébb juthatnak a harcban. Hátha azért tűnt el. Kisétáltak az udvarra, és leültek a lépcsőfokokra.

   Aztán végül, a nagy csendben, felhangzott Voldemort hangja a birtokon. A testvérek felálltak. Megfogták egymás kezét. Az emberek elkezdtek kitódulni a kastély elé, és lassan már tisztán lehetett látni a közeledő halálfalókat. Hagrid velük volt, a karjaiban Potterrel. A roxfortiak kiáltoztak, sírva fakadtak a halott fiú láttán, a halálfalók pedig csak nevettek.

    – Kétkezi munka lesz? – suttogta Severus, miközben Voldemort azt harsogta, Potter szökni próbált.

    – Ha benne vagy.

   A roxfortiak és a halálfalók egymással szemben álltak. Raven és Severus megpillantották Dracót messzebb, az előbbiek soraiban. Ekkor vette őt észre a túloldalon a Malfoy házaspár is, és a beállt csendben hallani lehetett, hogy suttogva hívják. Draco viszont nem mozdult rögtön. Lassan Ravenékre pillantott.

   Mindketten nemet intettek a fejükkel. Ez jelentette azt is, hogy végeztek a halálfalókkal, és azt is, hogy ne menjen oda. Draco visszafordította a fejét, és még egy másodperc hezitálás után elindult a szüleihez. Severus megszorította Raven kezét.

   Neville Longbottom ebben a pillanatban rárontott Voldemortra, ő azonban gyorsabb volt, és mikor a fiú megtagadta őt, lángra lobbantotta a fején a Teszlek Süveget. A testvérek is hasonlóképp cselekedtek volna legszívesebben, de tudták, hogy nem lehet. Túlerőben voltak a halálfalók. Még csak Longbottomot sem tudták volna megmenteni. Azonban ekkor robaj rázta meg a birtokot, és a roxforti és a halálfalók óriásai újra egymásnak estek. Előléptek a kentaurok is, és ugyanakkor, már az össze-vissza futkorászó tömeg miatt nem látszott, de Severus és Raven kiszúrták: Neville kiszabadult és egy karddal levágta Voldemort kígyójának fejét. A mozgolódás követhetetlenné vált, az emberek menekültek és támadtak, és a testvérek is beszálltak a harcba: egymás mellett maradva szórták az átkokat a halálfalókra, és bőven megfizettek Voldemortnak a nagybátyjukért, annyi ellenséget tettek harcképtelenné, amennyit csak tudtak. Az óriások és kentaurok miatt bemenekültek mind a kastélyba, ahol már várta őket az időközben megérkezett roxmortsi és más varázslókból álló sereg, és a házimanók is megérkeztek. A halálfalók helyzete percről percre romlott, és a tömeg már a nagyteremben küzdött.

    – EZT ITT PER BÁ’ÉRT! – ordította Severus, és hatalmas fénycsóvát küldött Voldemort felé. A varázsló kivédte, de épp az utolsó pillanatban. Majd megállt a csatában, hogy megkeresse az átok küldőjét, de a testvérpárt tovább sodorta a tömeg. Találtak maguknak azért még elég halálfalót.

   Nem telt bele sok idő, megritkult a sokaság: akik talpon maradtak, a fal mellé húzódtak, középen pedig már csak Molly Weasley küzdött Bellatrix Lestrange-dzsel, Voldemort McGalagonnyal, Lumpsluckkal és egy aurorral. Előbbi eldőlt Mrs Weasley javára, Voldemort pedig haragjában végül harcképtelenné tudta tenni három ellenfelét – akkor pedig olyasmi történt, amire már senki sem számított.

   A semmiből bukkant fel Harry Potter, élve és épen. Innentől már ez az ő és Voldemort harca volt.

   Raven és Severus végül is jól gondolták, Piton emlékei nagyon fontosak voltak Harry számára. Olyasmit is megtudott belőlük, amit a testvérpár nem is sejtett – de csak még nagyobb hősnek látták érte. És azon a hajnalon, ahogy feltörtek a nap első sugarai, a csata eldőlt végleg: a Sötét Nagyúr elesett.

   És akkor, amíg a tömeg Harryre zúdult, Severus és Raven összeölelkeztek, szorosan, a háttérben maradva. Még egyelőre nem tudtak mozdulni onnan. Tudták, még vannak a világon halálfalók, van még bőven gonoszság – de most az egyiknek, annak, amely annyi szenvedést okozott az övéken kívül több ezer családnak, vége. Ezért küzdöttek az életüket kockáztatva, a barátaiknak hátat fordítva. Sokba került, de most már vége van.

   Harryt alig akarták elengedni, de ő, észrevéve a testvéreket, kiszabadult néhány percre és két barátja oldalán hozzájuk lépett.

    – Köszönjük – mondta Raven.

    – Ne csak nekem köszönjétek – mondta Harry. – És én úgy gondolom, Piton professzor megérdemli, hogy itt fekhessen az elesettek között.

    – Úgy lesz.

    – Hadd öleljelek át! – tört ki Severusból, és rávetette magát szegény fiúra. – És téged is! – fordult Ronhoz, utána pedig Hermionéhoz. Raven elnevette magát kissé kínos arcuk láttán.

   Amíg Harryéket lefoglalták a többiek, Severus és Raven elmentek Roxmortsba, és elhozták az iskolába Piton testét. Addigra visszakerültek az asztalok, Voldemortot elvitték, és együtt ült és vígadt mindenki, miközben a jobbnál jobb híreket hozták a minisztériumi dolgozók az egész országból. A testvérpár úgy döntött, nekik ideje indulniuk.

    – Várj, csak egy pillanat – szólt Raven. – Látom Dracót.

   A fiú is őt nézte a terem másik felében, anyja és apja mellett ülve – mikor a lány elindult felé, Draco felállt és ugyanígy tett. Raven nem akarta megölelni, de Draco karjai magához vonták, így ő is átkarolta a fiút.

    – Örülök, hogy nem esett bajod – mondta halkan Raven. Draco karja kicsit szorosabban fonódott a derekára. Aztán, pár perc múltán, elengedték egymást, és a másik szemébe néztek. Draco a halottak felé pillantott.

    – Sajnálom…

    – Én is. Te is szeretted őt… így alakult. Nekünk most mennünk kell Severusszal, de szeretnék majd beszélni veled. Csak ketten.

   Draco szemében végig ott volt a csalódottság, és a szokásoshoz képest erősebb tartózkodás, bár a mozdulataiban érezhető volt, mennyire megkönnyebbült a lányt látva. Raven ezért említette meg a dolgot, igaz, sokáig úgysem lehetett volna innen halogatni.

    – Perselus bácsi temetését valószínűleg a napokban megszervezzük. Küldeni fogok baglyot, és várunk titeket, amennyiben… eljönnétek.

    – Rendben.

   Raven puszit adott Draco arcára, aztán egy pillanatig a szüleire nézve, akik őket figyelték, elfordult tőle. Severushoz indult a nagyterem ajtajába, ahol Frics a beomlott mennyezetdarabokat próbálta összesöprögetni.

***

   Reggel hat óra múlt nem sokkal, de Fawn már ébren volt, és nekilátott napi teendőihez. Minden nap várta a hírt – vajon mit fognak mondani, ki győzött? Mi lesz ezek után? Már majdnem két éve ment ez így. De ezen a kora reggelen, végül elérkezett a nap, amit egyszerre várt és amitől egyszerre félt. Kopogtak az ajtón, halkan.

   Fawn lassan az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. A szájához kapott. Előtte Severus és Raven állt – álca nélkül, mosolyogva.

    – Gyerekek… – Fawn hangja elcsuklott, nem tudott többet mondani.

    – Vége van – ölelte át Raven, Severus pedig mindkettejüket. – Nyertünk.

    – Hála az égnek! – Fawn halkan zokogott.

   Mikor kibontakoztak az ölelésből, a nagymama megtörölte a szemét.

    – És… és Perselus? Ő hol van?

    – Ő… – Severus nyelt egyet. – Ő elment.

   Fawn a szemükbe nézett. Aztán szaggatottan sóhajtott, és újra megtörölte a szemét.

    – Értem.

    – Hősként halt meg – folytatta Severus. – Voldemort tette, nem menekülhetett volna… de akkor is, amit tett ennyi éven át, azért nagyon büszke vagyok, hogy ő volt a nagybátyám…

    – Úgyszintén – bólintott Raven.

Előző

Következő