Perselus Pitont váratlanul felkeresi a mugli Fawn Frey két hónappal azután, hogy ő elvesztette Lily Pottert. A férfi megtudja tőle, hogy nővérének született két gyereke, azonban a szülők meghaltak, ráadásul halálfalók keze által. A későbbi roxforti professzor a poéngyáros és nagybátyját példaképének tartó unokaöccse mellett nem is számíthat arra, hogy egy percig is unatkozni fog. A nagyon kreatívan elnevezett Severus Frey ugyanis minden, csak nem átlagos: talán ennek tetőpontja az, hogy egy magát Tóninak nevező mágikus kecskével álmodik, aki gyakran látja el tanácsokkal, de leginkább pszichológusi szerepet tölt be a fiú életében. Severus és húga, Raven persze ennél komolyabb hangvételű kalandokba is keverednek, ahogy a mágusvilág egyre inkább a Sötét Nagyúrral vívott második háború felé halad. 

1.Távoli szeretet          2.Severus Frey          3.Álom a vonaton          4.Harry Potter a Roxfortban!          5.Üldözés          6.Kviddics és Roxmorts          7.Hóborc átjárója          8.Bosszú és kviddicsmeccs          9.Karácsony          10.Születésnapok és terelőütők          11.Severus, az őrült mardekáros          12.Mégsem-lopott ötletek          13.Nyári álom          14.Bevásárlás          15.Raven beosztása          16.Raven első napja          17.Halloween          18.Átlátni a Mardekáron          19.Meccs és párbajozás          20.Pletykák és nyomozás          21.Tóni tanácsa          22.A megbízás          23.Indul a mentőakció          24.Megváltozott taktika          25.Severus kérdezősködik, a bűnös lelepleződik          26.Egy nyári este          27.Severusék augusztusa          28.Bunyó egy könyvvel          29.Éjszaka a nagyteremben          30.Malfoy titokzatos gondolatai          31.Piton titokzatos gondolatai          32.Beszélgetések          33.Újra Malfoy          34.Severus tanácsadáson          35.Bosszúhadjárat          36.A hippogriff          37.Severus akciója          38.Piton fent és lent          39.Kecske Tóni búcsúja          40.Kecske Tóni terve          41.Csillag, az RBF-ek és az Abszol út          42.A világkupa          43.Táborozás Severusmódra          44.Izgalmas új tanév          45.Ismeretlen érzés          46.A mardekáros lányok          47.Belita és Rebekka          48.Kétségek és bizonyosság          49.Severusék báloznak          50.Új barátok

51.Bizonytalan igazság          52.Piton története          53.A főhadiszálláson          54.Visszatérés a Roxfortba          55.Freyék újabb sikertelen akciója          56.Severus gyakorol          57.A hármas terve          58.Umbridge mesterkedései          59.Vizsgák és eredmények          60.Új felállás          61.A Malfoy-kúrián          62.Piton álma          63.A másik oldal          64.Körvonalazódó gondolatok          65.Nagy változások          66.Severus visszatér          67.Karácsonyi parti          68.Karácsony reggeli beszélgetés          69.Kecske Tóni is visszatér          70.Az ígéret          71.Magyarázatok          72.Vallomás          73.Az első ostrom

 

 

 

1. fejezet

Távoli szeretet

   Amíg a többi varázsló és boszorkány Voldemort bukását ünnepelte vagy siratta, Perselus Piton bent ült a lakásában, és nem nagyon csinált mást azon kívül, hogy maga elé bámult. Egy külső szemlélő halottnak is nézhette volna ennyi mozdulatlanság után, szinte nem is pislogott. Másra azonban nem tudott gondolni, csak Lily Evansre. Azt gondolta, nincs rosszabb érzés ennél, felelősnek lenni a szerelme haláláért, de akkor még fogalma sem volt róla, hogy téved.

   Egy messzebbi városban egy ötven év körüli, őszülő hajú mugli nő éppen megetetett egy féléves kislányt és egy hároméves fiút, majd lefektette őket pihenni. Leült a nappaliban a karosszékébe, közben futólag ránézett egy kis fényképre a könyvespolc tetején. Ő is rajta volt, a gyerekek is, de ezen kívül még három ember: egy idősebb, kövérkés férfi, egy fiatalabb és vékonyabb, aki nagyon hasonlított az előbbire vonásokban, és egy fekete hajú, fekete szemű nő. Az alakok mind mozgolódtak, vidámnak tűntek – ez nem lepte meg a nőt mugli létére, de nem bámulta sokáig a fényképet, mert összeszorult a szíve. Elvett a kávézóasztalról egy kis könyvet, és azt olvasta figyelmesen.

   Már egy ideje kereste a sötét hajú nő egyetlen ismert, élő rokonát, és két nap múlva, varázslók segítségével meg is találta.

   Nem tudta, hogy fog a rokon reagálni, de ezt a dolgot nem lehetett halogatni. Habár igaz, Perselus Piton nem bánta volna, ha a nővére elvesztésével egy darabig még nem kellett volna foglalkoznia.

   A mugli nő egy délután berakta a két kisgyereket az autója hátsó ülésére. A lány kíváncsian nézelődött körbe, majd az úton elaludt, és akkor sem ébredt fel, amikor megérkeztek. A fiúnak viszont be nem állt a szája, csak mondta és mondta, ami eszébe jutott – mást sem csinált ébrenlétében, mióta megtanult beszélni -, de nem hangosan, tudta, hogy a kishúgát hagynia kell aludni. A nő türelmesen válaszolt neki mindenre, aztán, ahogy mindig, a fiú is elálmosodott a sok beszéd után, és elnyomta az álom az úti cél előtt nem sokkal. A nő csendesen leparkolt a keresett ház előtt, és kiszállt az autóból.

   Ugyan soha nem járt még itt, pontosan olyannak találta, amilyennek a menye elbeszélése alapján elképzelte. Az egész utca csak ritkán lehetett karbantartás alatt, az éjjel lehullott havat nem lapátolták el sehonnan, sok házban nem laktak, és a többit sem ápolták épp gyakran. Főleg nem ezt itt. Lepattogzott festés, poros ablaküveg – bár belátni amúgy sem lehetett, mert a földszinti és az emeleti függönyöket is behúzták. A nő kopogtatott az ajtón.

   Perselus Piton egyáltalán nem számított látogatókra. Ki jönne hozzá látogatóba? Nincs senkije, csak egy messze élő nővére, akit utoljára anyjuk temetésén látott négy évvel ezelőtt – ő aztán egész biztosan nem keresné fel, és az ismerősei sem lehetnek azok, legalábbis nem most. A meglepettségét azonban nem mutatta ki. Kisétált a nőhöz, akit még sosem látott.

    – Tessék – szólt mogorván. A nő végignézett rajta, de a hasonlóságokat, amiket keresett, nem találta. A haja és a szeme színe megegyezett a menyéével, de semmi más. Tudta, hogy Piton nem lehet több huszonegy évesnél, de sokkal idősebbnek tűnt annál és nagyon elhanyagoltnak is látszott a külseje.

    – Elnézést, hogy zavarom. Ön Perselus Piton, igaz?

    – Nem hinném, hogy ismerjük egymást.

    – Ó, nem, még nem találkoztunk. A nevem Fawn Frey, és mugli vagyok.

   A varázslók többnyire meglepődnek annak hallatán, ha egy varázstalan mugliként mutatkozik be nekik. A férfit mondjuk ez különösebben nem tudta volna meglepni, hiszen manapság sokan mugli születésűek vagy mugli a házastársuk, de az, hogy egy mugli miért épp hozzá jött, más helyzetben érdekelte volna. Most viszont ez sem nagyon izgatta.

    – Sajnálom, de nincs sok időm. Amennyiben fontos, térjünk a tárgyra gyorsan.

    – Az ön sógorának vagyok az édesanyja – nézett fel a nő Pitonra. Majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nála. – Daniel Frey a fiam, és Anabelle a menyem. Ana elmondta nekem, hogy nem találkoztak sok ideje… így hát gondolom, nem tudhatta, hogy a nővére férjhez ment.

   Itt le kellett hajtania a fejét, és elővett egy zsebkendőt, amivel megtörölte a szemét. Piton még mindig nem értette a helyzetet, legalábbis azt, miért pont ez a nő van most itt előtte, de nem is érdekelte különösebben. A nővérének említése nem lelkesítette fel. Gondolta, hogy családja lehet mostanra, de mi közük van nekik egymáshoz? Piton újra meg akart szólalni, hogy sürgesse Fawn Freyt, de ekkor a tekintete a mögötte álló autóra siklott, annak ablaküvegén át pedig látta a két, dús fekete hajú kisgyereket. Még kevésbe értette a helyzetet.

    – Mikor utoljára láttam Anabelle-t, nem mondott nekem magáról semmit. Daniel Freyt pedig csak látásból ismertem. Anabelle-lel nem voltunk olyan viszonyban, hogy az orromra kösse, ki a férje. De árulja el végre, miért van most itt. Miért nem jött el ő maga?

   Fawnnak nehezére esett erre válaszolnia úgy, hogy ne sírja el magát.

    – Lehet, hogy szeretett volna… Perselus – ha szólíthatom a keresztnevén –, a segítségét szeretném kérni. Fel tudom nevelni egyedül a két gyereküket, de azt hiszem, jobb lenne nekik, ha egy varázsló is lenne mellettük, hiszen ők is azok.

   Pitonnak elkerekedett a szeme, de gyorsan felvette a kifejezéstelen arcot, mielőtt Fawn észrevette volna.

    – Mi történt Anabelle-lel?

    – Ana, Daniel és a férjem… meghaltak. Balesetben – temette arcát a zsebkendőbe a nő. – Hátrahagytak két árvát.

   Már nem mondott többet, halkan zokogott. Piton most vette észre, hogy vele szemben az autóban a kisfiú felébredt, érdeklődve körbenézett, és őt észrevéve vidáman elkezdett integetni a nagybátyjának, akiről nem is tudta még, hogy kicsoda.

    – Jöjjön be – szólalt meg végül Piton. – Hozza a gyerekeket is.

   A férfi megfordult, és az ajtót nyitva hagyva visszatért a házba. Miközben Fawn karjába vette a kislányt és kézen fogva kisegítette az autóból az ismét fáradhatatlanul beszélő kisfiút, zörgést és mozgolódást hallott odabentről.

    –  Miért sírsz, mami? – kérdezte a kisfiú. Fawn megtörölte ugyan az arcát, de könnyes volt még a szeme.

    – Nem sírok, ne butáskodj – mosolygott rá Fawn.

   Mikor beléptek, a könyvtárra hasonlító helyiség rendezett és tiszta volt, a kis ablakokon beáradt a hideg, téli fény. Fawn tizenöt éve volt tudatában a varázsvilág létezésének, tudta hát jól, hogy bármilyen koszos volt ez a szoba pár perce, Piton egy pálcaintéssel rendbe hozta.

    – Te ki vagy? – nézett a kisfiú nagy, kerek szemekkel a férfira.

    – Ő Perselus, a nagybátyátok – felelte neki Fawn. – Anyukátok testvére.

    – Én is ilyen hajat szeretnék, mint neked van!

   Piton zsíros haját nem lehetett épp ideálisnak nevezni, de a kisfiú úgy bámulta, mint valami csodát.

    – Sajnos nem tudok itallal vagy étellel szolgálni – mondta Piton.

    – Ne fáradjon – rázta a fejét Fawn. – És tegezzen engem, kérem.

    – Úgyszintén.

   A két felnőtt helyet foglalt, a nő maga mellé fektette a kislányt a kanapén egy kis lepedőre, amelyet Piton előzőleg tett oda. Ő erre felébredt, bátyja pedig rögtön oda is ment hozzá.

    – Severus, halkan játssz a húgoddal – mondta Fawn. Piton rájuk kapta a tekintetét.

    – Megbeszélhetjük itt? – kérdezte gyorsan.

    – Igen – bólintott a nő.

    – Mi történt?

    – Te is biztosan tudsz a háborúról, ami másfél hónappal ezelőttig dúlt a varázsvilágban. Mi hatan vidékre költöztünk, hogy minél távolabb legyünk a veszélyektől. Ana, Daniel és a férjem ismerősöket mentek meglátogatni, mikor párbajba keveredtek. Egy varázslót kínzott két másik, Ana és Daniel segíteni akartak.

   Fawnnak nagy levegőt kellett vennie, hogy féken tartsa az érzelmeit.

    – Értem – bólintott Piton, hogy Fawnnak ne kelljen tovább erőltetnie magát.

    – Nem kell gyakran, de azt szeretném, ha láthatnának téged, mint anyjuk rokonát. Én nem tudok nekik sokat mutatni a varázsvilágból, legalábbis annyit nem, amire mágikus szülők gyermekeiként szükségük lenne.

   Piton rábólintott.

    – Hogy hívják őket?

    – A fiú Severus, a lány Rowena – nézett ellágyultan a kukucskát játszó unokáira Fawn.

   Mikor a hármas elment azzal a végszóval, hogy Piton és Fawn bagolypostán tartani fogják a kapcsolatot, a férfi becsukta utánuk az ajtót, és visszaült a karosszékébe. Hallgatta a távolodó autó zaját.

   Szóval Anabelle is elment. Vajon csak véletlen egybeesés, vagy gondolt még rám, és azért adta ezt a nevet a fiának…?

   Perselus Piton elvesztette a szerelmét, akit a feljebbvalója saját kezűleg ölt meg. Nem sokkal utána halálfalók végeztek a nővérével, akit kisgyerekként szeretett, de úgy hozták a dolgok, hogy serdülőként teljesen más útra léptek. A két embert, akikhez szinte egész életében a legjobban kötődött érzelmileg, azok pusztították el, akiknek hűséget fogadott.

   A férfi akkor határozta el magát végleg.


 

 

 

2. fejezet

Severus Frey

   Perselus Piton lakása öreg és barátságtalan ugyanúgy belülről, ahogy kívülről is. Teljes mértékben tükrözi tulajdonosa személyiségét… már, ha nem számítjuk, hogy nyaranta az egyik hálószobából rendszeresen furcsa hangok hallatszanak és még különösebb szagok érződnek, valamint egy rohangáló fiú miatt eltüntették a törékeny tárgyakat a veszélyeztetett helyekről.  

   Tíz éve annak, hogy Fawn Frey felkereste Pitont egy decemberi napon. A férfi a következő roxforti félévtől bájitaltani állást kapott a mágusképzőben, így hát nyaranta és téli szünetben tudta látogatni a nagymama és a testvérek. Piton eleinte felajánlotta azt is, hogy költözzenek hozzá, hiszen ő az év nagy részében nem használta a lakását, azonban ha még a ház méretei megfelelőek is lettek volna egy apró hátsó kertet leszámítva, a környezet mégsem volt alkalmas a két gyereknek. Így hát Fawn eladta a saját lakását, melyben férjével lakott, és beköltözött abba a házba, amely Anabelle-é és Danielé volt, Pitonhoz pedig gyakran jártak, főleg, ahogy Severus és Rowena nőttek. A testvérek ugyanis, mivel Piton nagyon sokat mesélt nekik saját és áhított tantárgyáról is, a bájitaltanról és a sötét varázslatok kivédéséről, úgyszintén nagy érdeklődést mutattak ezek iránt. Alig várták mindig a szüneteket és a napokat, amiket nála tölthettek, hogy megmutassa nekik, egyes alapanyagokat hogyan kell használni, és hogy milyen különleges varázstárgyak vannak – addig is folyamatosan olvasgatták a könyveket, amiket a nagybátyjuk adott nekik a témában.

   A testvérek természetesen a szüleikről tudtak mindent; nem ismerték őket személyesen, Severusnak is alig volt már emléke róluk, így könnyebb volt megértetni velük. De Fawn nem tartott titokban semmilyen részletet haláluk körülményeiről. Piton pedig ismerte a halálfalók rendszerét – a nagymama tudta azt is, hogy miért, neki elmesélte. Ez volt az egyetlen, amit Severus és Rowena nem tudtak, de a több évig tartó rémuralomról sok mindent igen. Piton előttük sem titkolta viszont, hogy szerinte a Sötét Nagyúr nem semmisült meg teljesen, és még roxforti tanulmányaik megkezdése előtt tanított nekik bűbájelméletet olyan varázslatokról, amelyekkel megvédhetik magukat, ha arra kerülne sor bármilyen okból – ahogy az anyja is tette vele és Anával annak idején.

   Severus Frey mostanra tizenhárom éves, az átlagnál alacsonyabb, vézna, fekete bubifrizurás és sötétkék szemű gyerek lett, aki nagyanyja szerint egyre jobban kezd az apjára hasonlítani. Ő adta a Raven becenevet a húgának még nagyon kicsi korában, amikor nem tudta rendesen kiejteni, hogy Rowena. Ő most tíz éves, és tulajdonképpen olyanok ők, mint annak idején Anabelle és Perselus voltak: vonásokban kicsit sem hasonlítanak, csak a sápadtság, a haj- és a szemszín egyezik – azonban hatalmas különbség anyjukhoz és nagybátyjukhoz képest, hogy Severus és Raven szinte összenőttek, elválaszthatatlanok voltak, és mindennél jobban szerették egymást. Csak hát nem olyan könnyű elválaszthatatlannak lenni, ha valaki a Roxfortba jár – mikor pár nappal Severus első iskolai levelének megérkezése előtt a húgával együtt rájöttek, hogy három és fél hónapig nem fogják látni egymást, jó darabig csak lelombozva ültek maguk elé meredve, illetve a fiú beiktatott néha egy kevés falfejelést. Piton és Fawn inkább csak csendben a sarokba vonultak, nem voltak képesek elhinni, hogy ez csak most esik le mindkettejüknek. Végül is kénytelenek voltak megegyezni abban, hogy mindennap leveleznek, de Raven nagymamája jóvoltából szerencsére hamar túl lett ezen az elválasztáson, Severus pedig közvetve ugyan, de Piton által. Azért már jó ideje nagyon várta első évét, hogy nagybátyja taníthassa – a professzort ugyanis ő példaképének tartotta.

    Már ebből is látszik, mennyire furcsa gyerek Severus Frey. Miután ezt elhatározta, azután növesztette meg a haját, fekete talárban kezdett járni, és a nagybátyja viselkedését is igyekezett utánozni, bár ez utóbbi inkább parodizálásba ment át, amiről Piton tudott, de nem látszott jele annak, hogy izgatta volna. A példaképe miatt elkezdett a nevéért is jobban lelkesedni, ugyanis a Severus a Perselus név egy változata volt. Leutánzott külsejét és érdeklődési köreit leszámítva azonban az égvilágon semmiben nem hasonlított Pitonra, legfőképpen természetében nem: Severus igazi viccgyáras volt, aki legfőbb feladatának a húga és a nagymamája megnevettetését tartotta – Pitonnál is próbálkozott, de nem járt sikerrel, így sok-sok kísérlet után, aminek a végén a nagybátyja már bájitalok szagával kergette ki a szobájából, feladta. Azóta aztán immúnissá vált a szagokra, de természetesen Pitonnak más módszerei is voltak. Ezek mellett egyébként Severus mindennek a jó oldalát látta és viccet csinált mindenből, és emiatt is különbözött annyira a félénk és csendes Raventől, akivel azonban nagyon szoros kapcsolatot ápolt, egymásnak tényleg a mindent jelentették.

   A jelenlegi volt az a nyár, amely a fiú harmadik évét előzte meg, így ez is volt a harmadik nyár, amikor augusztus eleji depresszióban szenvedett, hogy hamarosan itt kell hagynia húgát.

    – Nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés elengedni téged Roxmortsba – mondta Piton, amikor belépett az emeleti étkezőbe. Most is épp nála töltötte az időt a hármas. Severus nyúzott arccal ült az asztalnál, amin az állát pihentette. Raven őt átkarolva csinálta ugyanezt. – Nem lehetek mindig veled.

   Severus az iskolában mások előtt megdöbbentően közömbösen viselkedett, senki nem tudta, milyen igazából – Piton viszont bolond oldalát ismerve sokszor mondta is, hogy nem tartja elég megbízhatónak.

    – Majd megoldom… – motyogta Severus, miközben lassan lecsúszott a feje az asztalról.

    – Ha esetleg lehetőségünk lenne Roxmortsba költözni, Severus többet láthatná Ravent is – szólalt meg Fawn, aki eddig csak nézte őket. Ő is sokat változott ebben a tíz évben: arcát Pitonnal való első találkozása óta már több ránc keresztezte, ősz haját rövidre vágatta, és meghízott egy kicsit, de egyáltalán nem látszott rajta a kora annyira, mint Pitonon, aki szemre nagyon gyorsan megöregedett. Ebben közrejátszhatott nagy valószínűséggel maga Severus, aki már kiskorától kezdve folyamatosan csak varázsolt – többek között emiatt fogyatkoztak meg a dísztárgyak, először azért, mert eltörte, majd azért, mert eldugták előle.

  A két testvérnek a nagymama mondatára úgy pattant fel a szeme, hogy szinte hallani lehetett.

    – Ez már az én fejemben is megfordult – mondta Piton. – És tulajdonképpen lehetséges.

    – IGEN??? – állt fel Severus, de akkora lendülettel, hogy a széke felborult.

    – Igen, van ott egy szálloda, ideiglenesen beköltözhettek. Elintézem, hogy mugliként te is odamehess, Fawn. Megnyugtató lenne, hogy az unokaöcsém nem rohangál össze-vissza felügyelet nélkül.

    – Éljen! – ugrott fel Raven.

    – KÖSZÖNÖM, PER BÁ’!!! – rohant neki Severus a nagybátyjának. Illetve a falnak, mert a férfi hoppanált.

   Így hát Piton és Fawn egyeztették a részleteket, és Severus sokkal örömtelibben indult neki a harmadik roxforti évének, ahogy Raven is a nagyanyjával töltött roxmortsi hónapoknak. Szabadidejében a fiú állandóan előadásokat szervezett, ettől kezdve aztán még többet Ravennel és leültették a kanapéra a nagybátyjukat is – Severus nevettető bájitalt akart használni, hogy sikerüljön kiszedni belőle legalább egy kicsit többet a halvány mosolynál, de Piton lefülelte.

    – Szerintem ne bájitalokkal vedd rá dolgokra – mondta Raven. – Tuti, hogy immunis rájuk. Bájitaltan-tanár…

   Severus csak bólogatott. A tervből végül is nem lett semmi.

   Amikor pedig elérkezett az utazás napja, elbúcsúzott minden tárgytól az otthoni szobájában, még a hungarocell-gyűjteményétől és a kampójától is, mert Piton megtiltotta, hogy azokat magával hozza. A szobának még a Ravenhez tartozó részétől is könnyes búcsút vett szokása szerint, ami lényegében elkülönült helyiség volt, ugyanis szabályosan két részre tagolva volt rendetlenség Severus felén, valamint tisztaság Raven felén. A lánytól nagy nehezen búcsúztak el, végül elszakadtak egymástól, és ahogy mindig indulásakor, fiú a talárja alá rejtve hordta azt a pólót, amire kettejük képe volt rávasalva.


 

 

 

3. fejezet

Álom a vonaton

   Miután Piton kivitte Severust a pályaudvarra és a fiú eltűnt a bűvös falnál, ő visszament Freyékhez, hogy Fawnnal és Ravennel elinduljon Roxmortsba. Severus eközben felült a vonatra, az utolsó üres kupéba.

   Először csak bámult ki az ablakon, majd egy idő múlva, mikor már úgy tíz perce ment a vonat, elővett egy kis pergamentekercset, amire a verseit írta. Severus verseket írt hobbiként, mint sok minden mást, ezt is csak a családja tudta róla, a legutóbbi pedig épp nagybátyjáról szólt, és ezt most készült folytatni négy sor után. Ha erről a Roxfortban tudnak, szobatársai biztos nem hagyják békén. Mardekárosként mardekáros ellensége lenni nem egy jó dolog, Severus ezért is mutatta magát semlegesnek többek között. Tulajdonképpen úgy viselkedett az iskolában, mintha kicserélték volna. Nem volt rá jellemző az a híres mardekáros barátság, mert egy barátot se szerzett nemhogy a saját házából, máshonnan sem – azért tett így, mert háztársainak döntő többsége felsőbbrendűségi mániában szenvedett, amely magatartás nem is állhatott volna távolabb tőle, viszont közömbösségét nézve mindenki más azt hitte róla, épp olyan, akár a többiek, sőt, hogy többnek képzeli magát mindenkinél.

   Severus valójában úgy alapjában véve furcsa gyerek volt: már-már beteges lelkesedéssel szeretett úszni, még a Roxfort tavában is megmártózott párszor és különös barátságot ápolt az óriáspolippal; félt a hajvágástól, mióta megnövesztette, mert fóbiája szerint kopasz lesz; élete céljának tartotta felfedezni a hosszúlábú antilop fajt, amit Fawn tévéjében látott egy rajzon (később kiderült, milyen állat, de őt nem érdekelte, hogy nem antilop). És ha ez még nem lenne elég, ha boldog volt, valamiért felemelkedett pár centiméterre, egészen addig, amíg meg nem kapta a pálcáját, és ha le volt törve, a fejét a falba ütötte, de úgy, hogy az a többieknek fájt. Volt egy pár dolga, amiről kizárólag rokonai tudtak, és azok is alaposan elcsodálkoztak rajta. Két “személyisége” különbözőbb nem is lehetett volna.

   A verse tehát valahogy így szólt:

Severus Frey:

A titok

Van egy titkom, ami nagy-nagy titok

Vagyis még nem mondtam el senkinek

Éjjelente szeretek a plafonon lógni köntösben

Fejjel lefelé, míg a fejembe nem száll a vér

Nappalonként bájitalokat köpülök, unom nagyon

Szívesebben lógnék a sötét varázslatok kivédése termének tetejéről…

De nem engedik! Mindig ott van valaki, az éj sötétjében ágytálat keres még Hóborc is

Így hát marad a szobám… de az nem olyan buli!

   Nem rímelt, de ez őt nem zavarta: ez egy Severus-féle vers volt. Hasonló verseit nagyon szerette megzenésíteni, attól inkább menekült mindenki, de amikor faarccal szavalt, Raven mindig nevetőgörcsöt kapott, Fawn pedig csak csóválta a fejét. Piton egyszer volt ott, akkor, amikor épp nála Severus az érzelemmentesség helyett a színészetet gyakorolta egy stressz-labdának kikiáltott párnával, és eldobta, amikor nagybátyja belépett a szobába. Nos, pont őt találta el, de a kiengesztelése már egy másik történet… ami azt illeti, Severust azután vacsoráig nem látta senki, csak amikor este Piton visszament a hálójába, egy halom csokoládét és virágot talált ott, mindegyiken a „Szeretlek” felirattal. Severus így engesztelte ki azt, akit megbántott – habár, a férfi ezt nem megbántásként élte meg, sosem haragudott sem Ravenre, sem Severusra, és ezt ők tudták is a távolságtartó viselkedés ellenére. De azért Severus szerette kimutatni az érzéseit hasonló módokon.

   Pitonról szólva, kívülről nagyon ridegnek tűnhetett a viszonya a hármassal, mintha csak eltűrné őket a házában, mikor nála voltak, de valójában nem így volt. Piton persze nem az a típus volt, aki kimutatja az érzelmeit, de a többiek tudták kezdettől fogva, hogy számíthatnak rá, így nem is volt erre szükség. Illetve Severus a szeretet kimutatásának vette azt, hogy mióta ő is a Roxfortban tanul, a nagybátyja mindig őt bombázza órákon nehezebbnél nehezebb kérdésekkel, de a fiú bájitaltanból (és persze sötét varázslatok kivédéséből is) mindig is kiemelkedett, így még sosem lehetett kifogni rajta – Piton mindig vele demonstrálta többi diákjának, milyennek is kéne lenniük az órán. Meg az is valami ilyesmi érzelemkinyilvánítás lehetett, amikor Piton valahonnan megtudta, néhány hugrabugos kicsúfolta Severust – a fiú erről mit sem tudott, csak annak lett tanúja, hogy a férfi levon tíz pontot a háztól.

   Visszatérve az utazásra, a fiú terveinek megfelelően elfáradt, miután a büfés néni minden egyes termékéből alaposan feltankolt és negyed óra alatt be is falta (bár ennek ellenére sosem tudott hízni). Elfeküdt az ülésen, és pár perc múlva aludt is.

   Első pillanatban azt hitte, felébredt, mert teljesen ébernek érezte magát. Felült, és meglepve konstatálta, hogy nem a vonaton van – hanem egy réten.

    – Nocsak, nocsak, milyen rég találkoztunk, Severus Frey – szólalt meg valaki mögötte.

   A fiú megfordult, és felordított. Egy kecskével találta szemben magát.

    – Ne ordíts… – sóhajtott a kecske.

    – K-K-K-K-Kecske Tóni?! – hebegte Severus.

    – Na, gyere ide, barátom – tárta szét a mellső lábait Tóni felágaskodva, a fiú pedig a karjaiba omlott.

    – Kecske Tóni, drága Kecske Tóni, úgy szeretlek! Már azt hittem, vissza se jössz… úgy sírtam miattad, amikor már három hete nem láttalak!

    – Nos, terveimben volt, hogy nyáron is eljövök hozzád, de sajnos közbejött egy kevés dolog. Na, gyere be a házamba, teázzunk egyet. Ott majd te is mesélhetsz.

    – Jaj, abból sok minden lesz, most olyan jó, Raven és mami Roxmortsban fognak lakni, többet találkozunk.

   Kecske Tóni Severus egy visszatérő álma volt, és sokkal valóságosabb is. Az egész úgy kezdődött, hogy egy éve az Abszol út egy boltjának kirakatában látott meg a fiú egy plüss kecskét, ami valami rejtélyes módon vonzotta, sokáig nem is tudta levenni róla a szemét. Megkérdezte Ravent, ő semmi érdekeset nem látott a plüssállatban. Aztán Severus álmodni kezdett a nagyméretű, beszélő kecskéről, aki folyamatosan tanácsokkal látta el. Többek között az ő tanácsa volt az, hogy amikor Severus leöntötte Pitont egy doboz rózsaszín festékkel, akkor ne csak telepakolja a szobáját mindenféle engesztelő ajándékkal, ő is legyen ott bent egy rózsával a szájában, úgy kérjen bocsánatot. Vagy amikor eltűnt a szomszéd néni tökágyása a tavaszi szünetben, és Severus a tanácsra detektív lett, majd összebarátkozott egy macskának álcázott beszélő nyuszival, akiről kiderült, ő lopta el a tököket, aztán ráuszított a fiúra egy mosómedvét. Az eredmények: Piton kiütötte Severust egy varázsigével, máskor meg kiderült, az állatok visszaadták volna a tököket, ha Severus szépen bánik velük – ők amúgy nem voltak mások, mint Kecske Tóni beszélő állatbarátai, a fiú meg azzal bántotta meg őket, hogy véletlenül beleesett egy lyukba, a tökök rejtekhelyére. Perselus Pitont igazán egyedi unokaöccsel és egyben bálványozóval áldotta meg a sors.

   Bonyolult élete volt tehát Severusnak, de nagyon szerette Kecske Tónit, mindig megfogadta a tanácsait a majdnem végzetes végeredmények ellenére is. A pozitívum viszont, hogy ezek az élménydús beszélgetések felértek egy jó hosszú alvással.

    – Mondd, miért nem találkoztunk ennyi ideig végül is? – mondta Severus, miközben beléptek a kis faházba a rét szélén, és leültek a szűkös helyiség közepére az asztalhoz.

    – Nos, le kellett rendeznem a barátaimmal néhány dolgot… nem karmolhatják csak úgy össze a jelenlegi Kiválasztottat.

   Kiválasztott annyit tesz, mint az a személy, akit jelenleg a kecske ellát tanácsokkal. Kecske Tóni ugyanis a Nagy Mágikus Kecskecsalád tagja, ő a soros, hogy megjelenjen az emberek álmaiban, ez így öröklődik náluk generációkon át. Ők lényegében egy másik dimenzióban léteznek, és alvás közben beszélhetnek a Kiválasztottal, de szabályozhatják is a beszélgetés idejét – legalábbis így mesélte Tóni, amikor először találkozott Severusszal. A fiú mellesleg egy kicsit sem lepődött meg a dolgon, örült is neki, mert tanév közben személyesen nem beszélhette meg senkivel a dolgait.

    – Tudod, azt hittem, megnősz mostanra, de egyáltalán nem változtál semmit – mondta Tóni, miközben teát töltött a kirakott csészékbe.

    – Hát, igen – helyeselt Severus. – Szeretnék olyan magas lenni, mint Per bá’, de két éve egy centit sem nőttem. Mami azt mondta, apa tizenöt éves kora körül nőtt meg nagyon, úgyhogy valószínűleg én is akkor fogok.

    – Nem csak a külsődre, a személyiségedre is értettem.

    – Hát, Per bá’ remélte, hogy tizenhárom éves koromra megkomolyodom, de nem így történt – húzta ki büszkén magát a fiú. – Tényleg, most miről fogunk beszélni?

    – Gondoltam, csak beszélgessünk, úgyis régen találkoztunk. Mit vársz a tanévtől?

    – Ó, nagyon jó lesz! Mondtam, Ravennel mi van…

    – Tudom, mennyire össze vagytok nőve.

    – Hát persze! Inkább olyan, mintha az ikertestvérem lenne, tudod, amikor tudjuk a másik gondolatait is. Nagyon szeretem őt! Ugyan a napok elteltével egyre jobban bírtuk a távolságot, ő sokat sírt mindkét évben, de folyamatosan írt. Én kaptam a legtöbb levelet az iskolában! Egyébként megfordult a fejemben egy kérdés, de eddig nem tudtam feltenni. Mit csinálsz, amikor nem találkozunk?
    – Ugyanolyan dolgokat, mint te, normális életet élek a kecskevilágomban. Néha információkat hallgatok a Közvetítőtől…

    – Közvetítő?

    – Nem is mondtam? – döbbent meg Tóni. – Azt hittem, említettem a legelején… a Közvetítő a plüssállat, ő is egy személy, ő választja ki azt, akinek a tanácsaimra van szüksége. Most is figyeli a járókelőket, hogy ki lehet a következő.

    – És mindig olyan időseket választ ki, mint én?

    – Hát, igen, bár ez attól függ, ki mikor ér el egy bizonyos érettségi szintet… ez nálad igen meglepő, mert bár nálam te vagy az első, az összes ember, akiről eddig hallottam, nehezebben dolgozta fel a dolgokat… de hát a következő nem lesz ilyen szerencsés valószínűleg, majd azt is megtapasztalom.

    – Várj! Akkor mi egyszer elválunk? – vágott elkeseredett képet Severus. Tóni sóhajtott.

    – Nyugodj meg, az még messze van… akkor már nem fogsz így siratni.

    – Ja, akkor az tényleg jó messze van – vigyorodott el a fiú, és megnyugodva visszahuppant a helyére.

    – Igen, de most viszont a beszélgetésünknek itt vége, mindjárt megérkezik a vonatod.

    – Rendben, majd beszélünk. Szia!

    – Szervusz, Severus.

   Minden elhomályosult, majd amikor kitisztult a kép, a fiú ismét a kupéban feküdt. Nagyot nyújtózott, majd érzékelte is, hogy a Roxfort Expressz megérkezett, így gyorsan magára kapta az iskolai talárját, és kiment a többiekkel együtt.

Szerzői megjegyzés: a macskának álcázott nyuszi és a mosómedve ötletét köszönöm Victoriának!


 

 

 

4. fejezet

Harry Potter a Roxfortban!

   Severus a kastélyig vezető úton tudta meg, hogy Harry Potter ebben az évben iratkozott be az iskolába.

    – Micsoda?! – kapta fel a fejét, amikor mellette erről kezdtek beszélgetni, és el is érte a négy másodikos diák ijedt ugrását. – Én ezt miért nem tudtam?!

    – Hát… igazából senki nem tudta jó darabig… aztán elterjedt a hír, hogy egy kupéban van egy Weasleyvel, de azt mondják, nagyon beképzelt – hebegte az egyik fiú, aki a legbátrabb volt a társaságból. Severust nem igazán merték megszólítani a Pitonnal való rokonsága miatt, és most már rettegtek is tőle.

    – Mi? Ajj, hozzá is mehettem volna!

   Severus így hát egész úton duzzogott, és még az asztalnál is, de csak a társaságban használatos módon, vagyis nem keltette fel senki figyelmét, továbbra is fenntartotta a „ne szólj hozzám, Piton unokaöccse vagyok” kisugárzást. Hamarosan végre bevezette az elsősöket McGalagony, Severus pedig zsiráfmódra nyújtogatta a nyakát, sok más diákkal együtt. Nem ismerhették fel, ugyanis még egyikük se látta, a sebhely pedig onnan nem látszott, így sokra nem jutottak. Severus adhatta a Teszlek Süveg dala utáni tapsvihar teljes negyedét, ugyanis hatalmasakat tudott tapsolni, így egyben arrébb is zavarta pár háztársát maga mellől. Amikor megkezdődött a beosztás, feszülten figyelt, aztán három név után elterelődött a figyelme, mert hirtelen éhes lett, és szolidan a nyálát csorgatta az üres tányérokra. A Mardekár szónál persze felnézett és tapsolt, mint a többiek, de nem igazán volt ott lélekben.

   Severus beosztása annak idején elég érdekesen zajlott. A Teszlek Süveg percekig gondolkozott, hogy jó döntés-e a fiút a Hugrabugba tenni, miközben ő megszakíthatatlanul dumált neki az izgalmakról fejben. Végül mindenki meglepetésére a Mardekárba került, és a háztársai először furcsán néztek rá, mert ebből a hosszú időből ítélve biztosan nem az a jó mardekáros lesz belőle, gondolhatták – az igazság viszont az volt, hogy Severusban tökéletesen elegyedtek a két ház fő tulajdonságai, még ha egyeseket időnként háttérbe is szorított, vagy kifejletlenek voltak még. Ő persze nagyon örült, mert így a nagybátyja lett a házvezetője. Végül is a háztársainak csak az volt vele a bajuk, mint úgy az embereknek általában a mardekárosokkal, a gőgösség, amit a fiú csak színlelt. Jó tanuló volt, Piton professzor unokaöccse, tehát a kivételezetteknél is kivételezettebb. Nem volt barátja, épp azért, mert felsőbbrendűnek érzi magát, de ez csak a látszat, Severus valójában azért nem barátkozott a háztársaival, mert a falra mászott tőlük, mindegyik ismerőse gőgös aranyvérű. A fiúnak amúgy sem volt szüksége barátokra, ott volt neki a húga, meg persze Kecske Tóni, és jobban élvezte itt az iskolában azon lények társaságát, akik már nem éltek. Szellemekkel és festményekkel nagyon is szeretett beszélgetni. Nem is érdekelte, mások mit gondolnak róla, mert vagy nem volt ott, ahol róla beszéltek, vagy múmiatesttartásban aludt a hálóteremben.

   Csak akkor figyelt újra a beosztásra, amikor végre meghallotta a nevet.

   Severus fejében Harry Potter úgy nézett ki, mint Dumbledore, akit őszintén csodált, és mivel sok pletyka keringett arról, mekkora ereje lehet ennek a fiúnak, Voldemort bukását is úgy képzelte el Severus, mintha egy törpe Dumbledore a kiságyból felemelné a pálcáját, és egy suhintással megölné a gonoszt. Aztán a többi pletyka hatására formálódott ez a képzet, Dumbledore maradt, csak fekete ruhában, fekete hajjal és szakállal, gonosz tekintettel, mert nagyon sokan tippeltek arra, hogy Potter már nagyon fiatalon jártas volt a sötét mágiában. Severus többször próbálta kiszedni Pitonból a véleményét a dologról, de a férfi mindig azt mondta, nem is hiszi el teljesen a történetet, aztán akadt valami munkája és távozott. Egyszóval, Severus most nagyot nézett, ugyanis egy sovány, alacsony szemüveges fiút látott meg. Ez lesz az első levelem Ravennek! – gondolta, mivel a húgával régebben nagyon sokat beszélgettek Harry Potterről, a lányt is nagyon érdekelte a rejtélyek övezte dolog.

   Harry Potter végül a Griffendélbe került, újdonsült háztársai nagy örömére. A Mardekár asztalánál, de a többinél is csak ő volt a téma már a neve elhangzásától kezdve. Severus persze a kevesek között volt, akik csak egymagukban ültek. Nos, a fiúnak volt egy olyan tulajdonsága, hogy lekövethetetlenül vált a gondolatmenetei között, egyik percben még szitkozódik, hogy Harry Potterhez is mehetett volna a vonatra, másik percben már el is felejti, és csorgatja tovább a nyálát a tányérokra (persze megint csak szolidan). Végre befejeződött a beosztás, Dumbledore rövid beszéde után megjelentek az ételek az asztalon. Severus hihetetlen gyorsasággal behabzsolt mindent, ami elé került – na, ebben már kicsit feltűnőbb volt, de már többször is csinálta, így mások nem lepődtek meg rajta annyira.

   Volt egy tányér hozzá olyan közel, hogy a rajta lévő halom fánkból egyet lekapott, és meg is ette egy harapással. Akkor vette észre, hogy a tányérhoz személy is tartozott, mégpedig a mérgesen néző Monstro.

    – Ó… hé, Draco! – kiáltott fel Severus, mielőtt még bocsánatot kért volna. Monstro mellett ott ült Draco Malfoy, mindkettejüket ismerte a fiú a nagybátyja által, de csak Dracóval ismerkedett meg jobban. – Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte kedvesen.

    – Az előbb osztottak be – mondta szemforgatva a szőke fiú. – Te hol voltál?

    – Ja, akkor te voltál az, akit nagyon gyorsan beosztott a Süveg? Nem is figyeltem az arcokat, annyira elgondolkoztam.

  Malfoy csak nézett. Nem ismerték egymást olyan nagyon, de találkoztak párszor a kúriájukban is, mikor Ravennel elkísérték Pitont hozzájuk. Draco volt tulajdonképpen az egyetlen mardekáros (illetve újdonsült mardekáros), akivel Severus kedvesen viselkedett és mutatott neki egy kicsit a valódi énjéből. Na, mondjuk nem mintha Draco jobban kedvelte volna ezért, sőt, kissé bolondnak is tartotta, ezért aztán nem kívánt vele kevésbé távolságtartóan viselkedni. Igazából egyáltalán nem értette, hogy lehet az általa annyira tisztelt professzor tizenhárom éves unokaöccse ennyire bugyuta valójában. 

  Monstro közben még mindig mérgesen méregette Severust.

    – Na, de gratulálok – nyújtott kezet Malfoynak a fiú, aki nagy idegenkedve megfogta. – Te aztán sugárzod a Mardekárt! – tartotta fel a hüvelykujját. Malfoy büszkén kihúzta magát erre, de nem akart tovább beszélgetni Severusszal, és máshoz fordult, Severus pedig Monstróhoz, és összetett kézzel meghajolt. – Bocsánat. Sütök majd neked egyet.

   Monstro még mindig mérgesen nézett. Severus kezdte kényelmetlenül érezni magát.

    – Izé… ha szemmel veréssel akarod kiszedni belőlem, hidd el, az nem lesz kellemes egyikünk számára se.

   Monstro viszont még mindig nézett, mint aki lefagyott. Severus megdobta egy szalvétával, de semmi reakció nem volt.

    – Bocsánat – hajolt meg még egyszer, majd arrébb húzódott. – Majd te is kapsz virágokat. Meg csokit. Főleg csokit.

   Na, Monstro erre felvidult, és evett tovább. Miután Severus teleette magát, észrevette, hogy szemben vele Malfoy nagyon rosszul van, ugyanis a Véres Báró ült mellette. Na, a fiúnak több se kellett, villámgyorsan átszaladt arra az oldalra, és bevágódott kettejük közé. Malfoy persze nem köszönte meg neki, na, erre mondjuk oka sem volt. Severus amúgy is kedvelte a Véres Bárót, mert jó hallgatóság volt, azaz gyakorlatilag nem is beszélt, csak bólogatott.

   Az evés után hátravolt még Dumbledore néhány további közlendője, amiben Severus számára érdekes információnak a harmadik emeleti folyosó tilalma tűnt. Majd megkérdezem Per bá’t. Ezután következhetett az iskolai induló, Severus csak tátogott, ugyanis kizárólag a családja körében szeretett énekelni, akiket ezzel persze mindig a sírba vitt. Aztán végül elmehettek aludni, Severus jól elzárta magát a gőgös aranyvérű szobatársaitól a baldachinjával, és hamar el is aludt. Azt álmodta, hogy megmenti Pitont a harmadik emeleti folyosón garázdálkodó óriás cápától.


 

 

5. fejezet

Üldözés

   Severus első tanítási napja nem volt túl eseménydús, egyelőre még nem volt órája újonnan választott tantárgyaiból. Tanulmányi eredményeit mindig is a jó és az átlagos közötti jellemezte, persze bájitaltanból és sötét varázslatok kivédéséből bármikor el tudott érni Kiválót, és ami azt illeti, bizonyos szellemeken, festményeken, a rokonain és Kecske Tónin kívül senki nem is sejtette, mi zajlik a „felszín alatt”. Igazából a mardekárosok közül sem tudta mindenki, hogy Piton unokaöccse, a házon kívül pedig ez még ritkább volt, akármennyire is igyekezett a fiú rá hasonlítani. Hasonló volt a helyzet, mikor még Perselus és Anabelle voltak diákok, bár akkor tényleg elenyésző volt azoknak a száma, akik tudtak a rokonságukról. Anabelle tanulmányai megkezdése után nyaranta csak ritkán volt otthon, tizennégy éves korától már egyáltalán nem ment haza. Öccsét is próbálta kimenteni a veszekedő szüleik közeléből, de ő nem ment vele, a Roxfortban aztán már szinte nem is beszéltek azon kívül, hogy köszöntek egymásnak, ha összetalálkoztak. Okozott volna jó néhány meglepetést másoknak, ha megtudnak egy-két plusz információt Freyékről. Hát még azt, hogy Severus amellett, hogy bájitalszakértő szeretne lenni, egyben az operaénekes, a színész, a humorista és a rejtőzködő állatok felfedezője munkakörökre is pályázik.  

   Ahogy a fiú a nap végén sétált visszafelé a klubhelyiségbe, befordult egy folyosón és majdnem kölcsönösen elütötték egymást Monstróval. Nos, a nagydarab mardekárost nem lett volna annyira könnyű fellökni, így Severus esett a földre.

    – Ó, szia! – tápászkodott fel. – Mit… jaj!

   Monstro nem mondott semmit. Csak Monstro volt. Mérgesen nézett Severusra, ahogy az évnyitó ünnepségen tette.

    – Egek, fogom hozni a csokit! Amint kijutok Roxmortsba, most nincs nálam! Esküszöm!

   Monstro erre már barátságosabb arckifejezést vett fel, és elsétált.

   Azt is mindenki tudta, hogy ennek a nagydarab mardekárosnak nehéz a felfogása, ugyanis a további napokban már Crakkal együtt üldözte Severust, mindig ott voltak valamelyik folyosón. A fiú már rohant előlük, és ígérgette, hogy Roxmortsból majd hozza az édességeket. Az se biztos, hogy Crak és Monstro tudta, mi az a Roxmorts, ugyanis ezután is követték.     

   Severus harmadévesként új tantárgynak a jóslástant és a legendás lények gondozását választotta. Mindkettőért odavolt, ahogy a tanárokért is, gyakran segédkezett, amit a diáktársai úgy vettek le, mintha itt is a kivételezett helyre pályázna, de ez nem érdekelte. Kedvenc tantárgya amúgy a mágiatörténet, ugyanis Binns professzort is nagyon szerette – egyszer megpróbálta megölelni, de nem sikerült, meglepő módon. Így teltek az első napok, miközben természetesen rendszeresen leveleztek Ravennel, főleg a Harry Potter-témáról. A lány annyira szerette volna látni a kis túlélőt, hogy Severus a következő levelében egy festményt is küldött neki, amin épp kezet ráz az elpirult Harryvel és meghajol előtte. És ez valóban megtörtént, Severus pedig direkt nem is nézett a sebhelyére mindenki mással ellentétben, helyette megdicsérte a szemüvegét (Pitontól megpróbált kikönyörögni egy hasonlót, de a professzor nem értékelte a témát amúgy sem, így a válasza egy tömör és határozott morgás, azaz „nem” volt). Severus amúgy tisztában volt azzal, hogy Piton pikkel a griffendélesekre; igaz, nem törődött igazán ezzel, mert ő maga személy szerint egy diákot sem ismert közelebbről abból a házból, de például mivel a Weasley ikrekről sokat lehetett hallani kastélyszerte, el tudta képzelni, hogy ha a legtöbben hozzájuk hasonlók, azt a nagybátyja idegei nem bírják sokáig (Severus agymenéseit is csak nagyritkán). Ő magának nem volt baja az ikrekkel, sőt, kifejezetten kreatívnak tartotta őket, de ezen túl nem keltették fel az érdeklődését, ahogy a többi diák sem úgy általánosságban. Nem ásta bele a témába magát jobban, így véleménye tömören annyi volt a férfival kapcsolatban, hogy házvezetőként egyértelműen a mardekárosok pártját fogja, de azon belül igazságosan ítélkezett, ha olyanra került sor. Magáról Harry Potterről egyedül annyit tudott meg tőle Severus többféle variációban is, hogy mennyire öntelt. A fiú ezt nem látta rajta, mikor kezet rázott vele, de azért megpróbálta beletenni a rajzába, ami persze nem is rontott és nem is javított a helyzeten, Severus csapnivaló festőművész volt, ha képzeletből kellett alkotnia.  

   A fiú egyébként szerette útbaigazítani az elsősöket, meg arról mesélni nekik, hogy ő mennyi ideig nem talált meg egy termet se annak idején. Az elsősök már kezdték unni a beszédet, amit amúgy mindig az szakított félbe, hogy megérkeztek a keresett helyre. Szinte ő volt az egyetlen mardekáros, akitől „rendes” útbaigazítást kaphattak, mert sokan szándékosan rossz helyre küldték őket, szóval Severus már őrködött mindenfelé a szünetekben, és figyelte a háztársait, hogy még időben megmenthesse a kisebbeket. Ő volt Severus, az elsősök őrangyala, de amúgy sosem köszönt meg neki senki semmit. Először azért, mert annyit dumált, hogy nem adott rá lehetőséget, utána pedig mert már tudták, hogy mardekáros és/vagy Piton rokona (utóbbi alapján pedig megvolt a „mindenkit lenézek” hírneve a házban).

   Raven válaszában ez állt:

   Nahát! Harry Pottert teljesen máshogy képzeltem el! Azt hittem, nagyobb sebhelye van, és olyan kardszerű varázspálcája. Jó lett a rajz!

   És ezt a lány komolyan gondolta, neki nagyon tetszettek a bátyja rajzai. Mondjuk, Fawnnak is tetszettek, csak ő látta benne a fejlesztési lehetőségeket. Raven se volt túl tehetséges festőművész, de legalább az analfabéta műveket tudták értékelni. Amúgy nem lett volna baj, ha Raven fejében ezután is a saját képzete marad meg, mert a rajz még kevésbé tükrözte a valóságot.

   Köszönöm szépen! Harrynek most csütörtökön lesz a repülésórája, majd kimegyek megnézni. Egyébként képzeld, van az a Monstro

   Épp csak leírta a nevet, amikor valaki mögé állt, ő pedig megfordult és majdnem leesett a helyéről. Monstro és Crak ott álltak mögötte.

   KÜLDJ CSOKIT MEG VIRÁGOT, SOKAT! – firkantotta gyorsan, majd rákötötte a bagoly lábára, és már küldte is.

   Severus már nem ette meg az ételét, felkapta minden cuccát és diszkréten kirohant a teremből. Crak és Monstro, szintén csak diszkréten, utána sétáltak… ők nem siettek.

   Ez a probléma szerencsére másnap délutánra megoldódott, amikor Severus a táskájába eldugva a sok édességet (tágító bűbájra volt szüksége), megkereste az elsős mardekárosok szobáját és telepakolta a két fiú ágyát az ígért dolgokkal. Innentől kezdve már nem üldözték Severust, de meg sem köszönték. Severusnak a családján kívül sosem köszönt meg senki semmit.


 

 

6. fejezet

Kviddics és Roxmorts

    Sev, minden rendben? Miért kellett a sok csoki meg virág? Mi van Monstróval? – írta Raven a levélben.

    Üldözött Crakkal, amiért megettem a fánkját az évnyitón, persze csak véletlenül. De most már jól van. Őrültek, nem igaz?

    De! Én nem tudom elképzelni, hogy ezek olyan aranyvérű családból jönnek, mint Malfoy. Tényleg, Malfoyjal mi van?

    Semmi, hozza a formáját. Crakkal és Monstróval látom legtöbbet, de gyakran odamegy felsőbbévesekhez és úgy viselkedik velük, mintha régi cimborák lennének. Gondolom családi barátaik, de szerintem ő csak menő akar lenni. Amúgy nagyon dicsekszik, hogy milyen jól repül, de emlékszel, hogy majdnem nekiment a nagy tölgyfának, mikor náluk voltunk? Amit nem értek, hogy Per bá’ nagyon áradozik róla, állítólag nagyon jó bájitaltanból meg minden, és szerinte Potter meg öntelt. Nekem fordítva van a benyomásom, de Per bá’ többet találkozik velük. És a kviddicsválogatás holnap lesz, majd jelentek, mi volt. És még valami: hétvégén mehetek Roxmortsba! Nemsokára találkozunk!

    Juhé! Sok sikert a válogatáshoz!

   Ezt a levelezést egy nap alatt bonyolították le, Raven már izgatottan várta a választ.

   A másnapi válogatáson Severus végre sorra kerülhetett, bár nyilvánvaló volt, hogy nem veszik fel. Illetve az lett volna, mert még Marcus Flint sem mert volna ellenszegülni Pitonnak, csak azt nem tudta, hogy a férfi sem támogatja a dolgot. Tavaly még csak nem is jutott sorra, mert hamar beválogatták a trolltermetű mardekárosokat – ami nem volt baj, mert Severus sportteljesítménye valóban katasztrófa, de ő azért kitartó.

   Severus terelőnek jelentkezett, viszont már az első próbán felé repült egy kvaff, de későn vette észre, és ahogy épp az utolsó pillanatban kitért az útjából, az ijedt hadonászása közben bejött a képbe egy nagydarab hajtó, akit fejbevágott az ütővel, majd ő esett le a seprűjéről. Utána a gyengélkedőben végezte, mert eltört a keze. Piton elintézte annyival a dolgot, hogy: „Flint, figyeljen jobban, az egy kvaff, maga szerencsétlen”, de ott volt Severusszal a gyengélkedőn.

    – Ezek bénák! Trollok! Ezek még azt se tudják, melyik a kvaff és kinek kell dobni! Marcus Flint egy troll! Trollokkal nem játszunk! – morogta a fiú.

    – Severus, befejezheted, felvettek – vágott közbe Piton.

    – Mi? – ugrott fel Severus, mire Madam Pomfrey azonnal ott termett és visszanyomta.

    – Maga pihenjen!

    – Hogyhogy felvettek? – tágult szabályosan kerekre a fiú szeme.

    – A kezed miatt a következő meccsen nem játszhatsz, de felvettek terelőtartaléknak. Illetve felvettelek.

    – Ja, akkor gyorsan beállhatok – vigyorodott el Severus. – Ezek hamarabb kiütik egymást, mint a meccsek kezdete.

    – Emlékeztetnélek, hogy te is ezt csináltad.

    – Ja, tényleg.

   Severus este már visszamehetett a szobájába, éppen akkor lépett be, amikor a szobatársai rajta nevettek.

    – Nem gondoltam volna, hogy Piton kis unokaöccse ilyen béna! Szégyen!

    – Ki a béna? – hangzott fel Severus hangja, mire mindenki ránézett és lefagyott.

    – Na, jó, minek félünk egy ilyen vézna kisfiútól – állt fel az egyik bátrabb nagydarab mardekáros.

    – Mondjuk, mert felvettek terelőnek – emelte fel a fejét Severus gőgösen. – És ismétlem, terelőnek. A kvaff nem az enyém, idióták, nem ismeritek a játékot? Nem fogok játszani, de biztos nem nyertek meg semmit. Ellenetek fogok szurkolni!

   Azzal befeküdt az ágyába, és behúzta a függönyöket.

    Na, hát ez történt… – írta Severus a levelében másnap. – A mardekáros csapat még mindig katasztrófa. Alig tudnak játszani. Jó, nálam kicsit jobban, de akkor is. Tavaly csak szerencséjük volt, mert a többiek csapataiban véznák voltak – talán a testsúly bizonyos esetekben előny. De jövőre nem nyerhetik meg, ha Harry Potter beáll kviddicsezni. Csak elsős, és máris jobban repül náluk! Az óra hihetetlen volt!

   Severus tavaly is megnézte az elsősök repülésóráját. Annak idején ő nem volt kiemelkedő tehetség (még most sem az), és érdekelték a többiek, most pedig különösen Harry Potter miatt ment. Malfoyra is nagyon kíváncsi volt, aki annyira el volt telve magával, hogy észre sem vette egy veszélyes repülési története mesélése közben, hogy Severus mindkét karjával átölelve vitt el mellőle egy halom csokibékát, amit utána elküldött Ravennek. A lány izgatottan olvasta a repülésóráról szóló beszámolót, nevetett és egyben szörnyülködött Malfoyon, és a következő levelekben Severusszal azon izgultak, nem fogják-e kicsapni Harryt.

   Elérkezett aztán a hétvége, Severus úgy ment Roxmortsba Pitonnal, mintha puskából lőtték volna ki. Mármint csak Severust.

    – Raven! – nyitott be a szálloda egyik szobájába, de eltévesztette az ajtót, és egy öreg házaspár nézett rá döbbenten. – Ó, jó napot! – azzal visszavonult. Másodszorra, Piton segítségével már megtalálta a szobát. – Raven! – kiáltott fel ismét, és félórás könnyes köszöntés következett.

    – Gyerekek, csak két hétig voltatok távol! Ennél többet is kibírtatok már – csóválta a fejét mosolyogva Fawn.  

    – De most először találkozhatunk ilyen hamar! – mondta Raven. Mikor a két testvér végre elengedte egymást, áttárgyalták újra az eddigi témákat, majd ketten megnézték a boltokat (Fawn és Piton szerint Raven elég felelősségteljes, így mehettek egyedül), Raven megmutatta, hogy a seprűboltban nagyon megtetszettek neki a Kométák. Erre Severus kikönyörögte Pitontól, hogy olyat kaphasson, amint már kviddicsezhet.

    – Az asztronómia nagyon jó, nagyon szeretem, bűbájtanból meg elkezdtük a… – mesélt Severus, de nem fejezte be, mert valami jól fejen találta.

    – Jaj! – ijedt meg Raven.

    – Mi a… ez egy bagoly! – mutatott a fiú döbbenten a fejét eltaláló valamire. Egy kicsi, elég zilált külsejű bagoly feküdt a földön.

    – Ne, ugye még él? – kapta a szája elé a kezét Raven.

   Mindketten fölé hajoltak, Severus felvette a baglyot a tenyerébe. Megkönnyebbülésükre a bagoly összehúzott szemekkel méregette őket. Úgy nézett ki, mint akit többször is összegyűrtek és megtapostak.

    – Ó, szegényke, lehet, hogy roxmortsi? – kérdezte Raven. – Vagy nem is, a roxmortsi baglyok nem ilyen kicsik… máshogy néznek ki.

    – Elszökött volna? Habár egy bagoly nem szokott elszökni… Hát, szerintem vigyük haza, így nem hagyhatjuk itt.

   A szállodában aztán kicsit rendbe tették a madarat, aki csendben tűrt mindent. Severus elnevezte Borzaskának. Már csak két óráig lehetett maradni, addig a meleg szobában beszélgettek, persze most is Harry Potterről. A nem túl felvillanyozott Pitontól aztán megkapták a választ a kérdésre.

    – Nem fogják kicsapni – mondta. – McGalagony fogónak akarja.

    – De hát az nem tilos? – kérdezte Raven.

    – Dehogynem, én is mondtam. De Dumbledore valószínűleg megengedi. Tekintve, hogy az apja is ünnepelt kviddicsjátékos volt – forgatta a szemét.

    – Akkor még egy ok, hogy elmenjünk a meccseidre – mondta Raven Severusnak. Csak Fawn (aki mindig csak érdeklődve hallgatott) vette észre Piton arckifejezését, és sejthette meg a mögötte rejlő érzelmeket. Amíg a két testvér beszélgetett, a nő is a professzorhoz szólt halkan.

    – Ismerted ennek a Harrynek a szüleit?

    – Évfolyamtársaim voltak – felelte Piton rezzenéstelen arccal. – Az apja hihetetlenül magamutogató és felfuvalkodott volt. Innen jöhet a fiú viselkedése is.

    – És az anyja?

    – Szintén griffendéles. Ő még csak talán… de mivel hozzáment ehhez a rátarti Potterhez…  

   Fawn elől azonban nehezen lehetett elrejteni bármit is, még a professzor sem volt képes erre, de a nő nem szólt semmit.

   Végül el kellett búcsúzniuk, ez már viszonylag könnyebben ment, és Severus még elszavalta a Teszlek Süveg dalát, Piton pedig már az első szónál elhagyta a házat. Merthogy egyáltalán nem úgy kezdődött a dal. A végén aztán Severus is készült indulni, amikor rájöttek, hogy Borzaska követi.

    – Jaj, azt hiszi, én vagyok a mamája! – vigyorgott Severus, és magához ölelte Borzaskát. – Per bá’, elhozhatom? – üvöltött ki az utcára.

    – Severus, Frics rád uszítja a macskáját, ha nem jössz!

    – De hát te vagy a nagybátyám!

    – Na, Severus, indulj, elkésel – mondta Fawn.

    – Jó, akkor elviszem Borzaskát… sziasztok! – azzal kilépett az ajtón. Nem mentek egymás mellett Pitonnal, mert a fiú végig a dalt dúdolta, és a férfi ezt nem kívánta hallgatni, így rendesen belehúzott.


 

 

 

7. fejezet

Hóborc átjárója

   Innentől aztán jöhettek a további beszámolók, Severus látta, amint Harry megkapja a seprűjét, és azt is megleste, hogy Oliver Wooddal edz; odavolt a fiú tehetségéért, a folyosón meg is dicsérte. Az volt a helyzet viszont, hogy a griffendéles fiú mindebből annyit érzékelt, hogy egy fekete alak odasuhan hozzá, kezet ráz vele, elhadar valami dicséretet, és már ott sincs. Az arcát is alig volt ideje megjegyezni, nemhogy rájönni arra a megdöbbentő tényre, hogy Severus mardekáros.

   Telt az idő, hamarosan már október vége közeledett, vagyis a halloweeni ünnepség. Ami nem akármilyen meglepetéseket tartogatott mindenki számára.

   Severus, ahogyan év elején is, falt mindent, ami csak elé került, és szerencsére most nem látták ennek kárát Crak vagy Monstro édességei. Amúgy az utóbbi másfél hónapban Severus kisebb hírnévre tett szert: a mardekárosok körében elterjedt az, hogy két lány belezúghatott Crakba és Monstróba, a két fiú ugyanis nem árulta el, hogy kitől kapták az édességeket és a virágokat. Igaz, a hírnév így nem igazán rá vonatkozott, de tulajdonképpen miatta keletkezett. Severus ettől felbuzdulva folytatta: annak, akiről megtudta, hogy csúfolta, telepakolta az ágyát virágokkal. Most már az terjedt el, hogy Hóborc van a háttérben, viszont ő tagadott, ezért egy újfajta kopogószellemre gyanakodtak. Piton megkérdezte Severust, aki mindent bevallott neki, de ő sem mondott semmit senkinek, csak csóválta a fejét. Severus amúgy sem akart híresség lenni (még), ezért titokban tartotta a hírnevét, illetve hogy tulajdonképpen ő híres. Azóta háromszor álmodott Kecske Tónival, és mindig erről tárgyaltak – az állat pártolta az ötletet, de közben úgy is gondolta, ilyen hülyeség másnak biztos nem jutna az eszébe.

   Szóval ugyanúgy volt minden, evett és evett, és ami a legmeglepőbb, hogy olyan volt, mintha tágító bűbáj lenne a gyomrában, ugyanis sosem látszott vége lenni. Akárcsak Craknál és Monstrónál, de ők elhíztak és gyakran fájt a hasuk, a fiú viszont mindig vézna és kicsi maradt, és semmi gyomorrontást nem szedett össze sosem.

   Mindenki vígan vacsorázott a feldíszített teremben, amikor aztán berohant Mógus professzor, és közölte, hogy van egy troll a pincében.

   Kitört a pánik.

   Persze a tanárok és a prefektusok azonnal akcióba lendültek, hogy biztonságba helyezzék a gyerekeket, de egy dologra nem számítottak és nem is vették észre. Severus ugyan letrollozta az egész kviddicscsapatot, de a valóságban rettenetesen félt a trolloktól, akkor is remegett, ha tanult róluk és látta ábrázolásukat egy könyvben. Lelki szemei előtt meglátta azt a csúfságot, amint őt kergeti, és hát ő nem törődött semmivel, futásnak eredt.

   Tényleg nem vette észre senki. Ő csak futott, ahogy a lába vitte. Közben meg üvöltött.

   Hogy hogyan került ő pár perc elteltével Roxmortsba? Ez egyelőre rejtély. Nem is figyelte, merre megy, inkább valami tudatalatti (talán Kecske Tóni) vezérelhette a húga és a nagyanyja ideiglenes lakhelyéhez.

    – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – rontott be, mire Raven és Fawn kis híján kiugrottak a bőrükből ijedtükben.

    – Severus! – kiáltott fel a nő, a fiú meg Raven karjaiba akart ugrani, de nem sikerült, mert a lány ráesett a kanapéra, Severus meg legurult róla, és a földre.

    – Ó, tököket faragtok? – kapta fel vidáman a fejét, szétnézve az asztalon.

    – Mégis mi történt? – pattant fel Raven, és felsegítette a bátyját. – Jól vagy?

    – JAJ! – sikított fel a fiú. – EGY TROLL!

   Azzal körbe-körbe kezdett szaladgálni a szobában, de Fawn megállította.

    – Milyen troll? – kérdezte.

    – TROLL VAN AZ ISKOLÁBAN! – ordította Severus egy helyben futva.

    – Tényleg? – kapta a kezét a szája elé Raven.

    – IGEN! SEGÍTSÉG!

    – Halkabban, még átjönnek a szomszédból! – szólt rá Fawn. – Mi van a többi diákkal? És Perselus?

    – Ja, azt nem tudom – nyugodott le hirtelen Severus, és vállat vont. – Csak bejött Mógus professzor, azt mondta troll, és elájult, mindenki rohant, és én is. Amúgy hogy kerültem ide? – nézett szét a szobában.

    – Te jó ég – temette az arcát a kezébe Raven. – De nem lesz bajuk, ugye?

    – A tanárok elintézik – legyintett Severus.

    – Na, te meg menj vissza – mondta Fawn. – Még azt hiszik, elkapott.

    – Mama, nem küldheted most vissza! – rázta a fejét Raven. – Biztos mindenki fedezékbe ment, és ha a bejárati csarnokban van a troll?

    – Akkor maradj itt. De küldjünk valamit Perselusnak.

    – Menjek a bagolypostához?

    – Nem, már túl késő van. Megyek én – állt fel a nő, és felkapta a kabátját. – Mindjárt itt vagyok.

   Azzal kiment a szobából.

    – De mégis hogy jöttél át? – fordult Raven Severushoz.

    – Nem tudom – vont vállat a fiú. – Lehet, hogy tudat alatt ismertem valami titkos átjárót, mert az ajtó zárva volt.

    – Majd megtanítod?

    – Hát persze – ölelte át a húgát Severus.

   Perselus éjjel eljött Severusért, és visszavitte. Még ott Ravennek és Fawnnak is elmesélte, mi történt, akik le voltak nyűgözve (ő kevésbé). Arra tényleg nem jöttek rá, hogy került Severus Roxmortsba, de nem is tudta meg senki rajtuk kívül… meg Kecske Tónin kívül, aki mindent tud. A pár óra alatt ugyanis, amit a fiúnak sikerült aludnia, beszélgetett vele.

    – Kecske Tóni! – kiáltott fel vidáman Severus, amikor a kis faházban találta magát. – Olyan ritkán találkozunk!

    – Akkor jövök, amikor úgy érzem, szükséged van rám. És ez nem azt jelenti, hogy akkor, amikor szerinted szükséged van rám.

    – Ajj – biggyesztette le a száját Severus. – Amúgy láttad, mit csináltam, ugye?

    – Persze, hogy láttam – forgatta a szemét a kecske. – Egy titkos átjárót használtál.

    – Tényleg?

    – Igen. Meg kell mondani, nem semmi tudatalatti ösztöneid vannak.

    – Ó, köszö… várj, most nem magadat dicséred?

    – Dehogynem – bólintott a kecske. – Na, ennyi idő jutott mára. Nemsokára újra találkozunk.

   A további napok átlagosan teltek, egyre közeledett a Mardekár-Griffendél kviddicsmeccs. Megbeszélték, hogy Raven és Fawn is eljön megnézni, ők is nagyon várták már, és mivel sem Ana, sem Daniel nem volt kviddicsező, még Fawn sem láthatott ilyen mérkőzést.

   Egyik óráról jövet Severust megtalálta Hóborc.

    – Severus Frey, a futóbajnok – kezdett el a fiú körül körözni a szellem, amitől ő elszédült kicsit.

    – Ó, köszönöm – vigyorgott.

   Severus igazán kedvelte Hóborcot Ravennel ellentétben, aki viszont félt tőle – már legalábbis annak alapján, amit a fiú mesélt neki róla, akármilyen lelkesen is, de ő eldöntötte, hogy elég is volt ennyi. Severusnak viszont hű barátja lett, már ha ez így mondható, a humorérzékük is eléggé hasonló volt. Tavaly együtt követtek el egy csínyt a trollfelépítésű ötödéves mardekárosok ellen, amire végül is nem jött rá senki, de ők onnantól örök barátok lettek. Mostanáig.

    – Tudod-e, hogy hogyan jutottál ki innen? – énekelte a szellem.

    – Igen, egy titkos átjárón, de nem emlékszem rá – felelte Severus.

    – Az én kis átjárócskámon.

    – Neked van átjáród? – döbbent meg Severus.

    – Persze, hogy van.

    – És megmutatod?

    – Nem-nem. Egyszeri használatos. Vége. Vége – azzal Hóborc elsuhant.

   Severus nem nagyon értette a dolgot, de ment tovább. Órák után aztán felment a szobájába, ahonnan már messziről a szobatársai buta nevetését hallotta. Aztán, amit bent meglátott, megváltoztatta az életét.

   Tanárok mellett nem olyan nagy baj az, hogy valami nem a rendes színét mutatja, még el is kapják az elkövetőt. Kivéve, ha az áldozat nem akarja. És ha az elkövető szellem. Ez esetben így volt.

   Severus ingóságai, illetve az ágya rózsaszínné változott és a pizsamáján lévőkhöz hasonló unikornisok díszítették. A szobatársak ott nevettek a megdöbbent arcú fiún.

    – Nahát, Frey! – röhögött az egyik vörös fejjel.

   De neki nem ez volt a baja. Elsötétült az arca.

    – EZT ÉN AKARTAM ELSÜTNI!


 

 

 

8. fejezet

Bosszú és kviddicsmeccs

  Severusnak szüksége volt Piton segítségére, hogy újra a normális színét és mintáját vegyék fel az ágya és a tárgyai. A fiú bosszút esküdött volt szellembarátja ellen.

   A szobatársai természetesen elterjesztették a történteket, már odalent röhögcsélt egy kisebb társaság a klubhelyiségben, mikor Piton, nyomában unokaöccsével, lesétált a lépcsőn, és észrevétlenül lépett hozzájuk.

    – Azt ajánlom, foglalkozzanak a saját dolgukkal – szólalt meg, mire a mardekáros csapat ijedtében ugrott egyet. Ritkán tapasztalhatták meg a házának tagjai Piton fenyegető auráját, ezúttal viszont pontosan ez történt. – Netán viccesnek találják, hogy Hóborcnak sikerült bejutnia a hálótermekbe? Ebben az esetben csak szólnom kell neki, és szíves-örömest jön magukhoz éjnek évadján.

   Severus lelki szemeivel örömkönnyeket hullatott.

    – De hát úgyis jó barátok! – mutatott az egyik szobatárs Severusra. A fiú most már a fejét csóválta. Próbálni győzni egy vitában Piton ellen, tudhatnák, hogy reménytelen.

    – Hóborc ellenem fordult ezzel, te szerencsétlen – szólt a fiú.

    – Látták is az illetékesek a kopogószellemet? – kérdezte Piton. A mardekárosok bólogattak. – Ha nem így van, remélem, nem kell ismertetnem, miféle büntetőmunkák vannak a tarsolyomban. Nem akarok csetepatét a saját házamban.

   Severus ismét örömkönnyeket hullatott. Arra persze számított, hogy háztársai nem hagyják békén, miután nagybátyja elmegy, sőt, azóta többen gyűltek a közelbe, hogy kiderítsék, mi ez a csoportosulás.

    – Persze, Hóborc mondta, mennyire szereti Frey az unikornisokat! – harsogta egy másik szobatárs, mikor már másodpercek teltek el a házvezető távozása óta. A társaság nevetett. – És azokkal alszik otthon!

    – Ha tudnád, hogy az unikornis szimbóluma segíti a nyugodt alvást, nem lenne most ez vicc tárgya – mondta Severus. – Ha most megbocsátotok, bosszút kell állnom Hóborcon.

   Persze a háztársai, ha nem is nyíltan, de továbbra is rajta nevettek. Hiszen végre találtak fogást rajta, gondolták. Severust persze mindez szokásához híven cseppet sem érdekelte, Hóborcot kereste, akit viszont csak pillanatokra kapott el, amikor a szellem gúnyosan nevetgélt, majd suhant is tovább.

   Az idő egyre hidegebb lett, ahogy teltek a napok, Severus pedig bent maradt a kastélyban emiatt, ugyanis nagyon nem szerette a hideget – helyette inkább a nagybátyja után szaladgált. Beletelt egy kis időbe, hogy észrevegye a sántítását – nem kérdezte, miért, de onnantól kezdve mindig a segítségére akart lenni. Aztán elbotlott a folyosón a professzor után sietve, szóval már ő is sántított.

   Severus viszonylag hamar látta újra Kecske Tónit.  

    – Ma tanáccsal jöttem – mondta a kecske. – Illetve előrejelzéssel.

    – Nahát! Mi az? – kérdezte kerek szemekkel Severus.

    – Rágódtál mostanában azon, hogy megromlott a kapcsolatotok Hóborccal, igaz?

    – Igen – fonta össze a karját maga előtt a fiú. – Azóta csak nevet rajtam, én meg mérges vagyok. Nagyon! Ezt én akartam elsütni!

    – Hát, akkor nézz magadba. És megtalálod a választ.

    – Mi? De hát…

    – Jó reggelt, Severus – köszönt el a kecske, és lassan elhomályosult.

    – DE MI AZ?! – riadt fel a fiú az ágyában, mire az összes szobatársa kiesett a sajátjából.

   Severust egész nap lefoglalta az agyalás. Nos, igen, őt Hóborc csínytevésével kapcsolatban nem az zavarta, hogy megszégyenítette, mert őt ugye nem lehet, hanem az, hogy már ő is tervezte ezt Malfoynak, csak más mintázattal. Így pedig már semmi értelme. Vissza kell adnom.

    – Na, jó, Hóborc! – kiáltott rá az egyik kihalt folyosón. A fiú már egy órája rohangált a kastélyban, hogy olyan helyen beszélhessen a szellemmel, ahol nincsenek mások. – Ha harc, hát legyen harc! Itt még nincs vége! Aminek vége van, az a barátságunk!

    – Harc-harc-harc! Támadj! – suhant el a szellem visítva. Onnantól kezdve Severus éjjel-nappal terveket gyártott, de ez egyszer kifogott rajta a dolog. Hogy lehetne egy szellemet átverni?

   Egyik folyosón sétálva is éppen agyalt, amikor Malfoyjal találta szembe magát.

    – Frey, tényleg unikornisokkal alszol? – vigyorgott rá a szőke fiú, a két csatlósa meg heherészett.

    – Igen – húzta ki magát büszkén Severus. – Az unikornisok nagyon kedves állatok. Szép álmokat hoznak.

    – Te jó ég, nem hittem, hogy a Mardekárba kerülhet egy ilyen idióta!

   Malfoy nem híresztelte, hogy Severus milyen hülye, de nem akadályozta meg semmi abban, hogy beszóljon neki, már amikor ott volt Crak és Monstro. Valamire viszont nem számított.

    – Ó, én meg azt hittem, a többi ház zászlói le fognak esni, mert te annyira sugárzol! – vigyorodott el Severus. Malfoy kicsit megütközött, mert nem talált benne semmi sértődést vagy felháborodást. – Generációk óta mardekárosok vagytok, igaz?

    – Ja, igen – döbbent meg még jobban Malfoy. – Amúgy Hóborc mondta, ezt a trükköt nekem szántad. Csak hogy tudd, engem nem lehet zavarba hozni unikornisokkal – váltott megint a magabiztos hangnemére.

    – Ezt is tudta?! – csattant fel Severus, és elrohant. Még visszakiáltott: – Tudom, hogy nálad az unikornis nem lett volna jó! Karácsony-előtti ajándéknak akartam, de így már nem poén! És sárkányok lettek volna rajta, mert gondoltam, szereted őket!

   Malfoy erre egy kicsit elvörösödött, így inkább elfordult a talpnyalóitól.

    – Te jó ég, ez egy idióta. Menjünk.

***

   Elérkezett a Mardekár-Griffendél kviddicsmeccs napja, amikor majdnem az egész iskola ott ült a lelátón. Raven és Fawn is ellátogattak ide, akik csodálkozva néztek körbe minden lépésnél, pedig nagyjából tudták, milyen a Roxfort. Piton mellett foglaltak helyet mindhárman, a tanárok közelében.

    – Nézd, Raven! – mutatott a lelátó másik oldalára Severus, ahol a griffendélesek hatalmas transzparenseket tartottak a magasba. – Harrynek nagyon jó barátai vannak!

    – De jó – mondta Raven. – Ezek szerint csak nem olyan rossz a személyisége, mint Perselus bácsi mondja…  

    – Látnád az órámon – morogta Piton. Severus és Raven ijedten néztek egymásra, ahogy mindig, ugyanis bármilyen halkan beszéltek, Piton meghallotta. Severus már kitalálta azt a teóriát is, hogy mutáns.

   Raven és Severus végigbeszélte a meccset. A lány és Fawn nem igazán szurkoltak senkinek, mert nem voltak érintettek a dologban. Illetve Raven úgy gondolta, jó lenne, ha Severus háza nyerne, de a fiú kinyilvánította, hogy a Griffendélnek szurkol mardekáros létére. Hogy Piton mit gondolt, az senkit sem érdekelt jelenleg – talán mert tudták.

    – Biztosan a Griffendél nyeri meg – mondta Severus. – A mardekáros csapat tele van trollal. Trollok.

    – De az nem baj a Mardekárnak?

    – Nem érdekel, mi a baj a Mardekárnak, ha trollok vannak a csapatban. Azt se tudják, mi a kviddics. Trollok!

   Severus tavaly és az első évében is mindig kijött minden meccsre, bár annyira nem volt nagy rajongónak mondható. Abban biztos volt, hogy ez lesz az eddigiek közül a legizgalmasabb, és Raven is, aki ezelőtt csak a bátyja beszámolói alapján képzelhetett el egy meccset, és sokkal jobban tetszett neki, mint a fejében. A két testvér remegve kapaszkodott egymásba, amikor Harry Potter és a Mardekár fogója a cikesz után suhantak, és Severus elkiáltotta magát, amikor Flint majdnem lelökte Harryt a seprűjéről.

    – TROLL!

    – Severus, halkabban – morogta Piton. – Flint kéz nélkül is kiütne téged.

    – Az lehet, de nem kap el – húzta ki magát Severus. – Én gyorsabb vagyok, ő erősebb. Kiegyenlítjük egymást.

    – Akkor ha ő a troll…

    – Én vagyok a tündér – fejezte be Raven megkezdett mondatát Severus még mindig büszkén. A lány nem pont ezt akarta mondani, de végül is nevetve ráhagyta. – Juj, megvan, mi leszek! – kapott észbe Severus. – Per bá’, lehetek kommentátor?

    – Szerintem Lee Jordan ugyanazt csinálja, mint amit te csinálnál.

    – Igaz – vont vállat Severus. – Csak én beletenném, hogy troll.

    – A mardekárosoknak már így sem vagy a szíve csücske. A múltkori után még kevésbé.

    – Nem hát, mert nem ismerik a valódi oldalamat!

   Raven egész biztos volt benne, hogy Severus valódi oldalával még kevésbé kedvelnék őt.

   Ment tovább a meccs, aztán egyszer csak az egész tömeg észrevette Harry Potter seprűjének furcsa mozdulatait.

    – Mi történik? – kerekedett el Raven szeme.

    – Nem tudja irányítani! TARTS KI! TARTS KI! – üvöltözte Severus, de senki nem figyelt rá.

    – Ne, le fog esni – kapta a szája elé a kezét Fawn.

    – Csak azt ne! – sikított Raven.

   Piton volt az egyetlen, akinek látszólag semmi hozzászólása nem volt a dologhoz, de nem is törődtek vele addig, amíg észre nem vették, hogy lángol a talárja. Több se kellett Ravennek, aki majdnem elájult ennyi izgalomtól (sosem bírta jól az ilyesmit). Piton felkiáltott, de a tűz gyorsan abbamaradt, és nem lett semmi baja. Raven és Severus látott a sorokból kiszaladni egy barna hajú lányt, ez akkor azonban még nem ütött szöget a fejükbe.  

    – Minden rendben? – kérdezte Fawn. – Mégis hogy gyulladhatott meg a talárod?

    – Semmi bajom – rázta a fejét Piton.

   Az ügyetlenkedve feltápászkodó Mógust is csak Severus vette észre, és felsegítette, miközben Raven figyelte Harry földet érését, és ő volt az első, aki felkiáltott:

    – Elkapta!

    – Aszta! A szájával? – esett le az álla Severusnak. – Potter nagyon ügyes volt, ez a trollcsapat a nyomába se ér!

    – Igaz, tehetséges a fiú – bólintott Fawn.

    – Per bá’, ha nyerni akartunk volna, engem kellett volna betenni terelőnek – mondta tovább Severus. – Mindkettőnek. Meg hajtónak. Meg fogónak.

    – Szerintem azzal nem csak magadnak ártanál testileg, de hazavágnád az egész ellenfél csapatot – mondta Piton. – Mindannyian a gyengélkedőn végeznétek. Úgy, hogy te hozzá sem értél volna egy labdához sem.

    – Lehet – vont vállat Severus. – De Frics úr örülne neki. Úgyis merényleteket tervez a diákok ellen, főleg a griffendélesek ellen. És akkor talán megengedné, hogy bemutassam Borzaskának Mrs Norrist.

    – Azt minek? – kérdezte Raven.

    – Hátha jó barátok lesznek. Borzaska elég magányos.

    – Szerintem csak túl sok neki a te társaságod.

    – Az is lehet.

   Ugyanis Severus azóta agyondédelgette a szerencsétlen kinézetű Borzaskát, aki most már még szerencsétlenebbül nézett ki.

   A kviddicspályán hatalmas volt a káosz. Raven és Fawn a meccs végeztével rögtön indultak is vissza Roxmortsba, Severus pedig inkább Pitonnal maradt és neki dumált szüntelenül, mert nem akarta a mardekárosok panaszait hallgatni.

  A fiú gratulált Harrynek következő találkozásuknál a folyosón, ugyanolyan módon, ahogy korábban is. Malfoy eközben elterjesztette, hogy a Griffendél következő fogója egy széles szájú levelibéka lesz, ami kíváncsiságot ültetett el Severusban. Szerencsére talált egy békát másnap, amivel kipróbálta, lehet-e őket fogónak nevelni, semmi eredménnyel. Aztán kiderült, hogy a béka Neville Longbottomé, aki nagyon örült neki, és hosszan mesélt Severusnak a természetéről, így már világossá vált, hogy Trevornál nem érdemes próbálkozni. Több békát sajnos nem talált Severus, úgyhogy erről a kísérletről letett, de tovább folytatta a Hóborc elleni merénylet tervezését.


 

 

 

9. fejezet

Karácsony

   Severus teljesen átlagos tanuló volt, nem érték meglepetések sem őt, sem tanárait, úgyhogy decemberig ebből a szempontból különlegesség nélkül teltek a napok. A fiú egyetlen baja az volt, hogy Kecske Tóni valamiért nem akarta meglátogatni, de végül is őt is lefoglalta az, hogy Hóborc ellen tervezzen merényletet. Sajnos még mindig nem járt sikerrel, folyamatosan dobálta ki az összegyűrt pergameneket, amiken hibás tervek szerepeltek.

   A karácsonyi szünetben a család hazautazott, Piton a Fonó sorba, Fawn, Severus és Raven pedig saját házukba. Úgy beszélték meg, karácsony három napját és a szilvesztert töltik együtt. A ház, amely egykor a testvérek szüleié volt, egy kétszintes, szép barna kunyhóra hasonlított, amely oszlopokon állt, lépcsővel lehetett feljutni a teraszra és onnan magába a lakásba. Nem volt nagy: egybenyitott konyha, étkező és nappali, kis fürdőszoba, az első szint végében a testvérek hálószobája, és egy lépcső vezetett az egyetlen második szinti helyiségbe, ahol régen Ana és Daniel aludt, most pedig Fawn. A ház viszont tágas kerttel rendelkezett, amelyben még egy halastó is helyet kapott.

   Fawn karácsony előtt és után is ment a mugli ismerőseivel találkozókra, ahová legtöbbször Severus és Raven is elkísérték, de volt olyan is, hogy ketten otthon maradtak. Ez olyasmi, amit Piton biztos nem engedett volna meg a saját házában (ugyan Ravent felelősségteljesebbnek tartotta, de ő még csak tízéves volt), mert még Severus szétszedi a házat, mondta – hiába győzködte a fiú, hogy még meg is locsolná az összes szomszéd kertjét.

   A testvérek egyébként ritkán találkozhattak az iskolán kívül velük egykorú gyerekekkel. Fawn barátainak voltak unokái, akik többségével igen jóban voltak, de kizárólag szünetekben találkoztak és varázsló mivoltuk miatt nem is levelezhettek ezen kívül. Varázslógyerekekkel pedig nem igazán ismerkedtek meg soha, merthogy Fawn sem ismerte nagyon Ana és Daniel munkahelyi barátait. A halálhírükre ők felkeresték a családot még annak idején, kinyilvánították részvétüket, de például Madam Malkinnal, Ana egykori főnökével akkor találkoztak újból, mikor Severus elsőéve megkezdése előtt betért a talárszabászatba egyenruhát venni. Volt persze néhány családi barát, akik olykor-olykor meglátogatták Freyéket, nekik viszont nem voltak Severusékkal egyidős gyerekeik – többnyire vagy sokkal kisebbek, vagy már felnőttek, így két éve a fiú is úgy ment a Roxfortba, hogy nagybátyján kívül nem ismert senkit. Szorosabb kapcsolatuk nem alakult ki tehát úgy igazán senkivel a családon kívül, de hát nem bánták, ők ott voltak egymásnak.

   Otthon közösen díszítették fel a karácsonyfát, és el is mentek ajándékokat venni. Aztán karácsony három napjára átcuccoltak a nagybácsihoz, a másik hálószobába, ahol hárman tudtak aludni. Piton házának emelete egyébként egy fokkal kevésbé volt barátságtalan, mint a földszint, bár ugyanolyan régimódi; a lenti könyvespolc mögül nyíló rejtekajtón át az étkezővel egybenyitott konyhába ért az ember, illetve egy minimalista nappaliba, és innen nyílt egy rövidke folyosó, amelyről pedig a fürdőbe, a nagybácsi szobájába és a vendégszobába lehetett jutni, plusz a végén egy kis erkélyre.

   Egyik itt töltött éjjel történt meg, hogy Severus azt álmodta, ott ülnek a kviddicsmeccsen. Harry Potternek békafeje volt és a nyelvével kapta el a cikeszt, de az, ami szöget ütött a fejébe, az a barna hajú lány volt, akit látott elszaladni a sorokból, ugyanis ő is megjelent az álomban. Severus tudta, hogy ő az, bár nem hasonlított (inkább Mógusra, mint arra a lányra), és a fiú látta leszaladni a lelátóról, egy csoport öltönyös, napszemüveges férfi közé. Ez azért lehetett, mert Severus sok maffiózós műsort nézett otthon a kis tévén, de amint a lány azt mondta, nem sikerült a merénylet, felriadt, és úgy ült fel az ágyban, mint aki karót nyelt.

    – Te jó ég! – suttogta. – Merényletet terveznek Per bá’ ellen!

   Rohant is Raven ágyához, és felkeltette a lányt.

    – Raven! Ébredj! Nagy baj van!

    – Micsoda? – riadt fel.

    – Merényletet terveznek Per bá’ ellen!

    – Mi? Kik? – ült fel az ágyban Raven rémülten.

    – Elszaladt egy lány a sorokból, a meccsen, miután kigyulladt a ruhája! Meg akarják ölni! Meg kell védenünk!

    – Jaj! – kapott az arcához a lány, aki mindig elhitte a bátyja kirohanásait. – Miért terveznének ilyet?

    – Lehet, hogy Per bá’ is tag volt, de kilépett, és félnek, hogy elmond valamit? – gondolkozott el Severus, aztán megrázta a fejét. – Mindegy, a lényeg, hogy meg kell védenünk! Gyere!

   Azzal karon ragadta Ravent, és kirohantak a hátsó udvarra, csendben, nehogy Fawn felkeljen.

    – Most mit csinálunk? – kérdezte a lány.

    – Először is lezárjuk az ablakot. Bár nem nagy, varázslók, bármi megeshet.

    – Varázslattal akarod? Nem varázsolhatsz itthon, nem?

    – Nem varázslattal, azt simán feltörnék. Ide a híres csomóm kell.

    – Híres csomó? Az, ami miatt három éve senki nem tudta kinyitni a karácsonyi ajándékait?

    – Pontosan.

   Severus felkészült volt, hozta a madzagot, és nagy nehezen, ketten felérték az ablakot, ahová a fiú rákötötte a csomót. Olyasfajta csomó volt az, amire az ember ránézett, és megfájdult a feje. Erre csak Severus volt képes, és még egy átlagos csomóoldó bűbáj sem fogott ki rajta.

    – Na, ez megvan. Már csak egy bejárat van. Őrködjünk Per bá’ szobájában.

    – Egész éjjel?

    – Igen. Lehet, hogy már ma éjjel jönnek érte!

    – De akkor mi mit csinálunk? – rémült meg még jobban Raven.

    – Nálam lesz a pálcám. Kivételes helyzet van, nem csapnak ki, mert meg akartam menteni a nagybátyámat.

    – Akkor jó.

   Piton ajtaja nyitva volt, így belopóztak, és le akartak ülni az ágy elé, de ekkor egy hang hallatszott.

    – Menjetek aludni.

   Egyértelműen a nagybácsi hangja volt, de a két testvér nagyon megijedt.

    – Ki volt ez? – suttogta rémülten Severus, és kihúzta a pálcáját a pizsamája zsebéből.

    – Menjetek aludni – ismételte Piton az ágyban fekve.

    – Ez Perselus bácsi – mondta Raven.

    – De nem is mozgott a szája! – mutatott rá Severus.

    – Menjetek aludni.

   Sötét volt ugyan, de már ki tudták venni a háton fekvő Piton alakját, és mindketten úgy látták, hogy nem mozog a szája. Még csak a szeme sem volt nyitva.

    – Ez Dumbledore-trükk – súgta Severus. – Futás!

   Így történt, hogy mindketten hátukat a falnak vetve ültek Piton ajtaja mellett, éberen, de aztán el is aludtak, Raven Severus ölében, a fiú meg az ajtó elé dőlve. A lány ébredt fel előbb reggel, és kinyújtózott. Jaj, elaludtunk! Nem, csak észrevettük volna…

    – Hát ti mit kerestek itt? – döbbent meg Fawn, amikor kilépett a hálószobából.

    – Őrködünk – felelte Raven, és elmesélte, mi történt. Severus közben horkolva aludt mellette.

    – Ugyan már! – rázta a fejét Fawn. – Senki nem akarja levadászni Perselust.

    – Arról tudnék – nyitotta ki hirtelen az ajtót a férfi, ennek következtében pedig Severus feje óriásit koppant.

    – Severus! – kapta a kezét a szája elé Raven és Fawn egyszerre. Piton a cikázó szemű fiú fölé hajolt.

    – Tisztán látsz engem?

    – Fény… fény…

    – Jaj, ne! – sikított Raven.

    – Kecske Tóni… angyalszárnyad van?

    – Semmi baja – állt fel Piton, és kiment a konyhába.

   Most, hogy ilyen módon indult karácsony reggele, közösen bontottak ajándékot. Piton zoknit és egy halom édességet kapott Dumbledore-tól az egész családnak címezve – utóbbit persze a gyerekek fogyasztották el. Raventől és Fawntól egy-egy könyvet kapott, bájitalok és sötét varázslatok témában, amit igen nehéz volt beszerezni, mert listát kellett készíteniük a professzor könyveiről, és csak három óra fáradhatatlan keresgélés árán találtak olyat, ami még nem volt neki. Severustól pedig egy festményt kapott, amin a fiú már szünet eleje óta dolgozott, és a férfi szerepelt rajta, amint a Roxfort új sötét varázslatok kivédése tanárként ünnepli. Raven felfedezett egy nem is annyira bujkáló mosolyt Piton szája sarkában. A szokásos hangnemével megköszönte mindenkinek, Dumbledore-nak is írt levelet, és ez elég volt – mindenki tudta, hogy ő így örül.

   Fawn Pitontól és Raventől regényeket kapott, amikre már régóta vágyott, Severustól pedig szintén egy festményt, amelyet megkönnyezett, ugyanis a teljes család, még az elhunyt tagok is szerepeltek rajta. Severus valójában tudott egész szép rajzokat készíteni, amennyiben volt előtte minta: itt például az arcokat fotók alapján csinálta, a testtartásokhoz pedig Raven állt neki modellt, illetve ha Pitont el tudta kapni egy alkalmasnak tűnő, úgy fél óráig mozdulatlan pillanatban, akkor őt is felhasználta a művéhez. Igazából csak a fiú emlékezetével voltak problémák – akkor minden kijött a rajzokból, csak az nem, amit akart. Mondjuk ő ezt nem érzékelte.

   Severus izgatottan bontotta ki a három csomagot. Nem volt iskolatársa, aki megajándékozta volna, de Dumbledore édességeinek mindig örült. Mivel leginkább ruhákra vágyott, Pitontól új, zöld pizsamát kapott bojtokkal (amiért furán nézhettek rá az üzletben), Fawntól pedig az elképzeléseinek megfelelőt, zöld, kötött pulóvert a hátulján a Mardekár kígyójával, elején pedig az ezüst felirattal: „Szeretlek, házvezetőm, Per’ bá!”

    – Ezt hol tervezted hordani? – kérdezte Piton.

    – Ó, csak itthon – vigyorgott Severus.

   A fiú Raventől egy humorkönyvet kapott, aminek különösen örült, és mindenkit megölelt az ajándékokért (Piton annyira nem volt oda érte látszólag, de ez persze nem érdekelte Severust).

   Már csak Raven volt hátra, aki Pitontól megörökölt hat, haladó bájitalos könyvet, amiket szabadidejében nagyon szeretett olvasgatni – Piton valószínűleg várta már, hogy egy normális rokona a Roxfortban megkezdje tanulmányait. Fawntól regényt kapott (Severuson kívül mindenki könyvmoly a családban), Severustól pedig ismét festményt, amin a lány beosztása van, de még nem lehet tudni, melyik házba kerül.

   Ezután következett Fawn nagy karácsonyi reggelije, ami után Raven teljesen elfáradt, annyit evett, de Severus egyszerűen nem akarta abbahagyni, Fawnnak úgy kellett elhurcolnia az asztaltól, és leültetnie tévét nézni.

   Mikor két ünnep között ismét otthon volt a hármas, jöttek még karácsonyi ajándékok Fawn mugli ismerőseitől, és a nő születésnapjára, december 27-ére, amire Severustól ismét festményt kapott, Raven és Piton pedig együtt vettek egy jó vastag receptkönyvet, és még aznap kipróbálta a lány és nagymamája a legelsőket. Ezzel elérték, hogy Severus összenyálazza a konyhát.

   A szünet további napjai átlagosan teltek, néhányszor Severus botlásaival, és szokás szerint ismét előadásokat tartott, Ravent is bevonva.


 

 

 

10. fejezet

Születésnapok és terelőütők

   Január elején újra megtelt a Roxfort, és folytatódtak a tanórák. Severus első dolga volt, hogy szóban is megköszönje Dumbledore-nak az ajándékot a saját és Raven nevében is, aztán azon volt, mit adjon Pitonnak születésnapjára.

    – Per bá’, már harminckét éves leszel? – szólította meg Pitont a tanári szobában.

    – Igen – morogta Piton, miközben írt valamit.

    – Hű, az már öreg.

   Piton erre nem reagált.

    – Nem is tudom, hogy fogok én kinézni harminckét évesen… és vajon mit fogok dolgozni?

    – Ha így haladsz, rám fogsz hasonlítani, és semmiféle munkád nem lesz.

    – Ó! – csillant fel Severus szeme. – Az első jó! A második nem annyira.

   Ravennel sürgős leveleket váltottak, és nagy nehezen kitalálták az ajándékot. Piton pedig ismét nem tört ki örömkönnyekben.

   Severus úgy döntött, feldíszíti nagybátyja szobáját lufikkal és „Boldog születésnapot” zászlókkal, de mind sötétzöld volt, hogy passzoljon a szürke helyiséghez. Raven és Fawn bevásároltak mindent, amit Roxmortsban lehetett kapni, és egy tanár hasznára válhat: pennát, pergament, újabb könyveket (találtak még, ami nem volt meg a professzornak, nagy nehezen), Severus ismét festett (ezúttal Piton már igazgató), meg új talárt is csomagoltak, így a fiú elbújhatott a temérdek kis doboz között. Aztán Piton benyitott. Semmi reakció.

    – Boldog születésnapot! – ugrott ki Severus a csomagok közül, csakhogy megcsúszott, és elhasalt.

    – Köszönöm – mondta Piton.

    – Per bá’, ne már! – emelte fel a fejét Severus. – Egy kicsit több lelkesedést! Na, bontsd ki az ajándékaidat!

   Nem mintha az ajándékok miatt több lelkesedést mutatott volna a férfi. Severus ott izgult, de csak még egy köszönömöt ért, és Piton megkérte, hogy köszönje meg a nevében Ravennek és Fawnnak is. Severus, mielőtt elment volna házi feladatot írni, még megölelte a nagybátyját, aztán rohant is ki. Az ajtót meg nyitva hagyta, így Piton ismét morgással állt fel, hogy becsukja.

   A január úgy telt el, hogy Severus folytatta a merénylet tervezését Hóborc ellen. Már többet eszelt ki, mint kellett volna: megpróbálta eltalálni vizes lufival, tökös derelyével, hógolyókkal, hóemberrel, a végén már könyvekkel is dobálta egy elhagyatott folyosón, sőt, nekivágott egy páncélt is, de semmi eredménnyel. És nem az volt a baj, hogy átment rajta. Hanem hogy nem ment át rajta, mert Severus annyira bénán célzott.

    – Engem sohasohase kapsz el! – vihogott Hóborc, ahogy tovaszállt.

   A fiú amúgy ezekkel a merényletekkel mindig nagy zajt csinált, de olyan gyorsan elillant ő is, hogy nem tudták elkapni. Mellesleg baja nem származott senkinek, és még vissza is pakolta a szétdobált tárgyakat, a tökös derelyét meg éjszaka letakarította a falról – így újra előkerült a téma, miszerint új kopogószellem van a Roxfortban.

    – Severus – szólította meg egyik nap a magányosan sétáló fiút Piton a folyosón.

    – Á, Per bá’! – csillant fel Severus szeme.

    – Meg akartam kérdezni, hogy tudsz-e valamit arról az állítólagos kopogószellemről, akiről ismét annyian beszélnek.

    – Csak a hugrabugosok terjesztették el, hogy kopogószellem. Amúgy meg én vagyok – húzta ki magát büszkén Severus.

    – Kopogó, kopogó, soha el nem találsz! – hallatszott Hóborc hangja, ahogy elsuhant mellettük.

    – HÓBORC! – visított fel Severus, majd kikapta a táskájából a könyveket, és elkezdte nekidobálni.

    – Állítsd le magad – morogta Piton, és megfogta Severust a grabancánál, mielőtt a fiú még a talárját is Hóborc után dobná. – Mi is van a kopogószellemmel?

    – Hóborc elvette az ötletemet. Én csak megbosszulom – mondta Severus, miközben összeszedte a tanszereit.

    – Megtennéd, hogy nem így teszed?

    – Kapok pontlevonást, ha kiderül, hogy én vagyok?

    – Tőlem nem. De ha kárt teszel másban, akkor kaphatsz, és még büntetőmunkát is a tetejébe.

    – És ha griffendéles lennék?

    – Ilyesmi még Potter fejéből se pattanhatna ki.

    – Köszönöm, Per bá’ – húzta el a száját Severus, majd legyintett. – Sose vesztettem még pontot, az se most lesz. Valami mást kéne kitalálnom… nincs olyan bájital, ami hatna szellemekre?

    – Nincsen.  

    – Ó – hajtotta le a fejét Severus. – Na, majd mást – azzal elsétált.

   Január végén egyik éjszaka találkozott Kecske Tónival.

    – Á, Tóni! – vigyorodott el, és megölelte a kecskét.

    – Üdvözöllek.

    – Rég találkoztunk! Vicces dolgok történnek velem mostanában.

    – Tudom, tudom… fekete ruhás emberek, mi? – sóhajtott a kecske.

    – Igen! Na, ma miről fogunk beszélgetni?

    – Mint mindig, neked próbálok segíteni.

    – Ó, arra nagy szükségem van. Tényleg, neked mikor van a születésnapod?

    – Nem igazán számoljuk, mivel az életünknek csak akkor van vége, ha az összes emberi kapcsolatunk elhagyta már ezt a világot. Tacitusz nagyapámnak például biztosan sok van még hátra, pedig nagyon öreg – hiszen összesen hét ember álmaiban jelent meg pályafutása során, és a legfiatalabb éppen csak a hatvanas évei elejét kezdi taposni.

    – Tyű. És az a plüsskecske mennyi idős? Mennyi ideje léteztek?

    – Azt sem számoljuk… van egy nagyon hosszú családfa, de még soha, senki sem ért a végére… könnyebb lett volna, ha lett volna naptár abban a nyomorult boltban.

    – Tényleg! – kapott észbe Severus. – Mi van, ha történik valami a plüsskecskével? Eltűntök? Ugye nem?

    – De, valószínűleg, illetve tovább élnénk, de amíg nem készül egy ugyanolyan mágikus plüssállat, nem tudnánk kapcsolatba kerülni emberekkel.

    – Te jó ég! – kapott most az arcához Severus. – Akkor nem kéne elhoznom?

    – Egy féleszűnek se jutna eszébe tönkretenni, mivel az emberek nagy része észre se veszi, a másik része meg nem talál minket olyan idegesítő társaságnak, hogy tönkrevágja a plüsst. Illetve, még nem volt rá példa, hogy annyira utált volna valaki minket, esetleg csak az elején furcsának találta a dolgot.

    – Á, akkor jó – sóhajtott a fiú. – Tudod, én nagyon szeretem a december-január-februárt. Mindenkinek születésnapja van ilyenkor.

    – Tudom, már csak a húgod van hátra. Neki mit adsz?

    – Ó, szerintem megint festek. Rájöttem, hogy egész jó vagyok benne, már ha képről csinálom. Neki majd tartok egy előadást is. Már terveztem a díszleteket, a kedvenc könyvéből lesz.

    – És ezek mellett még a tanulással is tudsz foglalkozni? – kérdezte Tóni.

    – Hát persze! Nem romlottak a jegyeim. Olyan vagyok, mint eddig.

    – Akkor rendben. A Hóborc elleni merényleteid viszont nem sikerültek.

    – Hát, nem. Körbekérdezem majd a többi tanárt.

    – Na és mi lenne, ha szellemeket kérdeznél meg?

    – Hát ez nagyon jó ötlet! – ugrott fel Severus. – Tényleg, a Véres Báró! Habár, nem akarom megfélemlíteni Hóborcot, de másra a Bárót nem fogom tudni rávenni.

    – Mindenesetre ez egy jó kiindulási pont, nem?

    – Igen! Köszönöm, Tóni! – azzal még egyszer megölelte a kecskét.

   Severusnak azonban egy kicsit el kellett halasztania a szellemek hajkurászását, mert február elején elment az összes szabadideje az előadása tervezésével. Jól haladt, de tökéleteset akart a húgának. Február 15-e pont egy roxmortsi hétvégére esett, így a legjobb időben adhatta elő, és Piton is megnézte, mivel nem róla szólt. Raven egyenesen odavolt az ajándékokért és főleg az előadásért, Fawnnak is nagyon tetszett, meg valószínűleg a nagybácsinak is, csak ő nem mutatta ki.

   Nemsokára a család újra összegyűlt a Griffendél-Hugrabug meccsen, ugyanis Piton vezette a mérkőzést. Piton amúgy mostanában feltűnően sokat panaszkodott a többieknek Harry Potterről, és a meccsen sem volt túl jó hangulatban, „pedig” Severus a lelátóról buzdította.

    – De ezt nem értem, Perselus bácsi nem is játékos – mondta Raven.

    – Attól még szurkolhatok – vont vállat Severus. A hangja amúgy teljesen elvegyült a tömegben, de Piton valószínűleg hallotta – elvégre mindent hall. – Azt figyeld! Malfoy eltűnt!

   Beletelt kis időbe, mire észrevették, hogy verekednek. Malfoyék nem messze ültek.

    – Mi történik ott? – kérdezte Fawn.

    – Elsősök – mondta Severus. – Az ott Ronald Weasley, Harry barátja. Ja, Malfoy nyíltan utálja Weasleyéket…

    – De hát miért?

    – Mert aranyvérű létükre elég szegények és semmi bajuk a muglikkal. És persze nem is olyan beképzeltek.

    – Szóval az aranyvér sem mentség mindig – mondta Raven.

     – Borzasztó ez a megkülönböztetés – csóválta a fejét Fawn.

   A meccs már nem tartott sokáig. Raven és Severus fogadtak, a lány szavazott a hugrabugosokra, a fiú pedig a griffendélesekre, és ő is nyerte meg a fogadást, így a következő hétvégén kapott egy nagy adag Mindenízű Drazsét, amit természetesen megosztottak. A meccs után persze Piton nem volt annyira boldog, mint ők, de ez most nem nagyon érdekelte őket. Mint általában.

    – Aszta, Potter tényleg nagyon jó! – mondta Raven. – Öt perc, hihetetlen!

    – Hát ha a trollok ellen lettek volna, lemegy ez fél perc alatt is…

   Raven és Fawn visszatértek Roxmortsba, még amikor tomboltak a pályán a szurkolók. Severus másnap amellett, hogy gratulált Harrynek a folyosón, megnézte a mardekárosok edzését – ha már amúgy hivatalosan terelőtartalék volt, de nem engedték itt sem játszani –, és nem csodálkozott, hogy az utolsó meccsüket elveszítették. Per bá’nak látnia kéne ezeket a trollokat. Meccsen komolyabbak. De itt… trollok. Nagyon.

   Az edzés után indult volna vissza a klubhelyiségbe, de megállította az egyik terelő, nem mellesleg Severus szobatársa, aki még nem öltözött vissza az iskolai talárjába. Még az ütő is a kezében volt.

    – Hé, Frey!

    – Tessék? – fordult vissza a fiú.

    – Tegnap a családodat láttam veled?

    – Igen, ők voltak – bólintott.

    – Komolyan? – nevetett fel a terelő. – Azt hittem, csak idetévedtek.

    – Nem, ők a nagymamám és a húgom voltak. Mi ezen a vicces?

    – Csak annyi, hogy nem ilyesmire számítottam. Anyám ismerte az apádat, a hollóhátas Daniel Freyt – vigyorodott el a terelő, mire a többi játékos gúnyosan nevetni kezdett. – Mindig okoskodott, azt hitte, mindent jobban tud, pont, mint te! Meg persze anyám szentül meg van győződve róla, hogy a nagyanyád mugli, de legalább kvibli! Milyen szégyen lehetett Pitonnak, hogy a húga aljanéphez ment hozzá! A nagyanyja seprűvel törli fel a koszt a repülés helyett! – fordult a játékosokhoz.

   Severus nem reagált semmit, rezzenéstelen arccal hallgatta. Ilyenkor nagyon tudott hasonlítani Pitonra, de a fiúk nem ijedtek meg.

    – Tetszik az ütőd – vándorolt Severus tekintete a kviddicseszközre. – Megnézhetem?

    – Mi? – döbbent meg a játékos, de akkor már nem is volt nála az ütő, mert Severus kikapta a kezéből, és püfölni kezdte vele.

    – APÁM ISKOLAELSŐ VOLT, TE TROLLIVADÉK! PER BÁ’ MEG OTT SE VOLT AZ ESKÜVŐN, TI FURKÁSZOK! ANYÁM MEG A NŐVÉRE VOLT, IGEN, TE TÖKÖS DERELYÉVEL TÖRÜLKÖZŐ… TÚLFEJLŐDÖTT TROLL! NAGYANYÁM MEG NEM TUD SEPERNI, MERT FÁJ A HÁTA, TROLLVŐLEGÉNYEK!

   Arra senki nem számított, hogy Severust ennyire ki lehet hozni a sodrából. Egymaga úgy elverte a kviddicscsapatot visítás közben, hogy azok lányos sikolyokkal rohantak a kastély felé.

    – Megmondunk az igazgatónak! – üvöltötték.

    – DUMBLI MUGLIBARÁT, TE HÁNYÁSÍZŰ DRAZSÉ! – rohant utánuk a fiú az ütővel hadonászva. – SOHA TÖBBÉ NE GYERTEK A KÖZELEMBE ÜTÉSRE ALKALMAS ESZKÖZZEL, TI NEVILLE LONGBOTTOM BÉKÁI!

   Severus lihegve állt meg, és hagyta, hadd fussanak csak a mardekárosok. Malfoy ekkor volt életében a legbátrabb. Soha többé. Tegnap úgyis jól elverték.

    – Komolyan mugli a nagyanyád? – szólalt meg Severus mögül. A fiú a feje mellé emelte a terelőütőt, és olyan arccal fordult meg, mintha már félig megették volna a zombik. A három mardekárosnak több se kellett. Rohantak, mint az őrültek.

    – JOBBAN REPÜL SEPRŰN, MINT TE, TE TEJFÖLÖS TÉSZTA KÉT ELRONTOTT CSOKISSÜTIVEL!


 

 

 

11. fejezet

Severus, az őrült mardekáros

   Severus külsejével vívta ki magának elsősorban a háztársai csúfolódását, amiről ő tudott, de nem érdekelte. Semmiféle csúfolódás nem érdekelte, kivéve, amikor előtte sértegették a családját – az az egyetlen téma, amire ugrik. Meg talán Kecske Tóni.

   Lényeg, ami lényeg, amikor eddig beszólt neki olyan, akivel nem volt például Malfoyhoz hasonló viszonyban, azzal teljesen ridegen viselkedett. Malfoynak már mutatott valamit a valódi énjéből, vele kedves volt eddig, de most már senki sem, még Malfoy sem mert hozzászólni, annyira rettegtek tőle, pedig a kviddicsjátékosok elterjesztették, hogy a nagyanyja mugli vagy kvibli lehet. Ugyan erről maguk között suttogtak, nyíltan már nem mertek, és igazából nem is nagyon vette komolyan a többség, csak ürügyként használták a gúnyolódásra. Severus ismét örömkönnyeket hullatott, mikor Piton jól lehordta a társaságot, hogy “Megkérem a házam színvonalának alját sem elérő tanulókat, akiket csak szégyenkezve tudok mardekárosnak nevezni, hogy ne állítsanak olyat, amire semmi bizonyítékuk nincs!”. Ezzel legalább a gúnyolódóknak lejött, hogy Freyékkel nem érdemes foglalkozni, mert Piton személyes sérelemnek fogja venni, az pedig már tényleg veszélyes kategória. Na, persze igencsak szerették volna, ha Severus legalább büntetőmunkát kap, csakhogy ő tulajdonképpen hobbiszinten végezte azt, amit Piton büntetőmunkának szokott kiadni.

   Minderre rátett még egy lapáttal, hogy valahányszor őt bámuló vagy összesúgó diákokat pillantott meg a fiú, felvette a “csúnya nézését”. A nyílt csúfolódások így teljes mértékben megszűntek, bár Severus hallotta őket arról beszélni, elmebetegség miatt a Mungóba kellene szállítani. Az, ha őt piszkálták, nem érdekelte, de ha a családjáról meghallott volna még valamit, biztosan nekik rohan. Még ha nagybátyja meg is védte, ezzel leírta magát egy életre a mardekárosok előtt, tudták, hogy Piton unokaöccse nem az a hidegvérű, gőgös vézna fiú.

    – Severus, alaposan felforgattad ezt az évet, hogy úgy mondjam – foglalta össze Piton, amikor mindketten Raven és Fawn lakásában voltak a roxmortsi hétvégén. A lány és a nagymama teljesen ámulva hallgattak mindent, Fawn még a szája elé is kapta a kezét. – A mardekárosok fogást kerestek rajtad, hát megtalálták, mikor Hóborc bement a hálótermedbe. Most pedig el is verted őket egyedül egy kviddicsütővel.

    – Majd megtanulják ebből, hogy velem nem lehet packázni – húzta ki magát a fiú. Piton a homlokára csapott.

    – Nem így értettem. Vigyáznod kell, Severus. Mardekáros vagy te is, tudnod kell, hogy ott fognak ütni, ahol érnek.

    – Nem probléma – legyintett a fiú. – Még az első évem előtt megtanítottál pár védővarázslatra, és profi vagyok belőle!

    – Azt próbálom mondani, Severus, hogy óvatosabbnak kellene lenned. Magad miatt mondom.

   Severusnak erre hirtelen eltorzult az arca, olyan szokatlan képet mutatott, hogy mind a szája, mind a két szeme lefelé konyult.

    – Jaj, Per bá’… annyira szeretlek!

    – Severus, ezzel az ábrázattal jelentkezhetnél a következő évi halloweeni műsorba.

   Raven és Fawn felnevettek.

    – Jaj, de Per bá’! – kapott észbe Severus, és már rendezte arcizmait. – Neked nem baj ez, ugye? Jaj, bajt okoztam neked? – fogta a fejét Severus.

    – Csak nem – mondta Raven Pitonra nézve. – Perselus bácsi elég tekintélyes ahhoz, nem?

    – Per bá’-t nem szidták, és amúgy jól gondolták, hogy nem volt jó kapcsolatuk anyával. De persze azt szerintem senki nem hitte el, mikor a szobatársaim megpróbálták elterjeszteni, hogy apa nem varázsló származású.

    – De mégis hogy voltál képes… hogy verted el az egész csapatot? Megsérültek? – kérdezte Fawn, aki eddig szóhoz sem jutott a döbbenettől.

    – Ja, az a legjobb az egészben! – bólogatott Severus.

    – A kviddicsjátékosok betódultak a gyengélkedőre, hogy „őket szétverték, és azonnal hívják a tanárok Piton professzort, mert megkergült az unokaöccse és a Szent Mungóba kell szállítani” – mondta Piton. – Egészen addig, amíg Madam Pomfrey meg nem állapította, hogy színjáték az egész, semmi bajuk nincsen, még csak nem is lehettek fájdalmaik, mert Severus nem ütött nagyot, csupán rájuk ijesztett. Az egészet végignéztem a lelátóról.

    – Komolyan?! – lepődött meg a fiú. – Észre se vettelek. Hmm… szerinted vigyek nekik virágot? – tűnődött. – Meg csokit?

    – Ahogy gondolod.

    – És amúgy nem is lesz levonás senkitől?

    – A saját házától? – nevetett Fawn.

    – Ja, tényleg.

    – Mindenesetre meghallgattam a kviddicscsapatot, de tudom, hogy hazudnak, hiszen ott voltam – mondta Piton. Természetesen a gyengélkedőn is leszidta a játékosokat, burkoltan, mert Severust bántották, és nyíltan, mert nem akart balhét a házában.

    – Akkor állítsd ki őket! Átveszem a helyüket.

    – Azt nem, de nagyon kemény edzésben lesz részük. Kidolgozhatod az edzéstervet.

    – Tök jó! – vigyorodott el Severus. – De azért kapnak virágot.

   Raven csak hallgatott. Ő valójában túl sokat is gondolkozott a roxforti dolgokon, különösen zavarta ez az egész a Mardekárral. Oda akart kerülni Severus miatt, de félt is tőle, elrettentőnek találta az ottaniakat.

   Hogy a mardekárosok már megszólalni se merjenek a közelében (habár nem ez volt a célja), virágot vitt mindenki szobájába, és vérre hasonlító tintával felírta egy kis cetlire: „Sose merd többé szóba hozni a családomat…”. Onnantól kezdve síri csend volt. Piton professzor tekintélye, ahogy Severus is mondta, nem változott, a fiút viszont már nem gőgösnek tartották, hanem elmebetegnek. És csak a kviddicscsapat volt olyan bátor akkor, hogy azt higgyék, a professzor az ő pártjukat fogja fogni. Severus szavaival élve, az agyukat is trolloktól örökölték, és ez abszolút igaz volt a felsőbb éves mardekárosok kilencven százalékára. A fiúnak csak rá kellett néznie valakire, az már futott is, mint az őrült.

   Teltek a napok, Severus továbbra is rátámadt Hóborcra a kihalt folyosókon, ahol pedig volt más is, hozzá sem szólt. Ez már másoknak is felkeltette a figyelmét, ugyanis a szellem és a fiú gyakran szóba elegyedtek ezelőtt, Severus pedig már vele is lekezelően viselkedett. Persze, megtudni sem akarták az okát.

   Emellett a fiú kezdett kicsit belegabalyodni a tanulnivalókba. Sok volt még hátra a vizsgákig, de neki több tantárgyból is tanulnia kellett. Azért persze nem tartotta túl megerőltetőnek, csak volt, hogy azt álmodta, varázsló koboldok rendeztek felkelést a jósok ellen, és egész idő alatt Severus jegyzeteit mondogatták. A húsvéti szünet is gyorsan eltelt, Severus ezalatt aztán tényleg belehúzott a tanulásba, de nem kívánta társaságban tölteni az időt, ezért a nagybátyja szobáját használta. Többször is be akart lopakodni még akkor, amikor a professzor aludt, de ezt sosem sikerült megvalósítania, még akkor sem, amikor reggel fél ötkor ment be: Piton ott ült az asztalánál, és írt valamit, mint mindig.

   Az idő aztán egyre szebb lett, így Severus már le is telepedhetett a tó mellett, és az óriáspolipnak mondta fel a tanulnivalót, aki ilyenkor kidugta a fejét a vízből.

   A sok tanulnivalóval együtt – habár a mardekárosokra nem volt jellemző, hogy mindenüket beleadják – már kicsit elfelejtődött Severus, és ő sem nézett senkire gyilkos pillantásokkal. Sőt, Malfoy még hamarabb visszanyerte a magabiztosságát, látszólag nagyon örült valaminek, de csak az évfolyamtársaival osztotta meg. Severus azért megpróbálta megtudakolni, a fiú pedig azzal hagyta ott, hogy „semmi közöd”, azaz ő kezdte el a „feloldódást”.

   Szóval, nem is derült ki, Malfoy minek örült annyira, csak az, hogy minek nem örült: Piton elmesélte Severusnak, Ravennek és Fawnnak, hogy Malfoy büntetést kapott, amiért kint volt a folyosón éjszaka – mentségnek azt hozta fel, hogy Harry Potter egy sárkánnyal érkezett volna oda, csak hát ez nem volt elég, húsz pontot le is vontak a háztól. Ez Pitonnak annyira nem volt kellemes, az viszont annál inkább, hogy nem sokkal később valóban elfogták Harry Pottert és egy griffendéles társát, és persze nekik is járt a pontlevonás. Szegény Harrynek ezután tényleg nem kedvezett semmi az iskolában. Severus egyszer odament hozzá, amikor Ron Weasley is vele volt, és mondta, hogy ne aggódjon, vele is ugyanez volt, nemsokára már senki nem fog rá emlékezni. Vagy maximum csak csendesen félni fognak tőle, ha visz virágot a szobájukba. A fiú ebből nem sokat értett, és meg sem kérdezhette, mert Severus, mint mindig, azonnal elhúzta a csíkot.

    – Hű, mik történnek ott éjszaka – ámuldozott Fawn.

   Severusnak ez megadta az ötletet: éjjel támad Hóborcra.

   Aznap meg is tette. Körbefutotta a szellemmel majdnem az egész iskolát, de meglepő módon nem kapták el, pedig enyhén szólva majdnem az elejétől a nyomában volt Frics és Mrs Norris. A futóversenyt tehát Hóborc nyerte meg, de a fiú nem akarta beérni ennyivel. Új terv kell, gondolta, és neki is állt volna kidolgozni ott a klubhelyiség közepén, csakhogy elaludt.


 

 

 

12. fejezet

Mégsem-lopott ötletek

   Severusnak május 28-án volt a tizennegyedik születésnapja, Fawn és Raven pedig zártkörű bulit rendeztek neki a lakásukban. Főleg ruhákat kapott, aminek nagyon örült, Raven viszonozta a festményt és tervrajzot készített a Hóborc elleni merénylethez. De a legnagyobb ajándék, hogy végre kaphatott egy saját seprűt, így tudott otthon is gyakorolni a jövő évi válogatásra… gondolta ő. Ugyanis a szomszédok előtt nem valami jó ötlet repkedni, de majd keresnek egy helyet.

   Raven és Fawn sok csokit küldtek neki, és sok sikert kívántak a vizsgákra, amik már vészesen közeledtek, mindenki, illetve szinte majdnem mindenki őrületig tanult. Severust már így köszöntötte Kecske Tóni:

    – Te jó ég, Severus, tudod, milyen nehezen értelek el? Át kellett verekednem magamat a fejedben lévő jegyzeteken!

   Úgyhogy Severus már csak aludt, tanult és evett, Hóborcot szinte elfelejtette – csak akkor jutott eszébe, amikor a szellem gúnyos dalokat énekelgetve elsuhant mellette, de na, akkor aztán mindent nekidobált.

   Malfoy mostanában erős hangulatingadozásban szenvedett, ugyanis sikított róla, hogy borzalmasan fél valamitől. Ez ugyan hamar elmúlt, de észrevehető volt rajta, meg persze nem osztotta meg senkivel – még annak a felajánlására sem, hogy sírhat Severus vállán, meglepő módon. A következő héten már minden visszatért a rendes kerékvágásba – már abban az értelemben, hogy megkezdődtek a vizsgák. Borzasztóan meleg is volt, úgyhogy minden egyes vizsga után Severus rohant, hogy megmártózzon a tóban. Persze ott, ahol senki sem látja. A vizsgákat amúgy nem érezte nagy nehézségnek, nem állította, hogy a bájitaltanon és a sötét varázslatok kivédésén kívül minden tökéletesen ment, de lényegében gond nélkül átcsusszant rajta.

   Az utóbbi idő egyébként nagyon zavartalan volt abból a szempontból, hogy Severus életében először nem panaszkodott a mardekárosokra, merthogy azok most már szabályosan levegőnek nézték. A vizsgákig legmélyebb álmaiban háromszor találkozott Kecske Tónival, akivel kiagyalták a tervet Hóborc ellen. Illetve…

    – Kilopózom megint éjjel…

    – Severus, ezt már sokszor tetted, nem kéne…

    – … és akkor amikor meglátom, mögé lopózom, és elkapom!

    – De Severus, ő egy…

    – Ez lesz az! És akkor pedig…

    – Severus – fogta a fejét a kecske sóhajtva. – Teljesen kiment a fejedből, amit mondtam, szellemektől próbálj tanácsot kérni, erre most meg sem hallod, amit mondok…

   Az utolsó vizsga utáni késő éjjel aztán a fiú tényleg kiment a klubhelyiségből és a folyosókon kereste Hóborcot. Ez jóformán lehetetlennek tűnt a hatalmas Roxfortban, de Severusnak különleges érzéke volt a szellembarátja megtalálásához, és ez most sem történt másképp: hirtelen meglátta egy elágazásnál suhanni Hóborcot, de úgy, mint akit kergetnek.

    – HÓBORC! – üvöltött fel, és rohant. A szellem mintha tényleg megijedt volna, azonban ahogy meglátta Severust, nagy vigyorral a képén suhant is tovább. Neki nem volt baj a szemben lévő fal, Severus viszont, aki már készült rávetni magát, telibe találta.

    – A kis Piton át akart menni a falon – dalolta Hóborc mellette. Severus azonnal felpattant.

    – Ezzel még nincs vége! Elloptad az ötletem, ezért megfizetsz!

   A szellem kezében ott volt egy köteg vízzel töltött lufi, és dobni készült, de erre megállt.

    – Hoooogy? Milyen ötlet?

    – He…? Mármint… – bizonytalanodott el Severus. – Hát az, hogy sárkányokat akartam varázsolni Draco ágyneműjére, de te megtetted az enyémmel!

    – Ja, hogy aaaz – csóválta a fejét a szellem, és csípőre tette a kezét. Persze így már nem tudta fogni a vizes lufikat, így azok leestek, és a kiloccsanó víz is telibe találta Severust. – Arról nem tudtam, hogy te is ezt akartad csinálni. Én nyáron találtam ki. Arra gondoltam, megleplek, mert úgyis olyan jó barátok vagyunk.

    – Mi… – Severus egy darabig nem is tudta, mit mondjon. – De… de akkor… ez azt jelenti, hogy én loptam tőled!

    – Nem tudom – vont vállat Hóborc.

    – SAJNÁLOM! – ordított fel Severus, és megpróbálta megölelni Hóborcot, de túlszaladt rajta, és hasra esett. – BOCSÁNAT! Azt hittem, azt hittem, saját ötlet – temette a kezébe az arcát.

    – Egyfelé jár az aaaaagyunk – kántálta Hóborc, mire Severus azonnal abbahagyta a szomorkodást.

    – Erről olvastam… de hát akkor mi… lelki társak vagyunk! – ugrott fel vidáman.

    – Lelki társak! – ugrándozott Hóborc, és ekkor egy halom konfetti hullott Severus fejére a plafonból.

    – Hé! Ez mi?
    – Régi trükk, csak sosem használtam – legyintett a szellem.

    – Mi? Várjunk csak, ez… ezt én találtam ki! – pattant fel Severus.

    – Én már sokkal régebb óta kitaláltam. Még itt se voltál – húzta fel az orrát Hóborc.

    – Hát akkor… mi tényleg lelki társak vagyunk! – vigyorgott Severus.

    – Lelki társak! – ugrott még egyet Hóborc vidáman, mire a plafonból most víz jött, nyakon öntve Severust.

    – Na, mondjuk, ez nem jutott eszembe – húzta el a száját Severus, de aztán, még ha csuromvizesen is, de újra vidám volt. – Örök barátság – nyújtott kezet.

    – Örök barátság, örök barátság.

   A kézfogás azonban már nem sikerült, többszöri próbálkozásra sem, meglepő módon.

    – Na, mindegy. Hóborc, annyira bűntudatom van, hogy bármit megteszek, amire csak kérsz!

    – Ó! Hát, akkor egyet kérek: aludj az egyik bejárati oszlopon. Nagyon kényelmes hely, pihentem már ott.

    – Ó, rendben.

   Severus tényleg ki is ment, valahogy felmászott az egyik oszlop tetejére a bejárati csarnokban, és hamar el is aludt. Kecske Tóni a fejét foghatta ott bent a fiú fejében valahol, elveszve a sok gondolat között. Hóborc azért kedves volt, hozott a fázós Severusnak egy meleg takarót.

   Na, így történt, hogy amíg Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger a Roxfort megmentéséért harcoltak, Severus egy oszlopon aludt a bejárati csarnokban, csuromvizesen.

   És McGalagony volt az, aki felkeltette kora reggel, mikor elsőként indult a nagyterembe.

    – Severus Frey, mégis mit képzel?! – visított fel, mire a kereteikben szundikáló festményalakok felriadtak és hangosan méltatlankodni kezdtek.

    – Tanárnő! – riadt fel a fiú. – Nem tudok aludni a szobámban!

   Hogy miért felelte ezt Severus? Azért, mert azt álmodta, a harmadik emeleti cápa elfoglalta az ágyát. Csak azért nem volt rémálom, mert a cápa igen barátságosnak bizonyult.

    – Jöjjön le, maga tökkelütött! – üvöltötte McGalagony.

    – De itt kényelmes a hely!

    – Ez még mindig nem ok arra, hogy egy oszlop tetején feküdjön! Jöjjön le, vagy én szedem le onnan!

    – A kis Piton az oszlopon! – hangzott fel egy teljesen más hang, habár ugyanolyan magas volt, mint Severusé, de ennek gazdája nem más volt, mint Hóborc. – Nahát, még mindig itt vagy?

    – HÓBORC! – üvöltött fel a fiú. – MOST VÉGE… ja, már túlvagyunk ezen – hajtotta vissza a fejét, de erre már McGalagonynak is elege volt, éppen emelte a pálcáját, amikor mellette termett Piton.

    – Hagyja csak, Minerva – legyintett a professzor, majd a saját pálcájával lehozta Severust egy nem túl kíméletes módon.

    – Na, de Per báááá’!

***

    – Tehát semmi értelme nem volt annak, amit a félévben terveztél – foglalta össze Piton, miután kihallgatta Severust. Természetesen csak az után, hogy a fiúnak saját ötletéből büntetésből ki kellett takarítania a bejárati csarnokban Frics felügyelésével. Hogy ez kinek volt büntetőmunka? Inkább Fricsnek, aki kisebb idegbajt kapott Severus szájmenésétől.

    – Ez így nem igaz – tartotta fel a mutatóujját Severus. – Kiderült, hogy Hóborccal lelki társak vagyunk.

    – Sok boldogságot – morogta Piton.

    – Akkor mehetek?

    – Menj… remélem, jövőre Raven fegyelmezni fog.

    – PERSZE, JÖVŐRE MÁR Ő IS ITT LESZ! HURRÁ! – ugrott fel a fiú, és kiszökdelt a szobából.

   Ezt az esetet ezúttal a két tanáron és a festményeken kívül senki nem látta, így Severus most szerencsére végképp nem számíthatott arra, hogy valaki megszólja – azonban még ő maga is elfelejtette az akcióját, amikor szájtátva meghallgatta egy hugrabugos beszédét arról, mi történt pontosan Harry Potterrel és két barátjával, illetve hogy miért van a fiú a gyengélkedőn. Természetesen ő is küldött csokit neki, mint sokan mások, és aztán folyamatosan ott ugrált Piton nyakán, hogy miért nem mondta el nekik. Választ persze nem kapott. Ez vezető téma lett az iskolában, a professzor bosszúságára.

   Viszont Severus mégiscsak tévedett, kapott egy megjegyzést este, lefekvés előtt. Úgy tűnt, a mardekáros fiúk ismét mernek beszélni vele.

    – Frey, mikor lesz az esküvő? – szólította meg az egyik nagydarab hálótársa.

    – Milyen esküvő? – kerekedett el Severus szeme. – Valakik el is jegyezték egymást, amíg én harcoltam?

    – A te esküvőd! – vigyorodott el a fiú, a többiek pedig nevettek. – Hóborc a lelki társad, nem? Mindenhol ezt énekli! Na, és ki kérte meg kinek a kezét?

    – Hóborc az örök barátom – húzta ki magát Severus. – Jó éjt! – azzal befeküdt a takarója alá, és a fal felé fordult.

***

   Végül is az évzáró ünnepélyen Severus még inkább tett azért, hogy a mardekárosok utálják – már ha ezt lehetett még tetézni. Kiderült, ők nyerték a házkupát, volt nagy zajongás, őrjöngés, a fiú volt az egyetlen, aki álmodozó szemekkel, mosolyogva dülöngélt örömében. Aztán viszont Dumbledore elmondta, hogy öt diáknak szeretne még pontokat kiosztani.

   A legelső, akit megemlített, nem volt más, mint Severus.

    – Ugyan a Mardekár nyerte meg a házkupát, öt pluszpontot kapnak utólag, Severus Frey miatt, aki iskolánk történetében először méltó ellenfele lett Hóborcnak, és bemutatta azt is, hogy a barátság minden akadályt képes áttörni.

   A többi asztalnál olyan morajlás futott át, hogy „Dumbledore nem normális”, a Mardekárnál viszont egyszerre öten ugrottak Severusra örömükben (még ha nem is értették, miről van szó), aki megpróbált visszaölelni, de nem nagyon jött össze. Többek között azért, mert annyira megdöbbent. Hát, a mardekárosokat rendesen megrészegítette a győzelem, ha már őt is ölelgetik. Aztán már nem volt okuk örülni a többieknek, ugyanis kiosztásra kerültek a griffendélesek pontjai, pont annyi, hogy ők nyerték meg a házkupát öt pont különbséggel. A mardekárosokon kívül mindenki eszeveszetten tapsolt. Ők ugyanis fel voltak háborodva, hogy Dumbledore csak azért adott nekik is pontokat, hogy még inkább feldühödjenek.

    – Ezt nektek! – kezdett el vadul táncolni Severus a Mardekár asztalánál, amire éppen nem figyelt senki más házból vagy a tanárok közül, de nagyon meglepődtek volna, ha látják.

    – De hát te is mardekáros vagy! – értetlenkedett a mellette ülő fiú.

    – A kedvenc számom a kettő, a hetes meg csúnya!

    – Adok én neked! – ugrottak fel többen is.

    – Megvívtam Hóborccal, engem el nem kaptok!

   Azzal kiszaladt a nagyteremből minden feltűnés nélkül. Utána sem tudták elkapni, mert a Hóborccal való futóversenyben eléggé megedződött, és már vissza is tért minden ereje.

   Most már csak a bizonyítványosztás volt hátra, és a hazautazás. Az elsővel valóban nem volt semmi baj, egész jól sikerült, Severus hozta a formáját. Most viszont már nem az Expresszel utazott, hanem a családjával. Az utolsó napon még odament Dumbledore-hoz.

    – Professzor, nagyon szépen köszönöm, hogy pontokat kaphattam – mondta.

    – Ezen nincs mit megköszönnöd – rázta a fejét a férfi. – A találékonyságodért jár.

    – Mint kiderült, nem is olyan egyediek az ötleteim…

    – Az nem baj. Ha szereted csinálni, amit csinálsz, akkor abból rossz nem sülhet ki. Ha többnek érzed magad tőle, akkor jó, ha másoknak is hasznára válhat, akkor a legjobb. A szellemek is örülnek, hogy valakivel szorosabb lett a kapcsolata Hóborcnak.

    – De jó! – vidult fel Severus. – Jó nyarat, igazgató úr!

    – Viszont kívánom – mosolygott Dumbeldore, ahogy Severus elszaladt.

***

   A nyár kapásból úgy kezdődött a Fonó sori házban, hogy Piton meg sem állt a panaszkodásban, amiért ekkora fordulat történt a pontversenyben – és persze ki nem hagyta volna belőle különösen Harry Pottert. Severusra nem mondott semmit, mert az ő tettén hálálkodni nem lett volna mit, de persze kifogása sem volt az ellen, hogy ő is nyert valamit. Fawn és Raven viszont egyenesen megrémültek a beszámolón.

    – Aszta, nem semmi ez a Harry Potter – mondta álmodozóan Raven. Pitonnak nem igazán volt ínyére, nyilvánvalóan, hogy a lány ennyire érdeklődik iránta. – Malfoy mit szólt?

    – Semmit, és ez volt eddig a legjobb reakciója – vigyorgott Severus. – Ez volt az, amihez végre hozzá sem tudott szólni. Mert hát igen, mit mond arra az ember, ha valaki megmenti az iskolát… na, mármint előadott panaszkodó beszédeket, hogy csak kiszínezték a mesét, meg minden, de ki figyelt rá?

    – De nem lett bajod, ugye? – kérdezte Fawn.

    – Kutyabajom! – rázta a fejét Severus, majd hirtelen tüsszentett egyet. – Habár lehet, hogy megfáztam…

    – Akkor mehetsz is a meleg fürdőbe – állt fel a nő.

    – Na, Raven, már csak egy nyár, és megismerheted a Roxfortot! – fordult a fiú a húgához.

    – Tudom, de két hónap még sok… nagyon vártam már a nyarat azért.

    – Megint jöhetnek az előadások! – ölelte át Ravent Severus. – Megyünk a szomszédba virágot locsolni!

    – Micsoda lelkesedés – csóválta a fejét Fawn.

   Erre Raven tüsszentett egyet.

    – Severus után Raven is mehet fürdeni – szólt Piton.

    – Menjünk együtt! – ugrott fel Severus.

    – Az én házamban biztosan nem.

    – Akkor majd küldök bagolypostát, annyi mindent kell még mesélnem!

    – A fürdőből? – kérdezte Fawn.

    – Aha – vigyorgott Severus. Raven a hasát fogva nevetett.

    – Nekem levegőznöm kell – morogta Piton, mint mindig.


 

 

 

13. fejezet

Nyári álom

   Severus egy életveszélyes ugrással a legközelebbi lépcsősor korlátján termett, amin a levegőben suhanó Hóborc után iramodott. Csakhogy nem úgy ért földet, mint szerette volna, és orra bukott. 

    – Ezzel még nincs vége!    

   Felpattant, és egy széket nekivágott Hóborcnak, de még csak el sem találta. 

    – Frey, azonnal fejezze be! – kiáltotta McGalagony. Akik a nagyteremben voltak, vagy valamelyik közeli folyosón, odasereglettek a zajokra, és szájukat tátva bámultak. Severus oda se figyelt a tanárnőre, dobálta Hóborcra, ami a keze ügyébe akadt, miközben gyanúsan az egyik lépcső aljához araszolt. 

    – És ennyi! – üvöltötte, majd rálépett egy kis párnára a lépcső első fokán. Kis zaj… majd hirtelen a falakból vizes lufik pattantak ki, egyenesen Hóborcra – aki nem lett vizes, de ezúttal telibe lett találva. 

    – Hát erre kellett a bűbájom?! – visította Flitwick, aki most tűnt fel McGalagony mellett. Több tanár is megjelent, és kérték Severust, hogy fejezze be, de ő rájuk se nézett. 

    – Nekem is van ám dobálni valóm – mondta Hóborc, azzal kisuhant a falon. Két másodperc múlva már vissza is tért, kezében egy halom csokoládés süteménnyel.  

    – Ez az első forduló volt! – emelte fel a kezét Severus. – Aki előbb megnyer hármat, az győz!

    – Igen!

   Severus ajánlata egyértelműen képtelenségnek tűnt, már abból a szempontból, hogy ő megnyerheti. Ezt tudta is, de ennek ellenére kitartóan próbálkozott. 

   Előkerült mindenféle tárgy, sétapálcák, a konyhát gyakorlatilag kifosztották, Severus a hálótársai összes ingóságát nekidobálta a szellemnek, és már egy-egy volt az állás, mert a fiút beborította a meggyes sütemény. 

    – Szétszedik a bejárati csarnokot! – ordította Frics. – Ezt ők fogják feltakarítani!

    – Az teljesen biztos – lépett mellé Piton. 

    – Nekem ez sok – sóhajtott McGalagony. – Perselus, az unokaöccse… mi történt vele? Olyan kis fegyelmezett volt…

    – Otthon is ilyen. Hóborccal meg különleges kapcsolatuk van, és Severus rosszul veszi, ha ellopják egy ötletét. 

    – Nekem ez sok… 

   A diákoknak egyáltalán nem volt sok, ők izgalommal figyelték a párbajt. Így történt, hogy amíg Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger a harmadik emeleten az életükért harcoltak, Severus azzal dobálta Hóborcot a bejárati csarnokban, amivel csak tudta. 

    – AZ – A – MINTA – AZ – ÉN – ÖTLETEM – VOLT! – üvöltötte a fiú, minden szó után dobálva valamit, de a lufik óta nem volt találata. 

    – Úgysem kapsz el! – visította Hóborc. 

    – Elegem volt! KAPJ EL, HA TUDSZ! – azzal megindult egy folyosó felé, Hóborc meg utána. A csarnokban is lehetett hallani az üvöltéseket. 

   Hóborcot nem érdekelte, hogy Severus folyton megváltoztatta a játékot. Már nem csak kidobós, hanem volt fogócska, bújócska, versenyfutás; a szellem minden erőfeszítés nélkül bírta, a fiú viszont már nagyon ki volt fulladva. 

    – Feladom – roskadt össze Severus a célvonal, vagyis a hugrabugos (?) fiúk hálótermei előtt. – Nyertél. Nem bírom. 

   Hóborc akkor ért Severus mellé. 

    – Egy szellemet nem lehet legyőzni – fonta keresztbe a karját, és nem mozdult a helyéről. 

    – Most meg mit csinálsz? – döbbent meg Severus. 

    – Lebegek. 

    – Nem úgy… nyertél. 

    – Még nem. Csak egy karnyújtás. De nekem semmi kedvem kinyújtani a karom. 

   Severus kerek szemekkel bámult rá, majd a saját kezére. Lassan kinyújtotta, és majdnem megfogta az első lépcsőfokot, de hirtelen visszahúzta. 

    – Nem. Legyen döntetlen.

    – SZERETLEK HÓBORC!!! – ült fel Severus az ágyában, mintha csak rugóval húzták volna. Ennek eredményeképpen Raven kiáltással leesett a fekhelyéről, Fawn ijedten felugrott, a szemben lévő szobában pedig Pitonnak is felpattantak a szemei. Amíg a nagymama a testvérek elé futott, a professzor egyszerűen csak sóhajtva oldalra fordult az ágyában. 

    – Severus, mi van?? – kérdezte Raven. 

    – Mi? – nézett körbe Severus kerek szemekkel. – Ja, ó… a csudába, újraálmodtam a harcunkat, habár kicsit más volt… annyira hiányzik Hóborc!

    – Már megint kezdi – nyögött fel Raven. 

    – Hjaj – csóválta a fejét Fawn, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Aludjatok, gyerekek, hajnali négy óra van. 

    – Már négy óra?! – akadt ki Severus. – Megígértem a szomszéd néninek, hogy meglocsolom a virágait úgy, hogy nem leszek láb alatt! Megyek is! – azzal kirohant a házból. Fawn utána nézett. 

    – Remélem, rájön, hogy most Perselusnál vagyunk…

    – Hagyd, mama – legyintett Raven, majd visszamászott az ágyába, és a fal felé fordult. 

   Pár nap volt már csak hátra augusztusig, azaz egy kicsivel több, mint egy hónap még a nyári szünetből. Nem sokkal ezelőtt érkezett meg Raven levele, hogy felvették a Roxfortba, addig folyamatosan ezen izgultak a testvérek, azóta pedig mindketten alig várták már az évkezdést. Ebből kifolyólag Severusnak már nem jött elő a nyári depressziója, ellenben elkezdett furcsa tüneteket produkálni, például hogy a legváratlanabb pillanatban támadt vágya valami Roxforthoz köthető dolgot látni, például Binns professzort, Mrs Norrist, Ebshont professzort, a büdös bájitalos edényeket, de legfőképpen Hóborcot. Tegnap például Piton lábát ölelgetve könyörgött, hadd menjenek be a Roxfortba meglátogatni a szellemet, de a professzor egyértelműen megtiltotta, és arra a kérdésre, hogy milyen lehet a Roxfort nyáron, annyit válaszolt: „üres”. Raven kitalálta, hogy kérdezzék majd meg a szellemeket vagy a festményeket, ők úgyis mindig ott voltak, csak hát erre Severus még jobban vágyakozott lelki társa, Hóborc után. Tulajdonképpen ez a nyár kicsit másabb volt a tavalyinál annak tekintetében, hogy Kecske Tóni kétszer is feltűnt, de aztán nem azért nem találkoztak többször, mert neki dolga volt, hanem mert Severusszal nem tudott másról beszélni, csak a hiányairól – így aztán a kecske úgy döntött, majd szeptembertől újra próbálkozik. 

   Persze elsősorban a bevásárlást várták, a tervek szerint Piton nemsokára viszi őket az Abszol útra. Ravent leginkább a baglyok érdekelték, és Severus is minden nap mondogatta Borzaskának, hogy hamarosan lesz bagolytársa. Borzaska erre a hírre is ugyanolyan borzas volt, mint mindig. Nem igazán lehetett az ő életét hová tenni a Frey családban, Severus agyonölelgetésével. Azaz hogy az „agyon” vagy az „ölelgetés” részt kéne-e kiemelni.  

   Szóval így telt a nyár, lassan, de biztosan közeledett szeptember elseje, a tanév kezdete, amit már Raven is az iskolában fog tölteni. 


 

 

 

14. fejezet

Bevásárlás

   A napon, amelyen az Abszol utat tervezték Freyék célba venni, (immár az ő házukban) Severus a legmélyebb alvás állapotából egyszer csak akrobatikusan felugrott, és vigyázban megállt az ágya előtt. 

    – Raven! Indulunk az Abszol útra! – pattant a húgához. 

    – Induljunk! – ült fel Raven olyan energikusan, mintha nem is aludt volna. 

   Mire a testvérpár és Fawn megreggeliztek, majd felöltötték az utcai ruhájukat és magukhoz vették a bevásárolandó dolgok listáját, Piton már ott is volt a házuknál. Mint mindig, megkérte a többieket, kapaszkodjanak erősen a karjába. Míg Raven és Fawn engedelmeskedtek neki, Severus a nagybátyja nyakába ugrott hátulról. 

    – Severus, most szállsz le, vagy én foglak ledobni – morogta Piton. 

    – Per bá’, csak két karod van, és én már nem férek el. 

    – Én így nem fogok hoppanálni. 

    – Azonnal elengedlek majd, Per bá’!

   Piton sóhajtott egyet, és már mind a négyüknek hűlt helye volt, azonnal ott teremtek az Abszol úton, de a „biztonság” kedvéért a férfi egy két bolt közötti, sötét, keskeny helyet választott az érkezésre. Severus beváltotta ígéretét, elengedte a férfit, csakhogy a helyhiány miatt ezzel egy időben hatalmas koppanás kíséretében találkozott a feje hátulja a fallal, és a fiú a földre esett. 

    – Severus! – kiáltott fel Fawn. 

    – Látsz engem? – hajolt Piton Severus fölé. 

    – Fény… Kecske Tóni…

   Piton felegyenesedett és kisétált a szűk helyiségből, és Raven és Fawn sem zavartatta magát különösebben, felsegítették a kissé szédülő Severust, majd őt támogatva követték a professzort. Az utcán Piton Ravenre bízta a kis táskát, amiben annyi pénz volt, amennyire kettejüknek szüksége lehetett a bevásárláshoz, majd otthagyta őket, hogy beszerezhesse a saját dolgait. 

   Severus, Raven és Fawn először ruhákat indultak venni. Talárra tulajdonképpen csak Ravennek volt szüksége, mert bár Severus nőtt pár centit a nyáron, nem annyit, hogy már használhatatlan legyen az első év előtt vett darabja. Ránézésre a fiú egyébként nem változott semmit, még mindig olyan kis töpszli és vézna volt, a három év korkülönbség ellenére tényleg csak egy homlokkal volt magasabb a húgánál. Miután végeztek a talárszabászatnál, és Severus kellőképpen kiörülte magát, hogy már most augusztus elején olyan, mintha Raven is roxfortos lenne, elmentek pálcát venni a lánynak. Severus itt még jobban megőrült, de Ravenen is látszott, hogy annyira izgatott, hogy mindjárt kiugrik a bőréből. Elég gyorsan sikerült megtalálni a megfelelőt, ami égerfából készült, egyszarvúszőr magvú, 14 és negyed hüvelyk hosszú volt. Severusszal rögtön neki is álltak hasonlítgatni a pálcáikat, persze csak a külalakjukat (a magjuk megegyezett, de Severusé somfából készült és 13 hüvelykes volt). Ezután már le se lehetett törölni a vigyort a képükről, mindketten repültek az utcán a következő bolt felé (most csak képletesen, mert mint tudjuk, Severus valóban képes volt repülni, mielőtt pálcát kapott volna). 

   Következőnek beszerezték Ravennek a tanórákhoz szükséges tárgyakat, mint az üst és a mérlegek, illetve bátyja is feltöltötte készleteit, majd indultak a Czikornyai és Patza nevű boltba, hogy megvegyék a tankönyveket – ide viszont már Fawn nélkül mentek, akinek mondták, hogy pihenjen addig a közeli fagylaltozónál. 

    – Hol van Raven és Severus? – kérdezte Piton, amikor megtalálta Fawnt. Annak ellenére, hogy a bevásárlólistája elég hosszú volt, nem volt nála semmilyen csomag, Fawn azonban tudta, hogy a talárján belül különleges zsebek vannak, amiben elrejthette a dolgait. Jobb is volt így, mert Severus és Raven biztosan az örökkévalóságig csodálgatták volna a haladó bájitalos készleteket. 

    – Beszabadultak a Czikornyai és Patzába – válaszolta Fawn. 

    – Onnan nem jönnek ki egyhamar.

   Nem csak azért, mert a testvérpár, ha egy boltban bájital vagy sötét varázslatok témájú könyveket találtak, kíváncsian végignézték az összest, vajon melyik nincs meg Pitonnak (ilyet általában nem szoktak találni, de ha igen, nem szólnak róla – ugyanis ezek lettek ünnepekkor a férfi ajándékai). Hanem mert ott már folyt egy rendezvény, Gilderoy Lockhart dedikálása, ennek következtében pedig már az egy tortúra volt, ahogy Severus és Raven bejutott a boltba. 

    – Menjünk dedikáltatni? – kérdezte Severus. 

    – É-én szeretnék – motyogta Raven, miközben az egyik könyvön Lockhart képét nézegette. Magukhoz vettek egy-egy példányt, és beálltak a sorba. Severus megint nekiállt szüntelenül dumálni, amit Raven ugyan érdeklődve hallgatott, de inkább a híres író képei kötötték le. Mikor odaértek a férfihoz, Raven nem szólt semmit, csak remegő kézzel nyújtotta a könyvet, Severus pedig folyamatosan hajolgatott. 

    – Köszönjük, Mr Lockhart, köszönjük – mondogatta, majd dolguk végeztével kiálltak a sorból. Severus csak ezután vette észre, hogy Ravennek olyan piros az arca, mintha kétszer átfutott volna az Abszol úton. – Raven! Lázas vagy? Nehogy beteg legyél, mindjárt iskola! Várj, melegítelek – azzal magához ölelte a lányt. 

    – Severus – motyogta Raven a fiú karját finoman ütögetve –, miért melegítesz, ha lázam van? 

    – Ja, tényleg – engedte el a lányt Severus. 

    – Menjünk beszerezni a többi könyvet – hajtotta le a fejét a lány, azzal elindultak. 

   Nemsokára tanúi lehettek a kis műsornak, amikor Ravent Lockhartnál jobban lekötötte Harry Potter, akiről tulajdonképpen sütött, hogy azonnal elmenekülne az őt ölelgető férfi elől. 

    – Ott van Harry, ott van Harry! – pattogott Severus, és dumált tovább, miközben Lockhart is dumált. Raven kerek szemekkel bámult, majd a szája elé kapta a kezét, amikor a férfi bejelentette, hogy ő lesz az új sötét varázslatok kivédése tanár. – Aszta, ő lesz a tanár! – kiáltott fel Severus. – Júj, pedig annyira szerettem Mógust… ő lesz a következő kedvenc tanárom! Persze Per bá’ és Binns professzor után! 

   És Severus csak dumált tovább a néma Raven mellett, majd mikor Harry eltűnt, a fiú elindult a másik irányba azzal, hogy megkeresi és gratulál neki. Raven megrázta a fejét, és lassan felemelte a listáját, hogy elindulhasson addig megkeresni a könyveket, amikre még szüksége volt. Tulajdonképpen ő lett az, aki megtalálta Harry Pottert. Közvetlen közelről, egy polc árnyékából tanúja lehetett a jelenetnek, amikor Malfoy feltűnt és elindult sértegetni Harryt. 

   Ravent ugyan meglepte a dolog, de Malfoytól nem is számított másra. Az egész családtól nem számított volna másra. Ugyan a lány annyit tudott csak róluk, amennyit Severus és Piton mesélt, mert ő bemutatkozásnál többet nem beszélt sem Dracóval, sem Luciusszal, már így is kimerítették nála a Mardekár fogalmát. Ha Mardekár, akkor ez a család jutott eszébe, mind hasonlóak, Severus egy rendhagyó eset. Kezdettől fogva unszimpatikusak voltak neki Malfoyék, Dracónak meg kis idegesítő feje volt. Az volt az érdekes, hogy valójában Severus is pont így gondolta, de neki volt egy olyan érdekes szokása, hogy szeretett a bunkó emberekkel kedvesen viselkedni. Raven ezt gondolatban sem tudta volna megcsinálni. Ha bátyja nem lett volna a Mardekárban, azok alapján, amiket hallott róla, messziről elkerülte volna a házat – még annak ellenére is, hogy nagybátyja a házvezető, és hogy anyjuk is oda járt. A professzorban legalább nem volt meg az a felsőbbrendűségi érzés, amiből a mardekárosok Severus szavaival élve “trollsága” többnyire eredt. A lány erősen remélte, hogy azért talál majd ott valaki hozzá hasonlót, ha ebbe a házba kerül. Nyilvánvaló persze, hogy léteznek normális emberek ott is, de az alapján, amit hallott róla, nem tűnt ez annyira egyértelműnek – sőt, inkább elrettentő volt.

   Raven aztán ment a tovább a könyvekért, miután Malfoyék és Weasleyék is távoztak. Severus még nem tért vissza, ugyanis a polcok között rohangált, de végül nem is Harry Pottert, hanem a két Malfoyt sikerült megtalálnia, amikor ők éppen az ajtó felé igyekeztek. 

    – Draco! – kiáltott fel vidáman, és odaszaladt hozzájuk. – Úgy örülök, hogy találkoztunk! Természetesen önnek is örülök, Mr Malfoy.

    – Á – nézett kicsit meglepetten, kicsit még a Weasleyék miatt érzett dühből nem teljesen felocsúdva a férfi. – Igen, Severus, Perselus unokaöccse…

    – Apám, hagyd – suttogta Draco, és intett a kezével. – Őrült. 

    – Én most megyek is, még be kell szereznem néhány könyvet – hajolt meg Severus. – Minden jót, és Draco, sok sikert a másodévhez! – azzal hajolgatva távozott. 

    – Valóban őrült – helyeselt Lucius. 


 

 

 

15. fejezet

Raven beosztása

   Mire a Freyek háza újra megtelt Ravennel, Fawnnal és Severusszal, de főleg Severusszal, Borzaska örülhetett: a család gazdagodott egy fehér, sűrű barna csíkos, Raven által Ékhónak keresztelt testes bagollyal, aki rögtön oda is repült hozzá barátkozni. Borzaska mutatott felé valami érdeklődést, mert néha rápillantott, és rekedten huhogott egyet, mire Ékhó visszahuhogott. 

   Ami azt illeti, Severus útját rögtön a fürdőszoba felé vette, mert a bevásárlás után a fagylaltozónál történt egy kis baleset… szóval, Severus fagylaltja valahogyan a fején kötött ki, de úgy, hogy Raven is kapott belőle, ezért Fawn elküldte hajat mosni mindkettőjüket. Egyszerre mentek, és elég viccesen festett, hogy egymás mellett a kádba hajolva felváltva használják a sampont és a zuhanyrózsát, közben pedig azon tanakodnak, vajon hogy került a fagyi a fejükre. Mindemellett a nyitott ajtón berepült Borzaska és Ékhó, helyet foglaltak a vécé tetején, és huhogva bámulták a testvérpárt. Kétség sem fért hozzá, hogy „a két idióta” kifejezés elhangzott bagolynyelven.

   Aztán hajmosás után Raven és Severus beleásták magukat az új tankönyvekbe. Raven akkor is olvasta a régieket, amikor még nem járt iskolába, főleg a bájitaltanosakat – alig várta már az első bájitaltanórát. Valószínűleg Piton is várta, hogy egy „teljesen normális” rokona is megmutathassa a többi „tökkelütött” diáknak a tudását már az első órán. Raven büszke volt rá, hogy a nagybátyja így gondolja, de azt leszögezte magának, hogy nem fog kitűnni a többiek közül, nem akart olyan gőgös címet szerezni, mint Severus. Severusnak jól jött, mert ő nem akarta a valódi énjét megmutatni a többieknek, de Raven szeretett volna barátokat szerezni, feltéve, hogy talál normálisakat, amennyiben a Mardekárba kerül. De végső esetre is, ők ketten ott voltak egymásnak mindig, így senki sem aggódott. 

    – Öhm, a könyvesboltban… – kezdte Raven vacsoránál, de bátyja félbeszakította. 

    – Jaj, tudtátok, hogy Gilderoy Lockhart lesz az új sötét varázslatok kivédése tanárunk? – kapta fel a fejét Severus, ahogy eszébe jutott ez a könyvesboltról. 

    – Én tudtam – morogta Piton, aki aznap velük vacsorázott.

    – Pedig azt hittem, téged vesznek fel, Per bá’, de biztos Lockhart is jó fej… elvégre ingyen odaadta a könyveit Harry Potternek, aki szintén ott volt! 

   Piton erre csak mordult még egyet. 

    – Ki az a Gilderoy Lockhart? – kérdezte Fawn. 

    – Híres könyvíró, aki nagy kalandokat élt át, és mindenhez ért, igaz, Raven? – fordult Severus a húgához, és most vette észre, hogy a lány egy kissé vörös ismét. – Jaj, ugye nincs lázad? Mama, mi van, ha Raven lázas, nem lehet beteg, most kezdődik a tanév! – pattogott a fiú, mire Raven még vörösebb lett. 

    – Hadd nézzem – tette Fawn a kezét Raven homlokára, majd elvette. – Nem lázas. De ha el is kapott volna valamit, még majdnem egy hónap van hátra, kilábalna belőle. De nyár van, biztosan nem vagy beteg, Raven. 

    – Akkor jó – fújta ki magát Severus. – Jaj, bocsánat, Raven, akartál mondani valamit. 

    – Ja, csak annyit, hogy… 

   A lány elmesélte, ami a Czikornyai és Patzában történt, már a Harryvel és Malfoyjal kapcsolatosat.  

    – Ó, én Dracóval és Mr Malfoyjal pont utána találkoztam – mondta Severus. 

    – Tudjátok, én már az első repülésóra után, Severus beszámolója alapján gyanítottam, hogy Draco Malfoy féltékeny Harryre – mondta Fawn. 

    – Hogy ne lenne féltékeny, mikor Harry Potter hírnévvel született – mondta Piton. – Minden gyerek féltékeny Harry Potterre, de nem veszik észre, hogy emiatt milyen arrogáns és gőgös lesz valaki. Draco is jobban tenné, ha inkább arra összpontosítana, hogy ugyan Potter híres, de egyáltalán nem kiemelkedő varázsló, ő viszont kifejezetten ügyes bájitaltanból, és nem kizárt, hogy nagy jövő áll előtte. 

   Egyértelmű volt, hogy Piton Draco pártján áll, Raven viszont ezután nem tudott az ő javára mondani semmit. Nagyképű aranyvérűnek tartotta, aki lenézi a nem tisztavérűeket, azaz olyanokat, mint ő és Severus, még ha Pitont mesterként tiszteli is, az apja pedig ennek a duplája. Severus ezt valahogyan figyelmen kívül tudta hagyni, Raven pedig nem bírta elviselni, pedig mindketten tisztában voltak vele, hogy ebben a helyzetben tényleg Malfoyék voltak a provokálók. Raven már csak azért is Harry Pottert támogatta volna inkább, mert bátyja beszámolói alapján úgy érezte, mégsem lehet olyan rosszindulatú, mint azt Piton meséli, és mert kicsit együtt érzett vele, hiszen Harry és az ő szüleik halálának is köze volt Voldemorthoz. Severusszal beszélgettek már arról, hogy milyen magányos lehet, hiszen ők tudták, milyen szülők nélkül élni – az ő helyzetük abban különbözött, hogy kaptak szeretetet Fawntól, de szegény Harrynek egyáltalán nem volt senkije, aki szerette.  

***

   A szünet további része leginkább a könyvek bújásával, a beosztás parodikus eljátszásával és azzal ment el, hogy Raven és Severus egymás mellett könyökölve, elolvadva bámulták a két jó barátot, Borzaskát és Ékhót – akik akárcsak a múltkor, huhogtak egymásnak, miközben visszabámultak a testvérpárra. 

   Végül elérkezett az utazás napja – Fawn úgy döntött, ezúttal itt marad a házban, hogy azért gondozza is valaki, de megbeszélte Ravennel és Severusszal, hogy minden nap leveleznek majd. Természetesen megnyugtatta őket, hogy egyáltalán nem lesz egyedül, ugyanis elkezdett az utóbbi időben gyakrabban találkozgatni a mugli ismerőseivel. Így hát Piton kivitte Ravent és Severust az expresszhez, ahol ők elfoglaltak egy kupét, és izgulásba kezdtek. Tulajdonképpen Severus pattogva rángatta a húgát, aki emiatt szintén kénytelen volt pattogni – aki elhaladt a kupéjuk előtt és ismerte Severust, a fejét fogva menekült: 

    – Idejött még egy Severus Frey!  

   Ezzel ment el a hosszú utazás, majd a búcsúzkodást már a leszállás előtt jóval megkezdték, hogy legyen idejük befejezni. Csak nagyon kis időre kellett elválniuk, de nekik ez volt a szokásuk. Végül, mikor megállt a vonat, iskolai talárba öltözve leszálltak, és nagy nehezen elváltak. Raven elképesztőnek találta már a hosszú utat is a Roxfort felé. Erre vártam, mióta Severus beiratkozott… és most itt vagyok végre! Körülötte az összes többi elsős is csodálkozva nézett körbe a csónakokban. Mikor végre valahára elérték a kastélyt, és bemehettek, még jobban elámultak. Raven szíve hevesen dobogott az izgatottságtól. McGalagony professzor fogadta őket, aki gyorsan elmagyarázta a beosztást és a pontrendszert, majd kis idő múlva bevezette őket a nagyterembe. 

   És ez volt az, amitől Raven nemes egyszerűséggel elájult. 

   Szerencsére nem vették észre sokan, hogy az utolsó sorból egyszer csak kihullott. Severus pont közel volt, ezért odaugrott, és megrázta a lányt. 

    – Raven! Kelj fel! Be fognak osztani!

    – Severus, nem kellett volna annyira drámaian mesélned erről a helyről – tápászkodott fel Raven. 

    – Bocsii – suttogta Severus. – Na, szorítok – vigyorgott, Raven pedig bólintott, és gyorsan visszaszaladt a sorba. Természetesen mások is kerültek ájulás közeli állapotba, mellette még jó néhányan izgultak, vajon mi fog most történni. Raven erősen remélte, hogy a Mardekárba kerül, és a ház asztala felé pillantott – akkor vette észre, hogy néhány idősebb diák felé mutogatva nevet. Vörös fejjel, szégyenérzettel elfordult. Most a tanári asztalra nézett, hogy megkeresse Pitont, de meglepetésére a férfi nem ült ott. Raven hátrapillantott bátyjára, aki széttárva a karját, megrázta a fejét. 

   McGalagony professzor elhelyezte az elsősök előtt a Teszlek Süveget, ami belekezdett dalába. Ezt hatalmas tapsvihar követte, majd pedig a tanárnő elkezdte kihívni a diákokat. Raven reménykedett, hogy minél később kerüljön sorra, a másik fele viszont inkább gyorsan túl akart lenni a dolgon. Közben újra a tanári asztalra pillantott: Piton még mindig nem volt sehol, de kicsit megnyugodott Dumbledore mosolygó arcát meglátva. Aztán felfedezte nem sokkal mellette Gilderoy Lockhartot is, ami végképp feledtette vele a beosztás izgalmait. Annyira, hogy McGalagonynak kétszer kellett mondania a nevét, hogy felocsúdjon és ügyetlenül kiszaladjon a székhez. Hallotta a nevetést, és ettől csak még jobban elvörösödött, de aztán az egész teremmel szembefordulva meglátta Severust, aki tátogva, a feje fölött hangtalanul tapsolva buzdította: „Hajrá, hajrá!”

   McGalagony aztán rátette a fejére a Teszlek Süveget, ami nyomban megszólalt a fejében: 

    – Á, ti, Freyek érdekesek vagytok, végül mindig csak egy hajszál választ el egy másik háztól… emlékszem, apádat is nehéz döntés volt végül mégis a Hollóhátba tenni a Hugrabug helyett, ahogy a bátyád is majdnem a Hugrabug tanulója lett… igen, akárcsak ő, te is örököltél annyit anyádtól, hogy szívesen raknálak a Mardekárba, de a Hollóhát erényeit is jelentős mértékben látom. Vajon melyik kiemelkedőbb… hm, hm… hát, azt hiszem, ez lesz a legjobb… akkor legyen…

   Raven egy pillanatig hitte azt, hogy nem Severushoz fog kerülni, és ezt most egyáltalán nem akarta. Szerencsére a Teszlek Süveg úgy döntött, ahogyan ő szerette volna: 

    – Mardekár!

   Raven boldogan szaladt a némileg gyéren és nevetve tapsoló asztalhoz, és nyomban levágódott Severus mellé. 

    – Annyira örülök, Raven!! – kiáltotta Severus, ahogy egymás karjaiba omlottak. 

    – Én is! – mosolygott Raven. 

   Lassan az összes elsőst beosztották, és Dumbledore beszéde után megkezdődött a lakoma. Severus szokás szerint nem figyelt oda, mit tesz a szájába, csak falt, mint egy tágító bűbájjal megkezelt gyomor, Raven ezzel szemben két alaposan megrakott tál ételtől már kidőlt. 

    – Annyira sok finom dolog van még, de nem bírok enni – sóhajtott. 

    – Majd megeszem helyetted, és megmondom, milyen volt – mondta Severus tele szájjal. 

    – Köszi, rád mindig lehet számítani. 

    – De nyugi, még lesz egy csomó lakoma, és a napközbeni étkezések is nagyon választékosak. 

    – Tényleg egy ilyen ájulós és szerencsétlen kislány Piton unokahúga? Hogy kerülhettetek ti a Mardekárba? – szólt oda hirtelen egy nem messze ülő, ötödéves fiú. Raven lesütötte a szemét szégyenében, Severus viszont a provokálót bámulta egyenesen. 

    – Hogy mondtad? – kérdezte a fiú teljesen higgadtan. 

    – Mekkora szégyen ez már! – szólt oda egy másik ötödéves. – Főleg utánad, Frey! 

   Severus nem szólt semmit, csak pár másodpercig bámult a két fiúra úgy, hogy szinte kiesett a szeme. Mielőtt ezt ők szóvá tették volna, az előttük lévő süteményekkel megrakott tálak hirtelen, mintha kötéllel húzták volna őket, az arcukba csapódtak. 

    – Severus! – kapta fel a fejét Raven. 

    – Frey, ezért be fogunk köpni! – kiabálta dühösen az egyik áldozat. 

    – Nem én voltam! – mondta Severus. – Ezek megbűvölt tányérok, és szerintem nem bírják a konfliktusokat evés közben. – Ekkor Ravenhez fordult, és a fülébe súgta: – Amúgy nyáron beleolvastam kicsit Per bá’ szemmel verésről szóló könyveibe…

   Raven erre a tenyerébe nevetett. 

    – Köszönöm, Severus, de… légyszi, legközelebb legyél kíméletesebb…

    – Senkit sem kímélek, ha a húgomról van szó. És nem tanulnak ezek semmiből. 

   Raven rámosolygott Severusra. A lakoma további része nyugalomban telt, Raven így már ráért izgalmak nélkül is rácsodálkozni a nagyterem díszítésére. Sokkal szebb volt, mint azt Severus leírásai alapján elképzelhette. Ketten kis idő múlva észrevették, hogy Piton visszatért, ezután pedig Raven már csak Lockhartot figyelte a tanári asztalnál. Illetve figyelte volna, mert folyton elvörösödött, és le kellett hajtania a fejét, ha rápillantott. Severus ismét megijedt, hogy esetleg a lány lázas, de nem érezte melegnek a fejét, így csak a teremben uralkodó kicsit megnövekedett hőnek tudta be. 


 

 

 

16. fejezet

Raven első napja

   Raven szobatársai nem igazán különböztek Severuséitól. Az évnyitó ünnepség után ismerkedtek egy kicsit, első témaként egy lány rögtön körbekérdezte őket, melyik családból származnak.

    – Én Murton vagyok – mondta ez a lány. – A családom mindig is mardekáros volt, és egy mellékágon a Blackeknek is rokonai vagyunk. 

   Halálfaló-szimpatizánsok, mondta magában Raven. Ki gondolta volna.

    – Te Frey vagy, jól emlékszem? – fordult felé a lány, akinek a keresztneve egyébként Adelaide volt, mint hamarabb kiderült.

    – Igen – bólintott Raven.

    – Az milyen család?

    – Nincs olyan hírneve, mint a tiédnek. Anyám viszont Piton professzor nővére. 

   Kicsit úgy hangozhatott, mintha dicsekedne ezzel, amit ugyan nem szándékosan csinált, csak kicsit elszaladt vele a ló, mikor vissza akart szúrni Adelaide-nak, aki határozottan belekezdett volna egy aranyvér-felsőbbrendűségi monológba. Mindenesetre megbánta, mert úgy érezte, ezzel ugyanabba a státuszba került, mint Severus, és senki nem fog vele barátkozni.

    Adelaide már mások felé fordult, és őket kérdezte, szóval a fekete hajú lány sejtése beigazolódni látszott. Ravenen kívül mindenki egy viszonylag híres aranyvérű családból származott. Egy ikerpár, Flora és Hestia Carrow vezetéknevét például kapásból tudta ismét a halálfalókhoz kapcsolni. Látszott is, hogy Adelaide-et inkább ők érdekelték, azonban ez a két lány elég közömbösnek mutatkozott, épp ahogy az ötödik szobatársuk is, így hamar letett az ismerkedésről. Raven kissé szomorúan, hogy végül is tényleg barátkozásra alkalmatlan szobatársakat kapott, átöltözött és inkább bebújt az ágyába.

   Másnap kicsit megkésve esett be klubhelyiségbe, ahol bátyja várta, hogy elinduljanak reggelizni. 

    – Milyen volt az első éjszaka? – kérdezte Severus. 

    – A hálóterem nagyon kényelmes. De a szobatársaim, azt hiszem, nem kedvelnek. 

    – Miért? 

    – Hát… mert biztos dicsekvésnek vették, hogy azt mondtam, Perselus bácsi a nagybátyám.

    – És ők másképp tesznek? Ugyan, ne is törődj velük – legyintett a fiú.

    – Jó, igazad van. 

    – Másra amúgy ne is számíts innen, a mardekárosok nagy része aranyvérű és nagyobb csoportokba tömörülve lenézik az egész iskolát. 

    – Igen, ezt már én is levettem. 

   A nagyteremben már folyt az órarendek kiosztása, így ők is átvették a sajátjaikat. 

    – Per bá’, miért nem voltál itt a beosztáson? – szólította meg Pitont Severus. 

    – Tanítási időben Piton professzornak hívj – mondta a férfi. – Egyébként meg Potter és egy hű talpnyalója úgy döntöttek, repülő kocsin közelítik meg az iskolát, mert ők megtehetik. Kárt okoztak a fúriafűzben is, de Dumbledore mégsem volt hajlandó kicsapni őket. Túlságosan elnéző velük. 

    – Asztaa – ámult Severus. – Nem semmi. Per bá’, viszont nem láttad Raven beosztását!

    – Annyira nem aggódtam miatta. Nem is volt más lehetőség azon kívül, hogy a Mardekárba kerülsz. 

    – A Süveg azért gondolkozott, hogy a Hollóhát is jó választás lehet – mondta Raven. 

    – Nálam a Hugrabugot mondta, de szerencsére egy helyre kerültünk – ölelte meg Severus a húgát. Piton otthagyta a két testvért, és ment tovább. 

   Raven és Severus megreggeliztek, majd elindultak óráikra azzal, hogy ebédkor találkoznak. Severus hozta a szokásos formáját az órákon, nem törődve senki mással, Raven azonban alaposan megfigyelte tanulótársait. A szobatársai viszonylag kiismerhetőek voltak: Adelaide órák előtt és után, illetve közben is az elsőéves mardekáros fiúkhoz csapódott, akik elég hasonlóknak tűntek hozzá. Másik két szobatársa, az ikerpár mindig a többiektől távol, egymás mellett töltötték az időt, de tulajdonképpen Raven sosem látta őket egymással beszélgetni. A negyedik lány, Scarlett most egyedül ült, és Lockhart könyvét bújta, ezért Raven tőle kérdezte meg, leülhet-e. 

    – Persze, nyugodtan – mosolygott rá Scarlett. Raven eléggé meglepődött, mert biztos volt benne, hogy elutasító választ kap majd, vagy egy mogorva „nem érdekel”-t. Kicsit megszeppenten leült. A többi órán is Scarlett mellett volt, de nem szóltak egymáshoz. 

   Raven a legjobban a bájitaltant és a sötét varázslatok kivédése órákat várta, de egyik sem volt a mai napon. Mindenesetre a többi tantárgyat is nagyon élvezte, különösen az átváltoztatástant, bár eddig nem ért el túl nagy sikert. Ebéd után ő és Severus kimentek az udvarra, hogy levegőzzenek a következő óra előtt, és persze hogy megbeszéljék eddigi tapasztalataikat. 

    – Az átváltoztatástannal vigyázni kell. Egy tavalyi órán az egyik szobatársam véletlenül egy másikat változtatott át – mesélte Severus. 

    – Komolyan? 

    – Igen. Az a fiú kifejezetten jó átváltoztatástanból, e felől semmi kétség, bár abban a pillanatban McGalagony professzort ez nem érdekelte. 

   Raven felnevetett. 

    – Ma bájitaltanon egy griffendéles felrobbantotta az üstöt – folytatta Severus. – Per bá’ persze mérges volt, és a figyelmetlenségért levont tíz pontot tőlük. Én meg kaptam húszat, amiért tudtam, miért robbant fel az üst. Eddig vicces napom volt – vigyorgott. – Figyu, írjunk együtt leckét órák után a klubhelyiségben, aztán eljössz velem Hóborchoz? Annyira vártam már, hogy találkozzunk, órák között kerestem, de nem volt sehol… meg tegnap is takarodó után, és Frics majdnem elkapott.

    – Hát, asszem, én kihagyom – mondta Raven. Ami azt illeti, ő egyik órára igyekezve összefutott a kopogószellemmel, és úgy megrémítette, hogy a lány elhatározta, egy életre elég lesz belőle ennyi. Másodszor is, mert ezt már korábban bátyja beszámolói alapján is megállapította.

   Nemsokára ők is, ahogy az udvaron lévő többi diák is, szem- és fültanúi lehettek annak, amint Malfoy megint sértegeti Harryt. Raven látta, hogy a közelben Adelaide egy csoport másodéves lánnyal van, a jelenetet figyelik, és hangosan nevetnek, akárcsak a fiúk. Az ikerpár valamivel arrébb szintén figyelt, de mindenféle érzelemkinyilvánítás nélkül, Scarlett viszont egymagában ült és olvasott. 

    – Sev, ők kik? – súgta bátyjának Raven, Adelaide társaságára mutatva. 

    – Ők szerintem Draco évfolyamtársai. Igen, látom, az ott Pansy Parkinson, a rövid hajú lány. 

    – Ó, róla már hallottam. 

    – Szerintem bele van zúgva Dracóba. 

    – Nem kizárt, bár nem tudom megérteni ebben a tekintetben… Harry akár beképzeltségből osztogat most fényképeket, akár nem, én nem tudom Malfoy pártját fogni. 

    – Ja, nyilvánvalóan Malfoy a provokáló. Szerintem most csak látta, hogy az a kisfiú képet kér, és kihasználta. Akármit mond Per bá’, azért mondja szerintem, mert pikkel a griffendélesekre, de Harry szerintem nem beképzelt. 

    – Szerintem sem az. De nem ismerjük, bármi lehet. Lehet, hogy néha viselkedik úgy, és Per bá’ azt nem bírja.  

    – Lehet. Ha már képeknél tartunk, akkor csinálhatnánk már mi is vele képet. Odaadom ajándékba Per bá’nak – vigyorgott Severus, és Raven is felnevetett. – De biztosan túl sok mostanában Harry körül a felhajtás, elég lesz az is, ha lefestem őt és Per bá’t, ahogy mosolyogva átkarolják egymást. 

   Erre mindketten felnevettek. Hamarosan felbukkant Lockhart, innentől kezdve pedig Raven már nem bírta nézni a történéseket. 

    – Ó, ma Lockharttal is volt órám – mondta Severus. 

    – É-és milyen? – motyogta Raven. 

    – Szerintem jó fej. Határozottabb, mint Mógus volt, de szerintem hasonlít rá. 

    – Aha…

    – Tényleg, vele csinálhatnánk képet. 

   Ravent ez kiütötte, inkább gyorsan elindult befelé a kastélyba az órák kezdetét jelző harangszóra.   


 

 

 

17. fejezet

Halloween

   Ami azt illeti, Ravennel fordítva történtek a dolgok, mint Severusszal. A fiú annak idején beképzelt, mindenkit lenéző tanulónak mutatkozott be, főleg bájitalórán, és csak később derült ki, hogy mi van e mögött. Raven viszont, akiről már az is tudta, hogy elájult az évnyitón, aki nem látta, és persze a háta mögött egy darabig beszéltek is erről, az órákon mutatta meg valódi tudását, ezzel lépett át az „azért nem érdemes vele barátkozni, mert olyan okos, hogy mindenkit lenéz” státuszba. A többieknek csak a véleményük változott meg – kicsit többre tartották ugyan, de még mindig nem szólt hozzá senki. A lány azért örült, hogy Scarlett nem kerüli el, hanem ülhet mellé és dolgozhat vele, még ha nem is beszélgetnek. 

   Végre valahára elérkezett aztán Lockhart órája is, amit Raven a torkában dobogó szívvel várt már ébresztő óta – igazság szerint, a végén pont Raven volt az, aki felhúzott szemöldökkel, a döbbenettől még kicsit lefagyva ment ki a teremből a legtöbb lánnyal ellentétben, akik olvadozva beszélgettek a tanóráról. Eleinte még minden rendben volt, de a Lockhartról szóló kérdőív kicsit betett a fekete hajú lánynak, még ha mindent tudott is, elvégre elolvasta az összes könyvet. Következett aztán a professzor igen furcsa tanítási módszere, azaz gyakorlatilag semmiről sem beszélt egész végig (nagyjából magát leszámítva) – Ravennek sikerült egyik másodpercről a másikra kiábrándulni belőle. 

   Severus eközben gőzerővel dolgozott azon, hogy bekerülhessen végre a kviddicscsapatba, amiben a húga támogatta, Piton viszont nem igazán, már azt, hogy teljes értékű terelő lehessen. Ismét tartalékszerepet kapott, amit végül Severus sem bánt, ugyanis kiderült, hogy Lucius Malfoy adományozott seprűket a csapatnak, és (bár nem így nevezték, de mindenki tudta, hogy így van) „cserébe” Draco helyet kapott fogóként. 

    – Hát, végül is nem játszhatok, de lesz végre egy nem-troll is a csapatban – mondta Severus, amikor ő és Raven a professzorral együtt Piton szobájában ültek egy este. – Hátha Draco helyre teszi őket… 

    – De nem azt mondtad, hogy tulajdonképpen nem baj, hogy nem játszhatsz? – kérdezte Raven. – Ezt nem értem. 

    – Nem azért nem örülök, mert Dracót felvették, sőt, gratuláltam is neki! Hanem mert a Kométámmal nem játszhattam volna, mert Lucius Malfoytól kaptak egy csomó Nimbusz Kétezer-egyest, és azzal kellett volna mennem. Pedig direkt Kométával akartam, mert az a kedvenced, Raven.

    – Ó, köszönöm… – mosolyodott el a lány. – Amúgy Draco ügyes?

    – Hát, kis gyakorlással méltó ellenfele lehet Potternek – jegyezte meg Piton. 

    – Jó, csak mert… hát, mit ne mondjak, nekem úgy tűnik, mintha csak azért kerülhetett volna be, mert pénze van. 

    – Nem t’omm… – gondolkozott el Severus. – A trollokat nézve, lehet. 

   Raven Pitontól várt megerősítést, aki kis idő múlva így szólt: 

    – Nos, nem kizárt, hogy a seprűk benne voltak a dologban, de ez inkább hála, mint kihasználás. 

   Raven ezzel magában a legkisebb mértékben sem értett egyet.    

    – Na, és Raven, ki a kedvenc tanárod? – váltott témát Severus. 

    – Hm, leginkább talán Sinistra professzor… de Flitwick professzort is nagyon kedvelem, meg Bimba professzort. Igen, nincs nagyon olyan tanár, akit ne kedvelnék… habár Binns professzor órái elég unalmasak. Tényleg, meg is akartam kérdezni, te mégis mit szeretsz Binnsben? 

    – Nem tudom nagyon megfogalmazni, de amikor beszél, én annyira belemerülök, szinte látom magam előtt a történelmet… – álmodozott Severus. Raven elfordította a fejét, próbálva leplezni a gondolatait, Piton pedig szemét forgatva visszatért a munkájához. 

***

   Teltek a napok, Raven nagyon hamar belerázódott a roxforti tanulásba, sokkal jobban élvezte, mint azt gondolta ezelőtt. Az, hogy nem igazán voltak barátai, eredeti elképzelése ellenére nem izgatta, mert végül is sikerült a kifejezés minden értelmében „mardekárosnak” maradnia, azaz elsősorban a bájitalokról való tudása miatt (és az emiatt kapott pontok miatt). Ugyanúgy gőgösnek tartották, mint bátyját, de legalább nem is piszkálta senki őket mostanában.

   Ravennek a háztársait viszonylag könnyű volt kiismerni. Az rögtön leesett neki, hogy igaz a mardekárosok híres barátsága, de efféle módon: aranyvérűek aranyvérűekkel, mások a másokkal barátkoztak össze – azaz nagyon könnyen lehetett látni, hogy kik a felsőbbrendűségi-mániás csoportok tagjai, és kik azok, akik ettől távolabb állnak. Utóbbiak sem voltak viszont azok, akikkel igazán érdemes lett volna barátkozni, mert összességében hasonlítottak az előbbiekre, csak valamiért nem kerülhettek be a nagyobb csoportokba. A híres, aranyvérű családokból származó diákokat nyilván nagyobb „tisztelet” övezte, ők voltak a ház hangadói, de a többiek is lehettek éppen tisztavérűek; szóval az, hogy volt néhány kiközösítettnek vagy lenézettnek tűnő diák, még nem biztosította, hogy ők származásuk miatt kerültek ebbe a státuszba. Valószínűleg egy mardekáros amúgy sem hangoztatná, hogy félvér, még ha az nem is számít annyira alsóbbrendűnek, mint egy mugliivadék – csak hát ők is elvesznek akkor a tömegben, és arra sem volna nagyon esélyük, hogy egy klikkbe bekerüljenek. Elképesztőnek találta a lány, hogy még a házon belül sem tud ez a társaság a felsőbbrendűségi mánia miatt összetartó lenni. 

   Severus húgával párhuzamosan tökéletesen visszarázódott a roxforti életbe. Elsősorban nagy nehezen sikerült végre elérnie Hóborcot, akivel nagy „ölelkezések” közben annyira örültek egymásnak, hogy az az iskola összes folyosóján hallatszott. A szobatársak néha elejtettek azért egy-egy gúnyos megjegyzést, de ez a fiút nem érdekelte. Aztán végre, szeptember közepén Kecske Tóni is meglátogatta. 

    – KECSKE TÓNI, VÉGRE! – üvöltött fel vigyorogva Severus, amikor a kis faházban találta magát.

    – Üdvözöllek, Severus – biccentett a kecske. – Én is örülök, hogy „végre”…

    – Miért nem látogattál meg eddig? – borult Tóni nyakába a fiú. 

    – Mert nem bírtam már hallgatni a nyavalygásodat, hogy a Roxfortba akarsz menni. Már nagyon örültem, amikor elérkezett az évnyitó napja, csakhogy közbejött egy kis probléma a családban, így eddig kellett várni, amíg újra ráértem a találkánkra. 

    – Mi történt? – kérdezte Severus. 

    – Semmi komoly, csak egy kirándulás alkalmával unokaöcsém, Kecske Tibi megevett egy többé-kevésbé mérgező növényt, ezért két héten keresztül gőzölgött minden testnyílása. Elég kellemetlen volt, de mostanra kiheverte, hála nagyanyám, Kecske Teodóra speciális Kecskekúra-főzetének. 

    – Ó, akkor jó. Szóval Tibinek hívják az unokaöcsédet, és Teodórának a nagyanyádat?

    – Igen, ami azt illeti, jó nagy családom van, évente néhányszor mindenki összegyűlik a nagyszüleimnél,  Kecske Tacitusznál és Kecske Teodóránál, és alig marad szabad hely a házikójukban. Ott vannak az unokatestvéreim, Kecske Timót és Kecske Tibi, valamint Timót felesége és gyerekei, Tami, Tekla és Teri… ilyenkor van jó nagy ebéd és vacsora, sztorizgatunk és hasonlók…

    – Hű – kerekedett el Severus szeme egyre inkább, ahogy Tóni a neveket sorolta. Lassan már úgy nézett ki, mint akinek szemhéja sincs. – Találkozhatok velük?

    – Sajnos ez nem megengedett, de meséltem már nekik rólad, és biztosan kedvelnének.

    – Hát, értem. Üdvözlöm minden családtagod. Na, és ma miről beszélünk? Várj, van is egy témám: képzeld, Hóborcot végre sikerült… 

   Azzal Tóni kénytelen volt meghallgatni Severus elbeszélését a szellem kereséséről és a vele való találkozásról, meg persze Ravenről is ejtett pár szót, hogy mennyire örül annak, hogy végre itt van, és hogy neki is tetszik a Roxfort. Nem zavartatta magát azzal, hogy Tóni, Severus tudatalattijának része lévén tudott ezekről. A kecske még két éjjelen keresztül megpróbálta felhozni a tervezett témát, de feladta, mert nem tudott rendesen beszélni a szájmenéses fiúval – úgy döntött, kivesz még egy hét szabadságot. 

   Elérkezett az október, Severus és Raven is sikeresen bekerültek a gyengélkedőre. Madam Pomfrey főzetének utóhatására, azaz a füstölgő fülekre Severus ezt mondta: 

    – Már tudom, hogyan érezhette magát Kecske Tibi. 

    – Kecske ki? – kérdezte Raven. 

    – Kecske Tibi, Kecske Tóni unokatestvére. 

    – Aha – bólintott Raven, nem kifejezetten értve a helyzetet. 

   Elég sokat esett az eső, de amikor éppen nem, Raven, Severus és Piton kimentek megnézni a Mardekár kviddicsedzéseit. 

    – Mellettük olyan lennél a Kométával, mintha lassított felvételben mennél – mondta Raven Severusnak. 

    – Kétségkívül. De a Kométa akkor is jobb!

    – Egyetértek. 

   A halloweeni ünnepség mindenféle különlegesség nélkül telt, Raven, tanulva az évnyitó példájából, ebédre nagyon keveset evett, azután pedig semmit, hogy minél több mindent megkóstolhasson. Ez a terve be is vált, de nem bánta, hogy Severust azért nem érte utol – aki kis túlzással, de gyakorlatilag az asztal negyedét felzabálta. A vacsora végén aztán a diákok mind visszavonultak a hálótermeikbe, csakhogy sokuk, köztük a Frey testvérpár is, azon a folyosón ment, ahol Harry Potter és két barátja a farkánál felakasztott Mrs Norris előtt álltak. Severus és Raven lefagytak. A fiú előbb a feliratot, aztán a macskát vette észre, Raven épp fordítva. 

    – Mi történhetett…? – suttogta Severus. – Ugye Mrs Norris nem…

    -… halt meg? – fejezte be a mondatot nagyot nyelve Raven. – És mi ez a felirat? 

   Odaért Frics és néhány tanár, köztük Piton. Elvitték a macskát, ezután pedig rögtön megtört a síri csend, és mindenki azonnal teóriák gyártásába kezdett, legfőképpen Malfoy. 

    – Ugye nem halt meg a macska…? – hebegte Raven. Severus átkarolta.

    – Csak nem… menjünk innen – javasolta, azzal mindketten elindultak a klubhelyiség felé. Severus visszanézett a feliratra. – Titkok Kamrája… mi lehet ez? 

    – Ugye ez nem olyan, mint tavaly Mógus…? 

    – Á, biztos nem Lockhart professzor volt – legyintett Severus, de a lány a szavába vágott: 

    – Nem úgy! Hanem hogy Tudodki esetleg nem… nem jött-e vissza… 

    – Amíg Dumbledore és persze Per bá’ a suliban van, egyet se félj! Meg persze amíg én. Ha Hóborccal társulunk, úgy kiűzzük innen, hogy sikítva rohan majd!

    – Ez nem volt jó vicc – vágott komor képet Raven. 

    – Jó, mondjuk, tényleg nem – helyeselt Severus. – Nyugi, nem lesz semmi baj.


 

 

 

18. fejezet

Átlátni a Mardekáron

   Természetesen amint adódott alkalom, Severus és Raven rohant Pitonhoz, hogy kérdezősködjenek a dologról. A férfi elmondta nekik azt, ami kiderült Mrs Norris állapotáról és Potter meg a barátai elvetett büntetéséről. 

    – És Per bá’, mi az a Titkok Kamrája? – tette fel a kérdést Severus. – A felirat. Mit jelentett? 

    – Malfoy nagyon odavolt érte – tette hozzá Raven.  

    – Nem csoda, hiszen az olyan aranyvérűek „érdekeit” képviseli, akik nem tűrik meg a mugli származású varázslókat – felelte Piton. – Valószínűleg csak ijesztgetés akart lenni. Nincs bizonyíték arra, hogy létezik ez a hely. 

   Piton azzal elmesélte a legendát. 

    – Hm… és honnan lehet tudni, hogy ki Mardekár utódja? – kérdezte töprengően Severus. 

    – Onnan, hogy kinyitja a kamrát – mondta Piton. – És nem kizárt, hogy ért a kígyók nyelvén, akárcsak Mardekár.

    – De várjunk, ha azok vannak veszélyben, akik nem méltók mágiát tanulni, miért Mrs Norris lett az áldozat? – kérdezte Raven. – Ő csak egy macska. Nem tanul mágiát. 

    – Habár szerintem telepatikusan tud kommunikálni Friccsel – tette hozzá Severus. 

    – Ezért mondtam, hogy csak ijesztgetés – mondta Piton. 

   Severus hamar elfelejtette a dolgot a Titkok Kamrájával kapcsolatban, és igyekezett segíteni Fricsnek, amiben csak tudott. Például sikertelenül sikálgatni a feliratot, vagy árnyékként suhanni mögötte, Mrs Norrist utánozva (mármint két lábon), egyszer pedig még utolsó próbálkozásként el is vitte neki Borzaskát ideiglenes társként. Azért volt utolsó, mert Fricsnek akkor pattantak el az idegei, és úgy kipenderítette Severust a szobájából, hogy zúgva szállt. 

   Ravent vele ellentétben sokkal jobban izgatta az egész történet, de elsősorban Malfoy reakciója volt érdekes a számára. Persze, többnyire betudta annak, hogy nagyobb szájú szeretne lenni, mint amire képes. Egyik este Raven úgy határozott, elmegy megnézni a feliratot. Igazából nem tervezte meg előre, csak annyira nyugtalan volt a dolgok miatt, hogy el akart menni. Severusnak nem szólt, mert úgy gondolta, nem vinné előre, ha társaságban menne, bár azért félt attól, hogy egyedül találkozik ott valakivel vagy éppen valamivel. Az végül is megnyugtatta, hogy félvér és mardekáros, neki biztosan nem eshet bántódása. Gyorsan megvacsorázott, azt mondta a szokás szerint zabáló Severusnak, hogy el kell intéznie valamit, úgyhogy a klubhelyiségben találkozzanak, aztán el is indult a második emeletre. Az úton majdnem összeütközött egy igen sietős léptű prefektusfiúval. 

    – Állj, melyik házba tartozol? – szólt rá Ravenre. 

    – M-mardekár – hebegte a lány. 

    – Menj enni, vacsoraidő van. 

    – Már ettem… 

    – Akkor menj a klubhelyiségedbe, siess! 

    – R-rendben…

   A lány így kénytelen volt elhalasztani a felirat vizsgálását, viszont visszafelé ismét majdnem beleszaladt három diákba, akik másfelől érkeztek: Raven azonnal észrevette, hogy Harry Potter az, és a két griffendéles barátja. 

    – He-helló – köszönt félénken, majd lehajtott fejjel sietett is volna tovább, csakhogy tompa puffanást hallott. Visszafordult, a barna hajú lány pedig már nyújtotta is neki a kis füzetét, ami kiesett a táskájából. – Köszönöm szépen… 

    – Szívesen. 

   Mindannyian indultak volna tovább az útjukra, de Raven egy hirtelen ötlet miatt újból hátrafordult. 

    – Bocsánat, kérdezhetnék… tőletek valamit? – lépett hozzájuk közelebb bizonytalanul. 

    – Mit? – kérdezte a vörös hajú fiú.  

    – Öhm, csak annyit szerettem volna, hogy… ismeritek Severus Freyt? 

   Mindhárman a fejüket rázták. 

    – Lehet, hogy hallottam valahol a nevét, de nem ugrik be, honnan – töprengett a lány.

    – Egy alacsony, bubifrizurás, fekete hajú fiú… elég sovány, és olyan lobogós talárt visel mindig, mint Piton professzor. 

    – Én szerintem emlékszem – szólt Harry Potter. – Mintha tavaly odajött volna hozzám gratulálni… talán a kviddicsmeccs után? 

    – Lehet, hogy ő volt – bólintott Raven. – Öhm, mit gondoltok róla? 

    – Én is ott voltam, nekem elég furának tűnt – mondta a vörös hajú fiú. – Kicsit… hát, flúgosnak. Miért? Te ismered? 

    – Háztársam, csak azért kérdeztem, mert szerintem is fura – vágta rá Raven, majd azonnal folytatta, mielőtt megkérdeznék, melyik házba jár. – Elég sokat beszél rólad, Harry… csak ezért gondoltam, hogy megkérdezem. És Piton professzorról mit gondoltok? Izé… nálatok is olyan szigorú…? 

    – A mardekárosokkal együtt van bájitalóránk, és szerintem mindenkit utál, aki nem mardekáros – felelte Harry. – Főleg a griffendéleseket. 

    – Igen, erről hallottam – eresztett meg egy mosolyt Raven. – Csak ennyit szerettem volna, köszönöm. Sziasztok! – azzal már indult is. 

   Nem véletlenül hallgatta el, hogy Piton és Severus rokona, biztos volt benne, hogy ennek tudatában máshogy fognak hozzá viszonyulni. Az is kiderült, hogy Harry Potter és ez a két barátja nem tudja, hogy Severus mardekáros, és azt sem, hogy két, de inkább három oldala van, és ezek közül ők valóban a „flúgost” látták. A lány elgondolkozott, mi lenne, ha Severus megpróbálna barátkozni velük a valódi személyiségével, és aztán kiderülne, hogy melyik házba tartozik. Vajon egy ilyen esetnél hogyan viszonyulnának hozzá a továbbiakban? Biztosan idegenkednének tőle, de ha ismernék, milyen igazából, nem lehetne akadály a Mardekár iránti ellenszenvük. Raven ezzel a beszélgetéssel sok, Piton által említett dologra is ellenérvet szerzett. Például, ha valóban igaz lenne minden, amit a professzor Harry fennhéjázásáról beszél, a fiú nagy eséllyel bővebben kifejtette volna a tanár iránti ellenszenvét. És hogy a hugrabugosokat és a hollóhátasokat is utálná? Hát, igaz, hogy sokkal többet panaszkodott mindig is más házak diákjaira, mint a sajátjára, de Raven nem nagyon tudta ezt kivételezésnek nevezni, főleg, hogy alapvetően a Mardekáron belül, bár kevésbé rideg, de úgy is igen szigorú volt. Inkább a diáktól függött, hogyan viszonyult hozzá, mint a háztól, igaz, a Mardekárhoz nyilvánvalóan szorosabb a kötődése, elvégre saját háza. Pitonnak persze nem volt épp magas türelmi küszöbje, ez lehetett a dolgok mögött.

***

   Különös (vagy talán nem is annyira különös) módon a Frey testvérpár teljesen máshogy állt Lockhart professzor óráihoz. Severus teljesen odavolt érte, tátott szájjal hallgatta a tanár beszámolóit a kalandjairól, és még jobban ámult ezeknek az előadott változatán. Gyakran maradt órák csevegni a férfival, azaz jót dobott az egóján, amekkorát csak lehetett. Raven ezzel szemben alvásórának használta a sötét varázslatok kivédését, vagy legalábbis meditálóórának, mert valahogy kikapcsolt az agya, amikor Lockhart beszélt, akárcsak Binns professzornál, csakhogy itt egyáltalán nem is ocsúdott fel egyszer sem óra végéig. Azon gondolkozott, mégis hogy a csudába engedhetnek ilyen embert tanítani, mert mindent csinál, csak nem tanít. A házi feladatok voltak a legjobbak: Severus olyan kiszínezett, Lockhartot majdnem istenítő költeményt készített, hogy csak úgy ragyogott a pergamen, Raven viszont újra és újra azon kapta magát, hogy teljesen véletlenül „belelöki” a férfit egy gödörbe és ott is hagyja. Nem is akart már arra gondolni, ahogy első találkozásukkor érzett. Egyszer azonban meglepetésére a lány műve lett a legjobb az osztályából, és kapott egy dedikált könyvet. Nem bírt vele egy légtérben létezni, így átadta Severusnak. Kész. Én egyszerűen nem bírom az egoistákat, állapította meg Raven. 

    – Figyelj, Severus – szólította meg a lány a bátyját egyik nap a klubhelyiségben. – Nincs mostanában roxmortsi hétvége? 

    – De volt már, csak én nem mentem. Nélküled nem lenne buli, most mama sincs ott. 

    – De szeretnél elmenni? 

    – Nem, mondom, hogy nélküled nincs semmi értelme – rázta a fejét a fiú, majd hirtelen felcsillant a szeme. – De támadt egy ötletem! Gyorsan leszaladok majd legközelebb, és bevásárolok! Aztán majd itt megesszük. Miért nem jutott ez eszembe előbb?

   Legközelebb így is történt: Severus csak nagy nehezen tudta vézna alkatával felcipelni a kastélyhoz az alaposan megpakolt szatyrait, de Raven szerencsére már várta a Roxfort kapujánál. Aztán félúton a klubhelyiséghez rájöttek, hogy tudnak varázsolni.

   Amellett, hogy tényleg nagyon ritkán vette őket célba egy-egy sértő megjegyzés, és ezeket mindig figyelmen kívül hagyták, Raven észrevette, hogy Adelaide is kezd ellenszenves lenni vele. Nem érdekelte különösebben, de úgy gondolta, várható volt – sőt, inkább csodálkozott, hogy a többi évfolyamtársa miért nem inzultálta még, és még csak rá sem néztek sehogy sem, nemhogy úgy, mint Adelaide. Pedig az elsőévesek is nagyjából tudtak mindent Severusról. 

    – Bocsánat, nem láttátok a bájitaltankönyvemet? – kérdezte egyik délután a hálóterembe felérve Raven.

    – Minek kell az neked, ha mindent tudsz – dörmögte Adelaide az ágyán hasalva. – Piton kis kedvence… 

    – Szerintem nem utál titeket, sőt, minden mardekáros a „kis kedvence”, ha ezt a szót használod… – csúszott ki a lány száján. Adelaide, illetve az éppen a szobában tartózkodó ikerpár rá emelte a tekintetét. 

    – Hogyan?

    – Ja, csak arra mondtam, hogy a „kis kedvenc” kifejezést általában akkor használják, ha az illetőn kívül mindenki más felé ellenszenvet vagy közönyt tanúsítanak, és leminősítik a „kedvenchez” képest. Ez esetben pedig mindannyian kedvencek vagyunk, legalábbis a többi házhoz képest, de ez nyilvánvaló. Piton professzor csak azért kérdez mindig engem, mert rokonok vagyunk, ezáltal én már korábban tanultam bájitalfőzést.

   A többiek csak bámultak rá. Raven elpirult, és elkezdett kutatni a könyve után. 

    – Akármit is mondtál most, én a helyedben vigyáznék, akár Piton rokona vagy, akár nem – szólt újra Adelaide. 

    – Miért?

    – Úgy hallottam, tavaly volt egy olyan pletyka, hogy a nagyanyád esetleg mugli vagy kvibli lehet…

   Raven Adelaide-re nézett, majd felállt. 

    – Ha ezt tudod, remélem azt is tudod, a nagybátyám mit mondott erre – mondta, azzal indult volna ki a hálóteremből, de a lány még utána szólt: 

    – Akár pletyka volt, akár nem, sokan tudják, és én ezután a helyedben tartanék a Roxfort folyosóin… 

   Raven nem reagált, becsukta maga után az ajtót.


 

 

 

19. fejezet

Meccs és párbajozás

   Tudta, hogy nem lehet alapja, de Adelaide megjegyzése szöget ütött Raven fejébe, és nem mert egyedül menni sehol, csakis valaki más társaságában. Általában Severuséban, vagy az osztályával. Az okát persze nem árulta el senkinek, de esténként elég sokat forgolódott. 

   Fawnnal közben valóban minden nap leveleztek, hosszú beszámolókat írtak az óráikról és az iskolában történtekről. A nagymama természetesen megbotránkozott a Mrs Norrisszal történteken: hogy a tavalyi után hogy lehet valaki ilyen, hogy efféle témával ijesztgeti a diákságot, írta. Persze Piton miatt egyikük sem ment bele jobban a dologba, úgy vélték, valóban csak megfélemlítés akart ez lenni. Raven, mondjuk, továbbra sem töltötte inkább egyedül az idejét, a biztonság kedvéért.

   Elérkezett az első kviddicsmeccs az évben, ami nagyon izgalmasnak bizonyult, mert Severus úgy állapította meg, a Griffendélben vannak a fényévekkel jobb játékosok, a Mardekárban viszont a fényévekkel jobb seprűk. A testvérek Pitonnal együtt mentek a lelátóra, hogy megnézzék a mérkőzést.

   Elég hamar egyértelmű lett, hogy a Mardekár vezet. Közben az eső is eleredt, szóval Piton varázsolt hármuknak egy átlátszó esernyőt. Raven és Severus találgatták, Harry Potter miért repül olyan furcsán, aztán nem sokkal később a fiú földet ért, és nem úgy tűnt, hogy épen. Sokan lementek a pályára, de Piton, Raven és Severus a nézőtéren maradtak. Na, ebből mi lesz… – gondolta Raven, mikor meglátta odalent Lockhartot. A reakciók alapján nem túl jó történhetett, mert Harry kevésbé sem lett épebb, és ki is kísérték a pályáról. Az persze kiderült, hogy földet érése előtt még elkapta a cikeszt, így a Griffendél nyerte meg a meccset, Piton legkisebb lelkesedésére. 

    – Azért izgalmas meccs volt – mondta Raven. 

    – Igen, és az is kiderült, hogy nem kellenek ide ezek a méregdrága seprűk! – mondta Severus. – Én a Kométámmal úgy lepipáltam volna őket… nem csak a griffendéleseket, a mardekárosokat is! 

    – És mindenki olyan sérülésekkel menne a gyengélkedőre, mint Potter, beleértve téged – morogta Piton. 

    – Igaz, hihi – nevetgélt Severus. 

   Másnap reggel Raven lement a klubhelyiségbe, hogy ott találkozzon bátyjával a reggeli előtt. A fiú ott ült az egyik kanapén. 

    – Á, jó reggelt, Raven – pattant fel, ahogy meglátta húgát. – Figyu, van kedved meglátogatni Harry Pottert még reggeli előtt? 

   A klubhelyiségben most éppen kevés mardekáros volt, de azok egészen véletlenül a kviddicsjátékosok voltak, és néhány nagy szurkolójuk. Erre a kérdésre gyilkos pillantásokkal fordultak Severus és Raven felé. A fiú ezt észrevette, és összehúzott szemmel a nyelvét öltötte rájuk. 

    – Trollok!

   Na, erre mindenki felpattant, és nekirontottak Severusnak. Azaz a hűlt helyének, mert ő szinte fénysebességgel felkapta Ravent és kirohant vele a helyiségből. 

    – Severus, ezek meg fognak ölni! – sikított Raven. 

    – Nem fognak, mert én gyorsabb vagyok! 

   Severus egyenesen Piton szobája felé iramodott, időközben csatlakozott hozzájuk Hóborc, Raven még nagyobb ijedelmére. 

    – Fut a kis Piton! Fut a kis Piton! 

    – Á, szia, Hóborc, mizújs? – mosolygott rá Severus futás közben. – Legyél olyan kedves, és gáncsold el azokat a mardekárosokat a nyomomban!

    – Megyek is! – szalutált a szellem, és el is tűnt. Hallatszott a csapat kiáltása pár folyosóval arrébbról, mikor Severus végre elérkezett úti céljához, és Ravennel beestek a professzor ajtaján. 

    – Sev, ezt többet ne… – tápászkodott fel Raven a földről. – Jó reggelt, Perselus bácsi. 

    – Jó reggelt – köszönt Piton, aki épp egy bájitalos üst fölé görnyedt az asztalánál. 

    – Na, tehát, Raven, jössz velem meglátogatni Harryt? – kelt fel Severus is. A lány a látszólag nem reagáló Piton felé nézett, majd vissza a bátyjára. 

    – Hát, én kihagynám… 

    – Jaj, Per bá’ miatt ne aggódj, nem fog megharagudni! 

    – Te mindent a legjobb helyen tudsz mondani – sóhajtott Raven. – Nem azért, hanem mert szégyenlős vagyok. Csak hebegnék, meg minden. Most ezt inkább kihagyom. 

    – Hát jó, én gyorsan felszaladok hozzá néhány csokibékával. Találkozunk a nagyteremben! 

   Azzal már ott sem volt. Raven Pitonhoz fordult. 

    – Perselus bácsi… téged zavar, hogy Severus ennyire rajong Potterért? 

    – Severus mindenkiért rajong, ezért nem számítok rá egyáltalán, hogy azt lássa, amit én – felelte a férfi még mindig a bájitalt vizsgálgatva. Raven kicsit elmélázva bólintott, majd elköszönt, és elindult a nagyterembe. 

   Severus eközben édességekkel megrakodva rontott rá az éppen reggeliző Harryre. 

    – Szervusz, nagyon szeretnék gratulálni a tegnapi meccshez, ugye, milyen trollok a mardekáros játékosok? – ugrott neki, a fiú meg hirtelen azt sem tudta, mi van. 

    – Ööö… izé, köszönöm – nyögte ki. 

    – Nagyon jó fogó vagy, és remélem, már minden rendben van a sérüléseddel. Hoztam neked édességet – pakolta le a rakományát Harry ágyára. – Akkor hát jobbulást! És további sikeres meccseket! 

   Majd úgy otthagyta a fiút, mint egy villám. Harry Potter csak nézett utána. 

***

   Amikor Raven és Severus meghallották, hogy egy griffendéles elsőst megtámadott valami, az már nem csak a lánynak, de a fiúnak is több volt a kelleténél. Raven teljesen megrémült, Severus lesokkolódott, és most már ő is elkezdett kicsit félni. Amikor csak tehették, együtt voltak, órák közti szünetekben is meglátogatták egymást. Nem igazán attól tartottak, hogy ők is áldozatok lesznek, hanem hogy egyáltalán miféle szörnyeteg bujkál a Roxfortban. Mindkettejük szobatársai hasonlóan álltak a dologhoz: Severuséi folyton megpróbáltak ráijeszteni, de a fiú ezekre sosem ijedt meg. 

    – Tök mindegy, Frey, te leszel a következő! Az utód már biztosan tudja, hogy a nagyanyád mugli…

    – Téged pedig emlékeztetnélek arra, mert látom, az agyad kapacitása minderre nem terjed már ki, hogy mi volt tavaly. Szerinted mit szólna Piton professzor, hogy ellenem irányuló merényletekkel viccelődtök? Egyrészt sértés, másrészről egyáltalán nem poénkodásra való téma! 

   Szerencsére erre abbahagyták a piszkálódást, legalábbis előtte. Igaz, próbáltak nekimenni amiatt, hogy a múltkor hangosan kihirdette, meglátogatja Pottert, de arra azt felelte, csak az állóképességét akarta tesztelni egy éles helyzetben. Erre már megint elmebetegnek nézték.

   Ravennél Adelaide hangoztatta, hogy jó lenne, ha tényleg eltennék innen az összes „sárvérűt”. Az ikerpár annyit mondott, hogy őket nem érdekli, mit csinálnak a mugliivadékokkal, Scarlett csak annyit tett hozzá, nem tud szólni semmit, mert nem tudja, igaz-e a hír a Titkok Kamrájáról. Ezen kívül az elsősöket úgy összességében elég érzékenyen érintette a hír, a többi ház legfiatalabb diákjai nagyon megijedtek, ezt pedig Adelaide nem győzte kifigurázni, ahol csak tudta. Az ember már tényleg mindenhol újabb és színesebb rémhírbe ütközött, meg sokan gondolták úgy, bizonyos talizmánok megvédhetik őket. Ravent ez annyira nem győzte meg, Severust pedig nem érdekelte, mert ő Hóborcot tartotta személyes védelmezőjének. Mikor a testvérpár ketten ment valahová, a szellem folyton megtalálta őket és „védelmezés” gyanánt elkezdett körülöttük pörögni, amilyen gyorsan csak tudott. Tényleg olyan volt, mintha egy színes fal védené őket séta közben. Mondjuk ezt Raven nem nevezte „védésnek”, neki nem tudott megváltozni a véleménye a kopogószellem rémisztőségéről. 

   Lassan elérkezett a december, és közeledett a karácsonyi szünet is. Raven és Severus már alig várták, nem is csak azért, mert végre kiszabadulhatnak ebből a bizonytalan környezetből. Egyik délután a fiú odalépett a könyvtárban leckét író húgához: 

    – Szia, Raven. Képzeld, ma este párbajszakkör lesz, és úgy tudom, Per bá’ is részt vesz majd rajta – mesélte.

    – Hallottam valami hasonlót… Adelaide mesélt róla egy csapat lánynak. Asszem, ők is mennek… nekem meg ezért nincsen kedvem. 

    – És ha én is jövök? – villantotta meg hófehér vigyorát Severus.

    – Sev, ne csináld ezt, Lockhartnak talán jól áll, de neked nem… 

    – Ó, hát rendben. Na? 

    – Hát, akkor talán elmegyek. Végül is, rossz nem sülhet ki belőle. Menjünk. Majd találkozzunk ott. 

   Így is lett, azonban a lány nem bírta túl sokáig idegileg Lockhart szövegét, míg Severus ezzel ellentétben izgatottan pattogott, még tapsolt is, amikor a professzor úgy mutatta be Pitont, mint a segédjét. Raven nem is értette, hogy mégis Severus hogy lehet még mindig életben ebben az iskolában. Habár egy kicsit már jobban azóta, hogy egyik szünetben fel akarta keresni Pitont a bájitaltanteremnél, és az ajtó előtt hallotta kiszűrődni a hangját, hogy efféleképpen oszt ki egy nagyobb mardekáros osztályt:

    – Az unokaöcsémbe sokkal több ész szorult, mint magukba együttvéve, ezért azt javaslom, inkább tanuljanak és próbálják rendbehozni ezt a szánalmas teljesítményt ahelyett, hogy a szellemi épségéről érdeklődnek. Menjenek a következő órájukra! 

   Ahogy kitódult a csapat, Raven belépett a terembe. 

    – Szia. 

    – Mit szeretnél, Raven? – fordult felé Piton. 

    – Hallottam kintről, amit mondtál nekik. Mi történt?

    – Mint korábban is mondtam, fogást keresnek Severuson. Neki is meg kell mondanom, hogy igyekezzen visszafogni magát. Lassan kezd túlmenni minden határon.

   Raven alig tudta elfojtani a mosolyát arra gondolva, hogy Piton szinte Severus őrangyalaként működik a többi mardekárossal szemben. Talán minden kirohanását kimagyarázza másoknak, ha úgy adódik.

   Egyébként ahogy itt figyelte most a nagybátyját, míg Lockhart beszélt, egyre inkább az az érzése támadt, mintha ő is hozzá hasonló véleménnyel lenne az új professzorról. 

    – Raven, leszel a párom? – kérdezte Severus, mikor a két tanár elindult, hogy párokba rendezze a diákokat. 

    – Nem tudom, én nem tudnék rád átkot küldeni… – bizonytalankodott Raven.

    – Jaj, tényleg – kapott észbe Severus. – Soha nem tennék veled ilyet! 

    – Ezzel egyetértek, Severus, te Warringtonnal leszel – lépett hozzájuk Piton. 

    – De Per bá’ – tágultak kerekre a fiú szemei –, ez a troll engem meg fog ölni.

    – Úgy emlékszem, tavaly ő is azok között volt, akiket elvertél. 

    – Ja, tényleg… hát, majd elővarázsolok egy terelőütőt – mondta Severus nem túl lelkesen. – Hát, szia, Raven. 

    – Szia – intett a lány. Amíg a bátyja odakullogott Warringtonhoz, ő Pitonhoz fordult. 

    – Raven, te Lympsham kisasszonnyal leszel – döntött Piton, majd otthagyta őt. Raven kicsit megkönnyebbülten odalépett a szőke Scarletthez.  

   Ők ketten elég jól szórakoztak, a lefegyverző bűbájra folyamatosan kiesett mindkettejük kezéből a pálca. Ami gyakran elsodródott a körülöttük szerencsétlenkedők miatt. Hát, a többiek már nem voltak annyira jó állapotban, Raven egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Severus körbe-körbe rohangál a teremben, Warrington meg üldözi. 

   Aztán Lockhart megelégelte a szerencsétlenkedést, és Piton tanácsára kihívta Pottert és Malfoyt. Ravennek nem kellett túl sok, hogy az eddiginél még ellenszenvesebbnek találja az utóbbit, a kígyó megidézése már csak a ráadás volt, de ami aztán történt, az nem csak őt rémítette meg, mindenki mást is. 


 

 

 

20. fejezet

Pletykák és nyomozás

    – Nem Harry Potter a tettes – mondta Raven. – Szerintem kizárt, hogy ő legyen. 

   A párbajszakkör utáni nap este ő és bátyja a fiú szobájában ültek, az ágyon. Nem volt ott más rajtuk kívül, szinte az összes mardekáros lent tobzódott a klubhelyiségben és egymást túlkiabálva vitatták meg a szakkörön történtekről és az újabb merényletről gyártott elméleteiket.

    – Szerintem se lehet – rázta a fejét Severus. – Kíváncsi lennék, Per bá’ mit gondol. De hát egy szót sem tudtunk kiszedni belőle tegnap, ma meg még nem is láttam.

    – Abból ítélve, hogy nem elutasította a kérdéseinket, csak azt mondta, nem ér rá, vagy úgy gondolja, hogy Potter Mardekár utódja, csak az iránta érzett ellenszenve miatt nem akarja beismerni, vagy pedig nem hiszi, de tudja, hogy a szakkörön történtek épp elég bizonyítéknak számítanak, ezért nem mond semmit. 

    – Na, ja. Hát, szegény Harry… nem, tényleg nem lehet az utód, bár már az összes mardekáros elhitte szerintem. 

    – Igen. Azt nézve, hogy Mardekár Malazár ezer éve élt, nincs kizárva, hogy a leszármazottja, és ezeket a hosszú éveket nézve az sem ésszerűtlen, hogy az utód griffendéles. De nem tudom róla elképzelni, hogy ő lenne tényleg… még akkor sem, ha igaz, amit Perselus bácsi mond róla. Lehet, hogy ha beszélnénk vele, kideríthetnénk, gyanús-e.

    – Gondolod, hogy válaszolna nekünk arra a kérdésre, hogy ő-e az utód? 

    – Nem azt mondtam, hogy így kérdezzük, de ez a kérdés lehetne a legcélravezetőbb. Mondjuk, megutálna minket, az biztos. A felől semmi kétség, hogy tagadni fog, de annak módjából kideríthetnénk valamit. Máshogy tagad a hazug és az ártatlan. 

    – Igazad lehet! Menjünk is, keressük meg, hátha rábukkanunk valahol.

   Így hát a Frey-testvérpár úgy döntött, maguk járnak utána a dolognak. A folyosókon nem voltak túl sokan, így ők mindenhol alaposan körülnéztek, nehogy véletlenül mégis belebotoljanak a Titkok Kamrájának szörnyetegébe, persze azt tudták, hogy elméletben nem érheti őket bántódás, hiszen félvérek. Mondjuk igaz, a Griffendél szellemét ért merénylet után már ez sem volt garancia, szóval Raven és Severus sietősen járták körbe a kastélyt. Sajnos nem sikerült megtalálniuk Harry Pottert, úgyhogy azt beszélték meg, újrapróbálkoznak másnap reggelinél. 

   Korán lementek a nagyterembe, és ott is maradtak, amíg ki nem szúrták a fiút, majd pedig követték, ahogy elhagyta a helyiséget. Ravennek ekkor jutott eszébe, hogy ha ő Severusszal elé megy, lebukik majd a múltkori miatt – végül is ez nem akadályozta meg, úgy döntött, nincs félnivaló, hiszen gyakran látni őket együtt, és az nem kell megemlíteni nekik, hogy rokonok, hihetnek csak annyit, hogy összebarátkoztak. Így hát megszólították a három griffendélest. 

    – Bocsánat – szaladt melléjük Severus, nyomában a húgával. – Sziasztok. Kérdezhetnénk valamit? 

    – Egy kicsit sietünk, de ha rövid, akkor igen – felelte Ron Weasley. – Mit akartok? Persze, ha ti is az utódos dologgal jöttök, akkor nem is számítsatok ránk… 

    – Nem, eszünkben sincs azt feltételezni, hogy Harry lenne a tettes. Mindketten nagyon csodálunk téged, és úgy gondoljuk, hogy ez lehetetlen. 

    – Végre valaki – sóhajtott a lány. 

    – Csak annyit szerettünk volna kérdezni, hogy maga Harry mit gondol a dologról. 

    – Azt, hogy hülyeség – vágta rá az említett. – Nem is értem, hogy jut ilyen bárkinek az eszébe, ha egyszer Hermione is mugli születésű, és az egyik legjobb barátom! Ha én lennék az utód, nem vele kezdtem volna? Igen, tényleg ismerőseim voltak, akiket merénylet ért, de ez nem bizonyíték, azt pedig mindenki látta, hogy nem uszítottam Justinra a kígyót! Lehet, hogy értek a kígyók nyelvén, de akkor sem én vagyok a tettes! 

    – Mi is így gondoljuk – helyeselt Severus. – Ennyit szerettünk volna kérdezni. Sok sikert a továbbiakban, Harry! – hajolt meg mélyen szokása szerint. 

    – Sziasztok – köszönt el Raven, majd bátyjával elindultak a klubhelyiségük felé. – Na, szerinted? – súgta Severusnak. 

    – Szerintem elég bosszús volt. 

    – Nyilvánvalóan az, hiszen az egész iskola rá mutogat. Én a beszédmódjából és a szavaiból azt vettem le, hogy tényleg nem tudja, miről van szó. Igaza van, hogy ellene szól, hogy ismerte az áldozatokat, de abban is, hogy ha mugli származású a legjobb barátja, nem állhat érdekében a mugliivadékok kiirtása. Hacsak nem egy nagyon jó színész, és alibinek kell neki… 

    – Már tavaly is nagyon jóban voltak, és ha tényleg ő az utód, miért nem tavaly nyitotta ki a Kamrát? Ha feltesszük, hogy tavaly még nem tudta, hogy ő az örökös, akkor sem barátkozott volna mugli születésűekkel, hiszen ha Mardekár utódja őket irtja, akkor olyan az utód, aki maga sem tűri a mugli születésűeket, szerintem. 

    – Igazad van. Mondjuk, hogy nem ő az, de a párszaszájúság miatt lehet, hogy mégiscsak Mardekár leszármazottja. Nekem az jutott eszembe, hogy mi van, ha több utód is van most az iskolában, hiszen nem kizárt, hogy ennyi idő alatt több ága lett már a családnak. Egyik kinyitotta a Kamrát, és vagy véletlenszerűen támadja meg az áldozatokat, vagy esetleg Harryre akarja kenni. 

    – Igen, egyet… hé, szia, Hóborc! – kiáltott fel Severus, amikor elsuhant mellettük a szellem. Raven felnyögött, és közelebb húzódott a bátyjához. Valahogy tényleg taszította benne valami. 

    – A két Frey – fordult meg Hóborc, és visszaúszott a levegőben. – Hallottam, hogy a kis merénylőről beszélgettek… rossz fiú, irtja, aki csak ellenszegül neki… 

    – Hóborc, hát te is azt hiszed, hogy ő volt?! – háborodott fel Severus. 

    – Én csak annyit tudok, hogy valahogy mindig köze van a merényletekhez…

    – Várj! Te láttad, ki tette?

    – Nem láttam semmit, csak annyit, hogy a kettős merényletnél ott volt… és Frics macskájánál is… – sorolta Hóborc. – Ő volt a tettes, bizony. 

    – Nincs bizonyítékod! – mutatott rá Severus. – Nem Harry tette! Ha ezt hiszed, mi többet nem vagyunk barátok! 

    – Potter a tettes, Potter a tettes! Irtja a társait, Potter a tettes! – dalolta a szellem, azzal elsuhant. Severus lehajtotta a fejét. 

    – Hát ennyit ért a barátságunk…? 

    – Sev, szerintem Hóborc nem az a típus, aki képes hosszútávon elköteleződni… – próbálta nyugtatni őt Raven. 

    – Igazad lehet… legalább te itt vagy nekem. 

    – Én nem fogom mondani, hogy Potter a tettes. 

    – Hihi – derült kicsit jobb kedvre Severus. 

   A félév utolsó bájitalóráján Raven Scarlett-tel dolgozott, mint mindig. Raven kis megfontolás után úgy döntött, most megtöri azt a szokásukat, hogy nem beszélgetnek, hiszen Scarlett elég rendes lány volt, a párbajszakkörön is jól szórakoztak.

    – Öhm, Scarlett… 

    – Tessék? – pillantott rá a lány. Scarlettnek amúgy vállig érő, kicsit kócos szőke haja volt, és olyan mélykék szemei, hogy szinte világítottak.

    – Te… mit gondolsz? Szerinted létezik a Titkok Kamrája? – bökte ki Raven. 

    – Nem tartom kizártnak, hogy van egy ilyen hely. Hiszen a Roxfort hatalmas, nem hinném, hogy van olyan ember, aki minden szegletét ismeri. Viszont a legenda elvileg úgy mondja, hogy a szörny áldozatai meghalnak, de eddig nem halt meg senki, ezért szerintem csak ijesztgetés ez az egész és semmi köze a valódi Titkok Kamrájához. Persze attól még épp elég nagy baj… vajon mivel dermeszthették meg az áldozatokat, ha még a tanárok sem tudták ennyi időn belül sem feléleszteni őket? És szerinted létezik a kamra? 

    – Hát… azon az állásponton vagyok, mint te, a Roxfort hatalmas, semmi nem zárja ki, hogy létezik a Kamra. De szóval… te hogy vagy ezzel a sárvérűsdivel?

    – Na és te? 

    – Szerintem értelmetlen. 

    – Ó! Sosem gondoltam volna, hogy egy mardekáros szájából hallok ilyet – mosolyodott el Scarlett. – Örülök, mert én is így gondolom. A képességet nem a származás határozza meg. És a legtöbben, akik ilyeneket hangoztatnak, csak azt mondják, amit hallanak otthon. A szüleim tisztavérűek és jómódúak is, mégis folyamatosan eltévedtek itt annak idején. Persze, nem mintha ez számítana. És egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ki kéne irtani a mugliivadékokat. A családom sem aranyvérmániás. Egyszerűen vannak családok, ahová csak boszorkányok és varázslók házasodnak be, és vannak, ahol keverednek muglikkal. 

    – Ó, akkor jó – könnyebbült meg Raven. – Mondjuk, azt gondoltam, hogy te nem vagy annyira mugliutáló… 

    – Nem vagyok. Csak azért nem hangoztatom a véleményemet a témáról, mert egyrészt mardekáros vagyok, és itt ez nem erény – nevetett –, másrészt meg mi úgysem tudunk semmit sem tenni az ügyben. Ez a tanárok dolga. De remélem, azonnal repül az illető.

    – És neked van tipped, hogy ki lehet a merénylő? 

    – Nos, erősen Potterre terelődik a gyanú, hiszen a történtek tényleg lehetnek bizonyítékok, de nem tiszták. Nem ismerem Pottert, nem tudom, de állítólag ő félvér. Én úgy gondolom, hogy ha igaz az utódos legenda, akkor Mardekár utódja mindenképpen mardekáros, és aranyvérű. Egyébként nem lenne értelme mugliivadékokat irtania. Sokkal inkább tippelek valamelyik idősebbik mardekárosra…

    – Például? 

    – Hát, sokan vannak, akikre rá lehetne kenni, de ők szerintem eldicsekednének vele, és ha a tanárok nem is, a mardekárosok többsége biztos tudná. Hozzánk is biztos eljutott volna a hír. Nem is tudom, akárki lehet… szerintem olyanok között van a tettes, akik idősebbek tizenötnél. Nem hinném, hogy egy fiatalabb varázsló vagy boszorkány lenne az elkövető.

    – Igen, ez valószínű.

    – Te mit gondolsz?

    – Hát a tettesről fogalmam sincs. De szerintem biztos nem Potter az, és bár valóban az lenne a logikus, hogy az örökös aranyvérű és mardekáros, de a Mardekár óta eltelt időt nézve az sem kizárt, hogy esetleg mégsem… nem tudom. Szerintem is valószínű, hogy egy idősebb mardekáros az elkövető… de hátha mások tudnak valamit. Például Malfoy. Most ugrott be, hogy amikor Malfoy elővarázsolta a kígyót… mi van, ha ezzel meg akart bizonyosodni arról, hogy párszaszájú-e, hátha az bizonyíték lehet…? 

    – Nem tudom, nekem úgy tűnt, azt Piton professzor súgta neki – mondta Scarlett. Ravennek kikerekedett a szeme. 

    – Hogy… én azt nem is figyeltem. 

    – Nem kritizálom a nagybátyádat, de gondolom te is tudod, hogy őt különösen nem kedveli – súgta Scarlett. Raven a professzor felé sandított, aki most éppen a griffendélesek hanyag munkáját szidta. Szokás szerint. És a legtöbb mardekáros ezt szokás szerint élvezte. Egyébként a lánynak annak idején beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy Piton valóban többször és jobban leteremti a más házba tartozókat ugyanazért, amiért mardekárosokat csak megdorgálja, vagy épp csak elintézi annyival, hogy máskor figyeljen jobban. És valóban a griffendéleseken csattant legtöbbször és legerősebben az ostor. Severus véleményével, hogy ez inkább a tanulókon múlik, mint a házukon, a lány többé-kevésbé egyetértett, mert azért néha a butább mardekárosok is kaptak alaposan a professzor haragjából, de volt már tanúja olyan esetnek, amikor indokolatlannak érezte a történteket.  

    – Igen, ez igaz… ő nem mond semmit a témáról, de igazad lehet, tudom, hogy Pottert különösen… nem szereti. Hát, vagy tud valamit, vagy tényleg csak emiatt csinálta. 

    – Bocsi, tényleg nem akarom őt kritizálni. Amúgy szeretem Piton professzort, mint tanárt és házvezetőt. 

    – Semmi baj, ő ilyen – vont vállat Raven. – Bár azt sosem mondta meg, mi baja a griffendélesekkel, biztos van valami oka rá… úgy értem, nem támogatom, de úgy érzem, erre a kérdésre nem válaszolna. Biztos van valami mögötte. De tanárnak nagyon jó, én is szeretem. A bátyám aztán még jobban, azért vágatta hasonlóra a haját.

    – Komolyan? – nevetett Scarlett.

    – Igen. Gondolom ez kívülről nem látszik rajta, de Perselus bácsi a példaképe.

    – Ez tök jó! Amúgy hallottam egyszer pár mardekárost arról beszélni, hogy őrült meg hogy Piton professzor miért van a pártján. Szerintem nem látszik őrültnek. Igaz, ti ketten olyan tartózkodónak tűntök, de most már látom, hogy te jó fej vagy…

    – Severus azért ilyen, mert azt akarja, hogy hagyják békén. De vannak őrült pillanatai – nevetett a lány. – És aztán a szobatársai folyton ezzel piszkálják, hogy biztos elmebeteg meg szégyen a nagybátyánknak. De amúgy nagyon jó fej ő is, biztosan kedvelnéd. 

   Scarlett mosolygott.

    – Te hazamész szünetre? – kérdezte.

    – Igen, a nagyanyám egyedül van otthon, úgyhogy hazamegyünk. Meg akkor legalább lesz egy kis pihenő a sok titokkamrás pletykától… Te?

    – Én is megyek. Barátaim nincsenek, szóval nem is lenne értelme maradni. 


 

 

 

21. fejezet

Tóni tanácsa

   Raven és Severus a téli szünet kezdetekor hazautaztak vonattal, majd Piton vitte őket a Fonó sorba, ahol Fawn már nagyon várta a hármast. A nagy örömködések után (kivéve persze Piton részéről, aki szokása szerint visszafogott kedvében volt; nem mintha lett volna más kedve bármikor is) jó nagyot ettek, Severus és Raven pedig újra elmesélt a nagymamájuknak mindent, amit ő már levélből tudhatott, de ez a testvérpárost nem igazán érdekelte. Piton este nyolckor megköszönte a vacsorát, elköszönt Freyéktől, és hazatért. A testvérek még késő estig folytatták beszámolójukat, amit Fawn mosolyogva hallgatott, egészen addig, amíg el nem érkeztek ahhoz a ponthoz, amit nem véletlenül nem említettek meg egy üzenetben sem.     

    – Izé, ami azt illeti, nem valami nyugodt mostanában a hangulat a suliban – mondta Severus. – Az a helyzet, hogy a Mrs Norrisos eset óta… történt pár újabb merénylet az iskolában. 

    – Merényletek? – komorodott el Fawn. 

    – Két mugli születésű diákot is megtámadott valami, amiről senki nem tudja, micsoda. Kővé váltak… ja, és a Griffendél szelleme is megdermedt, ami a leghihetetlenebb az egészben. 

    – Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét Fawn. – Mikor történt ez? 

    – Az utóbbi másfél hónapban – felelte Raven. – Most már mindenki biztos benne, hogy a Mardekár ház alapítójának utódja lehet a merénylő, aki kinyitotta a Titkok Kamráját, tudod, amiről meséltünk… engem csak annyi zavar mindebben, hogy van egy történet, miszerint ötven éve valóban kinyílt a Kamra, és akkor egy diák meg is halt. De nálunk senki nem halt meg. Szerintünk csak ijesztgetés az egész, de mindenki nagyon benne van a titokkamrás elméletekben… képzeld, eddig mindenki Harry Pottert gyanúsította, mert köze volt mindegyik merénylethez, mármint a helyszínen tartózkodott, és ismerte is az áldozatokat. De szerintünk biztos nem ő!

    – Még Hóborc is őt gyanúsítja – biggyesztette le az ajkát Severus. – Azt sem említettem neked, hogy elvesztettem a lelki társam. 

    – De hát miért nem meséltetek erről korábban? 

    – Nem akartuk, hogy megijedj – felelte Severus. – Ahogy Raven is mondta, mi nem hisszük, hogy tényleg a Titkok Kamrájáról van szó, de a dolog mégis elég veszélyes, mert hát kővé váltak diákok. Egyébként mi nem lehetünk veszélyben. Az utód fenyegetése a mugli születésűekre vonatkozik, és ők is estek áldozatul, mi pedig félvérek vagyunk, és mardekárosok. Minket csak nem támadna meg, mert hát az illetékes határozottan a Kamra legendájára épít. De az eddigi áldozatokat is hamarosan kigyógyítják, csak még nincs kész a főzet… 

    – Te jó ég… – suttogta teljesen megdöbbenve Fawn. 

    – Ne félj, mama, mi tényleg nem vagyunk veszélyben, és nem is járkálunk egyedül sehol, vigyázunk egymásra – mondta Raven. Fawn elmosolyodott. – Egyébként… anya és apa nem meséltek semmit a Titkok Kamrájáról? Ők nem hallottak róla? Állítólag onnan jön ki a szörny, ami megtámadja az embereket. 

    – Sosem hallottam róla – rázta meg a fejét a nő. 

    – Kár… – sóhajtott Severus. – Per bá’ból nem szedünk ki semmit… csak a legendát meg az ötven éves sztorit volt hajlandó elmondani, mióta erősen Potterre terelődött a gyanú, nem lehet vele erről beszélni… többször is próbáltuk, de azt mondta, nincs mit mondania róla.

   A két testvér elalvás előtt még beszélgetett egy kicsit az ágyukban feküdve. 

    – Sev – szólalt meg Raven. 

    – Tessék. 

    – Szerinted lehet, hogy ismerjük a támadót? 

    – Nem kizárt, hogy legalább látásból igen… 

    – Tudod, az egyik szobatársammal, Scarlett-tel arról beszélgettünk, szerintünk a támadó mardekáros, és tizenöt felett van. Semmiképp sem lehet annál fiatalabb… a fiatalabbak még túl kicsik egy ilyen helyzethez, szerintem. A Kamra szörnye csak nem egy tizenkét éves parancsára cselekszik…  

    – Igazad lehet. Habár, belegondolva, abból, ahogy viselkedik a nem tisztavérűekkel, én simán mondanám, hogy Malfoy az… ha tehetné, biztos kővé dermesztené az összes mugli származásút a Roxfortban. 

    – Igen, ezzel csak annyi a baj, hogy Malfoy túlságosan is hangoztatja a véleményét. Ha esetleg fiatalabb is, a Mardekár utódja biztos óvatosabb ennél. Malfoyra tényleg túl könnyen rá lehetne kenni, csodálom, hogy másnak ez eddig nem jutott az eszébe. Mondjuk, nem hinném, hogy van alapja… Malfoy egyszerűen csak egy gőgös aranyvérű elkényeztetett… szóval az. 

    – Nem gondoltam volna, hogy benned ilyen ellenszenvet vált majd ki. 

    – Csak a viselkedése… az undorító. 

    – Jó, tény, hogy nem a legkedvesebb… de én szeretek a barátságtalanokkal barátságos lenni – vigyorgott Severus. – Olyan jó érzés. 

    – Igazi jótevő vagy, Severus – mosolyodott el Raven. 

    – Ó, ne hízelegj… 

   Aznap éjjel Severust meglátogatta Kecske Tóni, végre valahára, ugyanis nagyon régen nem beszéltek már. Az állat tényleg alig bírta lefejteni magáról a fiú karjait. 

    – Kecske Tóni! Annyira szeretlek! Te legalább megmaradtál, mint lelki társ! 

    – Persze, persze… – sóhajtott Tóni. – Na, Severus, tény, hogy régen beszéltünk. Hogy érzed magad? 

    – Egész jól, leszámítva persze azt a kamrás esetet a suliban. Na, nem vagyunk valami közel a dologhoz, de mégis aggasztó… szerinted apa miatt lehetünk veszélyben? 

    – Nos, én úgy gondolom, hogy ha az eddigi áldozatok mugli születésűek voltak, kizárólag mugli születésűek, akkor nem. Bennetek mégiscsak erősebb a varázslóvér, ha anyukátok varázslócsaládból származott. 

    – Á, értem… remélem, minden rendben lesz majd a suliban, most megpróbáljuk Ravennel egy kicsit ezt elfelejteni… de amúgy tök jó a helyzet. A húgommal együtt suliba járni nagyon jó! Már el sem tudom képzelni, hogy bírtam eddig nélküle. Viszont a dolog Hóborccal… 

    – Áruld el, mit érzel ezzel kapcsolatban? – kérdezte Tóni.

    – Szomorúságot. Bánt, hogy nem érdekli a barátságunk.  

    – Tehát nem az bánt, hogy másképp gondolja, hanem hogy semmit sem szólt, amikor kimondtad, hogy vége a barátságnak? 

    – Hát, az is bánt, hogy másképp gondolja. Elvégre a vak is láthatja, hogy nem Harry a tettes! Nyilván nem ő, hiszen egy mugli származású a barátja! 

    – Severus, azzal tisztában kell lenned, hogy nem lesz minden barátod egy véleményen veled. 

    – Jó, azt tudom… de ez mégiscsak egy durva helyzet! 

    – És azzal is tisztában kell lenned, hogy lesznek, akik könnyen eldobják majd a barátságodat valami másért, akiket nem fog érdekelni a te szereteted irántuk – folytatta Tóni. – Azt javaslom, tisztázd a dolgot Hóborccal, ha visszamentek, és dönts utána, hogy érdemes-e szomorúnak lenned.

    – Mindenképp szomorú leszek… 

    – Igen, de vedd figyelembe, hogy van, amikor nem érdemes. Amikor csak időpazarlás, és nem visz előre. Megvan annak is a maga ideje, és nem kell neki mindig ellenállni, hiszen nem lehet az ember állandóan vidám. A szomorúság is, mint tapasztalat, hozzájárul ahhoz, hogy az legyél, aki majd leszel. Azért van, hogy utána felállj, és tovább csináld újult erővel. De azt hiszem, Severus, te nagyon is jól tudod, hogyan kell orvosolni a szomorúságot. 

    – Igaz, hihi – vigyorodott el Severus.    


 

 

 

22. fejezet

A megbízás

   Karácsony reggelén már szokás szerint Pitonnál voltak Freyék, és az ajándékbontás is a szokásos módon telt. Raven komolyan elgondolkozott rajta, hogy bátyja gyomrát valaki kicsi korában tágító bűbájjal megkezelte, ugyanis Fawn sem tudta megmondani, kitől örökölhette a végtelen habzsolhatnékot és a gyomorrontásra, illetve elhízásra való immúnisságot. A lány csak két tányérral evett, többet nem bírt, és el is ment az asztaltól, mert a fénysebességgel lapátoló Severusra rá sem tudott nézni, ő attól kapott gyomorrontást. 

   Miután mindenki megcsodálta az ajándékait, a fiú a nappali szőnyegén bemutatta karácsonyi előadását, ami tulajdonképpen csak ebben a pillanatban pattant ki a fejéből, és Ravennel, mint segéddel sikerült annyira megnevettetniük Fawnt, hogy ő a kanapé támlájára dőlve, hasát fogva hangosan hahotázott. Piton is elmosolyodott néhányszor, de Ravennek az volt az érzése, mintha ezeket a mosolyokat láthatatlan celluxok tartanák fent. Afelől persze nem volt kétsége, hogy ő is szórakozott valamennyire, csak hát ő ilyen típus volt. 

   Fawn születésnapján, amit szintén a Fonó sorban töltöttek, aztán újabb előadás következett, ezúttal Severus és Raven egy nagyon szövevényes történettel álltak elő. Ezen az estén, miután mindenki nyugovóra tért, Severus különös álmot látott: mégpedig hogy a Titkok Kamrájában fogva tartják Matyit, a Kecske Tóniéhoz hasonló tanácsadó családból származó jókora vízilovat. 

    – De Severus… tegyük fel, hogy igaz, de akkor mit csinálunk? – kérdezte Raven, miután bátyja a nappaliban körbe-körbe futkosva elmesélte neki nyugtalanító látomását. – A Titkok Kamrája a tanárok dolga, nekünk fogalmunk sincs, hol van… ők majd megtalálják, és kiszabadítják. De amúgy… most ezt nem azért mondom, de tavaly is álmodtál hasonlót Perselus bácsiról, és hát… nem lett belőle semmi…

    – Jó, de mi van, ha ez most igaz? – idegeskedett Severus. – Meg kell mentenünk Matyit! Szólnunk kell Per bá’nak! 

    – Nem fogja elhinni – rázta a fejét Raven. – Ő biztos nem, bocsi, de szerintem eredménytelen lenne… 

    – Akkor megkeressük magunk! – emelte fel mutatóujját a fiú. Raven arca holtsápadt lett. 

    – Én el nem megyek a Titkok Kamrájába! 

    – Nem kell bemennünk, csak mondjuk… nyitva kell tartanunk addig, amíg Matyi ki nem tud jönni. 

    – És ha az a szörny is kijön? 

    – A szörny után kell nyitva tartanunk. 

    – Ez nem nyugtatott meg, Sev…

    – Nyugalom! Máris van egy briliáns ötletem. Mi nem lehetünk veszélyben, ugyan nem vagyunk tisztavérűek, de mardekárosok vagyunk és anya varázslócsaládból származott. Mardekár utódja csak nem támad meg egy mardekárost! Ha már idekerültünk, egyértelmű, hogy nem véletlenül lettünk mardekárosok.

    – Jó, jó, még ha így is van, nem tudjuk, hol a Kamra, így nem jutunk sehová… valószínűleg a tanárok sem tudják, mert akkor már tudnánk, hogy ők bezárták. 

    – Raven, nekünk kell a kezünkbe venni az irányítást! A tanárok nem fognak oda bemenni, csak bezárják. Ha az elkövető egy diák, akkor semmi akadálya, hogy mi is megtaláljuk, hacsak nem olyan helyen van, ami az utódnak fedi fel magát egyedül. De meg kell próbálnunk! Per bá’nak van egy csomó könyve, hátha azokban rábukkanunk valami… 

   Nem fejezte be a mondatot, mert ajtónyikorgást hallottak, és a hálószobákhoz vezető folyosóra benézve meg is látták Pitont szürke hálóköntösben. 

    – Itt is hallatszik, miről beszéltek – mondta. – Szálljatok le a Titkok Kamrájáról, nincs ott semmilyen víziló, ha van is, Dumbledore majd kiszedi. Hagyjátok a tanárokra az ügyet, most már tényleg elég legyen!

   Azzal becsukta maga után az ajtót. Severus lebiggyesztette az alsó ajkát, Raven kissé bűnbánó arccal ránézett és megadóan megvonta a vállát. 

   A fiút sajnos egész nap nem hagyta nyugodni a Matyi-ügy, bármivel próbálkozott is Raven és Fawn kiugrasztani őt a hálószobából. Csak feküdt az ágyán, néha kiment enni, majd visszaballagott. Raven egyszer rá is ugrott háttal, mint kicsi korukban sokszor, de semmi reakció nem érkezett. Vacsora után Severus mélabús arccal fogat mosott és lefeküdt. Hamar elaludt, ezúttal azonban egy megnyugtató, és egyben izgalmas álom várta Kecske Tónival. 

    – Szia, Tóni – köszönt az állatnak most először kedvetlenül, mikor meglátta. 

    – Szervusz, Severus. Nos, ma azt hiszem, az álmodról kell beszélnünk…

    – Matyi nem maradhat ott… – motyogta a fiú, és lefejelte az előtte lévő asztalt. 

    – Bizony nem is, mert nincs is ott – mondta Tóni. Severus felkapta a fejét. 

    – Hát te is azt mondod, mint Per bá’…?! 

    – Nyugalom, Severus, azt az álmot én küldtem neked. 

    – Hogyhogy? – döbbent meg a fiú. – Várj, te küldhetsz álmokat? 

    – Olykor-olykor igen. Nos, a családomnak van egy feladata egy talpraesett ember számára, és én rögtön tudtam, hogy téged kell erre megkérnünk, de ők is meg akartak bizonyosodni az elszántságodról, ezért küldtem egy álmot. Látva, hogy rögtön cselekedni akartál, még ha nagyon veszélyes helyre is kellett volna menned, mindenkit meggyőzött. 

    – Akkor… akkor nincs is Matyi? 

    – Van, de nem a Titkok Kamrájában. Ő egy másik ország tanácsadója, mi, kecskék tartozunk Nagy-Britanniához. 

    – Jaj, de megkönnyebbültem! – sóhajtott hatalmasat Severus. – Egy óriási kő esett le a szívemről! Küldd majd neki üdvözletemet. Akkor hát mi lesz a feladatom? 

    – Nos… ami azt illeti, a Közvetítőt ellopták. 

   Severusnak kikerekedtek a szemei. 

    – A plüsskecskét a kirakatból? – képedt el. 

    – Igen. Az a helyzet azonban, hogy nem tudjuk, hol van és ki vitte el, mert hát ami azt illeti, rigmusokban beszél. És túlságosan választékos szókincse sincs. Így fontos, hogy a meglévő információk alapján minél hamarabb előkerítsd. Szerencsére nem hangzik annyira bonyolultnak, az egyértelműen kivehető belőle, hogy a helyszín a Roxfort. Mi viszont nem vagyunk olyan járatosak ott, mint te. Tiéd hát a feladat, hogy megmentsd és visszajuttasd a kirakatba. 

    – Hát persze, hogy visszajuttatom! – lelkesült fel Severus. 

    – Rendben. Amint visszamész a Roxfortba, elmondom neked, amit ő is mondott nekünk. 

    – Ravent is bevonhatom segítségként?

    – Ha úgy gondolod, ez segítene, bárkit.

    – Oké, én mindenféle küldetésre készen állok! – húzta ki magát Severus. A kecske bólintott, majd lassan elhomályosult, és a fiú felébredt. 


 

 

 

23. fejezet

Indul a mentőakció

   Végül elérkezett hát az indulás napja, és mielőtt Piton kivitte a testvéreket a bőröndjeikkel együtt a vonathoz, Fawn megeskette őket, hogy vigyáznak egymásra, írnak minden nap, és nem nyomoznak a Titkok Kamrája után. 

    – Nyugi, mami, rájöttem, hogy az a víziló nincs a Titkok Kamrájában – mondta Severus. 

    – Kezd gyorsulni a felfogásod – mondta Piton. Severus rávillantott egy csillogós mosolyt. 

    – Vigyázunk, ígérjük – mondta Raven. Fawn még egyszer megölelte őket, majd megvárta, amíg a hármas hoppanál, aztán sétált vissza a konyhába. 

   A vonatnál a páros Pitontól is elbúcsúzott, és elfoglaltak egy kupét. 

    – Szegény mama nagyon aggódik – mondta Raven, miután lepakolták a bőröndjeiket, és leültek egymás mellé. 

    – Aggodalomra semmi ok! – tette fel a kezét Severus. – Viszont valami fontosat kell mondanom. 

    – Mit? 

    – Nos, az, amitől rájöttem, hogy Matyi, a víziló nincs fogságban, az Kecske Tóni magyarázata volt. 

   Raven csak nézett. 

    – Mi? 

    – Tudod, Kecske Tóni, akivel második óta álmodom! Na, megbízott valamivel, ugyanis az a kirakati plüsskecske, tudod, amit megláttam és azóta álmodom, mutattam is neked, szóval az elveszett. És a Roxfortban van. A Matyi-álom csak az elszántságomat mérte, és Tóni családja úgy döntött, tényleg megfelelő vagyok a feladatra. Meg kell találni azt a plüsskecskét, Tóni ma éjjel fogja elmondani, mit mondott a Közvetítő a hollétéről. Raven, kérlek, segíts a keresésben. 

   Raven még mindig csak nézett. Most már az is biztos volt, hogy Severusnak nem csak a gyomrát, de az álmaiért felelős agyterületét is megkezelték valamivel. 

    – Hát, öh – hebegte a lány teljesen értetlenül –, nos… ez… de ez is nyomozás. 

    – Igen, de mami csak arra esketett meg, hogy nem megyünk a Titkok Kamrája után. 

    – De akkor is, ez nem veszélyes? 

    – Azt nem tudom. Nyilván nem életveszélyes, és titokban csinálunk mindent. Figyelj, Dumbledore biztos megérti, sőt, szólok is neki, ő ismeri legjobban a Roxfortot! Emiatt nem kerülhetünk bajba. Ha ő is segít, akkor meg veszélyben sem lehetünk.

    – J-jó… – Raven még értetlenebb volt. – Hát… 

    – Nyugi, mindentől megvédelek! Fogd fel úgy, mint egy kincskereső játékot. 

    – Jó – vont vállat a lány. – Hát, izgalmasnak hangzik, végül is. Én szívesen segítek, bár nem igazán értem, de ha azt mondod, jó lesz… 

    – Az lesz! – vigyorgott Severus. – Na, a plüsskecske elrablójának és Mardekár utódjának egész biztosan semmi köze egymáshoz. Ha belegondolunk, a plüsskecske csak annak kellhet, aki tud a Kecskecsaládról, vagyis álmodott velük, ebben az esetben pedig a kecsketanácsadója már rég agyoncsapta volna egy csészealátéttel az utódot. 

   Ravent ez többé-kevésbé megnyugtatta. A Roxfortba való visszatéréskor hallott hír azonban már nem annyira, ugyanis elterjedt, hogy még egy griffendéles áldozatul esett, ráadásul az a lány, akit Harry Potterrel lehetett sokszor látni. Erre azonban konkrét bizonyíték nem volt, így a testvérpár reménykedett, hogy mégsem történt újabb merénylet, és ha mégis, akkor is meg voltak győződve róla, hogy Harry még mindig nem lehet az utód, legalábbis nem az, amelyik a mugli származásúakra uszítja a Mardekár szörnyét.  

   Severus tehát álmában egy rejtvényt kapott Tónitól: “E helyen kettes számú varázstanulók járnak-kelnek, ezüst és zöld színeket keverik, de az, mely a bűnös és odabent alszik, utóbbit nagyon nem kedveli”. Legalább több mint a semmi, mondta Tóni. Severus elszántan neki is indult a feladatnak, hiszen semmi késlekedni való ideje nem volt. Nem jeleskedett ugyan nagyon a rejtvényekben, de remélte, hogy Raven majd többre megy ezzel.

    – Na, Raven, készen állsz? – tette fel Severus a kérdést a húgának, miután befejezték az első tanítási napon kapott leckéjüket. 

    – Mire? 

    – Hát a mentőakciónkra! 

    – Ja, hogyne. 

    – Na. Kaptam Kecske Tónitól egy rejtvényt, így szól: „E helyen kettes számú varázstanulók járnak-kelnek, ezüst és zöld színeket keverik, de az, mely a bűnös és odabent alszik, utóbbit nagyon nem kedveli”. Raven, te nagyon okos vagy, mit gondolsz? 

   Ravennek azonban a hideg futkosott a hátán, és most nem a megoldással törődött. 

    – B-bűnös? Mármint… ugye nem az utód…? – remegett. 

    – Nem, meg is kérdeztem Tónit, semmi köze a Titkok Kamrájához! De tényleg, vajon miért bűnös…? – gondolkozott el. – Mindegy, ezt majd kitaláljuk. Nyugi, Raven, félvérek vagyunk és persze Per bá’ rokonai. 

    – De az egész Mardekár sejti, hogy mama mugli. 

    – Dehogy, azt nem hitték el, csak piszkálódnak! És ha mégis? Majd elverem terelőütővel a Mardekár szörnyét is. 

    – Ez nem vicces… ah, mindegy – sóhajtott a lány. – Jó, hát akkor… kettes szám, és a bűnös alszik odabent. Hm… kettes szám, és valaki alszik odabent… ez egy hálóterem lenne? 

    – Tényleg, egy hálóterem! – csapta össze a tenyerét Severus. – Hiszen bent alszik valaki, de vajon kinek a hálóterme…? 

    – Hát, ha kettes szám, akkor másodéveseké. Nekem most ez ugrott be. Azt viszont nem tudjuk, a fiúké vagy a lányoké, vagy egyáltalán milyen házé. 

    – De tudjuk! – kapott észbe a fiú. – Mardekár! 

    – Tényleg! Zöld és ezüst! Csak az lehet.

    – És már azt is tudjuk, hogy a „bűnös”, legyen bármi is a bűne, másodéves. Hm… 

   A következő napokban éjszakákba nyúlóan gyártottak ötleteket, megvizsgálták a feladványt abból a szempontból is, hogy mit jelenthet, ha mégsem hálóteremre vonatkozik, de túl sokra nem jutottak, így maradt az eredeti ötlet. Úgy döntöttek, Dumbledore-t nem vonják be, amíg nem kell a klubhelyiségen kívül nyomozniuk. Már csak azt kellett kitalálni, fiú vagy lány ez a bizonyos bűnös, a testvérpár pedig úgy határozott, hogy Severus a másodikos fiúkat, Raven a másodikos lányokat kérdezi meg. 

    – Jó, én felmegyek a szobájukba – mondta Severus egy újabb délután, mikor nem látták a másodikos fiúkat a klubhelyiségben. 

    – Én meg… megkérdezem őket – bökött a fejével a kicsit arrébb ülő másodikos lányok és Adelaide felé Raven. A fiú rögtön el is indult, a lány viszont hezitált egy kicsit, nem igazán akaródzott neki ahhoz a társasághoz menni, mert tudta, hogy valamilyen módon meg fogják alázni. Na, Raven, most fontosabb az ok, amiért oda kell mennem… – vett végül nagy levegőt a lány, és megindult. 

    – I-izé, sziasztok – köszönt halkan, melléjük lépve. A lányok nem túl kedves pillantásokkal néztek rá. 

    – Mit akarsz? – kérdezte Adelaide. 

    – Csak… azt szeretném kérdezni, hogy… a Mardekár színei közül melyiket szeretitek jobban? – nyögte ki nagy nehezen, aztán rájött, hogy ez nem egy nagyon célravezető kérdés. Úgy döntött viszont, nem bajlódik magyarázattal, amíg nem kérdezik.

    – Miért vagy erre kíváncsi? – kérdezte egy szőke lány. 

    – Öh, izé, Piton professzornak kell valamire – bukott ki Ravenből az első válasz, ami eszébe jutott, és rögtön észbekapott, hogy ez a leglehetetlenebb is. – Sz-szóval, Piton professzor megkért engem és a bátyámat, hogy kérdezzünk körbe mindenkit a klubhelyiségben. Nem tudom, miért kíváncsi rá, csak ennyit mondott…

   Az nagyon meglepte, hogy ezt azonnal bevették a lányok, egyáltalán nem is tartották furcsának. Na, ezentúl Perselus bácsit veszem elő, ha nem adhatok magyarázatot – gondolta Raven. Rögtön ki is derült, hogy a lányok e csoportja jobban szereti az ezüstöt (így a „zöld” válasz esetén felteendő kérdés, az „ezüstről mit gondoltok”-ra nem is lett szükség), viszont kicsit egymásnak estek amiatt, hogy min áll jól ez a szín, és ekkor Raven gyorsan megköszönte a válaszokat, majd elslisszolt. 

   Severus pár perc múlva tért vissza a fiúktól. Az ő látogatása így nézett ki:

   Először bekopogott, majd mikor hallotta, hogy „ki az?”, benyitott nagy vigyorral. „Valamiért” a bent ülő négy fiúnak nem derült fel az arca, inkább a szemüket forgatták. 

    – Mit akarsz? – tette fel a kérdést Draco. 

    – Szeretnék feltenni nektek egy kérdést – állt eléjük Severus hátratett kézzel, teljesen jó szándékú arcot vágva. Ami nála ez esetben kicsit ijesztően festett, mert a szája sarkait a füléig húzta, és nagyon ritkán pislogott a kissé kidüllesztett szemeivel. – Mit gondoltok az ezüst színről? 

    – Miért kérdezed? – vetette oda flegmán Draco. 

    – Hát már kíváncsiságból meg sem kérdezhetek semmit? – vonta fel a szemöldökeit Severus fájdalmas arccal. 

    – Én nem gondolok semmit róla – forgatta a szemét a fiú. Severus Crakhoz és Monstróhoz fordult, akik ugyanazon az ágyon ültek, és egy sütis tálból majszolgattak. Visszanéztek Severusra, olyan értelemmel a szemükben, hogy az leírni nem lehet. – Azt sem tudják, mi az az ezüst – legyintett Draco. 

    – És te? – fordult Severus a negyedikhez, egy magas, vékony, barna bőrű fiúhoz. 

    – Nem igazán vagyok oda érte – vont vállat ő. Severusnak azon nyomban kerekre tágultak a szemei, és megfeszült minden izma. – Az ezüst nem néz ki jól sehol, akkor már inkább arany. 

    – Köszönöm – bólintott pislogás nélkül a fekete hajú fiú, majd kisétált a teremből. Onnan már futott lefelé a lépcsőn. – RAVEN! MEGVAN! – kiáltotta leérve a klubhelyiségbe. 

    – Tényleg?! – fordult felé a húga. 

    – Igen, Draco egyik szobatársa nem szereti az ezüstöt, illetve ő mondta ezt egyedül, a többieket nem érdekelte… de hát akkor csak ő lehet! Ő a bűnös! De vajon miben?

   Kecske Tóni ezután nem jelentkezett, így csak találgathattak, hogy miért bűnös az, aki nem szereti az ezüstöt, de aztán az is kiderült, hogy egy szobatársat Severus nem kérdezett meg, aki nem volt ott éppen a hálóteremben. Végül is nem is akarta, mert már megtalálták a rejtvényben említett személyt. Visszatérve rá, megkérdezni viszont aztán végképp nem lett volna jó ötlet őt, hogy miféle bűnt követett el. Severus kezdett kicsit kétségbeesni, hogy vajon azért nem jelentkezik-e Tóni, mert a Közvetítő nincs a helyén, de nem tehettek mást Ravennel, csak éjjel-nappal agyaltak, és már az is felmerült, hogy átkutatják a másodikosok szobáját, de mindig volt ott fent valaki. 

   Severus emellett egyik nap felkereste Hóborcot, és megpróbálta tisztázni a dolgokat, de a szellem még mindig azt hajtogatta folyamatosan, hogy „Potter rossz”, ezért a fiú végleg letett róla. Raven próbálta vigasztalni, bár annyira nem bánta, hogy már nem áll fent a veszély, hogy nyugalomban sétálnak egy folyosón, a szellem pedig nekiáll körülöttük röpködni… végül is Severus újra beletemetkezett a gondolkozásba, így hamar el is feledkezett lelki társának elvesztéséről. Azért még néha esténként eszébe jutott Hóborc, és szomorkodott egy kicsit, de mindig rájött, ha a kísértetnek nem kellett ez a barátság, akkor neki sem kell. 

   Szóval a két Freynek így telt el a január, az elején ráadásul még rendeztek egy zártkörű bulit is Pitonnak… illetve, akárcsak tavaly, Severus telepakolta a szobát a Roxmortsban vásárolt és Fawn által küldött ajándékokkal, majd pedig a testvérpár keresett egy varázsigét, amivel sötétzöldre tudtak mindent változtatni. Feltételezték, hogy ez Piton kedvenc színe. A bűbáj viszonylag jól sikerült, a falak, a bútorok, a bájitalkellékek, az ajándékok mind sötétzöldek lettek, csak hát ők is. Gyorsan feltalálták magukat, és a fal mellé álltak mozdulatlanul. 

    – Boldog szülinapot, Per bá’! – kiáltott fel Severus, mikor a tanár benyitott a szobába. Arca érzelemmentes volt pár néma másodpercig, majd nagy levegőt vett és sóhajtott. 

    – Már megint mit sikerült elrontanotok? 

   Piton azért a maga módján biztosan örült az ajándékoknak, megkérte a gyerekeket, hogy levélben köszönjék meg Fawnnak, majd arra is megkérte őket, hogy ha már nem tudják az ellenbűbájt, tegyék hasznossá magukat, és takarítsák le a zöldet a bútorokról. 

    – Na, Raven, lássunk hozzá – mondta Severus, miután Piton elhagyta a szobát, hogy elintézzen pár dolgot. 

    – Nem lenne egyszerűbb, ha megkérdeznénk Flitwick professzort, hogyan kell pálcával eltűntetni? – kérdezte Raven, aki sosem volt oda a takarításért nagyon. 

    – Én nem megyek ki innen zölden. Egyébként is, ha nem csinálnánk meg, Per bá’ inkább hívná Harry Pottert, hogy takarítsa le ő. Az biztos nem hiányzik szegény fiúnak, így is még mindig azt hiszik, ő az utód – csóválta fejét Severus. 

    – Igaz… oké, én még nem tudom, hogyan kell elővarázsolni tárgyakat. 

   Így aztán ők ketten a fiú pálcasuhintására itt termő szivaccsal először lemosták egymás arcáról és kezéről a sötétzöldet, majd nekiálltak előbb a bútorokat, aztán a bájitalkellékeket letakarítani. A ruháikat és Piton ágyneműjét ezután elküldték kitisztíttatni. Severus következő levelében küldött nagymamájának egy rajzot, amin ő és Raven vigyorognak a nagybácsi szobájában, természetesen minden ugyanolyan árnyalatú sötétzöld, egyedül a kifejezéstelen arcú Piton normális színű. Ez a felirat állt a kép tetején: „ilyet buliztunk Per bá’ szülinapján!”.


 

 

 

24. fejezet

Megváltozott taktika

   Eljött a február, és még mindig nem tudtak semmi újat a Közvetítőről, Kecske Tóni továbbra sem jelentkezett. Ennek hiányában pedig a testvérek kezdtek kifogyni az ötletekből. Már komolyan fontolóra vették, hogy szemtől szembe meg kell a dolgot kérdezniük a fiútól, mert a hálótermük egyszerűen sosem volt üres. Aztán persze ha megkérdezik, nyilván nem számíthattak számukra előnyös visszajelzésre, hiszen nem véletlenül nevezhették „bűnösnek”, és ettől Severus és Raven kezdett kicsit megijedni.

   E hónap elején bebizonyosodott, hogy nem történt újabb merénylet, ugyanis az a griffendéles lány, akiről ez a hír terjedt el, jól volt és már lehetett látni az iskolában. Telt az idő, a nap egyre többet sütött, és kicsit úgy tűnt, mintha a Titkok Kamrájával kapcsolatos dolgok kezdenének elfelejtődni, illetve egyre kevesebbet lehetett ilyenekről hallani. Ez nem jelentette azt, hogy a diákok mindennapjai most már félelemtől mentesek lettek volna, de azért valamivel jobban érezték magukat, mert nem voltak további merényletek, és azt is tudni lehetett, hogy hamarosan az áldozatokat is felébresztik. Azért még a Harry Potter iránti gyanakvás nem múlt el néhány diák részéről, és főleg Hóborc részéről, akit ha Severus meglátott, felhúzta az orrát, és elsétált mellette anélkül, hogy ránézett volna. Hóborc sem hederített rá egyszer sem. A fiúnak már nem fájt annyira a barátságuk elvesztése, lassan túltette magát rajta. Raven most egy kicsit elkezdte sajnálni a bátyját, meg hogy annyira ellenségesen viselkedett Hóborccal, amíg jóban voltak.

   Ravent a születésnapja hetén ledöntötte a lábáról egy betegség, így csak a gyengélkedőben ünnepelhetett. Habár azt nem bánta, hogy pont erre a hétre esett a hiányzása, ugyanis Severus elmesélte, mivel készült Lockhart Valentin-napra. 

    – Severus – intette közelebb magához a bátyját a lány, majd suttogóra fogta a hangját –, még nincs vége az évnek, de én… nem bírom. Nem fogok kibírni még egy évet, ha ő tanítja a… 

    – Miről beszélsz, Lockhart nagyon jó fej! – legyintett nevetve Severus. – Egy csomó embernek küldtem üzenetet törpével. Draco is kapott egy verset, majd megkérdezem, örült-e neki. 

   Szerintem nem, gondolta Raven.

    – Neked is akartam, de aztán gondoltam, Madam Pomfrey nem engedné be ide – folytatta a fiú. – De azért boldog Valentin-napot. 

    – Köszi, neked is, bár nincs túl sok közünk hozzá jelenleg – nevetett Raven. 

   Severus nem tudni, hogyan gondolta, hogy ha a törpét Madam Pomfrey nem engedné be, akkor az ő ugrálásokkal teli műsorát miért, mindenesetre megpróbálkozott azzal, hogy előadja húgának a születésnapjára kitalált produkciót, de a javasasszony azzal a tálcával kergette ki a teremből, amin a gyógyszereket szokta vinni a betegeknek. 

   Raven egyébként arra számított, hogy akárcsak a múltkor, Piton fogja neki a tanulnivalókat elhozni, de helyette Scarlett állított be egy este a gyengélkedőre. 

    – Szia! – köszönt mosolyogva, mikor odalépett az ágyhoz. 

    – Szia – köszönt vissza csodálkozva Raven. – Öh, hogyhogy…? 

    – Elhoztam neked a leckét – pakolt le egy csomó könyvet az éjjeliszekrényre. – Remélem, nem bánod, hogy én… – nézett bizonytalanul a lányra, aki megrázta a fejét. 

    – Nem, dehogy, köszönöm, csak nem számítottam rá. Nagyon köszönöm. 

    – Szívesen. Csak gondoltam, más nem hozná el, hiszen senki sem olyan az évfolyamunkból… Holnap megint elhozom a többit. Ha kell bármi más, nyugodtan szólj. 

    – Oké, köszi – eresztett meg Raven egy halvány, de őszinte mosolyt. Scarlett elhagyta a gyengélkedőt. Raven nagyon meglepődött, de végül is örült neki, hogy a szobatársai közül legalább egyvalaki nem akarja kiközösíteni. Lényegében Scarlett is kiközösített volt, de ő a saját választása által. Raven ha akart volna, sem barátkozhatott volna a többi mardekáros lánnyal, és most nagyon örült, hogy Scarlett ennyire kedvesen viselkedik vele. 

   Ravennek, miután elmehetett a gyengélkedőről, első dolga volt újra megköszönni Scarlettnek, hogy elhozta neki a leckét. Ezekben a napokban már a Titkok Kamrájának témája szinte teljesen eltűnt, mindenki úgy vélte, a tettes ekkora kihagyás után biztos nem tér vissza többé. Hóborcot sem lehetett már a Pottert vádló dalt énekelve látni, de ennek ellenére Severus úgy döntött, továbbra sem békül ki vele.

   Mivelhogy elmúlt már február közepe, és eddig is épp eleget késlekedtek, Severus és Raven úgy határoztak, ma este felderítik az ügyet. Vagy legalábbis most élesben megkísérlik. Délután épp a klubhelyiségben tanakodtak, hogyan is kéne a gyanúsítottat vagy a szobáját megközelíteni a lehető leghatékonyabban, mikor váratlan társaságuk akadt.

    – Sziasztok – lépett hozzájuk Scarlett. – Leülhetnék esetleg mellétek? Mondjátok meg nyugodtan, ha nem… csak gondoltam, hátha veled lehetne beszélgetni, Raven. 

    – Persze – bólintott a lány. – Severus, ő Scarlett, a szobatársam. 

    – Szia! – integetett neki a fiú. 

    – Szia, sokat hallottam rólad – ült le Scarlett. 

    – Igen? 

    – Igen. Felsőbbéves mardekárosoktól. Azt mondják, idióta vagy, de szerintem nem tűnsz annak. 

    – Ó, köszönöm. 

    – Mi a helyzet a többiekkel? – kérdezte Raven Scarlett-től.

    – Hát, a többiekkel én nem akarok beszélgetni. A szüleim folyamatosan kérdezgetik, van-e már barátom, de itt mindenki olyan bunkó… egyedül tőletek nem hallottam olyat, hogy „de jó lenne, ha az összes sárvérűt megölték volna”. 

    – Szóval te sem vagy oda a Titkok Kamrájáért – mondta Severus. – Egyre csak gyűlünk. 

    – Miért, ki van még? – kérdezte Raven. 

    – Mi hárman. 

   Scarlett felnevetett. 

    – Tudjátok, én aranyvérű vagyok, de a családom sem támogatja ezt az egészet. Szerintük is hülyeség lenézni a nem tisztavérűeket. Ők is lehetnek igenis okosak, ott van Hermione Granger, a másodikos griffendéles, ő mugli születésű, és a tanárok szinte ódákat zengtek róla, sokszor hallottam. A legtöbb aranyvérű meg maximum az „éppen jó” kategóriába esik bele. 

    – Igazad van – bólintott Raven. – Annyira rossz ez a rendszer. 

    – Utálom, hogy ezzel a házzal szemben annyi az előítélet, de be kell látni, igazak. És egyébként miről beszéltetek? 

    – Ó, te hátha tudnál segíteni! – kiáltott fel Severus. 

    – Miben? 

    – Nos, egy mentőakcióról lenne szó – fogott bele a fiú. Raven nem igazán támogatta az ötletet, hogy elmondják Scarlettnek, mert csaknem biztos volt benne, hogy a lány egy szót sem fog elhinni, és komplett idiótáknak gondolja majd őket, de Severus már mesélt is. – Gyakran álmodom egy Tóni nevű kecskével, ő sokszor nagyon hasznos tanácsokat ad nekem, de most történt egy probléma. Van egy Közvetítő nevű plüsskecske az Abszol úton, ő fogja majd kiválasztani, hogy utánam kihez megy Tóni, na, szóval őt ellopták, és itt van a Roxfortban, de Tóni csak egy fejtörőben tudta velem közölni a pontos helyét.

   Raven kicsit félve pillantott Scarlettre. Ő kikerekedett szemekkel, felhúzott szemöldökkel és kissé tátott szájjal nézett még pár másodpercig, majd megrázta a fejét. 

    – Öhm, nem vagyok benne biztos, hogy mindent értettem. De szívesen segítek, ha bármiben tudok. 

    – Köszönjük! – vigyorodott el Severus, miközben Raven már kezdett is hitetlenkedni: 

    – Mármint te elhiszed? 

    – Igen – bólintott Scarlett. – Hallottam hasonló dolgokról, úgy értem, olyan álmokról, amik más dimenziókból érkeznek… ez is valami ilyesmi, nem? Anyukámnak van egy jó vastag, régi könyve erről a témáról. Nem olvastam, mert nagyon régi nyelvezeten íródott, de anya elmesélte, nagyjából miről szól. Szívesen segítek megkeresni ezt a Közvetítőt, nagyon szívesen beszállok – mosolygott. – És a fejtörőt megoldottátok már?  

    – Nagyjából igen, és nem olyan biztos, hogy a klubhelyiségen kívül van a Közvetítő – gondolkodott el Severus. – Kecske Tóni annyit mondott, hogy „egy hely, mely a kettes számot viseli, és odabent a bűnös alszik”, illetve „a bűnös nem szereti az ezüstöt”. Mi ebből arra következtettünk, hogy mardekáros másodévesek hálóterméről van szó, de hogy miért bűnös a bűnös, azt nem tudjuk. Tóni nem mondott többet, azóta nem is jelentkezett, és nagyon aggódom…

    – Hát nem azért bűnös, mert ő lopta el? – vágta rá Scarlett. 

   Severus és Raven lassan egymásra nézett, és megvilágosodott arcot vágtak. 

    – Ez eszünkbe jutott, Raven? – kérdezte Severus. 

    – Nem hiszem – rázta a fejét a lány. – Köszi, Scarlett – fordult szobatársához még kicsit sokkban attól, hogy egy ilyen egyértelmű dolog nem esett le nekik.

    – Igazán nincs mit, de ettől még lehet veszélyes, ha a lopás valami olyan miatt történt, nem tudom… habár a másodévesek csak nem veszélyesek annyira. És ki nem szereti az ezüstöt? Ezt tudjátok? 

    – A másodéves lányok mind szeretik, a fiúk közül hármat nem érdekel, egy jobban szereti az aranyat, és még egyet nem tudunk – mondta Raven. – Talán hogy biztosak legyünk, jó lenne őt is megkörnyékezni.

    – Á, értem. Lássuk, a másodéves fiúk Malfoy, Crak és Monstro, gondolom, meg Theodore Nott, ez is biztos. Az ötödiket nem ismerem. 

    – Honnan tudod? 

    – Malfoyt mindenki ismeri, akkor már hű talpnyalóit is, Nott apja meg anyukám évfolyamtársa volt itt, a Roxfortban.

    – És hogy néz ki ez a Nott? – kérdezte Severus. – Ő a barna bőrű fiú?

    – Nem, Nott magas, vékony, és kicsit olyan, mint akit éheztetnek. 

    – Akkor őt nem kérdeztem meg! Ezek szerint az ötödik az, akiről nem tudunk semmit, ő mondta, hogy nem áll jól sehol az ezüst. Tehát vagy ő, vagy Nott a bűnös… ők lopták el a Közvetítőt!! – visított fel Severus, mire Raven azonnal lepisszegte. 

    – Mindenki minket figyel! 

    – De hogy szedjük ki ezt belőlük? – kérdezte Scarlett. – Csak nem állhatsz eléjük azzal, hogy elloptak-e egy plüsst…

    – Jó. Kell egy terelőütő. Én bizony nem félek! – húzta ki magát Severus, Raven pedig a homlokára csapott. 

    – Akkor menj oda! 

   Severus így tett, lesz ami lesz alapon, hiszen már így is sokat késlekedtek. Felment a másodikos fiúk hálótermébe, ahol pont Nottot találta Crakkal és Monstróval. 

    – Te vagy Theodore, igaz? – lépett a magas, vézna fiúhoz Severus. 

    – Igen, mit akarsz?

    – Van nálad plüsskecske, vagy nincs? – szegezte neki a kérdést a fiú. Nott szemei kerekre tágultak, majd nevetésben tört ki. 

    – Miről hablatyolsz itt? Meg vagy őrülve! 

    – Senki nem fog kicsúfolni érte, én negyedéves vagyok, és unikornisokkal alszom! Na, gyerünk, valld be! 

   Nottot nem nagyon érdekelte Severus testi épsége, előkapta a pálcáját és egy olyan bűbájt mondott rá, amitől a fiú kirepült a szobából és lebuckázott a lépcsőn. 

    – Severus! – rohant hozzá Raven. 

    – Nem volt egyértelmű a válasz – tápászkodott fel nyögve Severus. – Vagy igazából hülyének néz, vagy csak tetteti, és ez most tényleg nem mindegy. Na, megyek a másikhoz. Hátha kiderül valami tőle. 

   A barna bőrű fiú a klubhelyiségben volt, egy kis asztalnál írt valamit. Ahogy Severus odalépett hozzá, nyomban eltakarta a pergament. 

    – Megint te vagy? – kérdezte. 

    – Igen. Megtudhatnám a neved?

    – Zambini vagyok, de ha megbocsátasz, dolgom van. Mit akarsz?

    – Egy fontos kérdésem van. 

    – Na. 

    – Kérlek, te ne küldj rám semmilyen átkot, amitől repülni fogok. Igenis tudnom kell, te vetted-e el az Abszol úti boltból azt a plüsskecskét, vagy nem. 

   Zambininek, akárcsak Nottnak, kerekre tágultak a szemei, de nem nevetett. 

    – Miről beszélsz? 

    – Tudod, hogy miről! Vagy te, vagy Nott vettétek el! Kecske Tóni mondta!

    – Nem tudom, miről beszélsz – morogta Zambini, majd felállt, és faképnél hagyta Severust. A fiút ez persze nem tántorította el, erélyes léptekkel megindult utána. Raven és Scarlett a távolból figyelték némán, várva a fejleményeket.

    – Zambini!! – kiáltott Severus a másodéves fiúra a lépcsőn, mire ő bosszúsan hátrafordult. – Vagy te, vagy Nott…

    – Maradj már csendben! – szakította félbe Zambini. – Azt ne mondd, hogy te vagy a Kiválasztott, vagy mi.

    – Pedig én vagyok!

   Zambini a szemét forgatta, aztán sóhajtott.

    – Na, jó… elmondom neked, de oda kell mennünk, ahol nem hallanak. Siessünk, nincs időm erre – azzal elindult visszafelé a klubhelyiségbe, csakhogy amint Severus megfordult, megbotlott és egy elég vicces, hullámzós mozgással, illetve valami “Vouu!!” hang kiadásával legurult a lépcsőn. 

    – Severus! – szaladt oda rögtön Raven, nyomában Scarlettel, miközben a mardekárosok, akik látták az esést, csak nevettek. 

    – Jól vagyok, megvagyok – tápászkodott fel a fiú, miközben Zambini is leért, és csak bosszúsan sóhajtott. – Mindjárt jövök. Menjünk, Zambini.

   Folytatták az útjukat, de mielőtt kiléptek volna a klubhelyiségből, Severus még hátrakiáltott háztársainak:

    – Addig nevessetek, míg Piton professzor meg nem hallja! Ő pedig mindent hall!

   Scarlett ezen nevetett, Raven pedig a homlokára csapott. Severus és Zambini pár perces néma séta után – előbbi zord arccal és határozott léptekkel, utóbbi inkább unottan – betértek egy üres tanterembe.

    – Azonnal valld be, mit tettél! – ugrott ekkor Severus Zambini torkának. Egyébként ahhoz képest, hogy Severus pár hónapra volt már csak a tizenötödik születésnapjától, ő és Zambini külsőre majdnem egyidősnek látszottak, hiszen magasságuk és alkatuk is megegyezett.

    – Nyugalom – mondta higgadtan a másodéves fiú. – Nálam van a Közvetítő, igen, de békével érkeztem. Elmondok mindent, de erről senkinek egy szót sem! 

    – Esküszöm – tette Severus a szívére a kezét. 

    – Oké, jól figyelj, csak egyszer mondom el.


 

 

 

25. fejezet

Severus kérdezősködik, a bűnös lelepleződik

   Severusnak voltak igen különös dolgai, melyek abszolút nem illettek bele abba a képbe, hogy ő volt Piton orrát fennhordó unokaöccse. Vagy egyáltalán csak szimplán az unokaöccse. Tanácsadó kecskével álmodni… ez még a varázslók körében is igen hihetetlen, de hát vele alapvetően elég hihetetlen dolgok szoktak történni. Zambini is épp ehhez méltó magyarázattal állt elő. 

   – Tudod, nagyon régen egy baleset folytán egy kecske átjutott a mi világunkba, pedig ezt soha nem lenne szabad, ugyanis a visszajutás gyakorlatilag lehetetlen – kezdte. – Őt a nagyanyám találta meg, és együtt elkezdték kiötleni a tervet. Eszerint el kellett lopnunk a Közvetítőt, és ez azért lopás, mert mi nem tudunk vele kommunikálni, csakis a Kecskecsalád tagjai. Így nem adhattuk tudtára a szándékunkat. Nagyanyám mozgássérült és egyedül él, nem tudott volna elmenni a Közvetítőért, ráadásul elég messze is lakik tőlünk, és a téli szünet alatt egyéb problémák merültek fel, szóval nem vihettem el hozzá. Úgy döntöttünk, a Roxfortban biztonságosabb tartani, mint postán elküldeni, amíg tavaszi szünetben el nem vihetem neki. Ezért történt mindez. Ha a kecskéd felveszi veled a kapcsolatot, mondd el ezt neki. 

   Severus akkorát sóhajtott, hogy Zambini majdnem elsodródott az erejétől. 

    – Hajj, de megkönnyebbültem! Hát, Kecske Tóni mostanában nem jön, de megpróbálom… elvégre már megvan a megoldás. De ha a Közvetítő tudta, hogy hol van, akkor miért nem tudta azt, hogy miért? 

    – Mint már mondtam, mi, emberek nem tudunk vele kommunikálni. Majd Kecske Timi elmagyarázza neki, ha a közelében lesz.

    – Á, értem. Köszönöm szépen! Nagyon megkönnyebbültem.

    – Akkor én megyek is. A Közvetítővel majd mi foglalkozunk, te nyugtasd meg a kecskédet – köszönt el Zambini, és otthagyta Severust. A fiú is sietett vissza a klubhelyiségbe, hogy elújságolja a lányoknak a hírt. 

   Severus, bár mindent kipróbált ennek érdekében, amit csak tudott, de Kecske Tóni nem bukkant fel. Elérkezett a húsvéti szünet, úgy vélte, talán most, hogy Zambini intézkedhet, ez is megoldódik majd. A testvérek meglátogatták Fawnt. A nő mondta, mennyire aggódott minden reggel, hogy milyen levél fog érkezni, de most megnyugodott annak hallatán, hogy egyáltalán nincsenek már merényletek, és az áldozatok is hamarosan felkelnek.

   Severus számítása szerencsére bejött, valóban előkerült végre Tóni a szünet utolsó napjára. A fiú ezek után szinte kicsattant az örömtől. Rögtön el is mondhatta végre Tóninak, mi a helyzet (hosszas örömködés után, hiszen téli szünet óta nem is találkoztak), és Tóni is elmondta, hogy a Kecskecsaládot azért nem győzte meg az akciójának gyorsasága, hiszen mire rájött a megoldásra, majdnem két hónap telt el. Severusnak be kellett vallania, hogy ugyan a feladványok így visszanézve tényleg elég egyértelműek voltak, de Ravennel túlgondolták a dolgokat. Kecske Tóni ráhagyta, hiszen végül is minden megoldódott, és most ez volt a fontos. Visszatért hát minden a régi kerékvágásba – illetve így hitték egy ideig.

   Scarlett mostanában mindig velük volt az iskolában, nagyon sokat beszélgettek. Együtt mentek a Griffendél-Hugrabug meccsre is, ami előtt Raven és Severus a lelátó felé igyekezve fogadtak, Raven a griffendélesekre, Severus a hugrabugosokra. A nyeremény persze ismét valamilyen édesség volt, amit meg fognak osztani, de ők azért szerettek fogadni ilyen módon. Mindhárman izgatottan várták a meccs kezdetét, hogy láthassák újra Harry Pottert játszani (Scarlett is nagyon tehetségesnek tartotta, ő egyébként nagy kviddicsrajongó volt), azonban McGalagony mindenki döbbenetére bejelentette: a mérkőzés elmarad. 

***

    – Azt hiszem, jobb lesz, ha nem szólunk mamának – mondta Raven a klubhelyiségben ülve Severusnak.

    – De hát Per bá’ is leszögezte: a mardekárosokat nem fogják bántani, nekünk nem kell aggódnunk. 

    – Nem azért, hanem mert úgysem csak miattunk aggódna, hanem mindenki másért is. Az biztos, hogy ez így már senki számára sem biztonságos… – sóhajtott Raven. – Ne írjunk mamának. Ha bezárják az iskolát, akkor már elmondhatjuk, de addig ne aggódjon feleslegesen. 

    – A te szüleid mit szólnak, Scarlett? – kérdezte Severus. 

     – Teljesen fel vannak háborodva. Nem féltenek, mert hát elméletileg nem vagyok veszélyben, de csak azért nem vittek még haza, mert bíznak a tanárokban. Bár én annyira nem… mármint, ha eddig nem lett meg a tettes… nem tudom. 

   Egyre melegebbre fordult az idő, viszont a diákok nem lettek jobbkedvűek, egyenesen rosszabb lett a hangulat, mióta Dumbledore elhagyta az iskolát. Az eddigi legrosszabb. Severus, Raven és Scarlett teljesen megrökönyödtek a hírtől. Továbbra sem aggódtak maguk miatt, sokkal inkább a többi mugli születésű miatt.
    – Minden mardekáros azt mondja, jó, hogy Dumbledore elment – mondta Raven. – Főleg Malfoy. Az idegeimre megy. Az aranyvér megbolondítja a legtöbb embert, de akkor már inkább a Malfoy név, mert mégsem idióta minden aranyvérű szerencsére – nézett Scarlettre. A lány megvonta a vállát.
    – Nekünk is vannak idióta rokonaink. De a család nagy része muglibarát, és régen is így volt. Ezért nem vagyunk benne abban a huszonnyolc családban, vagy tudom is én, mi az…

    – Most már én is érzem, hogy nem a megfelelő emberekkel bántam kedvesen – csóválta a fejét Severus.
    – Azzal nincs semmi baj, sőt, szerintem végeredményben eléggé össze tudtad zavarni vele Malfoyt – mosolyodott el Raven. – Vicces volt.

    – Malfoy egy tuskó – morogta Scarlett. – Folyton az apját emlegeti, apám így, apám úgy, apám majd ellátja a bajotokat!

    – Gyáva – folytatta Raven. – Önmagától nem lenne ilyen nagyszájú. Nem mondaná, hogy „bárcsak meghalnának a sárvérűek”. Egy normális ember, még ha aranyvérű is, nem mond ilyet! A teljes család őrült. Malfoy azt hiszi, tényleg értékesebbé teszi őt az, hogy milyen családból származik.  

    – Igazad van.

   Piton egyébként a két testvérrel ellentétben nagyon sokat áradozott mostanában Malfoyról, illetve nem egyszer említette meg, milyen kedves fiú – oka pedig az volt, hogy sokszor mondta, milyen jó tanár a professzor, és hogy bárcsak ő lenne az új igazgató. 

    – Az tényleg jó lenne – bólintott Severus. – És nyilvánvalóan Per bá’ a legjobb tanár az iskolában!

    – Köszönöm – bólintott Piton, ezúttal egy mosoly kíséretében. – De Dumbledore professzor biztosan hamar visszatér, így nem érdemes ebben gondolkozni. 

    – Szerintem nagyobb elismerés lenne, ha majd mikor Dumbledore lemond, ő választana ki téged utódjának, nem pedig a felügyelőbizottság egy ilyen helyzet miatt – szólt Raven. Piton erre nem mondott semmit, de a lány ezt egy sokatmondó hallgatásnak vélte. 

   A fennálló helyzettel kapcsolatban egyébként érezni lehetett a tanárok aggodalmát is, leszámítva egyvalakit – Lockhartot. Raven már egyik nap azon gondolkozott, beteget tettet és be sem megy órára. A tanár ugyanis meg volt győződve róla, hogy nincs veszély, hiszen Hagridot, az állítólagos tettest elvitték. Raven ugyan el tudott volna fogadni egy ilyen magyarázatot, mert nem ismerte a vadőrt, csak látásból, viszont úgy egyáltalán nem tűnt ártalmasnak, nem tudta elképzelni, hogy bárkit is bántana. Raven ugyan egy kicsit ijesztőnek, de nagyon is jóságosnak képzelte. Piton elmesélte, hogy őt régen kicsapták, így ez már számíthatott volna igazi bizonyítéknak is, de senkit nem tudott megnyugtatni, hiszen az általános feszültség egyáltalán nem múlt el az iskolában, sőt, még nőtt is. Lockhart professzor sugárzó jókedvétől pedig Raven úgy érezte, nem kicsi az esélye, hogy tényleg megbetegedhet, és egyik órán egyszer csak szivárványt fog hányni. Severus, aki ugyan húgával ellentétben szerette a tanárt, szintén úgy vélte, most nem helyénvaló ez a nagy vidámság, és ő sem volt olyan felhőtlen, mint szokott lenni – de azért megpróbálta jobb kedvre deríteni Ravent és Scarlettet az esténként a klubhelyiségben tartott előadásaival. Kecske Tóni is épp erre bátorította az álmaiban, ha már a fennálló helyzetért nem tehettek semmit. 

   Aztán amikor megérkezett a hír, hogy hamarosan megkezdődnek a vizsgák, egy kis időre kizökkentek ebből a letargikus állapotból, és nekiálltak közösen tanulni. Most már volt is mit írnia a két testvérnek Fawnnak, hiszen eddig mindig csak felnagyították az iskolában történt jó dolgokat, hogy úgy tűnjön, minden rendben megy, de nem érezték nagyon hihetőnek ezeket az írásokat. A vizsgák előtti héten az is kiderült, hogy felélesztik végre az áldozatokat, aminek az egész iskola (leszámítva jó néhány mardekárost) nagyon örült. Raven és Severus megkönnyebbülten sóhajtottak fel, hogy végül ez is elérkezett. Ez a nap azonban csak pár óráig volt vidám ettől a hírtől, mert beárnyékolta egy másik, amikor megszólalt McGalagony hangja a falakból. 

    – Szerinted megint merénylet történt? – kérdezte aggódva Raven, mikor ő, bátyja és Scarlett a többi mardekárossal együtt visszatértek a klubhelyiségbe. 

    – Remélem, nem – rázta a fejét Severus. – Csak nem… hiszen óra volt. Mindenkinek órán kellett lennie. 

   Hamarosan aztán mindent megtudhattak Pitontól: hogy egy griffendéles lányt raboltak el, és hogy a Roxfort Expressz holnap reggel indul. A professzor még váltott pár szót hatszemközt Ravennel és Severusszal. 

    – Ti ne szálljatok fel a vonatra – mondta. – Én viszlek haza titeket holnap délután. Pakoljatok össze, majd reggel, amikor mindenki elhagyja a kastélyt, ti gyertek az én szobámba. Ott fogtok maradni, amíg mi nem indulhatunk, az ajtót rátok zárom. 

   A gyerekek bólintottak. Mikor Piton kiment a klubhelyiségből, Raven elcsukló hangon így szólt: 

    – Nem hiszem el… az a lány Ginny Weasley, az évfolyamtársam és ráadásul aranyvérű! Nem értem… hát mégsem az aranyvér a kulcs. Akkor már tényleg mindenki veszélyben van. Mi is lehettünk volna… 

    – De nem mi vagyunk – mondta Severus.

   Mindenki összepakolt hát, aztán a testvérpár Scarlett-tel kiegészülve lent ült a klubhelyiségben egy sarokban, és amellett, hogy a helyzeten örvendező mardekárosokon szörnyülködtek, azon tanakodtak, vajon mi lesz mindezek után. De nem kellett sokáig így tenniük, mert a nap eseményeinek legváratlanabbika történt: megjelent egyszer csak Piton, és elmesélte, hogy a tettest elkapták, és lakomát rendeznek ennek megünneplésére. 

    – LAKOMA!!! – üvöltötte Severus, és rohant is, miközben a két lány még fel sem tudta fogni a professzor szavait.

   Tényleg rendkívüli ünnepség volt, egészen napfelkeltéig tartott. A mardekárosok is viszonylag élvezték, bár többségüket nem kevésbé lombozta le, hogy a mugli születésűek feléledtek, Hagrid és Dumbledore visszatért és hogy a Griffendél elég nagy pontkülönbséggel megnyerte a házkupát. Az már osztatlan sikert aratott, hogy a vizsgák elmaradnak, és tulajdonképpen az is, hogy Lockhart jövőre nem fog a Roxfortban tanítani. 

    – Severus – mondta Raven az asztalnál –, csoda történt. 

    – Én bírtam – vont vállat a fiú. – Remélem, sikeresen megtalálja az emlékeit. Majd néha küldök neki levelet. 

   Ezt se Raven, se Scarlett nem értette. 

   A hátralévő időben nem voltak tehát megtartva a sötét varázslatok kivédése órák. Severus szabadideje nagy részében Draco Malfoy körül rohangált, mert a fiú feltűnően rossz hangulatban volt – a felvidítására tett próbálkozásoknak akkor lett vége, amikor Crak és Monstro egyszer csak Severus elé álltak mogorva képpel, és elkezdték követni. Úgyhogy minden másodéves fiú kapott Severustól egy halom csokit meg pár csokor virágot az ágyára, és a dolgot itt le is rendezték tulajdonképpen. 

***

   Elérkezett végül a hazaindulás napja is. Severus és Raven Scarlett-tel együtt utaztak, majd a peronon elbúcsúztak egymástól. Otthon a két testvér úgy határozott, elmesélik Fawnnak a történteket, amikről leveleikben nem esett említés, de inkább egy könnyített verziót adtak elő, nehogy túlságosan megrémítsék a nagymamájukat. Fawn azért rémüldözött rendesen, és úgy gondolta, ahogy azt várni lehetett, hogy a diákokat azonnal haza kellett volna engedni, nem megvárni a tanév végét. 

    – Legközelebb írjatok nekem mindenről! Semmit se hallgassatok el! – ölelgette meg szorosan unokáit. 

   Az otthon töltött első, igen kiadós alvás után másnap reggel Severus és Raven kiültek a kertbe. 

    – Nem semmi egy év volt – mondta a lány. 

    – Nem semmi – bólintott Severus. – Ez az egész Zambinivel… 

    – Én a Titkok Kamrájára gondoltam – forgatta a szemét Raven. – De az is benne van azért… álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az első évem. És nem tudom megmondani, várom-e a következőt. 

    – Még csak ez az első napja a szünetnek. Addigra biztos megjön a kedv – karolta át Severus Ravent. 


 

 

 

26. fejezet

Egy nyári este

   Kilenc óra előtt nem volt szokása a Frey testvérpárnak aludni, de ma Severus megtapasztalta a felnőtt lét egy részét, azaz egyedül elment egy mugli áruházba és vett egy trambulint annak örömére, hogy egy hónap alatt egészen pontosan tíz centit nőtt. Nem volt valami könnyű munka, mert a magasságával nem lett masszívabb, így gyakorlatilag alig bírta hazacipelni a dobozt, de azért is egyedül akarta csinálni. Az utcájukban már Raven hangosan buzdította, mintha a fiú gyorsasági versenyen vett volna részt. Miután beért a kapun és Ravennel négy óra alatt összeszerelték a trambulint, rögtön meg is rohamozták, aminek eredményeképpen átrepültek a szomszéd néni kertjébe (akinek az idegeit már Raven kiabálása kikezdte), ő meg rendesen megkergette őket egy seprűnyéllel hadonászva. Szóval nem csoda, hogy inkább gyorsan elmentek aludni a kifejezetten eseménydús nap után. 

    – Remélem, Raven nem kezd egyre inkább a bátyjára hasonlítani – mondta Piton az étkezőben, ahol Fawnnal éppen teát ittak. Nagyon ritkán látogatta meg ő a hármast, most is egy halom könyvet hozott csak át, amit a testvérek kértek. Későn érkezett viszont, mire ők már lefeküdtek, így lemaradt Severus fojtó ölelgetéséről, amivel mindig megajándékozta a nagybácsit, valahányszor szünidőben találkoztak.

    – Szép is lenne, Severus idővel megkomolyodik, Raven pedig… hát, megőrül. Igaz, mostanában sokkal jobban követi Severust mindenbe, mint eddig. Eddig, legalábbis úgy láttam, hogy szándékosan háttérben marad mindig. 

    – Az iskolában én is épp az utóbbit láttam rajta. Pedig minden oka megvan rá, hogy középpontba kerüljön, hiszen a tudása kiemelkedő. 

    – Hjaj, hihetetlen, hogy telik az idő, nem igaz? – sóhajtott Fawn. – Már nemsokára tizenkét éve annak, hogy a szüleik és a férjem elmentek… és ahogy a gyerekek nőnek, egyre jobban hasonlítanak rájuk. Severus az arcvonásaiban egy az egyben Daniel, Raven pedig mostanában egyre jobban kezd Anára hasonlítani, és nem csak külsőben. Belsőben is. Nem tudom, te hogyan ismerted őt…

    – Valóban hasonlítanak egymásra. Bár Raven nem ismerhette az anyját, mintha így is eltanulta volna tőle a viselkedését. Még a roxforti tanulmányainak megkezdése előtt is láttam rajta, hogy mintha nem lenne teljesen őszinte sosem. Az egyetlen érzés, ami egyértelmű rajta, hogy Severust nagyon szereti. 

    – Ez így van – mosolyodott el Fawn. – Amikor Roxmortsban töltöttünk egy évet, nagyon sokat beszélgettünk az iskoláról. Elég határozott véleménye alakult ki mindenről Severus beszámolói alapján. Különösen a mardekárosokról. Egyszerre kedvelte őket miattatok és szerintem nem kevés ellenszenvet is érzett a többi tanuló iránt. Amit, be kell vallanom, nem csodálok. Ne haragudj, nem megsérteni akarlak. Azt viszont nem tudom, ezek a vélemények hogyan változtak az első éve alatt. 

    – Ravennek érzékeny az igazságérzete. Amíg ez így van, nem meglepő, hogy zavarják a háztársai. Azzal mindenki tisztában van, hogy a Mardekár a varázslóknak egy szélsőséges csoportja – a legtöbbjük legalábbis biztosan az. Egyébként ameddig együtt vannak Severusszal, nem hinném, hogy bármelyiküket érdekelné a környezetük különösebben.

    – Hát, igen – nevetett Fawn. – Na, hát Severus a másik. Nem tudom, ő kitől szedhette össze a személyiségét. Vagy inkább kiktől, mert hihetetlenül összetett személy. De rendkívül jó csinálja. A humor nagyban segít megoldani minden kritikus helyzetet. 

    – Én inkább nevezném csendes őrültnek. Otthon pedig hangos őrültnek.

    – Ebben is igazad van, a mi társaságunkban teljesen másképp viselkedik… talán azért, mert bennünk megbízik. Ilyen emberekből nincs sok, bár most Ravennel összebarátkoztak egy mardekáros kislánnyal. De úgy gondolom, más társaságra tulajdonképpen nincs is szüksége. Ravennel annyira össze vannak nőve, hogy bár Severus nagyon szeretett mindig is a Roxfortba járni, annak idején még egy egész sereg kellett, hogy ők ketten elváljanak… emlékszem, Raven azt is folyton mondogatta, mennyire várja már, hogy az iskolába járhasson ő is, és végül is… mennyire megváltoztatta őt az iskola, nem igaz? Összefoglalva úgy gondolom, egyszerre lett nyitottabb és bezárkózottabb.  

    – A Titkok Kamrájának esetét nézve ez nem is meglepő. Elég közelről élte meg mindenki azt az esetet, nem csoda, ha megváltoztak tőle. 

    – Így van… annyira örülök, hogy ők ketten ott vannak egymásnak. Perselus – kezdte a nő egy kis idő múlva –, nem akarlak megbántani, így ne válaszolj, ha nagyon tolakodó lenne a kérdés. Gondolod, hogy… lehetséges lett volna, hogy köztetek kialakuljon Anával valami hasonló, ha másak lettek volna a körülmények? 

   Piton nem felelt rögtön, csak bámult maga elé. Fawn már azt hitte, szándékosan figyelmen kívül hagyta a kérdést, amikor megszólalt. 

    – Nem gondolom. Először is, Anabelle öt évvel volt nálam idősebb. Mikor a Roxfortban kezdtem, ő már majdnem végzett, és azon kívül, hogy köszöntünk egymásnak, csak egyszer beszéltünk az iskolában egymással. Nem is lakott otthon. 

    – Igen, ezt mesélte ő is. 

    – Akkor az okát is tudod. Ha az lett volna más, akkor sem hiszem, hogy kifejezetten közel kerülünk egymáshoz. Túl különbözőek voltunk ahhoz. És tegyük hozzá, soha nem lettem volna képes olyan viselkedésre, még színészkedve sem, mint Severus. Ha mégis, akkor pedig azt Anabelle nem tudta volna elviselni. 

   Fawn nevetett. 

    – Ugyan, Severus már háromévesen nagy mókamester volt, és Ana nagyon szerette ezt az oldalát. 

    – Egy csendes őrült gyerek biztosan elviselhetőbb, mint egy csendes őrült öcs – mondta Piton. – Egyébként mikor tizenévesek voltunk, Ana kifejezetten nem szerette, ha valaki mindenből viccet csinál. 

    – Hát, akárhogy is, Ravennek a „csendes őrült” báty bejött. Nagyon szereti Severus vicceit, és éjjel-nappal vele van. 

    – Én arra leszek kíváncsi, mikor költöznek külön szobába. 

    – Mikor Severus kilencéves volt, Raven pedig hat, megkérdeztem őket, nem szeretnének-e külön hálószobát. Severus azt felelte, soha nem szeretnének, és azután is egy szobában fognak aludni, hogy lesz házastársuk. 

    – Te jó ég – forgatta Piton a szemét, Fawn pedig ismét csak nevetett. 

    – Majd megkérdezem őket újra. Most már azért eltelt hat év az óta, biztosan máshogy gondolják. Persze, ha szükségük lesz külön szobára, majd szólnak maguktól. 

    – Nem szólnak, mert nem gondolják máshogy – szólalt meg hirtelen Severus, mire Fawn és Piton a hálószobához vezető folyosó felé fordultak. A fiú ott állt hálóköntösben. – Jaj, Per bá’, de örülök, hogy itt vagy!

    – Severus, te mit csinálsz itt? – kérdezte Fawn. 

    – Ja, hát arra ébredtem, hogy valami nyomja a hónaljamat, és rájöttem, hogy nem vettem észre, hogy beszorult alá egy tök – vette ki a zsebéből a kis tököt Severus. Piton a kezébe temette az arcát. 

    – Ezt meg hogyan hoztad össze, Severus? – csóválta a fejét Fawn. 

    – Biztos az üldözés közben, amikor elhasaltam a tökágyáson, becsúszott a ruhám alá… annyira fáradt voltam, hogy nem vettem észre, mikor átöltöztem. 

    – Mégis hogy nem vetted észre, miközben… hagyjuk, ne is részletezd – masszírozta az orrnyergét Piton. 

    – Na, megyek, visszaviszem, mindjárt itt vagyok – indult meg a fiú, de a felnőttek megállították. 

    – Szerintem a szomszéd néninek nincs szüksége arra a tökre, ami a hónaljadból jött – mondta a nagybátyja. – És egyébként is megkerget újra, ha meglát. 

    – Ha mindenképp visszaviszed, tedd inkább holnap – mondta Fawn. – És mosd meg. 

    – Azt már megtettem. Na, jó, akkor jó éjt újra. – Severus letette a tököt az asztalra, és visszaindult a szobájába. De előtte még gyorsan visszafordult, átölelte Pitont úgy, hogy neki esélye se legyen kivédeni a “támadást”, majd azzal, hogy “hihihi”, visszarohant a hálóba. 

    – És ez a fiú ebben az évben leteszi az RBF-et – sóhajtott Piton.

    – Biztosan nem lesz baj vele. Emlékszem, Danielt eléggé kikészítette a folyamatos gürcölés, de elég jó eredményeket ért el. A te idődben hogyan ment? 

    – Varázslófüggő. Nekem könnyű volt, és úgy emlékszem, Anáé lett a legjobb az évfolyamában. Severus összességében ügyes, nem hinném, hogy nagyon nagy nehézséget jelent majd neki, ha rendesen tanul. De ha belegondolok, hogy most már tényleg ott tartunk, hogy ötödéves és még mindig arról a kecskéről beszél, akivel állítólag álmában beszélget… 

    – Hát, ő csak sajátosan fejlődik, azt hiszem. 

    – De még mennyire…

    – Nos, nagyon kíváncsi leszek, mi lesz belőle. Ebben az évben lesznek pályaválasztási tanácsadások is, igaz? 

    – Igen. Arra én is nagyon kíváncsi leszek. Csak ne az operaénekessel jöjjön. 


 

 

 

27. fejezet

Severusék augusztusa

   Az augusztus is elég hamar tovaröppent Freyéknél, bár azért tarkították olyan élmények, mint a szomszéd nénivel való kergetőzés más és más okok miatt. De elsősorban a hónap elején Piton egyik este a roxforti útjáról visszatérve elpanaszolta nekik, hogy Dumbledore a vadőrt tette meg a legendás lények gondozása óra tanárának. 

    – Mondtam neki, hogy nem jó ötlet, hiszen Hagrid inkább azt fogja megtanítani a diákoknak, hogyan kell a veszélyes lényeket simogatni – mondta. – De ennek ellenére is… 

    – Várjunk, tehát akkor Ebshont professzor elment??? – pattant fel Severus, akinek most esett le, hogy miről van szó. 

    – Igen, nyugdíjba vonult – bólintott kelletlenül Piton. 

    – Akkor majd küldök neki egy képeslapot. Annyira szerettem! Kár, hogy elment. Mindegy, az új tanár is biztos jó lesz – bámulta álmodozóan a plafont. Raven csak nézett, Fawn a fejét csóválta mosolyogva, Piton meg inkább szedelődzködni kezdett. – Amúgy Raven, tényleg, Harry Potter ebben az évben harmadéves, szerinted milyen tantárgyakat vett fel? – kérdezte a fiú, mire Piton megszaporázta a mozdulatait. 

   Mikor megérkezett McGalagony levele mindkét gyereknek az új tanév kezdéséről és a beszerzendő könyvek listájáról, akkor épp Pitonnál voltak, viszont Severus és Raven a napjaik nagy részét a szobájukban töltötték és a padlón egymás mellett hasalva írták a leckéjüket. Itt könnyebb is volt a sok szakkönyv miatt, és persze a nagybácsi is segített nekik, ha kérték. Piton örült, hogy most legalább csendesek. Végül is csak egy hétig voltak azok, utána megint kezdték az őrültebbnél őrültebb ötleteket gyártani (azaz az ötletgazda mindig Severus volt, Raven csak segített a továbbfejlesztésben), úgyhogy elég hamar elvitte őket a nagybátyjuk az Abszol útra megvenni a tanszereket.

   A bevásárlás reggelén, mikor Raven és Severus együtt kimentek az étkezőbe, ott éppen Fawn olvasta a Reggeli Prófétát. Igazából az újság mindig Pitonnak érkezett, de ő csak nagy ritkán nézett bele, Fawn pedig már azóta szívesen bújta, hogy részese lett a varázsvilágnak. 

    – Írnak valami érdekeset, mama? – kérdezte Raven. 

    – Most éppen nem túl sokat – felelte Fawn. – De már akartam nektek mondani, csak elfelejtettem, hogy egy régebbi számban írtak egy azkabani fogoly szökéséről. Perselus, te tudsz erről valamit? – fordult a férfi felé. 

    – Hallottam róla – felelte ő kelletlenül. – Ilyenkor természetesen figyelmeztetik a tanárokat is. A minisztériumban pedig elintézték, hogy bemondják a mugli tévében is, hiszen rájuk is veszélyes lehet.

    – Remélem, hamar elkapják – mondta Raven. 

    – Én is nagyon remélem – bólintott Piton. 

    – De tudunk valamit egyébként erről a fogolyról? – kérdezte Fawn. 

    – Mondjuk, hogy ismertem, amikor a Roxfortba jártam – morogta Piton. 

    – Egyszerre jártatok a Roxfortba? – képedt el Severus. 

    – Nem ismertem túl közelről szerencsére. Utálatos alak volt.

    – Várjunk, a nevét én már hallottam… ő egy… halálfaló volt, ugye? – kérdezte Raven, a halálfaló szót pedig érezhetően nehezére esett kiejteni. 

    – Azt mondják. 

   Raven és Severus az ételét bámulta, míg Fawn Pitont fürkészte a szeme sarkából. 

   Miután a gyerekek befejezték a reggelit, bementek a szobájukba a szükséges holmijaikért. Piton egy pálcaintéssel elintézte a mosogatást, majd felállt az asztaltól, hogy ő is visszatérjen a szobájába, de ekkor Fawn megszólította. 

    – Perselus… ne válaszolj, ha nem akarsz. Néha olyan érzésem van, mintha elhallgatnál valamit, ami nyomja a lelked.

    – Semmi sem zavar Blackkel kapcsolatban, ha erre gondolsz. 

    – Értem. Csak arra gondoltam, esetleg… arra gondoltál, hogy mivel halálfaló volt, ismerhette azokat, akik Ana, Daniel és a férjem gyilkosai lettek. 

   Piton nem válaszolt rögtön. 

    – Nem tudom, ismerte-e őket. Én sem ismertem személyesen. Ami azt illeti, Blackről nem tudtam, és nem is gondoltam volna, hogy beáll a halálfalók közé. Persze ki tudja… a családi háttere megvolt hozzá. Nagyon sok halálfaló került ki a rokonai közül.

    – Mindenesetre remélem, minél hamarabb elkapják – vett nagy levegőt Fawn. Piton még állt ott egy darabig az étkezőben, aztán megfordult és bement a szobájába. Valószínűleg észrevehette, hogy Raven hallgatózott, és ezt a lány is tudta, hiszen soha semmit nem tudott senki elrejteni a professzor elől a házban. Azért amint meghallotta a közeledő lépteit, gyorsan lehúzta még egyszer a vécét, hátha ezzel leplezni tudja, hogy az ajtó mellett állt a fürdőszobában (mondjuk utána rájött, hogy ez nem volt valami kreatív trükk). Valójában a beszélgetésben csak a halálfalók érdekelték, akik iránt mindig is végtelen ellenszenvet érzett, erre pedig minden oka meg is volt, persze Voldemort követőinek kegyetlenségén túl. Ő és Severus is tudta, hogy hogyan haltak meg a szüleik és a nagyapjuk, olyan részletesen, ahogy Fawn is tudta. Sem Severusnak, sem Ravennek nem voltak soha gyászoló időszakai, hiszen nagyon kicsik voltak még, és Fawn is mindig azt mondta, hogy a szüleik most nem lehetnek velük, de vigyáznak mindenkire az égből. Így nem is tudták, mit veszítettek el, hiszen sosem volt előttük szülői minta. De mégis, most ahogy Raven elképzelte, ami történt azon a napon, fájdalmasan szorult össze a szíve. Az, hogy épp ott voltak, mikor az a varázsló és a halálfalók ott küzdöttek egy mugli város határában, annyira… képtelennek tűnt. Hogy ez szinte sorsszerűséget jelent, egyáltalán nem véletlent. Ezt pedig igazságtalannak érezte, minden családtagjával szemben. Lehunyta a szemét, és sóhajtott. Lassan kinyitotta a fürdőszobaajtót, és szaladt ki az étkezőbe, hogy várja a többieket. 

   Az Abszol úti bevásárlás nem tartogatott különösebb meglepetéseket. Raven megfigyelte, hogy a legtöbb bevásárolni érkezett embert Sirius Black foglalkoztatja. Ezeket hallva kicsit félni kezdett: attól bizonyosan tartott, hogy a minisztérium nem fogja kézre keríteni, vagy legalábbis csak jó sokára, ha már szinte mindenki ezen dolgozik és még mindig nem tudnak semmit – ezt Raven szintén Fawn és Piton kihallgatott beszélgetéséből tudta meg, merthogy a Reggeli Próféta igyekezett úgy feltűntetni az ügyet, mintha haladna valamerre. Jelentettek egy kis reményt azért a dementorok, bármennyire is hangozzon ez ellentmondásosan, de Raven jobban bízott a sikerben, mióta tudta, hogy ők fognak őrködni a Roxfortban. Azzal persze tisztában volt, hogy mások nyilván nem örülnek ennek annyira, leszámítva Severust, aki tervbe vette, hogy barátságot köt az egyikkel és felvág vele Hóborc előtt – aztán Piton elkapta és megígértette vele, hogy nem megy a dementorok közelébe. 

   Raven minden este úgy aludt el, hogy előtte arra gondolt, minél előbb kapják el Sirius Blacket és kerüljön vissza az Azkabanba. Gondolkozott azon, hogy megvitatja Severusszal a dolgot, de végül is úgy érezte, jobb, ha nem teszi, mert kicsit félt a reakciójától, hogy esetleg rajta is félelmet lát majd és szomorúságot. Severus neki olyan volt, mint amikor eső után kisüt a nap. Szinte a világot is elfelejtette mellette, és nem akarta egy felhővel eltakarni ezt a napot.   

   Szóval, a Roxfortba utazásig hátralévő időben Severus arról beszélt, hogy az ő Kométája igenis jobb a Tűzvillámnál (az Abszol úton a kirakatnál is csak egy pillantást vetett rá, majd legyintve arrébb sétált, hogy „Amatőrök!” – utalva a nyálukat csorgató kviddicsrajongókra, és Raven még épp időben szólt neki, hogy kezdjen el futni). A legendás lények gondozása-órára beszerzett könyve pedig, a Szörnyek szörnyű könyve, a padlásra zárva hevert (vagy inkább ugrált), míg Pitonnál voltak, mert Severus, Raven és Fawn már aludni sem tudtak, mivel folyton odapattogott a fiú elé és morgott rá. Aztán áttörte a padlás padlóját, bezuhant Severus, Raven és Fawn szobájának közepére éjnek évadján, és annak padlóját is áttörte, így már a földszinti „könyvtárba” zuhant be – ott aztán nekiállt széttépni a köteteket, ezt meg már Piton nem bírta tovább és elintézte volna a tanszert, de Severus épp ekkor sajnálta meg és inkább odaadta neki pár másik tankönyvét. Ettől többé-kevésbé lenyugodott. Utána persze ezekből kellett újat venni, de már felszerelkeztek feláldozható papírhalmazokkal is, és később kiderült, hogy a szörnykönyv a szemetet is éppen annyira szereti, mint a papírt és a borítót, úgyhogy a nyáron a kukának már nem volt funkciója. Nagyjából így sikerült kordában tartaniuk, sok álmatlan éjszakával.  

   Úgyhogy Piton terve, hogy a testvérek majd jó sokáig csodálják az új tanszereket és megint nyugalom lesz, nem vált be. 


 

 

 

28. fejezet

Bunyó egy könyvvel

   Miután szeptember elsején reggel Severus és Raven elbúcsúztak Fawntól, belekapaszkodtak Pitonba, aki egy az állomás közelében lévő sikátorba készült hoppanálni velük, csakhogy nem ment ám ez zökkenőmentesen, és éppen a Szörnyek szörnyű könyve miatt. Az ugyanis nem engedte begyömöszölni magát a ládába, ezért Severus azt találta ki, hogy egy rövid madzagra ráköt egy összegyűrt tejesdobozt, amit a könyv majd remélhetőleg bekap, és ebben a pillanatban Piton hoppanálhat úgy, hogy mindenki épen megérkezzen a célhoz. Az „épen” nem sikerült, mert a madzag túl rövid volt a könyv szájához képest, és az a tejesdobozzal együtt bekapta Severus kezét is – viszont Piton azonnal hoppanált, és hát ahogy megérkeztek… 

    – ÁÁÁ!! – üvöltött Severus az indulástól a hoppanáláson át még most a sikátorban is, kezére csukódott tankönyvét bámulva kidülledt szemekkel. 

    – Severus, csend legyen! – szólt rá Piton. Raven a szája elé kapva a kezét bámulta Severust. 

    – DE PER BÁ’!! – üvöltött most Severus nagybátyjára ugyanolyan kidülledt szemekkel és hangerővel.

    – Hogy szedjük le?? – rémüldözött Raven. 

    – Hadd nézzem – lépett közelebb Piton, Severus pedig eltorzult arccal várta az eredményt. – Mennyire fáj? 

    – Igazából nem fáj – rendezte Severus az arcizmait, mire Raven a homlokára csapott. 

    – Akkor majd a vonaton leszeded, most siessetek, mielőtt elindulna. 

    – De Per bá’, nem mehetek így!

    – Adok egy ruhát, csavard bele – túrt elő Raven a bőröndjéből egy kardigánt, amibe betekerték a fiú kezét, aztán elbúcsúztak Pitontól és elindultak az állomáshoz. 

    – Szegény kezem, hogy néz most ki… – szomorkodott Severus. 

    – Nyugi, mindjárt előkaparunk neki még szemetet. A Roxfortban bőven lesz mit ennie. 

    – Ja. De remélem, ha elfogy, nem az én fülemre harap rá, hanem legalább valamelyik troll szobatársaméra. 

    – Nekik is van, úgyhogy már biztos megtörtént. 

   A vonaton lepakoltak egy üres kupéban, majd sikeresen lecsalogatták a szörnyű könyvet némi fincsi szeméttel. Legalábbis a számára biztosan az volt. 

    – Figyelj csak, Severus – szólt Raven, mikor már a vonat javában zakatolt –, az jutott eszembe, hogy… szerinted nem furcsa, hogy iderendelték a dementorokat? A Roxforthoz. 

    – Miért lenne furcsa? Hiszen Blacket kell elkapni. 

    – Nem úgy. Hanem miért jönne Black pont ide? Ahol Dumbledore mindenről tud? Nincs benne logika. 

    – Black őrült, nem? Nem is kell, hogy legyen benne logika – vont vállat Severus. 

    – Igazad lehet. Nem is arról van szó, hogy nem kell őrség… csak az, hogy rögtön a dementorokat hívják. Akkor tényleg úgy gondolhatják, hogy nagy az esélye, hogy idejön, nem? 

    – Lehet. De biztos hamar elkapják, ha már dementorok. 

   A testvérpár alaposan feltankolt a büfés néninél, majd miután mindent felfaltak, az ülőhelyeken végigfeküdve beszélgettek. A könyv még hangosan lakmározott a hozott szemétből, és odadobták neki a büfékocsiból vásárolt édességek csomagolópapírjait is, úgyhogy nem állt fenn a veszély, hogy kifogynak belőle és megvadul. Mármint hogy emiatt vadul meg. Mikor lassítani kezdett a vonat, és aztán hirtelen megállt, Severus bőröndje úgy esett le a poggyásztartóról, hogy a sarkával a fiút rendesen gyomorszájon vágta. 

    – Severus! – kiáltott fel Raven. 

    – Jól vagyoook… – nyögte a bátyja. 

   Aztán minden elsötétült. 

    – Nahát, mi a… 

    – HÉ!!! – üvöltött fel Severus, és aztán hallani lehetett a könyv morgását is, ahogy valószínűleg nekiesett Severusnak. – Könyv, ne már!! Légy szíves!! 

    – Severus, mi van?! – kapkodta a fejét Raven, és felpattant. 

    – Semmit nem látok! Legalább a nap sütne! 

    – De hát mindjárt hat óra… na, hadd segítsek! 

    – Ne, téged is széttép! 

    – De ne csak téged tépjen már szét! Megosztjuk, úgy mindenkinek kevesebb jut!

    – Ez bátyádhoz méltó ötlet, Raven! 

    – Na, várj, csak nem talállak…

    – Hát én se, de ez BELEHARAPOTT A FENEKEMBE! Na mindjárt adok én neked!! 

   Motoszkálás meg egy puffanás hallatszott a morgás mellett, aztán Severus kiáltása, és valami suhintás: 

    – NESZE!! 

   Ekkor újra kigyúltak a fények, olyan hirtelen, hogy Ravennek be kellett csuknia a szemét. Mikor kinyitotta, ilyen látvány fogadta: Severus a nadrágját lóbálta a levegőben, mint egy lasszót, a végén pedig ott kapaszkodott a tankönyve. Aztán elindult a vonat, Severus hátraesett az ülésre, a könyv pedig a kupéajtó ablakának csapódott, ami előtt épp állt egy szőke kislány – ő ettől sikítva rohant el. 

    – Sev, mi a… – kezdte Raven, majd megakadt. – Neked miért van kecskés alsód?

    – Ja, ezt én festettem rá – mondta a fiú. – Tudom, nem valami élethűek, de szerintem aranyosak lettek. Nyáron ebben aludtam, mert meg akartam mutatni Kecske Tóninak, de mindig akkor jött, mikor mama rám szólt, hogy cseréljek már pizsamát… 

    – Jah… jó – próbálta Raven feldolgozni az információkat. 

   Legalább a könyvet kicsit kiütötte az ütődés, úgyhogy nyugtuk volt az út hátralévő részében. Severus gyorsan bezárta a ládájába, miután átöltöztek, majd amint a vonat beért az állomásra, igyekeztek minél hamarabb kijutni a tömegből a fiákerekhez. Az úton a kastély felé volt alkalmuk megfigyelni a dementorokat is a kapunál. 

    – Te jó ég – mondta Raven, majd megborzongott. – Ma már nem alszom. Remélem, minél hamarabb meglesz Black. 

    – Szerintem biztos jófejek – bámulta őket Severus. Ravennek eszébe jutott újra, mint a szünet vége felé sokszor, hogy Black miért is van körözésben: halálfaló volt. Gyorsan elterelte inkább a gondolatait, és arra gondolt, hogy a dementorok, amennyire ijesztőek, remélhetőleg épp annyira hatásosak. A nagyteremben aztán megtalálták Scarlettet, és a testvérek boldogan üdvözölték őt, majd leültek egymás mellé az asztalhoz. Természetesen a mardekárosoknál futott végig a leggyorsabban a hír, hogy dementor járt a vonaton és Harry Potter elájult. Raven sóhajtásra sem méltatta a tényt, hogy Malfoy terjesztette ezt el, úgy döntött, tavaly annyit botránkozott a fiún, hogy már meg sem akarja hallani. Scarlett is így volt vele, Severus meg csak legyintett, hogy ilyet nagy dobra verni. 

   Scarlett azt mesélte, ő egyedül utazott és látta is a dementort, Ravenék pedig azon gondolkoztak, hogyan nem vették észre, ha végigment a vonaton – aztán rájöttek, hogy valószínűleg a könyv terelte el ennyire a figyelmüket. 

    – Pedig én éreztem azt a hátborzongató aurát is… messziről, de éreztem. Nagyon rossz volt – mondta a szőke lány.  

    – Kell neked egy Severus meg egy ilyen tankönyv – mondta Raven, mire mindannyian felnevettek.

   A hármas témája a lakoma alatt az új sötét varázslatok kivédése tanár és Hagrid kinevezése volt, mind kíváncsian várták, milyenek lesznek az órák, illetve az utóbbiról való beszámolót Severustól várták. A vacsora végeztével aztán nyugovóra tértek, akárcsak a többi roxforti diák. 


 

 

 

29. fejezet

Éjszaka a nagyteremben

   Mi másra is számítottak volna, mint hogy az iskola már most Malfoy balhéjaitól lesz hangos? Raven és Scarlett csak a fejüket fogták, főleg mikor a fiú a klubhelyiségben szenvedett éppen a hippogriff által okozott sérülése miatt. Sajnos gyakorlatilag képtelenek voltak nem meghallani. Severus nem bírta tovább, és felajánlotta szolgálatait arra, hogy cipeli Malfoyt, hiszen biztosan annyira fáj a karja, hogy már járni sem tud. A két lány majdnem kidurrant a nevetéstől. 

   A sötét varázslatok kivédése mindhármuknak nagyon tetszett, bár Severus azt mondta, ő egyelőre nem látja azt Lupin professzorban, mint ami megfogta Mógusban és Lockhartban, de Raven és Scarlett nagyon értékelték, hogy az új tanáruk normális és még jól is tanít. Persze, a két lányon kívül minden mardekáros Lupin kinézetén szörnyülködött, még a klubhelyiségben is gyakran lehetett erről beszélgetve hallani őket, így ők csak rájuk hagyták, hogy nekik semmi sem jó. Aztán elterjedt a hír, hogy a mumus Pitonná változott a harmadévesek sötét varázslatok kivédése óráján, mire Raven és Severus jobbnak látták egy ideig nem látogatni a professzort. Severus előadta Scarlettnek, hogy ilyenkor nagyon érzékeny a lelke, a lány pedig már nem bírta nevetés nélkül. 

   Ami a legendás lények gondozását illeti, Severus szokásához híven igyekezett fellelkesíteni az önbizalmát vesztett Hagridot az első órája után. Persze, a fiú nem járt túl sok sikerrel, de nagyon lelkesen gondozott minden állatot, ami csak előkerült a tananyagban. Már ott tartottak, hogy a többi diák nem is csinált semmit, mert úgy vették észre, Severus bőven el tudja látni az ő feladataikat is. Mióta pedig a fiú tudta, hogy a tankönyvet csak meg kell simogatni, annyira jóban lett vele, hogy azt átölelve aludt. 

   Severus ezután mindenki döbbenetére úgy döntött, ezúttal nem vesz részt a kviddicscsapat válogatásán. 

    – Úgyis csak tartaléknak mennék megint, és ezelőtt sem játszottam, és amúgy is, Kométát biztos nem használhatnék már megint – mondta. – Úgy döntöttem, ebben az évben felkészülök az RBF-ekre és a pályaválasztási tanácsadásra. Sosincs túl korán elkezdeni! – mondta elszántan. – A tanácsadásra egy egész listát fogok írni! Már alig várom. 

   Ezt a listát pedig nem is egyedül készítette: Kecske Tóni nagyon gyakran látogatta, és együtt beszélték meg a fiú terveit a jövőre nézve. 

***

   Telt az idő és már a Halloween is a nyakukon volt, meg persze egy roxmortsi hétvége. Severus, akárcsak tavaly, gyorsan megjárta a falut édességekért, és rohant vissza Ravenhez és Scarletthez a klubhelyiségbe. Scarlett nagyon kíváncsi volt Roxmortsra, ezért a testvérpár mesélt neki róla; abban azért egy véleményen voltak, hogy a dementorok mellett való elsétáláshoz senkinek nem fűlött a foga, még ha csak pár pillanatig tart is a találkozás. 

    – Apukám járt már az Azkabanban egyszer, mármint nem ítélték el, csak el kellett intéznie ott pár dolgot – mesélte a szőke lány. – Aztán amit mondott, azok után már szinte nem is akartam idejönni, mikor meghallottam, hogy dementorok védik majd az iskolát. 

    – Legalább arra jók, hogy Black ide nem jön be – mondta Severus. 

    – Igen, ez jó… de másokért azért aggódom. Csak kapják már el. 

   Halloween estéjén aztán gyomrukat alaposan teletömve visszatámolyogtak a klubhelyiségbe, és mindhárman úgy döntöttek, elindulnak lefeküdni. Erre azonban nem került sor. Tanári utasításra vissza kellett térniük a nagyterembe, méghozzá aludni. 

    – Sirius Black bejutott a kastélyba… már megint nem alszom – dörmögte Raven, miközben három hálózsákot felkapva ő, Severus és Scarlett helyet kerestek maguknak. 

    – Ne aggódj, Raven, tudod, ha veszély jön, nekem van egy csodálatos terelőütőm… – kezdte Severus, de Raven csak sóhajtott. 

    – Azzal akarod megvédeni magad egy őrülttől, aki robbantással embereket ölt?

    – Na, Raven, szerintem túl borúlátó vagy – mondta Scarlett. – Jó, ez ijesztő, de tudjuk, hogy nincs biztonságosabb hely, mint a Roxfort, főleg, amíg itt van Dumbledore. Habár ezt most én mondom az után, hogy megbeszéltük, a dementorok miatt Black legalább nem jön be ide… 

   Scarlett nem vette észre, hogy épp egy csapat trolltermetű mardekáros mellett haladtak el, viszont Severus felfigyelt az utálkozó pillantásaikra. Épp a nyelvét akarta nyújtani, de Raven meg erre lett figyelmes, és még épp időben állt lábujjhegyre és fogta be a bátyja száját. 

    – Mi az? – fordult hátra meglepetten Scarlett. 

    – Mhmh? – értetlenkedett Severus is. 

    – Sev, ha ezek itt kezdenek el üldözni, az veszélyesebb lesz, mint a Black-dolog – magyarázta Raven.

   Végül megtalálták a helyüket, és elkezdtek lefekvéshez készülődni. Raven két oldalára telepedett le Scarlett és Severus. 

    – Szóval Raven, ha Blacknek valahogy sikerült is bejutnia, amíg a tanárok a közelben vannak, nem lesz itt semmi baj, még ha szembejön is. Persze, remélem, hogy ez nem fog megtörténni, én is félek… de igyekezzünk pozitívak maradni. 

    – Igyekszem, amennyire lehet…

   Severus szokásához híven hamar elaludt, de azért készenlétben tartotta maga mellett a varázspálcáját, hátha mégis szükség lenne arra a bizonyos terelőütőre. Raven és Scarlett még ébren voltak, amikor az egyik prefektus rászólt két diákra, hogy szálljanak már le egymásról, és a két lány hangtalanul összenevetett. Scarlett aztán hamarosan szintén elaludt, legalábbis Raven sejtette, hogy igen, de ő még bámulta egy ideig a csillagos eget; lassan végül érezte, hogy elálmosodik, így oldalára fordult, Scarlett felé, és eközben pont Malfoyon sikerült megakadnia a szemének. Már megszokta annyira a sötétet, hogy lássa, nyitva van a fiúnak is a szeme. Mit néz ez errefele… ó, jaj, Scarlettet nézi… erre nagyon kíváncsi vagyok, veszek majd pár órát legilimenciából. Ó, jaj. Lehet, hogy ő már vett pár órát – tette hozzá gondolatban, mikor Malfoy a scarlettes észrevétele után elkapta a tekintetét, és elfordult. 

   A diákok egyike sem aludt túl sokat, vagy mert későn aludt el, vagy mert korán kelt fel. Mikor hajnalodott, Raven és Scarlett már ébren voltak, és a világosodó eget figyelték, ámuldozva, hogy milyen szép. A többiek is lassan ébredeztek, a suttogásból nemsokára rendes hangerejű beszéd lett, és aztán az is felkelt, aki eddig aludt: Severusnak sikerült olyat horkantania, amire még ő maga is rémüldözve kelt fel, Raven és Scarlett pedig mellette majd’ megpukkadtak a nevetéstől. Hát még ezután: 

    – Jó reggelt, barátaim – hajolt meg ülve feléjük fordulva Severus. És az volt a ráadás, hogy látszólag senki nem jött rá, honnan származott a hang, csak forgolódtak nevetve. Severusnak aztán eszébe jutott, hogy meg akart kérdezni valamit Dracótól már egy ideje, és ekkor még egyet alkotott: úgy pattant fel, hogy a levegőben rúgta le magáról a hálózsákot kalimpálva, majd meg sem állt földet érve, rohant tovább. – Draco, hadd kérdezzek valamit! 

   Raven és Scarlett pedig már visítoztak. Valahogy mások mégsem látták egyik produkciót sem. 


 

 

 

30. fejezet

Malfoy titokzatos gondolatai

   A Roxfortban persze beindult a rémhírgyártás, szokás szerint, mindeközben pedig Severus a nagybátyját kergette a folyosókon, hátha megtud valami érdekeset a Black utáni nyomozásról. Piton ezt viszont nem tűrte sokáig idegileg, és először történt meg, hogy tényleg felcsattant Severusszal szemben. 

    – Még mindig nem tudsz semmit, Per bá’? Hogy jutott be Black, hogy? – pattogott a férfi szobájában az íróasztal mellett Severus. Piton erre felpattant, és a fölé magasodó professzortól Severus hirtelenjében hátrahőkölt kicsit. 

    – Nagyon is sok mindent tudnak a tanárok, amit a diákok nem, és nem véletlenül van ez így! Mondd, Severus, mi lenne, ha végre felhagynál a zaklatásommal, és a húgoddal foglalkoznál? Láthattad, hogy nagyon megviselte a tavalyi év, és most már az idei is! Ha megbocsátasz – zárta le itt a vitát a professzor, és kiviharzott a szobából. 

   Severus pár másodpercig nézett maga elé, aztán visszasétált a klubhelyiségbe. 

    – Szia, Raven – huppant le húga mellé az egyik kanapéra. 

    – Szia. Mi az? 

    – Szerinted keveset törődöm veled, Raven? 

    – Hogy? – lepődött meg a lány. – Nem, egyáltalán nem. Pont eleget – nevetett. – Miért? 

    – Megpróbáltam megtudakolni Per bá’tól a Black-dolog eredményeit, de ideges lett, és azt mondta, inkább veled kéne foglalkoznom, mert nagyon megvisel a dolog.

    – Oh… hát – vett nagy levegőt Raven. – Szerintem nem foglalkozol velem keveset. Elkísérsz, ha egyedül mennék valahova a folyosókon, és meg se kell kérjelek. Jó, tényleg megvisel, mert hát tavaly is egy gyilkos járt a Roxfortban, meg aztán most is…

    – Akkor jó, örülök, hogy nem kevesellsz – vigyorgott Severus. 

    – Téged szerintem nem is lehet. 

    – Oké, ezt hallanotok kell! – szaladt oda hozzájuk ebben a pillanatban Scarlett. – Nem lesz mardekáros meccs, lemondták. Hugrabug megy helyettük a griffendélesek ellen.

    – Mármint hogy? – pislogott értetlenül Severus és Raven. 

    – Malfoy karja miatt! Idióták! – csapott a homlokára a lány. – Ez már nekem is fáj… 

    – Ne is beszéljünk róla, nem bírom – sóhajtott Raven, majd eszébe jutott a nagyteremben töltött éjszaka. – Scarlett, ülj le, mesélnem kell valamit. 

    – Na – dobta le magát mellé a szőke lány, Severus pedig közelebb hajolt hozzájuk. Raven elmesélte, amit látott. – Mit nézett? Biztos pók mászott az arcomon. Vagy nyitva volt a szám. 

    – Nekem az jutott eszembe, hogy könnyen megtudhatom, ha Perselus bácsi megtanít a legilimenciára. 

    – Az nem túl magasszintű?

    – Én már tanulhatnám, de Per bá’ túl felelőtlennek tart – szólt Severus. – Okklumenciára meg szerinte nincs szükségem, mert aki belenéz a fejembe, annak rögtön megfájdul a sajátja. De Raven, ha megkéred, biztos elkezd megtanítani az alapokra. Nagyon menő lenne.

    – Lehet, hogy megkérem majd. 

    – Na, aztán számolj be nekem, miért nézett Malfoy – mondta Scarlett. – Már engem is érdekel. 

    – De meg is kérdezhetem! – kapott észbe Severus, és már pattant is fel, de Raven visszahúzta a karjánál fogva. 

    – Neee! Biztos tagadni fogja. 

    – De mié…

   Ekkor a hármas egy irányba nézett el, arcuk azt tükrözte, hogy ugyanaz a dolog egyszerre hasított az agyukba. Nagyon nevetségesen festhettek, mert Raven még mindig Severus karjába csimpaszkodott enyhén oldalra dőlve, a fiú pedig kissé berogyasztott térddel állt. Scarlett törte meg a csendet, durranáshoz hasonló hangot hallatva a kitörő nevetéstől. 

    – „Ha az apja megtudja”, hogy belezúgott egy Lympshambe, kidobja az ablakon – temette a kezébe az arcát. 

    – Miért, mi van a Lympshamekkel? – kérdezte Severus. 

    – Lenéznek minket. Nem annyira, mint mondjuk Weasleyéket, de tudják, hogy ránk nem lehet számítani, ha muglikat támad kedvük szidni. 

    – Ezt tudnom kell, meg is keresem Perselus bácsit – pattant fel Raven, de Scarlett rögtön maga elé emelte a kezét. 

    – Várj, komolyan vetted? 

    – Szerintem nem kizárt. De poén lenne – nevetett fel. 

    – De nekem nem! Ez tök ciki – motyogta maga elé a lány. – Habár, egy ekkora tapló gondolhat bármit, bele fog bukni. Maradjon csak Pansy Parkinsonnál, ő bele van zúgva, de csak mert nem épeszű. 

    – Nem baj, én erről meg akarok győződni. 

    – Hát akkor tessék – sóhajtott Scarlett. 

    – Még mindig megkérdezhetem – ajánlkozott Severus. 

    – Inkább ne – rázták a fejüket a lányok. 

   Ravennek hamarabb volt alkalma feltenni a kérdést a professzornak, mint megkereste volna őt a tanári szobában, ugyanis a következő sötét varázslatok kivédésére ő jött be helyettesíteni. Scarlettnek és neki semmi baja nem volt Lupinnal, de nem is szóltak semmit, mikor Piton szidni kezdte a tanárukat, elvégre az összes mardekáros lelkesen helyeselt. Raven Piton viselkedését letudta annyival, hogy nem ért egyet Lupin tanítási módszereivel – sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy lehet, hogy a háztársai így nekimennének Lupinnak csak a külseje miatt, mert persze egyáltalán nem a módszerekről való véleményeik miatt értettek egyet a bájitaltan-professzorral. Aztán végül is ezt is letudta azzal, hogy arisztokraták. Persze a lány örült nagybátyja örömének, hogy végre tarthat egy órát abból a tantárgyból, amire mindeddig vágyott. Látszott is rajta ez, de a lánynak közben szöget ütött valami a fejében, valahogy mégis úgy találta, a professzor nem annyira lelkes, mint valószínűleg alapesetben lennie kéne. 

   Miután az évfolyamtársai elhagyták a termet, Raven odalépett nagybátyjához. 

    – Mondd, Raven. 

    – Elkezdett érdekelni mostanában a legilimencia – fogott bele a lány. – Arra szerettelek volna megkérni, hátha megtanítanál vele kapcsolatban pár dologra. Úgy tudom, te jól ismered ezt a területét a mágiának. 

    – Ez így van – bólintott Piton. – És nem kételkedem benne, hogy neked is van épp elég tehetséged és felelősségérzeted is hozzá. De még csak tizenkét éves vagy, Raven, ez az egyetlen tényező, ami miatt nemet mondok. Könnyen tanulsz, kifejezetten az effajta mágiát, de azt hiszem, tanulnod kell még egy kicsit, hogy biztosan mindent megérts. 

    – Hát, rendben – mondta Raven kicsit lelombozva. – Jövőre, esetleg? Pár hónap múlva már tizenhárom leszek. 

    – Ha úgy látom, a tanév végeztével örömest megtanítalak az alapokra. 

    – Köszönöm! Akkor megyek is!

   A folyosón még elérte Scarlettet. 

    – Nyárra sikerült lebeszélnem vele – mesélte. – Majd ráveszem magam, hogy elmenjek Perselus bácsival Malfoyék kúriájára, és ott mindent megtudok. 

    – Oké… majd írj levelet – mosolygott Scarlett. – Addig minden este elmormolok valami imafélét… habár mit érdekel engem, ha Malfoy ebben is pofára esik. Brr – borzongott meg. 

    – Azt mondtad, Malfoyt az apja kidobta volna az ablakon, ha szerelmes beléd? – gondolkozott el Raven. – Ez tetszik. A múltkor Severus azt mondta, megkérdezte Malfoytól, melyik tantárgyakat vette fel. Most jutott eszembe, hogy mi lenne, ha azzal állítana haza, hogy mugliismeretet akar tanulni… 

   Scarlettből kitört a nevetés. 

    – Ez megihletett egy képregényrajzolásra – vigyorgott Raven. És valóban meg is alkotta a művet, amin ez a párbeszéd zajlott le fiatalabb Malfoy és idősebb Malfoy között: 

    – Apám, el kell mondanom neked két fontos dolgot. Tudom, hogy nem fogod jól fogadni, de kérlek, érts meg… – állt apja elé Draco az első képen.

    – Fiam, mondd – ráncolta a szemöldökét Mr Malfoy a másodikon. 

    – Azt hiszem… azt hiszem, én… BELESZERETTEM SCARLETT LYMPSHAMBE! – visította Draco, maga elé emelve a kezeit, elég nőiesen. 

   Lucius Malfoy csak nézett, majd szeme-szája-orrlyuka kitágult. 

    – HOGYANN?! 

    – Meg kell értened, apám! – visított tovább Draco már könnyes szemekkel. – Szeretem őt! Ha ezt nem fogadod el, a másik hírembe már bele sem kezdek…

   Mr Malfoy a fogát csikorgatta, de végül erőt vett magán, és rendezte az arcizmait… 

    – Rendben van… ezt még nekem és anyádnak meg kell emésztenünk… de Scarlett Lympsham legalább aranyvérű. Nem tilthatunk hát el tőle… rendben van. Halljam, mi a másik hír? 

    – Az… nos. 

   Drámai szünet. 

    – Mugliismeretet szeretnék tanulni. 

   A következő képen pedig Draco Malfoy már repül is az ablakon át. 

   Raven, Scarlett és Severus könnyesre nevették magukat minden alkalommal, ahogy csak ránéztek a lány alkotására. Másolatban Fawnnak is elküldte a történetet. 

   Severus egyébként, mikor megtudta, hogy nagybátyja érkezik helyettesíteni sötét varázslatok kivédésére, szó szerint megkergült, és ide-oda rohangált örömében. Megpróbálta felkutatni a professzort, hogy még óra előtt gratuláljon neki, de nem találta meg. Mikor elérkezett aztán a nap, Severus csak ült fegyelmezetten, mint minden tanórán szokott, végül pedig megvárta, amíg minden háztársa elhagyja a termet. 

    – ANNYIRA JÓ VOLT AZ ÓRA, PER BÁ’! – visított fel ekkor, és tárt karokkal a professzor felé szaladt. Piton ezúttal nem tudott elmenekülni, és Severus alaposan megszorongatta, arcán széles mosollyal. 

    – Köszönöm, Severus. Kérlek, most engedj el – mondta a férfi teljesen érzelemmentes arccal, habár nem kizárt, hogy igazából sokféle érzelem kavargott benne. Elsősorban az, hogy valószínűleg unokaöccse visítását hallották a folyosón. 

   A kviddicsmeccs napján a hármas úgy döntött, nem megy ki megnézni a mérkőzést – Scarlett nagy kviddicsrajongó volt ugyan, de most ő is inkább bent maradt az ítéletidő miatt. Ennek ellenére egyébként majdnem az egész iskola kiment, de ők inkább kímélték magukat és a kihalt klubhelyiségben sakkoztak és beszélgettek. A Griffendél volt a téma, a testvérpár elmesélte Scarlettnek, hármuk között hogyan szokott panaszkodni a professzor a ház tagjairól. Nem nagyon különbözött ez egyébként attól, ahogy mindenki más előtt szokott, de most volt friss élmény, Piton elmesélte nekik, hogyan telt a griffendélesekkel a sötét varázslatok kivédése óra. Sőt, mostanában kezdett tényleg feltűnővé válni, hogy a férfi gyakrabban emlegeti őket. 

    – Jaj, de jó lenne, ha legalább egy héten egyszer ilyen csendes lenne a klubhelyiség – dőlt hátra sóhajtva Raven. 

    – Jöjjünk le korán – mondta Severus. 

   Ekkor betódultak a mardekárosok, és elözönlötték az egész helyiséget. 

    – Elkiabáltam – sóhajtott újra Raven, mire Scarlett nevetett. Aztán már nem nevettek annyira, mert a mardekárosok zsivajából kivették, mi történt a meccsen. – De jó, hogy nem mentünk le… 


 

 

 

 

31. fejezet

Piton titokzatos gondolatai

    – Szegény Potter, szinte vonzza a baleseteket – mondta Scarlett.

    – Hát igen. De a dementorok! Hihetetlen. Tényleg nagyon örülök, hogy nem mentük le a meccsre – mondta Raven. – Semmi kedvem látni őket, amíg nem muszáj.

   Ekkor megütötte a fülüket Malfoy hangja, amint szokás szerint Harry Pottert és a griffendéleseket gúnyolta. Scarlett lejjebb csúszott a fotelben, amiben ült, és keresztbe fonta a karját. 

    – Ha tényleg belém esett, akkor óriásit fog hasalni – morogta a fiú felé sandítva. – De figyeltem. Nem nézett erre. Akkor nem tetszem neki, ugye? Ugye, Raven? – lett egyre magasabb és idegesebb a hangja. 

    – Gondolom – vont vállat Raven. – Én a legilimenciát várom. Utána lehetünk benne biztosak. 

    – Úgy csinálnék neki egy komoly sérülést, amihez visszatehetné a kötését és amihez aztán nem kell majd szimulálnia… 

   Severus a hét első felében kicsit lógatta az orrát, mert Piton immár nem helyettesítette Lupint, a másik felében viszont ismét lelkes volt, mert érdekes témához értek a tananyagban. Mindemellett most a szokásosnál pár nappal több kihagyás után Tóni is meglátogatta. 

    – Na, Severus, beszélgessünk az érzéseidről – kezdte a kecske. 

    – Hmm… hát, most van ez a Black-ügy, amit már említettem korábban párszor. Ugye bejutott a kastélyba… én emiatt igazából nem aggódom nagyon, mert hát mégiscsak itt vannak a tanárok. Meg velem biztos nincs dolga. Nem hiszem, hogy bármi veszélyeset is tudna csinálni, ha utóbb sem sikerült neki. De az aggaszt, hogy Per bá’ mérges lett rám. Azért, mert szerinte keveset törődöm Ravennel, de megkérdeztem őt, szerinte nem. És szerintem sem. Akkor mi lehet itt a baj? 

    – Én úgy értelmeztem, a nagybátyád a húgod félelmeire próbált rávilágítani. 

    – Hmm, igaz, hogy ő elég félős típus, illetve tavaly a Titkok Kamrájával kapcsolatban az volt – gondolkozott el Severus. – Most is azért sokan rettegnek, hogy Black bejön és mindenkit megöl. Kecske Tóni, szerinted én nem veszem elég komolyan a dolgokat? – nézett a kecskére a fiú. 

    – Nos, ez egy érdekes kérdés, Severus. Én úgy gondolom, hogy az események olyanok, ahogy hozzájuk állunk. Véleményem szerint te nem veszed az eseményeket komolyabban, mint arra szükséged lenne. 

    – Ó… ezen még rágódom egy kicsit, de nagyjából értettem – bólintott Severus. 

    – Én összességében azt tanácsolom neked, hogy ha bizonytalan vagy, nézz magadba, és idővel meg fogod találni a válaszokat. Erre persze én is itt vagyok, azonban most egy pár hétig nem fogunk találkozni bokros teendőim miatt. Elő kell készítenem pár dolgot, pont miattad. 

    – Ó! – lepődött meg Severus. – Milyen dolgokat? 

    – Egyelőre nem beszélhetek róla, de amint újból találkozunk, mindent meg fogsz tudni. Most pedig búcsúzzunk. Jó reggelt, Severus. 

    – Viszlát, Tóni! 

   Aztán a fiú felébredt. Valóban nem álmodott Tónival a következő hetekben, a tanácsát viszont igyekezett hasznosítani minden helyzetben, és folyamatosan Ravent és Scarlettet szórakoztatta. Lassan beköszöntött az ünnepi hangulat a Roxfortba. Piton pedig közölte a testvérpárral, hogy ezúttal ő a karácsonyt az iskolában fogja tölteni. 

    – Miii?? – értetlenkedett Severus. – De hát Per bá’! Mi történt??

    – Ne aggódj, Severus. Lupin professzorra kell ügyelnem, ugyanis a gyengesége a szünet alatt is bájitalkezelést igényel. 

    – Na, akkor majd veled is levelezem minden nap – hajtotta le a fejét a fiú. 

   Szóval Severust így letargiába esve érte a téli szünet kezdete, és igazából Ravent is kissé búskomoran, ugyanis ő senkinek nem mondta, de nagyon sokat gondolkozott mostanában a nagybátyján. Mikor leszálltak a Roxfort Expresszről és kisétáltak a mugli állomásra, Fawn várta őket, vele tértek haza autóval. 

    – Na, gyerekek, meséljetek valamit – mondta a nő, miközben hazafelé tartottak. 

    – Hát, valami az van – mondta Severus. – Nem semmi a helyzet, főleg a dementorok meg úgy egészében Sirius Black miatt. 

    – Bár elkapnák már – sóhajtott Fawn. 

    – Pedig szeptemberben látták is a közelben. Meg járt a suliban.

    – A mardekárosok még mindig elég gyakran lovagolnak azon, hogy Harry gyenge, mert elájult a dementoroktól – vette át a szót Raven. – Szerintem ez annyira gyerekes, pedig akik ezen nevetnek, idősebbek nálam. Ők is biztos elájulnának, ha közvetlen közelből tapasztalnák meg, milyen rettenetes lények. Malfoy meg elhíresztelte a klubhelyiségben természetesen, hogy a hippogriffet, ami megtámadta, biztos elítélik, és én itt akadtam ki.

    – De még nem ítélték el, nem? – kérdezte Fawn. 

    – Tudtommal még nem. De Per bácsi biztos többet tud. Öh…

    – Igen? 

    – Ja, semmi – rázta meg a fejét a lány. 

    – Mindenesetre nagyon aggasztó kezd lenni, hogy már harmadik éve leselkedik valamilyen veszély a diákokra. Én bízom a tanáraitokban, Perselus is ezt mondta, de ami sok, az sok. Csak azért nem mondom, hogy gyertek haza, amíg meg nem oldódik ez az ügy, mert a nagybátyátok ott van a közvetlen közeletekben.

   Piton nélkül szokatlan volt ugyan kicsit a karácsonyi időszak, mert eddig mindig együtt töltötték a két ünnepet. Severus ezért némileg lehangolt volt az elején: Raven ezt főleg úgy érzékelte, hogy általában hallja a bátyját álmában mormogni teljesen összefüggéstelen dolgokat, de most ezek az éjszakák csendesek voltak, Severus még csak nem is horkantott. Jaj, sóhajtott magában a lány. Severus annyira maga alatt van, hogy már nem is horkol. Freyék amúgy nem unatkoztak, volt mit csinálni, főleg takarítani, és lassan a fiú nyomott hangulata elmúlt, majd valamiért „szokatlanul” hiperaktív lett és szinte úgy végezte a rá kiosztott feladatokat a lakásban, mintha hoppanálna a szobák között. Raven ennek örült, mert őt nagyon untatta a takarítás, és legalább bátyja gyorsasága miatt kevesebbet kellett dolgoznia. A fiú aztán szinte már túlpörgött a karácsonyi teendőket illetően, mikor megkérdezték erről, annyit mondott, szerinte túl sok a felesleges energiája. 

    – Perselus bácsi azt mondaná, mindig túl sok van – mondta Raven.  

   Severus itthon is Tóni tanácsa szerint élt, igyekezett minél többet lenni nagymamájával és húgával (ami alapvetően nem volt nehéz, de mivel még több időre törekedett, lassan kicsit tényleg sokká vált). Ravennel gyakran kimentek hógolyózni, és egy darabig a lány is elfelejtette az aggodalmas gondolatokat, amik eddig sokszor jártak a fejében. Karácsony reggelén következhetett az ajándékbontás. Raven és Severus előző nap küldtek egy együtt készített rajzot Pitonnak, illetve Fawn könyveket, a professzor pedig a testvéreknek édességet és haladó bájitalos könyveket adott, a nagymamának egy vastag füzetet Roxmortsból. Kerültek elő csomagokból még különféle ruhadarabok, Scarlett meg közös ajándékot küldött a testvérpárnak: egy kis kék labdát – először nem jöttek rá, mire való, aztán kiderült, hogy képes láthatatlanná válni és kék csillámokat hagy maga után. Ezen a napon úgyhogy már meg is volt a program, megpróbálni elkapni a láthatatlan labdát (a muglik miatt persze csak a házban játszhattak, és erre a célra a hálószobájukat választották, aminek az lett a vége, hogy a fiú megcsúszott a földön eldobált ruháin és úgy beleesett a ruhássszekrénybe, hogy a szárnyak becsukódtak utána).

   A szünet végéhez közeledve azonban Raven úgy érezte, hogy pár dolgot meg akar beszélni a nagybátyjával kapcsolatban Fawnnal és Severusszal is; bátyjával inkább csak azért, mert ebéd után, mikor a lány alkalmasnak találta az időpontot erre a beszélgetésre, ő is ott volt, de nem akart tovább várni. 

    – Mama, te esetleg… tudsz valamit arról, hogy Perselus bácsi és az új tanárunk, Lupin professzor miért olyan… különösek? Úgy értem, amikor Perselus bácsi megkapta a sötét varázslatok kivédésének helyettesítését, én biztosra vettem, hogy nagyon örül, de nem ezt láttam rajta. Szerintem van köztük valami feszültség, és biztosan nem a tantárgy miatt. 

    – Lupin professzor? – vonta össze a szemöldökét Fawn. – Nem hallottam a nevét. 

    – Én is láttam rajta, hogy kedvetlenebb, mint szokott lenni – szólt Severus. – Szerintem ez azért is lehet, mert hát itt ez a Black-ügy, és Per bá’ mondta, hogy ismerte. Biztos megviseli az embert, még őt is, ha most egy volt iskolatársától kell megvédeni az iskolát. 

    – Perselus szerintem nem az a típus – mondta Fawn. – Ha valaki nem érdekli, akkor nem érdekli. Említette, milyen utálatos alaknak tartotta, valószínűleg arra utalt, hogy kinézte belőle… hogy tehet ilyet. 

   Raven érzékelte a nagymamája hangnemén, amire gondolt, annak ellenére, hogy nem nézett rá. 


 

 

 

32. fejezet

Beszélgetések

   Tóni épp a szünet utolsó napjaiban érkezett meg végre.  

    – Szervusz, Severus – köszöntötte a fiút, és várta, hogy a nyakába boruljon, de ő nem jött. 

    – Hé, szia, Tóni – integett neki Severus vigyorogva. – De jó, hogy újra látlak. 

    – Komolyan, Severus? Ennyit kapok? 

    – Ja, ó, persze! – kapott észbe a fiú, majd végre kitárta a karjait és megölelte a kecskét. – Ó, a fenébe, már megint nem abban az alsóban vagyok, amit meg akartam mutatni neked! – nézett le a lábára, amikor kibontakoztak az ölelésből. 

    – Nem baj. Találkozunk még párszor, meg fogod tudni mutatni. 

    – Oké. Akkor elmondod, mit kellett előkészítened? 

    – Természetesen. Nos, Severus… nemsokára gyökeres változások fognak beállni az életedben, többek között, hogy hamarosan… a kettőnk közös ideje lejár. 

   Severusnak elkerekedtek a szemei, de valójában nem fakadt ki annyira, mint amitől Kecske Tóni tartott. 

    – Hát… hát akkor eljött az idő? Tényleg… hiszen már nemsokára tizenhat éves leszek… 

    – Így van. De nem aggódom miattad. Az, hogy így köszöntöttél, és nem úgy reagáltál a hírre, mint valószínűleg egy éve tetted volna, meggyőzött arról, hogy mi annyi időt töltöttünk együtt, amire mindkettőnknek szüksége volt. 

    – De hát ugyanúgy szeretlek! Nem azért nem kiabáltam, mint a múltkor! 

    – Tudom, hogy nem szeretsz kevésbé, ne aggódj. Én sem szeretlek kevésbé, de hamarosan elválnak útjaink. Addig azonban örvendjünk! Mostantól újra gyakran jövök majd, míg végleg el nem tűnök a fejedből. Nem kell keseregned utána sem, hiszen tudod, hogy én valójában mindig is a részed maradok… 

    – Tudom, Tóni, tudom! – teltek meg Severus szemei könnyel. Ezt igazából hangosan is kimondta, Raven pedig felriadt. A bátyjára nézett. Akkor tényleg itt van Kecske Tóni…? Jaj, de jó. Menjünk vissza aludni. 

    – Akkor hát most búcsúzom, de nemsokára újra látjuk egymást – folytatta Tóni. – Újra beszélgethetünk a terveidről, gondolom, nagyon várod már azt a tanácsadást. 

    – Hát persze hogy! Az RBF-eket már nem annyira, úgyis mindjárt el kell kezdeni tanulni rá, de remélem, jól fog sikerülni. 

    – Én bízom benned, de elsősorban ez a te dolgod – te is tudod. 

    – Rendben, köszönöm, Kecske Tóni. 

    – Akkor viszlát, Severus.

    – Szia! 

   Severus felébredt, és felült az ágyán. Ekkor vette észre, hogy Raven is ébren van. 

    – Jó reggelt, Raven – köszönt neki. A lány felé fordult. 

    – Jó reggelt – ült fel ő is.

    – Mikor keltél? 

    – Úgy… tíz perce. Csak még nem volt erőm kikelni az ágyból – nyújtózott ki Raven. – De még elég korán van, fél nyolc… mama csak nyolckor kezdi csinálni a reggelit.

    – Addig kimehetnénk ugrálni. A múltkor úgyis rossz vége lett annak, hogy tele hassal szaltóztam… 

    – Szerintem elég szórakoztató volt, hogy Perselus bácsi még időben észrevette és elröptetett a mosdóba. 

    – Én is annak találtam – vigyorgott a fiú. – Álmodtál valami érdekeset? 

    – Hmm… nem emlékszem. Te? Éjjel mormogtál valamit, azt hiszem… 

    – Lehet, mert újra eljött Kecske Tóni! – pattant fel vidáman Severus. Raven csak lassan bólintott. 

    – És… mondott valamit? 

    – Persze! Korábban már említette, hogy egy idő után már nem fog látogatni. Kecske Tóni most azt mondta, nemsokára el fog tűnni, de még sokat beszélgetünk. Most még elég rossz belegondolni, hogy hamarosan nem lesz itt, de hát biztosan van még sok gyerek, akinek szüksége van efféle beszélgetésekre… nahát, ezek szerint bizonyos értelemben tényleg nőttem. Még egy éve is olyan fájdalmas volt, ha arra gondoltam, eltűnik… te mit gondolsz, Raven? 

    – Öh, várj egy kicsit – bámult bátyjára a lány. – Oké, behoztam a lemaradásomat… nagyjából. Szóval, öh… nos, gondolom a felnőttség egyik jele, ha másokat előbbre tartasz magadnál, vagy mi… habár akkor rengeteg mardekáros soha az életben nem fog felnőni… 

    – Hát, ez igaz. Hú, milyen izgi, nemsokára majd dolgozhatok! Persze addig még csodálatos éveket járunk együtt a Roxfortba, Raven! – ölelte magához a húgát. 

    – Most én is kicsit úgy érzek, mint te… Kecske Tónival. Nekem is elég rossz, ha arra gondolok, majd nem jársz velem egy iskolába. 

    – Ne aggódj, ez is biztosan változik. Aztán szünetekben együtt lehetünk… vagy mi lenne, ha tanár lennék… fel kell írnom a listámra! Akkor veled maradhatok! 

    – Ó, hát ez remek ötlet, de a te szempontodból biztosan remek ötlet? – bizonytalanodott el kicsit a lány. – És megmutatod majd a listát? 

    – Persze, de nem baj, ha csak a tanácsadás után? Nem azért, mert nem bíznék bennetek, hogy elmondjátok Per bá’nak, csak tényleg azt akarom, hogy hatalmas meglepetés legyen majd mindenki előtt.

    – Jó, persze. És amúgy, Severus… ha már a jövőről beszélgetünk, el akarok mondani valamit. Illetve kérdezni. Szerinted túl sokat aggódom? 

    – Szerintem nem – rázta meg a fejét a fiú, majd lehuppant húga mellé az ágyra. – A többi elsőst is épp ennyire megviselte a tavalyi év, hát még szegény Ginny Weasleyt! Ő közvetlen érintett volt. És engem is nagyon aggasztott. Most Black azért nem zavar, mert tudom, hogy az összes tanár ellen nem lenne esélye, akármilyen őrült is. 

    – Aha… de figyelj, neked… nincs rossz érzésed, mikor előkerülnek a halálfalók? – bökte ki végül a szívét nyomó kérdést a lány. Meglepetésére Severus azonnal bólintott. 

    – Dehogynincs! Nyilván dühös vagyok, de ugyanígy dühös mindenki más, akinek elvették rokonait a halálfalók. Nagyon sok diák van a Roxfortban is, akinek a családja Tudodki uralmának áldozata. 

   Raven pár másodpercig szóhoz sem jutott. 

    – Oh… hűha, Sev. Egyrészt nagyon meglepődtem most ettől az oldaladtól… ezek szerint már négy személyiséged is van. 

    – Ugye, milyen menő? – villantott egy csillogós mosolyt a fiú, mire Raven nevetett. 

    – Másrészt meg én is pont erre gondoltam. Ha auror lennék, vagy valami, biztos nagyon ráállnék az ügyre, de most nem tehetek semmit, és ez nem is baj… mert Black csak egy a sok közül. És bízom a minisztériumban. 

    – Abban én is bízom. Na, látod, Raven, még mindig egyfelé jár az agyunk! – ölelte újra magához a lányt Severus. 

    – Oké, oké… – nevetett Raven. – Szóval összességében annyit akartam mondani, hogy szerintem sokat aggódom. Visszagondolva eddig nagyon sokat törődtem a problémákkal, a megoldással viszont alig. Azt hiszem, mostantól cselekednem kell, nem rágódni. 

    – Én ezt is nagyon érett gondolkodásnak tartom – tette fel a mutatóujját Severus nagyon komoly arccal, Raven meg elgondolkozva nézte pár pillanatig. – Mi az?

    – Ja, semmi, csak most lement a fejemben, hogy ha bajuszod lenne, ezzel az arckifejezéssel tisztára úgy néznél ki, mint Perselus bácsi, pedig neki nincs is bajusza, akkor meg nem tudom, miért jutott ez eszembe… aztán meg az jutott az eszembe, hogy hogyan nézne ki Perselus bácsi bajusszal meg szakállal. 

    – Könnyen kideríthetjük! Lerajzoljuk. 

    – Csak ő meg ne találja… – nevetett fel Raven.  


 

 

 

33. fejezet

Újra Malfoy

   A Roxfort aztán januárban újra megtelt hangzavarral. Severus és Raven először persze rögtön siettek üdvözölni Pitont, utána pedig Scarlettet. Severus ez után azt találta ki, hogy mikor meglátta a nagyteremben Pitont és Lupint egymáshoz képest hallótávolságban, odament a sötét varázslatok kivédése tanárhoz, és az állapotáról érdeklődött. Hamar odáig jutott a beszélgetés, hogy Severus biztosította Lupint Piton bájitalainak sikeréről, nem győzve tetézni azzal, hogy jobb bájitalismerőt nem is tud, ő is mindent tőle tanult, többet, mint a könyvekből. Afelől nem volt kétség, legalábbis a szavai alapján, hogy Lupin is így gondolta, együtt dicsérték a professzort, és Raven, aki messzebbről figyelte a jelenetet, látta a nagybátyja arcán a vegyes érzelmeket: undort és büszkeséget, aminek keverékétől nevetnie kellett. 

   Severus, Raven és Scarlett kimentek a Mardekár-Hollóhát meccsre, és Raven most érezte tisztán, hogy egyáltalán nem szurkol a háza csapatának. Malfoyt látni meg végképp nem lelkesítette. Piton persze, mint házvezető, rendkívül elégedett volt, mert még mindig ők tartották az első helyet. Mindemellett január elején a nagybácsi rendesen meg lett ajándékozva, aztán pedig lassan teltek a napok egészen februárig. Raven születésnapjára újabb bulit szerveztek hárman Severusszal és Scarlett-tel, máskor pedig mélyen belemerültek a beszélgetésbe arról, vajon jogos-e egyáltalán a dementorcsók bárkinek is.     

   A Griffendél-Hollóhát meccs reggelén Scarlett és Raven teljesen nyugodtan beszélgettek a nagyteremben, mikor Severus felvisított mellettük: 

    – ASZTAPASZTA! Tűzvillám! 

   Ekkor már mindenki Harry Pottert és az új seprűjét nézte, természetesen. 

    – Pff, odanézzetek, Malfoy meg a többiek – bökött a fejével Scarlett a kviddicsjátékosok felé nevetve: azok szóhoz sem jutottak a döbbenettől. – Na, szép lesz ez a meccs. 

    – Jaj, de odamegyek mindjárt! – pattogott a helyén Severus, de hirtelen behúzta a nyakát. – Per bá’ olyan gyilkos tekintettel méreget mindenkit… 

    – Nem csodálom – mondta Raven. – A Tűzvillám ellen a Nimbuszoknak esélye sem lesz. 

    – Persze, még mindig a Kométa a legjobb. Na, mindegy, akkor nem megyek oda. Per bá’ biztosan tud szemmel verni. 

    – Téged csak nem verne szemmel. 

    – Jó, lehet, de már a pillantásától is úgy érzem magam. Mostanában kicsit durcás. 

   Erre Raven majdnem félrenyelte a sütőtöklevet, mert Piton viselkedéséről ugyan hasonlóan gondolkozott, de ez a szó sosem jutott volna eszébe a nagybátyja kapcsán. 

    – Na, Malfoy meg a talpnyalói már megint akcióznak – morogta Scarlett, és a testvérpár is látta, hogy hármas a Griffendél asztalához indult. Nem sokkal később azonban felhangzott a griffendélesek nevetése, a szőke fiú pedig csatlósai kíséretében visszatért a mardekárosokhoz. – Jaj, ezt hallanunk kellett volna. Vajon mit mondtak neki?

    – Megkérdezzem? – szólt újra Severus. 

    – Csodálom, hogy még életben vagy – nézett rá Raven.

   Nemsokára aztán mindenki elindult a kviddicspálya felé, és izgatottan várták a meccs kezdetét. És az nagyon izgalmas is volt, közben Raven és Scarlett jót szórakoztak Lee Jordan és McGalagony professzor szokásos párbeszédén a kommentár-mikrofonnál. A hármas egyébként egy pillanatig hitte csak azt, valóban dementorok bukkantak fel újra, aztán mikor mindenki elámult Harry Potter varázslatán ellenük, már egyáltalán nem is volt kétség, hogy kik ők. A következő pillanatban meg erről meg is feledkezett mindenki, mert a Griffendél megnyerte a mérkőzést. Amíg a griffendélesek a csapatuknak örültek odalent, Severusék visszatértek a „dementoros” témához. 

    – Most miattuk pontlevonás a házunknak, csak gratulálni tudok – csóválta a fejét Scarlett. – De ahogy Potter elintézte őket… ez a történet örök időkre az egyik legviccesebb marad a Roxfortban. Legalább megkapták a magukét, jé, megy Dumbledore is… 

    – Az biztos – bólogatott Raven. – Ekkora idiótákat, komolyan mondom…

    – Ezeken a kviddicsmeccseken mindig történik valami felejthetetlen! – mondta Severus. 

***

   Másnap nagyon különös dolgot tapasztaltak a diákok: a tanárok össze-vissza szaladgáltak és biztonsági indézkedéseket tettek a kastély védelmében. Ravenék azon gondolkoztak, vajon történt-e valami, de Pitonnal nem tudtak mostanában hatszemközt beszélni. Mindemellett újra előkerült a mardekáros klubhelyiségben Csikócsőr témája, Malfoy nem győzte hangoztatni, hogy hamarosan elérkezik a tárgyalás és a hippogriffet ki fogják végezni. Ezt pedig a hármas nem bírta hallgatni, szóval inkább Severusék üres hálótermében töltötték a szabadidejüket. Egy roxmortsi szombaton Severus leszaladt rövid időre a faluba, mert azt beszélte meg a lányokkal, hogy hoz nekik édességeket, és ezt a kört egy óra alatt meg is futotta, utána nyugalomban beszélgethettek végre újra a klubhelyiségben, ahol csak kisebbek voltak. 

    – Kérdeztétek már, mit szólt Piton Malfoyék akciójához? – kérdezte Scarlett.

    – Nem – rázta a fejét Severus, majd elgondolkozott. – Mostanában kicsit elhanyagoltuk, nem? 

    – Elég elfoglaltnak tűnik – mondta Raven. – De majd megpróbálhatjuk újra megkeresni, hátha a szobájában van. 

   Mikor visszatértek a Roxmortsban járt diákok a klubhelyiségbe, ők gyorsan felsiettek Severus szobájába, mint mindig. Ezekben a napokban vagy a könyvtárban időztek, vagy estig a fiúnál, ha nem akartak a parádézás fül- és szemtanúi lenni. Hétfőn, mikor Raven és Scarlett a bejárati csarnokon át siettek egyik szünetben mosdót keresve, viszont mégis tanúi lettek olyasminek, amire aztán egyikük sem számított. A harmadikos griffendélesek és mardekárosok épp akkor értek vissza az udvarról, Malfoy pedig visszafordulva szövegelt, természetesen a vadőrt gúnyolva, amikor Hermione Granger pofon vágta. 

    – A-aaaszta – nyögte Raven. 

    – Erről a világért sem maradtam volna le – mondta kerek szemekkel bámulva Scarlett. Egészen addig figyelték a feszült jelenetet, amíg Malfoy visszavonulót nem fújt a csatlósainak. – Gyáva. 

    – Tudod, mi kéne? – támadt ötlete Ravennek. – Valahogy úgy beállítani ezt az egészet, hogy Malfoy ne tudja lemosni magáról azt, hogy szerelmes beléd!

    – Ja, csak találjuk ki, hogyan – nevetett Scarlett. 

    – Megérdemelné. Állandóan tőle hangos a klubhelyiség, el sem tudom képzelni, hogy ekkora egó hogy férhet bele a testébe.

   Beavatták Severust, és ezután már nem volt olyan nehéz kiötleni a tervet. 

    – Van egy remek ötletem arra, hogyan hihetné mindenki azt, hogy Malfoy beléd szerelmes – mondta Severus. – Egyszerűen csak írunk egy csomó szerelmes levelet és lerajzoljuk Scarlettet, majd pedig ezeket betömjük Malfoy ágya alá.

    – Úú, alig várom! – lelkendezett Scarlett. – Ezt igazán megérdemli, ez a legkevesebb azok után, amiket művelni szokott.

   Ezen a napon neki is álltak megalkotni a „Malfoyt leleplező” leveleket, rengeteget nevettek közben, majd miután végeztek, Severus belopózott a harmadikosok szobájába. Mivel nem volt ott éppen senki, a levelekkel tért vissza, és besöpörte őket a szőke fiú ágya alá. Egyet kicsit kijjebb hagyott, aminek csak a sarka látszott ki és azon ez a szöveg: „Én szerelmem…”.

    – Jól van, már csak meg kell várnunk, hogy felmenjenek és észrevegyék – dörzsölte össze a kezét Severus, és ördögien nevetett egyet. Raven és Scarlett erre szintén felnevettek, és nem is nagyon tudták abbahagyni. 


 

 

 

34. fejezet

Severus tanácsadáson

   A hármas szinte kidülledt szemekkel bámulta a harmadéves fiúcsapatot, a várt hatás azonban aznap nem érkezett el. Úgy sem tűnt, mintha a közelmúltban Malfoyra nagy szégyent hoztak volna, úgyhogy feltételezték, hogy nem vették észre a leveleket. 

    – De kár… meg kell találnia… a mai után látni akarom a képét – suttogta Raven, Scarlett pedig felnevetett. Severusnak nem volt alkalma most leellenőrizni, valóban nem látták-e, vagy esetleg Malfoy hamarabb észrevette-e őket, de másnap, míg mindenki a nagyteremben volt reggeliidőben, felszaladt hozzájuk, és a pergamenek tényleg eltűntek a szőke fiú ágya alól. A húsvéti szünetig még ötször próbálkoztak újra, sikertelenül – a végén Severus már konkrétan Malfoy párnája alá dugta a leveleket és egy egészet kívül hagyott, majd felküldte Zambinit, hogy valami zörgést hallott odabentről lefelé jövet, de látszólag így sem vett észre semmit. Aztán persze Severus arra gondolt, hogy Zambini valószínűleg nem vonná kérdőre Malfoyt emiatt, utána pedig mikor legközelebb felment az üres hálóterembe, a levelek már megint nem voltak a helyükön, így az is lehetséges volt, hogy Malfoy rájött, valaki tréfát űz vele.

   A szünetig nem nagyon volt idejük új tervet kieszelni, majd ezekre a napokra a hármas hazautazott, de többnyire a házi feladat írásával töltötték az időt, nem pihenéssel. Raven és Scarlett sokat leveleztek, megbeszélték, melyik tantárgyakat veszik majd fel a következő tanévben: végül is ugyanazokat választották, hogy ne legyenek egyedül más mardekárosokkal. 

    – Mama, mesélsz nekem egy kicsit apáról? – szólt Severus egyik reggeli alkalmával. – Meg anyáról is, ha tudsz. A pályaválasztásuk érdekel. Per bá’t kérdeztem, de ő anyát nem tudja, mert már túl volt rajta, mikor Per bá’ roxfortos lett, apát meg persze szintén nem tudja. 

    – Hm, anyátok pályaválasztási tanácsadásáról én sem tudok semmit – felelte Fawn. – Azt tudjátok, hogy a talárszabászatban dolgozott az Abszol úton. Nekem említette, hogy szeretett volna nyitni egy sajátot is idővel. Gondolom, ez lehetett már korábban is a célja. Apátokról viszont természetesen tudom, és Severus, egy kicsit visszafogottabban ugyan, de körülbelül annyi ötlettel állt elő, mint te. Tudjátok, ő minden újat ki akart próbálni mindig is, minden lehetőséggel élt, amit csak meglátott. A pályaválasztásra így természetesen rengeteg ötlettel érkezett… 

    – Akkor kétség sem fér hozzá, hogy rokonok – bökött Severus felé a fejével Raven. 

    – Hát, nincs is – nevetett Fawn. – Daniel alapvetően elég szétszórt típus volt, de tudott keményen dolgozni, ha akart, és ez mindig meghozta a gyümölcsét. Meg persze mindig úgy aludt, mint a bunda! Nem is tudom, meséltem-e nektek, annyit nevettünk ezen: apátok perceken belül elaludt fekve, akár álmos volt, akár nem, anyátok viszont pont az ellentéte volt, esti olvasás nélkül nem tudott elaludni. Daniel persze kivételesen jószívű fiú is volt, akárcsak te, Severus. 

    – Ó, mama, elpirulok – kapott az arcához szégyenlősködve Severus. 

    – Aztán azt tudjátok, hogy végül is a különleges varázstárgyak javítására specializálódott. Mindig is nagyon szeretett javítgatni dolgokat. Emlékszem, gyerekkorában sorra szétszedte a tollaimat, hogy újra összerakhassa.

***

   Severus utolsó simításként a titkos listája elkészítéséhez a kastélyba visszatérve átnézte a klubhelyiség hirdetőtábláján a szórólapokat is, mint minden más évfolyamtársa. Ezután már csak annyi dolga volt, hogy kivárja a szerdát, amikor mehetett Pitonhoz. Raven és Scarlett ezen a napon sok szerencsét kívántak neki a reggelinél – aztán elgondolkoztak, vajon miért tették ezt, hiszen Severus nem olyasmire készült, aminek tétje lenne, de valamiért az elszántsága láttán mégis ez érződött. 

    – Elérkezett a várva várt nap! – Severus így esett be Piton dolgozószobájába a kijelölt időpontban. A férfi arca meg sem rezdült. – Izgulsz már, Per bá’?

    – Majd a végén meglátjuk. Add elő.  

    – Máris, máris – kezdett a fiú turkálni a táskájában –, amúgy a többieknél mi volt? 

    – Nem mondanám, hogy nagyratörő terveik vannak. Siess, Severus, azt hiszem, ez nem lesz túl rövid beszélgetés. 

    – Nem is, Per bá’! – És azzal a lendülettel egy majdnem két méteres pergamentekercset húzott ki a táskából… 

   Piton arca továbbra sem rezdült. Csak ennyit tett hozzá: 

    – Ezt nem mondod komolyan, Severus. 

    – Mit? – nézett meglepetten nagybátyjára a fiú. – Ja, nyugi, nem ennyi! Csak a biztonság kedvéért jó hosszú pergamenre írtam, de végül kevesebb lett, mint a fele, és a nagy része csak a kifejtésem. Khm – köszörülte meg a torkát -, akkor kezdem. Először is, mivel nagyon szeretlek, Per bá’, a listámon első helyen áll a bájitalszakértői hivatás. 

    – Ezzel valószínűleg nem lesz nehéz dolgunk. Egészen pontosan mihez szeretnél vele kezdeni? 

    – Két dologra is gondoltam. A múltkor Ravennel rájöttünk, hogy nem leszünk örökké együtt a Roxfortban, így lehet, hogy átvenném a helyedet, Per bá’. 

   Piton nem válaszolt rögtön. 

    – És velem mihez szeretnél kezdeni? 

    – Ja, oh, nem úgy – rázta meg a fejét Severus –, akkor venném át a helyedet természetesen, ha te más állást kapsz. Szerintem tuti megkapod egyszer a sötét varázslatok kivédését, addigra már talán végzek itt és kelleni fog egy bájitaltanár… vagy az is lehet, hogy segítek neked. Beállhatnék tanársegédnek. És aztán veszem át a helyed, hogy nyugdíjba vonulsz… 

    – Lassíts egy kicsit. Tehát, mint mondtam, a bájitalszakértelmeddel nem lesz baj. Egészen biztosan le tudod tenni kiválóra a RAVASZ-t. A tanítási képességeid… 

   Piton elképzelt egy bájitalórát Severus vezetésével. Inkább gyorsan abbahagyta. 

    – Ezt majd akkor tudom biztosra megítélni, ha nagykorú leszel. 

    – Oké – bólintott Severus. – Más tanár nem szeretnék lenni, de nagyon szívesen segítenék mindenben. Szerinted milyen tantárgyak illenének még hozzám? 

    – Nos… – Piton hátradőlt a székében – tőled különösebb lelkesedést a jóslástant és a mágiatörténetet illetően hallottam. De az évfolyamtársaid azt mondják, te gondozod egyedül az összes állatot Hagrid óráin. Bevallom, ez talán mégis jobb ötlet lenne, mint a vadőr tanári pozícióba emelése… 

    – Hm, igen, a jóslástant szeretem. De annyira azért szerintem nem vagyok jó. A mágiatörténetet meg nem vehetem át, Binns professzor biztos marad. Az állatokat szeretem, de tanári szempontból nem érdekel… akkor azt hiszem, áttérek a másik bájitalszakértői célomra. Ha gyógyítói pályára megyek… 

    – Már itt állj meg, Severus. Jól meggondoltad? 

    – Év eleje óta ezen dolgozom, Per bá’, még álmomban is! 

    – Te tudod, de szerintem a te felelősségedre bízni embereket… 

    – Nem én akarom gyógyítani őket, bár ez is megfordult a fejemben. De ezzel kapcsolatban leginkább az érdekel, hogy én állítom elő a bájitalokat a betegeknek. 

    – Nos, a gyógyítók mindent csinálnak, nem lehetsz csak bájitalfőző. De ha mégis ezt választod, ahhoz nagyon sok RAVASZ-vizsga fog kelleni. 

    – Rendben, értettem, Per bá’ – szalutált a fiú. Piton alig észrevehetően a szemét forgatta. – Akkor tovább megyek. Felírtam a rejtőzködő állatok felfedezője címet, de mióta elolvastam Göthe Salmander könyvét, szerintem ilyenek nincsenek is… 

    – Nagyon örülök – fűzte hozzá Piton. 

    – … így akkor marad az előadóművészet. 

   Erre inkább Piton nem mondott semmit. 

    – Három különböző ötletem is van: első a humorista! Én leszek az első varázslóhumorista, aki ezt hivatásszerűen űzi. Ehhez persze színészet sem árt, varázslószínészből már több van, gondoltam, kipróbálom majd a szakmát. 

    – Kétség sem fér hozzá, hogy problémáid nem lesznek az előremenetelben – mondta a professzor, jobbra fordítva a szemét. 

    – Köszönöm, Per bá’! Egy dolog maradt: operaénekes! 

   Piton tekintete lassan visszatért drága unokaöccsére, de ez tényleg nagyon lassan történt. 

    – Azt hiszem, befejeztük. 

    – Nem fejeztük be, Per bá’! – tiltakozott hevesen Severus. – Direkt tartogattam utoljára, mert erre nagyon sokat gyakoroltam! Figyelj csak… 

    – Severus, menj innen. 

    – LAAAAAAA! – kezdett neki a fiú a tőle telhető legoperásabb hanggal, és ami azt illeti, nem állt túl messze tőle. Piton azonban nem igazán értékelte. Csak szép nyugodtan elővette a pálcáját, majd annak segítségével kipenderítette unokaöccsét a szobából, a szék lábaira varázsolt kerekeken gurulva – mindeközben a fiú vadul áriázott, ahogy száguldott a folyosón. 

   Szóval, így zajlott Severus pályaválasztási tanácsadása, amire olyan buzgón készült egész évben. Kecske Tónival aztán jól ki is tárgyalták ezt.

    – Arra nem nagyon látom benned sem a választ, hogy pontosan mi szeretnél lenni – mondta a kecske. 

    – Hát mert mindent ki szeretnék próbálni. Nagyon köszönöm a segítségedet, Tóni! Most akkor irány tanulni az RBF-ekre.

    – Így van. Pár napig ez esetben hagylak is, aztán majd újra érkezem. Viszlát, Severus. 

    – Szia!

   Severus persze az RBF-ekre még nem állt neki rögtön tanulni, ugyanis most, hogy teljesen szabad volt, életbe lépett a Malfoy elleni merénylet második szakasza. Úgy döntöttek, nem mennek le a Griffendél-Mardekár meccsre, hanem, mivel azon szinte mindenki ott lesz majd, főleg a mardekárosok közül, elintézik, hogy semmiképp se akadályozza meg semmi a leveleik célbaérését. A meccs előtti napon az állapotok a klubhelyiségben elég embertelenek voltak, szóval a hármas inkább hamar elment lefeküdni. Így ők lettek az első felkelők is, és még akkor megreggeliztek, mikor rajtuk kívül még csak egy-két diák és tanár volt a nagyteremben. Aztán visszatértek a klubhelyiségbe és várták a meccs kezdetét, hogy kiürüljön a kastély…


 

 

 

35. fejezet

Bosszúhadjárat

    – Na. Most felmegyek Draco hálótermébe, és megnézem, hol vannak a levelek – mondta Severus, és így is tett. Ravennek és Scarlettnek alig három percet kellett csak várnia a fiúra. – Jól van. A baj az, hogy a levelek nincsenek sehol.

    – Szóval Malfoy észrevehette őket és megsemmisítette – mondta Scarlett. 

    – Ó, pedig mennyit dolgoztunk velük… – sóhajtott Severus. – Annyira szépek lettek. 

    – Észrevehette szerintem más is – szólt Raven. – Az jutott eszembe, hogy ugyebár nem törekedtünk túlságosan lemásolni Malfoy kézírását. Lehet, hogy rögtön arra gondoltak, hogy valaki keresztbe akar neki tenni. De ha esetleg egyszer Malfoy kimagyarázta, utána már biztosan mind erre gondoltak.

    – Igazad van – bólintott Severus. – Akkor gyártsunk újakat az ő kézírásával? 

    – Ha így történt, nem fogják bevenni… ehhez bonyolultabb módszer fog kelleni. 

   A kihalt klubhelyiségben suttogva kiötlötték, mit fognak tenni. Ehhez egy darab levélre volt szükség, amihez Severus lehozott egy házidolgozatot Malfoytól, hogy lemásolhassák az írását. Még időben elkészültek mindennel, és elfojtott nevetés közepette újra átbeszélték a tervet. Mikor aztán pedig a tömeg visszatódult a klubhelyiségbe a Griffendélt szidva… 

    – A Griffendél nyerte meg?! – pattant fel Severus. 

    – Azok a rohadékok a kupát is elvitték! – kiabálta dühösen az egyik trolltermetű játékos, elsőre azt gondolva, Severus is becsatlakozik a griffendéleseket szidók közé, de persze, mint mindenki, rosszul gondolta. 

    – A Griffendél nyerte meg! – kiáltott Severus a lányokra immár teljesen más hangnemben, majd összekapaszkodtak, és ugrálni kezdtek. – A Griffendél nyert, a Griffendél nyert! Na, most aztán rájár a Mardekárra a rúd!

   És ebben a pillanatban néma csend lett. A hármas a tömegre nézett. Majd kirohantak a klubhelyiségből, Severus karon ragadta a két lányt és szinte lobogtatta őket maga után, egészen Piton szobájáig, ahol aztán magukra zárta az ajtót. 

    – Jajjj – fújta ki magát a nagy rohanás után Severus. – Ó, helló, Per bá’, milyen rég jártunk itt, nem? Van is pár dolog, amit kérdezni akartunk… 

    – Severus, most épp nem érek rá – morogta Piton az íróasztala felett görnyedve. 

    – Öhm, jó napot, professzor – köszönt megszeppenve Scarlett, mert egyáltalán nem számított rá, hogy a házvezetője szobájában köt ki. 

    – Jó, akkor majd később – bólintott Severus. – Itt megvárjuk, amíg elül kint a balhé. 

   A hármas letelepedett az egyik fal mellett, és csendben pislogtak maguk elé, miközben az egyetlen zaj a szobában csak Piton pennájának sercegése volt. 

    – N-nekem van egy olyan érzésem, hogy mi már nem mehetünk be biztonságban a klubhelyiségünkbe – súgta Raven a bátyjának. 

    – Akkor házon kívüliek leszünk. Az milyen menő már. De ne aggódjatok, elfelejtik, ha beválik a terv. HAHAHAHA– – kezdett bele az ördögi nevetésbe, de Piton oda se fordulva lepisszegte: 

    – SEVERUS! 

    – Bocsánat – húzta be a nyakát a fiú, mire Raven és Scarlett a szájukba tömték az öklüket, hogy ne hallatsszon a nevetésük. 

   Severus, Raven és Scarlett végül is este tért vissza a klubhelyiségbe, addig, hogy ne zavarják Pitont, a könyvtárba mentek. Másnap korán felkeltek, Severus előkészítette a tegnap megalkotott levelet, majd a harmadikos fiúk szobája előtt járőrözött, hogy hallja, mikor kezdenek készülődni. Mikor ez elérkezett, bekopogott. 

    – Ki az? – hallatszott ki Blaise Zambini hangja. Severus benyitott. 

    – Jó reggelt! – köszönt rájuk vidáman. A többiek nem kifejezetten igyekeztek viszonozni a fülig érő mosolyát, aminek csodáját az imént megkaphatták. – Blaise, hogy van nagymamád?

    – Rendben van – felelte kimérten a fiú. – Miért? 

    – Hát meg sem kérdezhetem? Na, de egyébként, Draco, hozzád jöttem – fordult a szőke fiúhoz, majd előkapta háta mögül a pergament. – Lent hagytad ezt, és gondolom, nem örültél volna, ha más meglátja – emelte fel a hangját Severus, amiben csak az volt a komikus, hogy a száját a kezével eltakarta a többiek elől, mintha súgna. Pedig egyáltalán nem súgott. – Ne aggódj, titkod nálam jó kezekben van. 

   Draco kezébe nyomta a pergament, majd az ajtóhoz kezdett araszolni. 

    – Kiszemelted egyébként lent ül, szóval ha szeretnél tőle valamit, menj csak… vagy át is adhatom! – visított fel szinte megvilágosodva, mire a többiek csak még jobban bámulták, Dracót leszámítva. – Ez jó! Fel kellett volna írnom a listámra a hivatásos Cupidót! 

    – Szóval te voltál az…?! – morogta Malfoy a pergament szorongatva a kezében. – Te raktad ide a leveleket, amivel kínos helyzetbe akartak hozni? Csak hogy tudd… nagyon átlátszó volt. Ezt még megemlegeted – mondta elég ijesztően higgadt hangnemben. 

    – Na, na, várj! – emelte maga elé a kezeit védekezően Severus, és a tőle telhető leghitelesebben alakította, hogy az egészről semmit nem tud. – Mi is történt pontosan? 

    – Ne hazudj! – pattant fel Draco, és mivel felemelte a fejét, már látszott, hogy az arcát elöntötte a halvány pír. 

    – De hát elhinnéd te erről az ártatlan arcról, hogy tettes? – mutatott magára Severus, bociszemeket meresztve és az ajkát lebiggyesztve. 

    – Ennek így soha nem lesz vége – sóhajtott Zambini. – Draco ágya alatt többször is pergameneket találtunk, amiket nem ő írt, hanem valaki más az ő nevében Lympshamnek. Bocs, csak hogy túl legyünk rajta. 

    – Te jó ég, Draco! – visított fel újra Severus. – Hát akkor tudom én, mi történt! Ne tagadd előttem, és barátaid előtt sem, a szerelem csodálatos! Na, ide figyelj. Valaki megneszelhette, hogy mit érzel, és le akart buktatni. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, most már tudod, de szívesen segítek neked leleplezni azt a gazembert, aki nevetség tárgyává tett volna ilyen aljas módon! Merre lehet a bitang?! – vett fel valami harci pózra hasonlítót az ajtó felé fordulva. 

    – KIFELÉ INNEN! – kiáltott fel Malfoy, aki már végleg kijött a sodrából, és miután egy mozdulattal széttépte a pergament, előkapta a pálcáját és lebuckáztatta Severust a lépcsőkön. 

    – Ajjaj, azt hiszem, ez nem sikerült – mondta Raven, miután Scarlett-tel látták, hogy Severus a lépcső tövében úgy érkezik meg háton, hogy a térde a feje mellett landol. A két lány felállt, hogy felsegítsék őt. 

    – Mi volt, Sev? 

    – Ha engem kérdezel… szerintem nem kizárt, hogy tényleg szerelmes beléd, Scarlett – nyögte Severus a lépcsőfokokba beütött testrészeit dörzsölve, mire fent kicsapódott egy ajtó. Malfoy trappolt lefelé a lépcsőn. 

    – Rossz embert választottál a tréfálkozásra, Frey! És idefigyelj, Lympsham, nem vagyok beléd szerelmes! – kiabálta magából kikelve a szőke fiú Scarlett arcába, aki annyira hátrahőkölt egy helyben, amennyire csak tudott. Malfoy aztán a klubhelyiség kijárata felé viharzott és két csatlósa loholt mögötte. 

    – Szerintem akkor is piros volt… – suttogta Raven, Scarlett pedig még mindig ugyanabban a pózban állt kikerekedett szemekkel és elhúzott szájjal. Mielőtt bármelyikük hozzáfűzött volna valamit a dologhoz, Malfoy még tovább dohogott: 

    – Senki sem normális ebben a hülye iskolában! Legalább a minisztérium az és kinyírják azt a hippogriffet! 

   Azzal már bent sem volt. A hármas pár másodpercig nem tudott megszólalni. 

    – Várjunk, szóval… a hippogriffet akkor most elítélték? – törte meg a csendet végül a fekete hajú lány, legalábbis a hármuk csendjét, ugyanis a hangzavarra addigra már letódult nem kevés diák a klubhelyiségbe. 


 

 

 

36. fejezet

A hippogriff

   Igazából azt, hogy hogyan is áll most a hippogriff ügye, nem volt nehéz kideríteni még aznap. Elég volt csak visszatérniük a klubhelyiségbe, mikor mindenki más is ott töltötte az idejét. Malfoy szinte ragyogott, mert az történt, amire számított, elítélték a hippogriffet. Ráadásul a fiú ilyen szintű előadást tartott: „Na, szerintetek mennyire fog bőgni az a behemót? Meg kell nézzük!”, és erre persze a közönsége bután nevetett. 

    – De hát csak megkarmolta! – értetlenkedett Scarlett. 

    – Lucius Malfoynak az gondolom mindegy – mondta Raven. – Szerintetek nem tehetünk már semmit…? 

    – Mit tehetnénk mi? Semmi közünk az ügyhöz. 

   Éjjel Raven nem tudott aludni. Megfogadta ugyan, hogy ezentúl nem sajnálkozik, hanem cselekszik, de ezúttal tudta, hogy nem cselekedhet semmit, ami javítana a dolgokon. Itt az igazságérzete nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy nem tudja visszafojtani a sírását, így inkább gyorsan felkelt és elindult a hálóterem ajtaja felé, amikor Scarlett elhúzta az ágya elől a függönyt. 

    – Te sem tudsz aludni? – kérdezte. Raven csak a fejét rázta. – Jövök veled – kászálódott ki az ágyból a lány. 

    – Mentek bőgni a hippogriff miatt? – húzta el a függönyét Adelaide is, a rendszerint harmadikosokhoz csapódó szobatársuk. 

    – Ezt meg honnan találtad ki? – kérdezett vissza flegmán Scarlett. 

    – Olyanok vagytok. Szánalmasak. Az egy szörnyeteg, csak jót tesznek, ha kivégzik, hiszen megsebezte Dracót. 

    – Ott voltál? – kérdezett vissza Scarlett újra. 

    – És te? 

    – Nem, de te sem. Persze, bele sem kezdek, te bármit elhiszel erről a felfújt hólyagról, mint a többi körülötte legyeskedő lány… 

    – Tessék? – ült fel Adelaide. 

    – Csak hogy tudd, Malfoy belém van zúgva! – húzta ki magát Scarlett, mire Raven hangosan felnevetett, de gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. 

    – Ez nagyon jó volt! – hallatszott ki a tenyere mögül, miközben egész testében remegett a nevetéstől. 

    – Ugye? – vigyorgott rá Scarlett. – Na, gyere. 

   Azzal a két lány lesétált a klubhelyiségbe. 

    – Na, most Adelaide is jól megkapta. Valahogy csak elérjük, hogy Malfoy ne moshassa ezt le magáról…

    – Igen – bólintott Raven, miközben leültek egy kanapéra. Maga elé nézett, és újra elkomorodott. – Nem akarom, hogy kivégezzék a hippogriffet – gyűltek könnyek a szemében.

    – Szerinted tehettünk volna valamit? – kérdezte Scarlett, majd elkerekedtek a szemei. – Severus! Ha valamit, hát ezt meg tudja csinálni! 

    – Már hogy érted? 

    – Nos, még én sem tudom – vonta össze a szemöldökét a szőke lány –, de hátha. Szerintem őrületbe tudja kergetni a kivégzőket. 

    – Ezt most komolyan gondolod? – Ravennek muszáj volt nevetnie még ebben a nem túl nevetséges helyzetben is. 

    – Én igen, de te jobban ismered. 

    – Hát, ha akarja, meg tudja csinálni. Ő is eléggé kiakadt, szóval szerintem akár Malfoyra is várhat valami hasonló…

    – Ó, Raven, mi ma már nem alszunk – csapta össze a tenyerét Scarlett. – Megoldjuk! Egyébként is, a hippogriff ítélete nem lehet végleges. Hagridnak jó barátai Potter, Weasley meg Granger, ők ugyebár biztos segítenek, és szerintem itt az ideje, hogy mi is felajánljuk a segítségünket. Ez az! Történelmet írunk! Először lesznek normális mardekárosok az iskolában.

   Raven és Scarlett a heves ötletelés közepette végül mégis elbóbiskoltak, és arra ébredtek, hogy a korán kelő diákok szállingóznak lefelé a klubhelyiségbe, úgyhogy ők is gyorsan felszaladtak átöltözni és felmentek a nagyterembe reggelizni, miután Severus is megérkezett. Elmesélték, eddig mire jutottak. 

    – Én sokat segítek Hagridnak órán, megkérdezhetem – ajánlotta Severus. – Kedden van órám vele.

   A fiú így is tett az említett napon. 

    – Hagrid professzor, megkérdezhetem, hogy van a hippogriffje? – lépett a vadőrhöz, mikor óra után indultak vissza a kastélyba a tanár kíséretével. Hagrid sóhajtott. 

    – Sajnos a tárgyalás nem sikerült jól… nem szépítem, elítélték őt. Gondolom, már a legtöbben tudják, és persze örülnek… 

    – Mi a húgommal és az egyik szobatársával nagyon nem örülünk! – vágta rá Severus, mire a vadőr meglepetten nézett rá. 

    – Mardekáros szájából ilyet még nem hallottam… hát, örülök, hogy mégiscsak van köztük is ilyen… 

    – Ha tudunk valamiben segíteni, szívesen tesszük! 

    – Köszönöm, de most éppen semmit. Fellebbeztünk, úgyhogy hátha van még remény… Harry és két barátja már nagyon sokat segítettek nekem. 

    – Ó, hát persze, Harry Potter a professzor jó barátja! Gondolhattam volna, hogy ő biztosan segít. Harry Potter valóban nagyon… öö, tetszik tudni, mire gondolok – húzta be a nyakát Severus, mikor észrevette, hogy a mardekáros társai néma csendben hegyezik a fülüket.

   Miután a másodikosok is végeztek az óráikkal, Raven és Scarlett a könyvtárban találkozott Severusszal. 

    – Tényleg elítélték – mesélte Severus. – Mondtam, hogy segítünk. Hagrid professzor azt mondta, Harry Potter és barátai segítettek neki, és hátha van még remény. 

    – Akkor jó – fújta ki magát megkönnyebbülten Scarlett. – Reménykedjünk. Legalább akkor már egy személy tudja, hogy mardekáros létünk ellenére normálisak vagyunk. 

    – Én nem is tudom, mit keresünk itt – mondta Raven. 

    – Én tudom! – húzta ki magát Severus. – Itt van Per bá’, szeretett házvezetőm! Jó, mások vagyunk, mint a többi mardekáros, de attól még lehetünk büszkék a házunkra. 

   Szóval jelenleg ugyebár nem tehettek semmit Csikócsőrért, de a segítségük fel volt ajánlva, úgyhogy nem aggódtak annyira, mint ezelőtt, bíztak a sikerben, és nem mellesleg nagyon szerették volna látni Malfoyt, mikor megmásítják az ítéletet. Egy darabig viszont most nem igazán tudtak időt fordítani gondolataikban sem erre, mert közeledtek a vizsgák, és hát Severusnak tényleg oda kellett tennie magát az RBF miatt. Már közölte mindenkivel a pályaválasztási tanácsadás eredményét, megvoltak a céljai, Fawntól rendszeresen kapott bátorító leveleket, Ravenéktől pedig szavakat. Egyedül tizenhatodik születésnapján, május 28-án nem tanult, ekkor háromszemélyes partit tartottak, és álmában Kecske Tónival is ünnepelt. 


 

 

 

37. fejezet

Severus akciója

   Malfoytól legalább mindenkinek nyugta volt a kviddicsmeccset követően, de ahogy közeledett Csikócsőr újabb tárgyalása, ismét az idegeire ment annak, aki hagyta. Severusék tőle tudták meg, hogy az utolsó vizsga napján bonyolítják le az utolsó tárgyalást. A vizsgahét kezdetével a fiú el is határozta, hogy a legendás lények vizsgáján megkérdezi Hagridot még egyszer, tehet-e valamit. 

    – Nagyon kedves vagy – mondta a vadőr búskomoran. – De sajnos nincs sok esély… hatodikán lesz az újabb tárgyalás. Küldenek egy hóhért is, szóval… 

    – De hát még el sem döntötték! – lepődött meg Severus. 

    – Valószínűleg ők már döntöttek. Ez csak formaság, tudod… azért köszönöm. Na, menj, sok sikert a vizsgádhoz. 

   Délután annyit méltatlankodott a hármas, amennyit csak lehetett, de persze ez nem segített senkin. Severus úgy határozott, Kecske Tónitól kér tanácsot, aki még hónapokkal az után is látogatta, hogy bejelentette távozását – a kérdésre egyébként mindig csak annyit felelt, hogy tudni fogják mind a ketten, ha eljön az ideje. Eddig csak a vizsgákról és a pályaválasztásról volt szó köztük, szóval arra nem utalt semmi, hogy ez az időpont mostanában következne be. 

    – Jaj, most éreztem, hogy nehéz volt belekerülnünk az álomba – rázta meg a fejét Severus, mikor Tóni kis házában találta magát. 

    – Ebben az időszakban ez mindig így van. Sok a fejedben a jegyzet. 

    – Az a jó. Szóval, most a hippogriffes ügyről lenne szó…

   A fiú előadta a történetet. 

    – Mit gondolsz? Van erre valami jó tanácsod? Mert mi kifogytunk az ötletekből. Illetve nem is volt túlságosan használható, mert hát nekünk nincs közünk hozzá, mit tehetnénk…? De már csak Dracóért is megérné! Jó, lehet, hogy ilyen téren kicsit elszaladt velünk a ló a múltkori esetet látva, de a lányok biztos azt mondanák, megérdemelte. Jó, szerintem is. A vele kapcsolatos ötleten még agyalnom kell, de be akarom fejezni… jaj, bocs, elkalandoztam. 

    – Igen, azt látom – bólintott Tóni. – Na, Severus, ez valóban egy nehéz ügy, de tudod, hogy lehetetlen nincs. Csak kicsit több időbe kerül a megvalósítása. 

    – Ó! – csillant fel a fiú szeme. – Ez jól hangzik! Ezt használni fogom.

    – Ha meg akarjátok akadályozni a hippogriff kivégzését, hagyományos módszerekkel nem fog menni, ez tény. De én úgy látom, hogy van már egy megoldás a fejetekben. 

    – Tényleg? 

    – Gondoljátok át újra. Rá fogtok bukkanni. Severus, nekünk ennyi volt mára. Nemsokára újra látjuk egymást. 

    – Szia! 

   Severus felébredt. Rögtön neki is állt készülődni, hogy minél hamarabb túl lehessen a vizsgáján (legalábbis ez képtelenség volt, mivel időponthoz kötötték, de ő erre gondolt), és megbeszélhessék a dolgot a húgával és Scarlett-tel.

    – Tehát, beszéltem éjjel Kecske Tónival – fogott bele a fiú ünnepélyes hangnemben, mikor vacsora után letelepedtek a fiú ágyán. – Azt mondta, a megoldás már a fejünkben van, csak át kell gondoljuk a lehetőségeinket újra. 

    – Ó, hát… jó – bólintott lassan Raven, ismét nem tudva, mit kezdjen ezzel az információval. Megrázta a fejét. – Na, jó, szóval gondoljuk át újra. 

    – A megoldás már a fejünkben van – gondolkozott hangosan Scarlett. – Szóval már eszünkbe jutott? Az egyetlen, ami az eszünkbe jutott és nagyjából használható volt, hogy… 

    – Severus az őrületbe kergeti a kivégzőket? – nézett rá Raven. 

    – Ezt nekem miért nem mondtátok?! – pattant fel Severus. – Csodálatos ötlet!

    – Várj már, ez nem annyira megvalósítható! – ragadta meg a karját Raven. – Hiszen ha így lesz, téged kicsapnak! 

    – Raven, én ennél jobb színész vagyok! Nyilván nem úgy fogom csinálni, hogy egyértelmű legyen a szándékom. Eljátszhatnék egy diákot, aki bájital hatása alatt áll… 

    – Akkor meg kihívják Madam Pomfreyt – mondta Scarlett. 

    – Ne aggódjatok! Egy éjszakára van szükségem, alszom rá, és kidolgozom! – vigyorgott a fiú. – Tökéletes lesz! Megoldjuk. Na, most menjetek, megkezdeném az alvást most. 

   Raven és Scarlett nevetve jó éjszakát kívántak és átmentek a saját hálószobájukba. 

    – Szerinted tényleg menni fog neki? – kérdezte a szőke lány. – Csak mert amikor nekem eszembe jutott, én inkább vicceltem… legalábbis nagyjából komolyan gondoltam, de azt nem, hogy tényleg ez lesz a terv. 

    – Szerintem minden megy neki, amit a fejébe vesz és van elég ideje felkészülni – vont vállat Raven. – Reménykedjünk. Ez a mi utolsó esélyünk, szóval… de persze abban is biztos vagyok, hogy Potter és a barátai is készültek valamivel, csak nem hagyják annyiban. 

    – Nem kéne őket megkérdeznünk? Hogy együtt tudjunk dolgozni. 

    – Biztos hasznos lenne, de tudod, én ezt azért nem támogatom, mert ahogy Severus elmesélte a beszélgetéseit Hagriddal, nekem az jött le, hogy ő nem bízik bennünk annyira. Mármint annyira, hogy segítséget kérjen. Legalábbis szerintem. Merthogy mardekárosok vagyunk, ugye. Szerintem Potterék sem bíznának bennünk, minimum elutasítanák. 

    – Igazad lehet… milyen fura ez a ház. De ha bejön Severus terve, akkor változtathatunk a hírnevén! Vagy legalábbis a mi sajátunkon. 

    – Ja. Jó lenne. 

   A vizsgahét elég lassan telt el, de csak a végére értek, ami ezúttal a hármas számára egyáltalán nem volt akkora megkönnyebbülés, mint tavaly előtt. A teljesítményük kielemzését későbbre hagyták, most Severus elindult, hogy egy ablakot keressen, ahonnan látszik, mikor érkeznek a tárgyalásra az emberek és ahonnan gyorsan le lehet jutni a vadőrházba. 

    – Jaj, Severus! – csapott a homlokára Raven. – Valamit nagyon elfelejtettünk! Nem mehetünk ki tanár nélkül! 

    – Ezt is átgondoltam, ne aggódjatok. És miközben csinálom, aközben sem. 

    – Jó, én bízom benned… 

   A várakozási idő lassan órákká nyújtódott el, így már az is felmerült a hármasban, hogy mégsem lesz tárgyalás, vagy épp már megvolt, csak nem ítélték el Csikócsőrt. Vagy a legrosszabb: már minden megtörtént. Ezért Raven és Scarlett elmentek információt gyűjteni; az bebizonyosodott Malfoy társaságának beszélgetése alapján, hogy az ítéletet még nem hajtották végre, úgyhogy megkönnyebbülve tértek vissza Severushoz. A fiú azt mondta nekik, hogy menjenek el vacsorázni, amíg ő figyel, a lányok így is tettek, utána siettek vissza az ablakhoz… csakhogy Severus addigra már nem volt ott. 

    – Mégis hová… – kezdte Scarlett, de Raven a szavába vágott: 

    – Oda nézz! – mutatott ki az ablakon.

    – Mit nézzek?

    – A szikla mögött! Azt a farönköt! 

   A vadőrkunyhóba vezető út mellett állt egy nagy szikla, pont szemben az ablakkal, annak lassan elnyúló árnyékában pedig valóban ott volt egy nagyon gyanús farönk… ami aztán gurult egy kicsit, majd megállt. 

    – Az… az Severus? – hüledezett Scarlett. – De hát hogyan? Hogyan változtatta magát… 

    – Szerintem az csak egy köpeny, ha jobban megnézed, azért látszanak a körvonalai. De nagyon hatásos! Habár azt nem tudom még mindig, hogyan jutott ki… 

    – Szerintem kiugrott. 

    – Jaj! – temette az arcát a kezébe Raven. – Jó, csak volt valami bűbája erre is… na, már csak reménykedjünk, hogy sikerrel jár… 

   Mindeközben Severus a fűben fekve figyelt a megbűvölt köpenyén keresztül, ugyanis épp ekkor lépett be a kunyhóba a négy férfi. Megfeszült és várta az alkalmat, amikor majd előbújhat a rejtekéből. Ekkor azonban megpillantott valami nagyon különöset. Nem más, mint Harry Potter és egy griffendéles barátja tűntek fel a kunyhónál, elkötötték a hippogriffet, és behúzták a fák közé. Severus nem mozdult, döbbenten figyelt tovább, és valami visítást is hallott a közelben, de jobban lekötötte, amikor kiléptek az emberek a kunyhóból és Csikócsőr hűlt helyét találták. 

    Ezaz, siker! Most már csak vissza kéne jutnom valahogy… 


 

 

 

38. fejezet

Piton fent és lent

    – Most mi van? – kérdezte Scarlett. – Már majdnem teljesen lement a nap! 

    – Nem tudom… Severus csak fekszik ott… 

    Jaj, várjunk – jutott eszébe Severusnak, aki épp akkor pillantott az ablakra, ahonnan húga és Scarlett figyelték –, vissza tudok menni, csak meg kell várnom, amíg teljesen sötét lesz. Addig viszont valami jelet kell küldenem… hátha látják. 

   Óvatosan kidugta a kezét a köpenyből, és feltartotta a hüvelykujját. Remélve, hogy látták, visszahúzta, majd várt. 

    – Valamit mutatott, de nem láttam tisztán, mit – mondta Raven, miközben a szemét meresztgette a „farönkre”. – Remélem, minden rendben… 

   Csak pár percnek kellett eltelnie, Severus már gurulhatott is az ablak alá, miután megbizonyosodott róla, hogy tiszta a levegő. Raven és Scarlett figyelték, ahogy újra kidugja a kezét, ezúttal pálcával együtt, majd a földre mutat vele. Hirtelen Severus a magasba röppent, és ívesen, fejjel besiklott az ablakon… 

    – AUAU! – kiabált, mikor sikeresen lefejelte a szemközti falat. – Ezen még dolgoznom kell… pedig az RBF-en ez ment a legjobban, élesben kicsit más… – nyögte. Raven és Scarlett felsegítették. – Köszönöm… 

    – Mesélj, mi történt! – mondta Raven. 

    – Felettébb különös volt, de nyertünk! A hippogriff szabad. 

    – Akkor tényleg előálltak egy tervvel! – sóhajtott megkönnyebbülten Scarlett, miután Severus előadta, amit látott. – De jó. Remélem, el tudják bújtatni. Na, már alig várom Malfoy képét, mikor megtudja, hogy nem hajtották végre az ítéletet! – bokszolt diadalmasan a levegőbe.

    – Jaj, de jó – helyeselt Raven. – Menjünk vissza a klubhelyiségbe, ott kell lennünk, amikor megtudják. És Sev, meséld el azt is, hogy jutottál le? 

    – Ugyanígy, ahogy feljöttem. A köpeny pedig saját készítésű, tegnap reggel korán keltem, hogy a könyvtárban utánanézzek, pontosan hogy kell, ma pedig megcsináltam. Szerintem elég jól sikerült. 

    – Nagyon ügyes vagy! – mosolygott Raven. – Majd tanítsd meg. 

    – Sok mindenre hasznos lehet. Habár Per bá’ ellen biztos nem, lefogadom, hogy ha ő is jött volna, visszafordul és megáll mellettem: „Severus, menj vissza a kastélyba.” – utánozta Piton hangját, illetve próbálta, mire mindannyian elnevették magukat. 

   Severusszal lement a két lány újra a nagyterembe, a fiú ugyanis még nem vacsorázott. Gyorsan befalta, ami a keze ügyébe került, aztán elindultak a klubhelyiség felé. A bejárati csarnokban éppen összetalálkoztak Dumbledore-ral, a miniszterrel és további két férfival, akik a tárgyalásra jöttek. 

    – Akkor valóban letettek a kivégzésről – suttogta Scarlett, miután köszöntek nekik, és folytatták útjukat lefelé a klubhelyiségbe. – Így már biztos, hogy teljes a siker! 

    – Ez egy csodálatos nap! – mosolygott Raven. 

    – Hihi, de még mennyire! – vigyorgott Severus. – Akkor most már beszélhetünk a vizsgákról. Nektek hogy ment? 

   Severus részletesen beszámolt az RBF-ekről, a lányok meg a saját vizsgáikról, és mind úgy érezték, nem volt olyan, ami nagyon rosszul sikerült volna. Illetve amit Severus szeretett volna leadni, abba nem ölt túl sok energiát. Miután ezeket kibeszélték, elmentek lefeküdni. 

   A másnap már a szabadságé volt. Miközben mentek reggelizni, Raven és Severus megbeszélték, evés után meglátogatják Pitont, de ő hamarabb talált rájuk. Sőt, azzal a hírrel érkezett a háza asztalához, hogy Lupin professzor vérfarkas: ez pedig egy szempillantás alatt végigfutott a mardekárosok között, és onnantól nem volt megállás. Raven és Severus még jobban siettek ez után az evéssel, hogy felkeressék a professzort. 

    – Üdv, Per bá’! – nyitott be Severus.

    – Gyertek be – intett Piton, aki ezúttal olvasott a karosszékében. Raven az arckifejezésén nagyon meglepődött, mert mintha egyszerre lett volna bosszús, amit a hangja is alátámasztott, és diadalittas. 

    – Per bá’, mi történt akkor? – ült le Severus és Raven is. – Hogyhogy Lupin professzor vérfarkas? 

    – Úgy, hogy mindig is az volt – csukta be a könyvet Piton. – Persze Dumbledore-t ez nem zavarta, ő ugyebár híres arról, hogy csak a jót látja az emberekben, a rossz felett viszont elsiklik… egy vérfarkast viszont ti is tudjátok, hogy másképp kell kezelni, és én nagyon sokszor próbáltam meggyőzni, de nem hallgatott rám. De mindez addig rendben volt, amíg Lupin bevette az orvosságát – én még így sem lepleztem, hogy nem értek egyet, de ráhagytam. Csakhogy tegnap éjjel nem itta meg a bájitalt, amit készítettem neki, átalakult és mit gondoltok, mi történt volna, ha valami kárt okoz? Így aztán jobbnak láttam, ha mindenki megtudja. Így Dumbledore kénytelen elküldeni. Lupin már nem tanár a Roxfortban. 

   Ravennek az egyértelmű volt Piton arca alapján, mikor befejezte a mondatot, hogy emiatt a diadalittassága. 

    – Ó – szólt hozzá Severus. – Hát, biztos jobb neki is így, nem aggódik, hogy kárt tesz valakiben. És Per bá’, ugyebár tegnap volt a kivégzés – váltott témát –, azzal… mi is lett? 

    – Nem foglalkoztam az üggyel, de úgy tudom, a hippogriffnek sikerült elmenekülnie. És ha már itt tartunk, Sirius Black is elmenekült az éjjel. 

    – Hogy? – lepődött meg a két testvér egyszerre. 

    – Az éjjel más is történt. Lefogadom, hogy minden Potter műve, de persze nem hisz nekem senki. 

   Azzal Piton előadta a történteket, arcán elfojtott indulatai tükröződtek, és ez igen ijesztő hatást keltett. 

    – Asztapaszta, Per bá’, majdnem díjat kaptál? – kapott az arcához Severus a végén. – Jaj, de kár, hogy végül nem kaptad meg! Nagyon menő lett volna! Na, azt hiszem, jobb lesz, ha mi most megyünk, nagyon szép kint az idő! Viszlát, Per bá’!

   És a testvérek már kint is voltak a folyosón. 

    – Ez nagyon átlátszó volt, Severus – mondta Raven, mikor már távolodtak a szobától. 

    – Jó, de olyan szinten feszült volt, hogy már én is megijedtem. Micsoda éjszakája lehetett neki. 

    – Hát igen. Díjat kapott volna, Black megszökött… én lefogadom, hogy nem csak azért mondta el Lupin titkát, mert ez a diákok érdeke. 

    – Persze, hogy nem.

    – És figyelj csak… Potterrel kapcsolatban szerinted miért gondolja azt, amit? Illetve nem tűnik annyira irreálisnak a dolog, hiszen lehet, hogy attól még, hogy Potterék törődnek Hagriddal és a hippogriffjével, beképzelten viselkednek egy bizonyos szinten. Perselus bácsi végül is mindig ezt mondta a griffendélesekről.

    – Én ezt tudom elképzelni. Biztos van rá oka. Szerintem az is lehet, hogy Lupinnal más konfliktusuk is volt, nem tudhatjuk. Ó, nagyon kár, hogy így váltogatjuk a tanárokat – sóhajtott Severus. – Pedig mindegyiket annyira megszerettem. De talán a következőt is szeretni fogom. 

    – Ha rajtad múlik, ez biztos – vigyorgott Raven. 

    – Ó, igen! Alig várom, hogy minél több ember lépjen be az életembe, akit szerethetek! 

    – Na, menjünk, meséljük el Scarlettnek, mi történt. 


 

 

 

39. fejezet

Kecske Tóni búcsúja

   Sirius Black szökése persze mindenkiben hagyott feszültséget, de ez feloldódott, mikor kiderült az, hogy a dementorokat elküldik – szóval nem volt kizárt, hogy már nem tekintenek a Roxfortra lehetséges célpontként. Raven és Severus is remélték azért, hogy végül sikerül majd elkapni őt, hiszen mégiscsak egy halálfalóról van szó. Ravenben például felmerült Severus pályaválasztásával kapcsolatban, hogy ha majd ő kerül oda, talán olyan hivatást választ, amivel segítheti az efféle bűnözők kézre kerítését. 

   Aztán persze ott volt Malfoy, akit mostanában öröm volt látni, legalábbis Severusék hármasának. Azon a napon, amikor Lupin távozott a kastélyból, Severusnak, Ravennek és Scarlettnek még sikerült elkapni a volt tanárt, hogy elmondják neki, sajnálják a történteket. 

    – Kár – sóhajtott Scarlett, mikor nézték a távolodó Lupint. – Lockhart után igazi felüdülés volt egy ilyen tanár. Remélem, jövőre sikerül beszerezni egy hasonlót. 

   A hármas Hagridot is meglátogatta, és kifejezték az örömüket, hogy Csikócsőr mégis megmenekült. A vadőr továbbra is kissé meglepett és némileg tartózkodó is volt velük szemben, de a hármas mindenképpen úgy vélte, megtették az első lépést a Mardekár hírnevének feljavítása felé.

   Tóni utolsó látogatása is ezekben a napokban érkezett el végül. 

    – Szervusz, Severus – köszönt a kecske. – Nos, hogy így a vége felé közeledünk… rendhagyó egy év volt, nem igaz? 

    – Úgy, mint mindegyik! – bólogatott Severus. – Izgalmak szőtték át, és milyen költői voltam. Ugyan nem tűntek túl jónak a kilátások elsőre, de mindent megoldottunk. És annyira örülök, hogy veled tölthettem, Tóni! Akármikor is érkezzen a búcsú, amit ugyan annyira nem várok, persze… 

    – Én sem várom, Severus, de te is tudod, hogy ez az élet rendje… és mi döntjük el, hogy ellenkezünk-e ez ellen és ezáltal egy helyben toporzékolunk, vagy pedig megpróbáljuk kihozni a legjobbat abból, ami megadatott. 

    – Az utóbbit választom! – jelentette ki elszántan a fiú. 

    – Akkor már egyáltalán nem félek magadra hagyni téged ezek után. 

   Severus pár pillanatig csak nézett Tónira. 

    – Tehát akkor… most itt a vége, igaz? 

   Tóni nem felelt rögtön. 

    – Így van. 

   Újabb, másodpercekig tartó csend törte meg a társalgást, és ezt végül újra a kecske szakította meg. 

    – És nagyon örülök én is, hogy az első látogatásaimat nálad ejthettem meg. 

    – JAJ, Tóni! – visított fel Severus, és könnyekben kitörve a kecske nyakába borult, aki viszonozta az ölelést. – Annyira szeretlek! De már valahogy én sem félek… úgy érzem, jobb ember lettem azáltal, hogy veled találkozhattam, és készen állok ezt teljes egészében kihasználni! 

    – Büszke vagyok rád, Severus, és persze magamra is, amiért segítettem neked, hogy ilyenné válj. 

   Még hosszú percekig ölelték egymást, aztán kibontakoztak egymás karjaiból. 

    – És most… mi lesz ezután? – kérdezte Severus. 

    – Egy kicsit megpihenek a családom körében, majd pedig a Közvetítő kiválaszt nekem egy új gyereket. 

    – Remélem, vele is nagyon jó időt töltesz majd együtt! De én megtudhatom majd, hogy ki az, valahogyan? 

    – Én neked elmondani nem fogom tudni, és a Közvetítő sem, de ha szemfüles vagy, elcsípheted. 

    – Nagyon kíváncsi vagyok, ki lesz, aki veled álmodik majd jövőre… de jobbat nem is kívánhatna, az egyszer biztos! 

    – Ugyan, Severus, ne hízelegj – mondta a kecske bujkáló mosollyal. 

    – Egyébként Tóni, említettél még tavaly valamit… hogy nemsokára gyökeres változások állnak be az életemben. Erre céloztál? Hogy felnőttesebb leszek? 

    – Egyrészt. Másrészt viszont… nos, arról még nem beszélhetek – szélesedett a bujkáló mosoly Tóni arcán, így lassan nem is lett bujkáló –, meg persze nem is fogok, mert addigra már nem találkozunk… de jövőre, ne aggódj, meg fogod tudni. 

    – Ó, alig várom!

    – Nem szükséges, hiszen úgyis eljön az magától. Severus, elárulnád nekem, hogyan írnád le a fejlődésedet, mialatt mi találkoztunk az álmaidban? 

    – Hmm… – gondolkozott el Severus. – Nos, te rengeteg jó ötletet adtál. Igazából szerintem összességében azt tanultam meg, hogy én vagyok önmagam legjobb barátja, de ezen kívül ott van a családom és most már Scarlett is például, akik mindenben támogatnak… hogy támaszkodhatok rájuk, illetve támaszkodhatunk egymásra. Az csak erősödött bennem, hogy segítsek másoknak. És persze, hogy ne adjam fel. Azt hiszem, ezek. 

    – Köszönöm, Severus. Ez nekem nagyon sokat jelent. 

    – Hát még nekem, Tóni! Mennyi időnk van még… mondd? 

    – Azt hiszem, körülbelül tíz percünk.

    – Hát, valamire még csak elég… te is elmondod, ha megváltoztál valamiben a beszélgetéseink alatt? 

    – Természetesen. Nos, tőled, mint első vendégemtől, nagyon sokat tanultam. A segítségeddel belerázódtam a feladatomba, és újult erővel indulok neki a következőnek. Nagyon örülök, hogy veled kezdhettem, mert hogy is mondjam… eléggé szélsőséges típus vagy. 

    – Hihi – vigyorgott Severus. – Örülök, hogy ezt gondolod. Remélem, megtalálom majd azt, aki a következő vendéged lesz, hogy átadjam neki a briliáns ötleteimet és ő átadhassa neked. Így valamilyen formában mégiscsak tarthatjuk a kapcsolatot!

    – És ha már ötleteknél tartunk, egy valami itt a végén kimaradt… bizonyos Draco Malfoy, nem igaz? 

    – Ó! Igen, terveztem neki valamit, az utóbbiak folytatásaként, de még nem jutottam sehová. Lehet, hogy nyárra vagy jövőre marad. 

    – Nem olyan biztos az. Hadd segítsek egy keveset neked. 

    – Óóóh! – csillant fel a fiú szeme. – Hallgatlak. 

   Tóni hosszasan ecsetelte a tervet… Severus egyre lelkesedőbb arccal hallgatta. Majd végül ezt mondta: 

    – Ez csodálatos! Megvalósítom. Annyira köszönöm, Tóni!

    – Igazán nincs mit, Severus. És most… végül azt hiszem, itt az idő. 

   Severus újra Tóni nyakába borult, és átölelték egymást. 

    – Viszlát, Severus. Remélem, hallok rólad a jövőben. 

    – Én is remélem, Tóni! Szia! 

   Ugyanúgy, mint minden álom végén, elhomályosodott minden a fiú előtt, ő pedig lassan az ágyában találta magát. Bár az álom nem volt annyira hosszú most sem, Severus több órát aludt, és kipihenten ébredt. Felöltözött és a klubhelyiségbe indult, ugyanis (legalábbis számára) épp ideje volt, magára hagyva a még nagyban horpasztó szobatársait – ők év végén mindig olyan sokáig aludtak, hogy már alig lehetett találni akkor valakit a nagyteremben. Severus valóban úgy érezte kicsit, hogy megváltozott – felfedezett magában egy új oldalt, ami már tudatában volt annak, hogy tizenhat éves, és ez azt jelenti, hamarosan elvégzi a Roxfortot, majd munkába áll, és hát valóban felnőtt lesz. Mindez nagyon izgalmasnak ígérkezett, tele új lehetőségekkel. Szélesen elvigyorodott, és megszaporázta a lépteit, hogy elmesélhesse Ravennek és Scarlettnek, minderre hű kecskebarátja és tanácsadója, Tóni vezette rá álmában… 

   Ravenék persze nem kicsit kételkedtek a „felnőtt” részben. 

***

   Severus még aznap elintézte a terv előkészületeit, amit Kecske Tóni tanácsolt neki. Ez egyébként nem volt más: felbérelt egy szerelmi üzeneteket kézbesítő manót. Be is avatta Ravent és Scarlettet, akik nevetve hallgatták végig, hogyan fog majd egy alkalmas pillanatban belerondítani Malfoy társaságának buta vihogásába.


 

 

 

40. fejezet

Kecske Tóni terve

   Majd elérkezett az utolsó nap, amikor kiderült a vizsgák eredménye, és hatalmas lakomát rendeztek a nagyteremben. Severus RBF-jeire ugyan várni kellett, de Raven és Scarlett már most örülhettek a teljesítményüknek, mert mindenből átmentek. Izgatottan beszélgettek arról, milyenek lesznek majd az új tantárgyaik jövőre, Severus pedig amit ismert, arról mesélt nekik. Azt is találgatták, vajon milyenek lesznek a fiú eredményei, amik júliusban érkeznek. 

   Severus rendelt manója a lakoma előtt érkezett meg. A kis szárnyakkal felszerelt lény, ami hasonlított Lockhart tavalyi Valentin-napi törpéire, belekezdett a mondókájába igen monoton hangon: 

    – Üdvözletem, ön a Szerelemkézbesítő Manótársulattól rendelt egy Cupidót, hogy az érzéseinek nyila célba találjon… 

    – Igen, igen! – bólogatott izgatottan Severus. – Üdv. Akinek az üzenet megy… 

    – Severus, te mégis mit művelsz? – lépett hozzájuk hirtelen Piton. Severus magához karolta a manót, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy elrejtse előle. 

    – Na, sss, Per bá’, ez titkos! 

    – Ha te mondod – morogta a professzor, majd otthagyta unokaöccsét, akit épp ekkor ütött le a manó az íjával. 

    – Na, na, jól van… szóval akinek az üzenet megy, az Scarlett Lympsham, kint ül a kertben, a tó mellett, szőke, alacsony lány kék szemekkel. Aki pedig küldi, az Draco Malfoy, neki rendeltem a kézbesítést. 

    – Tehát az ő nevében adjam át? 

    – Igen, de ne csak Scarlettnek mondd, mert Draco azt szeretné, ha legjobb barátai így tudnák meg. MUHAHAHAHA! – Severus nem tudta visszatartani ördögi nevetését. A manó továbbra is unott arccal nézett rá. 

    – Szóval a megrendelés: Draco Malfoy társaságának és Scarlett Lympshamnek közel kell tartózkodniuk egymáshoz, hogy mind hallják az üzenetet. 

    – Igen, így van. 

    – Akkor megyek, írok egy verset Scarlett Lymshamről – azzal a manó sarkon fordult és kisietett az udvarra. 

   Severus figyelte a manót, amint ő megfigyelte Scarlettet, majd elbújt egy bokorban. Az üzenet nem került átadásra a lakomáig, mert akkor még mindig nem jött elő és a gyerekeknek be kellett menniük a nagyterembe vacsorázni. Míg ott mulattak, a Mardekár ismét nem annyira jó hangulatban, mint a többi ház, Severus nem győzte dörzsölgetni a kezét és halkan nevetgélni, arra gondolva, mi lesz itt a lakoma után… vagy a lakomán. Illetve ez az ötlet már annyira nem tetszett neki, főleg, mikor meglátta, hogy a manó a falnál a tanári asztal felé araszol. Gyorsan felpattant, hogy megkérdezze, mit csinál, amikor a manó hirtelen megindult és elérte a tanári asztalt, pontosabban Dumbledore-t. 

    – Jaj, ne! – kapott a fejéhez Severus, és rohant, ahogy csak bírt. Dumbledore bólintott, miután a manó mondott neki valamit, aztán a kis lény felmászott az asztalra… – NEE! 

   Severus még akkor elkapta a manót, amikor az éppen a száját nyitotta. Gyorsan befogta, és behúzódott az asztal mögé. 

    – Nem ezt beszéltük meg! – mondta neki fojtott hangon. 

    – Engedj el! – rúgkapált a manó, miután lefejtette Severus kezét a szájáról. – Az üzenet így mindenkinek tudomására jut! 

    – De az nem kell! Nem az iskola előtt akarom, csak a barátai előtt! 

    – Severus, elárulnád, mit művelsz? – kérdezte Piton mögöttük. 

    – Per bá’, majd elmondom! – vágta rá gyorsan Severus, és visszafordult a manóhoz. – Figyelj, várd meg, amíg felállnak az asztaltól… de az is jó, ha odamész most, közel ülünk hozzájuk… igen, akkor csak a mardekárosok hallják, akkor is jó lesz! 

    – Márpedig én olyan műsorral készültem, amit mindenki látni fog! 

   És a manó kicsusszant Severus kezei közül, és megindult… a fiúnak pedig tényleg mindent bele kellett adnia, hogy elkapja. Amúgy szinte senki nem vette észre, hogy a Mardekár asztala mögött kergetőznek, majd ki a nagyteremből, és vissza be. Severus így aztán hajkurászni kényszerült Kecske Tóni „tervét” az egész lakoma alatt. 

    – Na, ide figyelj! – állt meg hirtelen a manó csípőre tett kézzel a bejárati csarnokban, mire Severus, erre nem számítva, előrebukott és jól lefejelte. A manó koponyája azonban elég keménynek bizonyult, szóval neki nem fájt… csak a fiú nyöszörgött mellette a padlón. – Már így is többet tettem, mint amire ígérkeztem! A futkorászást nem beszéltük meg. Most pedig kérem a pénzemet, de csak a duplájával adom elő a tűzijátékokat is.

    – Szerintem engedjük el… – nyögte Severus. 

    – Hát akkor nincs pénz, nincs előadás, nincs vallomás! Azonban a kártérítésért még látjuk egymást! 

   A manó egy pukkanással eltűnt. Így zajlott hát az év végi lakoma Severusszal. 

***

    – Hát, sajnos le kell tennünk Malfoy megszégyenítéséről – mondta Severus a két lánynak, mikor már a Roxfort Expresszen ültek. 

    – Nem annyira baj – legyintett Scarlett. – Végül is szerintem ugyanúgy reagált volna, mint a levélnél, bár persze megnéztem volna… de azt legalább kiderítettük, hogy nem szerelmes belém. 

    – Ezt még nem zártuk ki, Raven elkezd majd legilimenciát tanulni… de szerintem Per bá’ most már csak látja bennem is a felelősséget! Érzem is, hogy eddig lappangó energiáim felszabadultak, mióta Tóni már nincs velem! Ez persze nem azt jelenti, hogy örülök neki, hanem épp ő tanította meg nekem, hogy használjam ki a lehetőségeimet. 

    – Severus, azt hiszem, neked túl sok energiád is lesz most már – sóhajtott nevetve Raven. – Viszont szerintem egy kicsit hagyjuk Perselus bácsit, mert az utóbbi időben, nos… Sev, a te szavaiddal élve duzzog. – Raven nem tudta most sem kuncogás nélkül kiejteni ezt a szót. 

    – Hát persze, hogy duzzog, lecsúszott arról a díjról, meg minden. Pedig mekkora menő lett volna már! Per bá’, a nagybátyánk, Merlin-díjas varázsló… 

    – Nem hangzik rosszul – bólogatott Raven. – Akkor most szerintem jobb, ha hagyjuk egy kicsit kipihenni magát, utána majd megkérdezem a tanításról.

    – Van kedvetek átjönni hozzám a nyáron valamikor? – kérdezte Scarlett. – Képzeljétek, nemrég kaptam levelet arról, hogy anyukám és apukám baglyának lesz egy kisbaglya! Pont a születésnapom körül fog kikelni, szóval megkapom majd sajátnak. 

    – Ó, ez nagyon aranyos! – örvendezett Raven. – Persze, átmegyünk majd. Te is átjöhetsz majd hozzánk. 

    – Oké. TE JÓ ÉG! – kiáltott fel hirtelen Scarlett a kupé ajtajára meredve, mire a két testvér is odakapta a fejét – nem más nézett rájuk összehúzott szemekkel az üvegen keresztül, mint a kis szárnyas manó. 

    – Jaj! – kiáltott fel Severus, majd pattant is, hogy kinyissa az ajtót. – Hát te? 

    – Jöttem a kártérítésért. MOST MEGKERGETLEK ÉN! 

   És komolyan nekiálltak kergetőzni a kupéban, ülőhelyre fel, ülőhelyekről le. Severus közben üvöltött, a manó meg szitkozódott. 

    – Mégis hogy kerülhetünk mi ilyen abszurd helyzetekbe?! – értetlenkedett Scarlett, aki Ravennel a sarokba húzódott, minél távolabb a csatatértől.

    – Nem tudom! 


 

 

 

41. fejezet

Csillag, az RBF-ek és az Abszol út

   A testvérpár az érkezés után elbúcsúzott Scarlett-től, majd Pitonhoz csatlakozva hazatértek. Ott aztán Fawnnak mindenről beszámoltak, amit esetleg kihagytak a levelezésből, és tulajdonképpen arról is, amit nem. Piton valóban a szokásosnál is szótlanabb és befordulóbb volt, hamarabb visszatért a Fonó sorba, mint szokott, úgyhogy a testvérek hagyták őt, látva a felgyülemlett feszültséget benne. 

    – Gyerekek, lesz valamikor egy átlagos évetek? – sóhajtott Fawn. 

    – Igazából ez csak a második volt, mama – mondta Severus. – Tavaly a Titkok Kamrája, most Sirius Black. Meg persze még előtte ott volt az a dolog Mógussal. Hm, mióta Harry Potter idejött, azóta ilyen fura minden – gondolkozott el, mire Raven nevetett. 

    – Hát, szerintem nagyon sokat elértünk ebben az évben – mondta a lány.

   Scarlett küldött a testvéreknek levelet, mikor kikelt a kisbaglya. Ez nem sokkal születésnapja, tizenhetedike előtt történt, így Severus és Raven ajándékkal állítottak be hozzá. 

    – Köszönöm szépen, nagyon kedvesek vagytok – vette át őket a lány. – Gyertek be, megmutatom a házunkat, aztán a kisbaglyot. Severus, nem jöttek még meg az RBF-jeid? 

    – Nem – rázta a fejét a fiú. – De már szerintem bármelyik nap megérkezhet. Nagyon kíváncsi vagyok. 

   Scarlett házán látszott, hogy gazdag családról van szó – szépen dekorált, tágas szobákkal és hatalmas kerttel rendelkezett, de korántsem hangsúlyozták ki származásukat és anyagi helyzetüket annyira, mint mondjuk Malfoyék, állapította meg Raven. Itt ugyanis szintén csak hárman laktak, de nem alkalmaztak például házimanókat takarításra vagy főzésre, minden munkát maguk végeztek. Severus és Raven nagyon le voltak nyűgözve, főleg az olvasószoba láttán, ami körülbelül annyi könyvvel rendelkezhetett, mint Piton házának földszintje, és izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek sorakoztak fel a polcokon. A lány szülei is nagyon kedvesnek bizonyultak. A hármas aztán kiment a virágzó hátsó kertbe a bagolyházhoz. 

    – Na, gyertek, itt van – mutatta az utat Scarlett. Bent most csak egy nagy baglyot találtak és a kicsit. Pár napos lévén csak kis pelyhek borították a testét, helyenként még kopasz is volt.

    – Nagyon aranyos! – mosolygott Raven. – Meg lehet simogatni? 

    – Persze. A másik az apukája, Nap, ő is nagyon szeret a figyelem középpontjában lenni… őket amúgy a szüleim együtt vették, az anyuka Hold, úgyhogy a fióka neve Csillag lett. Viszont kézbesítésre nem használom majd, ugyanis kiderült, hogy nem lát. 

    – És nem lehet meggyógyítani? – kérdezte Severus. 

    – Még nem tudjuk, mert veleszületett, azt mondták, csak idősebb korában tudják megállapítani, gyógyítható-e. De nem igazán tűnik úgy, hogy bánná – mosolygott Scarlett. – Ha valaki közelben van, akkor néha vidáman huhog, és már ugrál is néha. A szülei meg sokat törődnek vele. 

   Valóban úgy tűnt, Csillag élvezi a simogatást. 

    – Megismerheti Borzaskát és Ékhót? – kérdezte Severus. Scarlett bólintott, majd a testvérpár behívta a két baglyukat. Ők nyomban kíváncsian letelepedtek Csillag mellé, és ahogy szoktak, huhogtak egymásnak, ebbe pedig már a legkisebb társuk is becsatlakozott. – Na, van egy új barátjuk! – örvendezett a fiú. 

   Raven és Severus pár napot Scarlettnél töltöttek, mialatt sokat voltak kint a kertben. Ennek leteltével hazamentek, aztán a testvérek és Fawn átcuccoltak Pitonhoz. Itt egyik nap, reggeli közben érkeztek meg Severus várva várt RBF-eredményei…

    – JAJJAJAJ! – ugrott ültében akkorát a fiú, hogy Raven és Fawn megijedtek és majdnem felborították az asztalt. A teáscsészét éppen a szájához emelő Piton azért maradt nyugalomban, mert ő Severusszal együtt az ablakkal szemben foglalt helyet, a lány és a nagymama viszont annak háttal, így tudta, mire számítson… Severus pattant is, hogy beengedje a kézbesítő baglyot, és leoldja a lábáról a levelet. – Jaj…

    – Mi az? – állt fel Raven, és izgatottan a bátyjához lépett, mikor ő csak állt ott a kezében a borítékkal. 

    – Nem merem megnézni. 

    – Jaj, ne szórakozz! – legyintett Raven. – Megnézzem neked? 

    – Légyszi. 

   Újra helyet foglaltak a reggelizőasztalnál, Raven kibontotta a levelet, és úgy olvasta fel, hogy ujjával eltakarta a lentebb elhelyezkedő szöveget, nehogy izgalmában megnézze a jegyeket, mielőtt kimondaná a hozzá tartozó tárgy nevét. 

Severus Hector Frey vizsgaeredményei:

Asztronómia                              

E

Átváltoztatástan

V

Bájitaltan

K

Bűbájtan

V

Gyógynövénytan

V

Jóslástan

E

Legendás lények gondozása

V

Mágiatörténet

E

Sötét varázslatok kivédése

K

    – Gratulálok, Severus! – mosolygott Fawn. 

    – Nahát, semmiből nem buktam meg? – lepődött meg Severus. – Mondjuk a jóslástanban szinte biztos voltam. Szeretem a tárgyat, de nem akarom tovább tanulni, ezért nem is foglalkoztam vele sokat. 

    – Én a mágiatörténeten lepődtem meg. Hogyhogy csak E lett? – csodálkozott Raven. 

    – Ugyanaz. Szeretem, de nem igazán kell, ezért nem tanultam sokat.

    – Ja, én csak azt hittem, hogy annyira szereted, hogy tudod is fejből, mert hát annyit áradozol Binns professzorról. 

    – Igen, a tanárt nagyon szeretem – bólogatott hevesen Severus. – Meg tényleg megelevenednek lelki szemeim előtt a nagy csaták és tárgyalások, ahogy csak mondja és mondja… de azért át kell néznem nekem is a vizsgákra. Igazából az évszámokat és a neveket sosem tudtam könnyen megjegyezni.

    – Még ilyet, testvérek vagyunk és teljesen abban a hitben voltam, hogy mágiatörténetből vagy a legjobb a bájitaltanon és a sötét varázslatok kivédésén kívül – nevetett Raven. – De nagyon jól teljesítettél. Pacsi! – emelte fel a kezét, bátyja pedig vigyorogva belecsapott. 

    – Na, akkor, Per bá’, minden sínen megy a terveim felé, nem? – fordult a professzorhoz Severus. – Úgy döntöttem, legfőbb célomnak a gyógyítóképzést veszem, elvégre ahhoz kell a legtöbb vizsga. Ha mégsem sikerül, ott van a többi.

    – Úgy tűnik, igen. Maradj szorgalmas továbbra is, és talán tényleg felvesznek a Szent Mungóba. 

    – Mi szorítunk neked – mondta Raven. 

   Július végére megbeszélték Scarlett-tel, hogy most ő tölt pár napot Freyéknél. Az időt főleg a trambulinon ütötték el, és egyeztették a következő hónapban megrendezendő kviddics világkupa részleteit, ugyanis a szőke lány szülei szereztek jegyet a mérkőzésre. Piton egy idő után nem volt már annyira mogorva, de nagyon sok dolga akadt, júliusban tulajdonképpen nem is találkoztak ezen az egy héten kívül, így Raven úgy döntött, nem zargatja még a legilimenciaórákkal, pedig nagyon szerette volna elkezdeni. Ezután viszont a világkupa témája annyira előtérbe került, hogy a nyár hátralévő részében a lány azért nem kérdezte nagybátyját, mert meg is feledkezett róla. 

***

   Még a roxforti levelek nem érkeztek meg a következő tanévről, mikor Severus úgy döntött, elmegy az Abszol útra, hogy meglátogassa a Közvetítőt. A többieknek nem volt miért felkeresni a boltokat, úgyhogy ő ezt egyedül vállalta, mint „fiatal felnőtt”, hiszen jövőre nagykorú lesz már. Mindig izgalommal töltötte el, ha erre gondolt. 

   Lassan, gondolataiba mélyedve sétált, míg el nem érte a keresett kirakatot. Ott aztán rábámult a plüsskecskére. Ehhez kapcsolódóan is megszűnt egy érzése, állapította meg – nem érez olyan köteléket felé, mint azelőtt. 

    – Hát, szia, Közvetítő, és Nagy Mágikus Kecskecsalád… vajon megvan már az új jelölt? Akárhogy is legyen, sok sikert kívánok hozzá. Hogy éljen át ő is olyan boldog pillanatokat, mint én. 

   Azt viszont Severus ösztönösen tudta, hogy a plüss érti, amit mond, és nem csak azért, mert mondták neki, hogy ő egy élőlény. Severus még egyszer szélesen rámosolygott, majd elfordult, és a tömegben egy közeledő szőke pontot pillantott meg. 

    – Ó, Draco! Nahát! Mi szél hozott erre? – szaladt oda háztársához vidáman. Azt nem mondhatni, hogy Draco Malfoy örült ennek a fogadtatásnak azok után, ami a tanévben történt, és az is teljesen biztos, hogy ellenszenvének mértékénél nagyobb volt zavarodottsága Piton unokaöccse láttán. Akárhogy is, egy valami nem változott: Severus épp olyan kiszámíthatatlan, mint mindig is volt, és ebből kifolyólag ki nem hagyna egy alkalmat sem, hogy vidáman köszöntse a szőke mardekárost, valahányszor meglátja, akármilyen gonoszságot is csinált ő előzőleg – hogy ezzel aztán jól össze is zavarja.


 

 

 

42. fejezet

A világkupa

   Ezen a nyáron természetesen a legjobban várt esemény nem más volt, mint a kviddics világkupadöntő, amely egy augusztusi hétfőn vette kezdetét. Severus és Raven buzgón készülődtek, és mostanában másról sem beszéltek, pedig hátra volt még egy hét. Mivel nem lehetett tudni, mikor végződik a mérkőzés, Fawn nem tervezett a testvérpárral tartani, és Piton elfoglalt volt továbbra is – nem kellett persze aggódni semmiért, mert nem egyedül készültek erre az utazásra, hanem Scarlett-tel és szüleivel. Ők is vették egyébként a jegyeket, amik elég jó helyre szóltak és épp emiatt drágák is voltak. Scarlett családjának nem volt gondja a pénzzel, így akár díszpáholyba is kerülhettek volna, ha akarnak, de mivel fennállt a veszély, hogy összetalálkoznak Malfoyékkal egy ilyen helyen, a lány és Raven egyhangúan eldöntötték ezt a kérdést; Severus nem foglalt állást. Scarlett szülei emellett elintézték a táborhelyet, a sátrakat, így a testvérpárnak csak magukra volt gondjuk. Izgatottan néztek elébe a közelgő eseménynek. 

   Egyik reggel azonban, pár nappal az előtt a bizonyos hétfő előtt, levél érkezett a számukra Scarlett-től. 

   Kedves Raven és Severus! 

   Rossz hírem van. A nagypapám már napok óta beteg, és most rosszabbodott az állapota, ápolásra szorul. Nagymamám nem tudja egyedül ellátni őt, így oda kell utaznunk. Ne aggódjatok, semmi komoly, csak pihenésre van szüksége, aztán pár nap és rendbejön. Úgyhogy nekünk ki kell hagynunk a kupát. Illetve mehetnék, mert rám nincs feltétlen szükség, de azt hiszem, jobb, ha én is ott vagyok. Úgyhogy sajnálom. De ti ne hagyjátok ki, ha van rá lehetőségetek! Írjatok választ, aztán ha mentek, küldöm a jegyeiteket és a sátrat. Miattam tényleg ne maradjatok le róla, hiszen akkor ki meséli el, mi történt ott? 

   Várom a válaszotokat mihamarabb!

   Scarlett

    – Scarlették nem tudnak vinni minket a döntőre – mondta Raven Fawnnak és Pitonnak. – A nagypapája beteg.

    – Remélem, hamar meggyógyul – mondta Fawn. – Akkor nem is mentek? Mi lesz a jegyekkel?

    – Scarlett azt írja, ha van lehetőségünk, menjünk el – mondta Severus. – Végül is… már elég nagyok vagyunk, szerintem. Mami, lehet? 

    – Nem ismerem ezeket a helyeket. Perselus, mit gondolsz, milyen hely ez két tizenévesnek? Azt persze tudom, hogy vigyáztok egymásra – nézett a testvérekre. 

    – Ha végig együtt maradtok, nem hiszem, hogy kell titeket félteni – felelte Piton. – És felnőtt varázslókkal és boszorkányokkal lesznek körbevéve nappal és éjjel is. Kettejüknek együtt nem gondolom, hogy veszélyes. 

    – De jó! – lelkesült fel Severus. – Úúú, egyedül megyünk a kupára! Ez milyen izgi lesz. Nyugi, mami, azonnal írunk, ha van valami. A táborhely meg mugliké, szóval feltűnősködni sem fog senki. 

    – Rendben van – mosolygott Fawn. – Én bízom bennetek. De hogyan juttok oda? 

    – Ú, tényleg – kapott észbe Severus. – Per bá’, nem vinnél el? Csak egy hopp, és csinálhatod is tovább a dolgod. – Raven erre elnevette magát. 

    – Melyik nap kell mennetek? 

    – Szombaton reggel. Két nappal korábban ott kell lennünk a hely miatt. Tudod, így osztották be. 

    – Aznap nem tudlak elvinni titeket, dolgom van. 

    – Óú… – szomorkodott Severus. – Mama kocsija meg épp nem jó… 

    – És ha tömegközlekedéssel mennénk? – jutott eszébe Ravennek. – Ahogy a muglik. Mama tudja, hogyan működik, ugye? 

    – Persze, és ti is utaztatok már rajta, mikor kicsik voltatok – bólintott Fawn. – Elengedlek titeket, de tényleg ne menjetek el egymás mellől!

    – Ha tehetném, Ravent a Roxfortban sem hagynám magára! – húzta ki magát Severus. 

    – Igazából ott amúgy sem vagyok egyedül, csak a mosdóban – mondta Raven. – Visszaírok Scarlettnek. 

   Kedves Scarlett!

   Jobbulást a nagypapádnak! Most beszéltük meg mamával és Perselus bácsival, hogy elmehetünk ketten, és képzeld, a mugli tömegközlekedést fogjuk használni! Úgyhogy nagyon izgulunk Severusszal. Sajnáljuk, hogy nem tudsz jönni. Persze részletesen elmeséljük majd a meccset! 

   További jó szünetet neked és a családodnak! 

   Raven és Severus

***

   Szombaton hajnali hat órakor a Frey testvérpár a bőröndjükkel és hátizsákjaikkal búcsúzkodás után elindultak a világkupa helyszínére. Fawn részletesen elmondta nekik, mit kell csinálni a tömegközlekedési járműveken, ők pedig nagyon élvezték is a kétórás utat. 

    – Júúj, ez nagyon izgi, nem, Raven? – kérdezte Severus vigyorogva. 

    – De, az – bólintott mosolyogva a lány. – Emlékszem, én szerintem hároméves voltam, mikor utoljára utaztunk ilyenen… 

    – Nem is tudom, miért nem csináltuk többet. Ja, de, mert én hétéves koromtól reptettem mindent. De gondolj bele: egyedül leszünk, először megyünk ilyen helyre egyedül! Ez már igazán felnőttség! 

    – Én még ezt szerintem nem mondhatom el magamról, de örülök, hogy mamáék elengedtek minket. Scarlették sátra meg valami hatalmas, alig várom, hogy kipróbáljuk. 

    – Igen. És vajon kik lesznek még ott? Csak ne a szobatársaim… 

   Mikor megérkeztek oda, ahonnan közelebb járművek már nem vihették őket a táborhelyhez, leszálltak és gyalog tették meg az út hátralévő részét. Közben tanúi voltak egy fiatal boszorkánycsoport hirtelen felbukkanásának, akik mind egy üdítőitalos palackba kapaszkodtak. 

    – Jaj, Sev, jöhettünk volna zsupszkulccsal is – mondta Raven. 

    – Nekem eszembe jutott, de a muglik módja izgalmasabb. – Severus a hajával bajuszt formázott, és kicsit berekesztette a hangját. – Éljenek a mugli találmányok. 

   Raven felnevetett. 

    – Igaz, én sem akartam volna azért zsupszkulcsot használni. Állítólag nagyon húz.

    – Igen, Frey? Ezt gondolod? – hangzott fel hirtelen mögöttük egy fiú hangja. A páros megfordult, és Severus egyik szobatársát pillantották meg, aki szemlátomást a kelleténél többet nőtt a nyáron és sikerült túlzásba vinnie az edzést. A fiú elvette a haját a szája elől, és felöltötte az „elverlek terelőütővel” nézését.

    – Mit mondtál a húgomnak? 

    – Nem a húgodnak mondtam, hanem neked. Éljenek a mugli találmányok? – lépett közelebb nevetve a fiú, és a társasága is felbukkant: még két hasonló mardekáros érkezett mellette. – Látszik, hogy mugli a nagyanyád. Fogadok, azt hitték gyerekkorodban, kvibli leszel. Úgy is nézel ki. 

    – Miért, láttál már kviblit? A szó alapján szerintem úgy nézhet ki, mint egy törpe. 

    – Sev, menjünk inkább – mondta Raven. 

    – Vagy mint te – tette hozzá Severus, még mindig szobatársára nézve. – Bár te nem vagy törpe. Sokat nőttél a nyáron. De én hamarabb nőttem meg! 

    – Jól van, Frey – nézett rá szúrósan a fiú. – Most megkergetlek. 

    – Azt te csak hiszed! – azzal Severus felkapta Ravent (gyakorlatilag a hóna alá csapta) és a bőröndöt, majd rohant. A fiú meg utána, és egy darabig tényleg nem kapta el. 

    – Sev, nem lesz ez így jó! – mondta Raven. 

    – Csak figyelj… – bizonygatta Severus, azonban épp most fogyott ki a szuszból a terhei miatt, így megállt, a szobatársa pedig kihasználva az alkalmat, rávetette magát. Raven még szerencsésen kimászott a rakásból, mielőtt a másik szobatárs hassal rájuk ugrott volna. 

    – Ez nem tisztességes párbaj! – kapálózott Severus, ahol még tudta mozgatni a végtagjait. – Küzdj meg velem tisztességesen, bitang! 

    – Severus, ne már, megígértük a mamának, hogy nem keveredünk bajba! – próbált javítani valahogy a helyzeten Raven. 

    – Igen? Megígértétek a maminak? – gúnyolódott az egyik mardekáros. – Őt miért nem hoztátok? 

    – MERT NEM AKART JÖNNI! BRAAAAGH!! – kezdett el hörögni Severus, aki már ki sem látszott a rakásból. Raven tehetetlenül állt mellettük, ide-oda kapkodta a fejét, és megpillantott egy feléjük futó idős boszorkánycsapatot, akik elég jó formában voltak a gyorsaságot illetve ahhoz képest, hogy egész nap otthon hímezgető nagymamáknak tűntek. 

    – Leszálltok szegény gyermekről! Gyerünk! – visították, és a három mardekáros támadót komolyan a fülüknél fogva rángatták le Severusról, aki végül fel tudott állni, hogy leporolja magát. – Hát nem tanítottak meg titeket otthon, hogyan kell másokkal viselkedni? Ez a jómodor? Ez? – visították a mardekárosok fülébe. Azok kirángatták magukat a kezeik közül, és futva továbbsiettek. 

    – Köszönjük szépen – fújta ki magát Raven. 

    – Köszönöm – bólogatott Severus. – Igazából az utolsó tervem volt, hogy kiüvöltöm magam onnan. 

    – Azért így visszagondolva azt megnéztem volna – nézett rá a húga. – De légyszi, ne provokáld őket. 

    – Igazán nincs mit, kis drágáim – mosolygott az egyik néni. – Miért támadtak meg titeket? 

    – Szobatársaim – legyintett Severus. – Ősi viszály. 

    – Az bizony igen szerencsétlen ügy – bólogatott a boszorkány. – Van kedvetek velünk folytatni az utat a kempingig? 

    – Igen, szívesen – válaszolt Raven. 

   Miután megérkeztek a tábor tulajdonosához és kifizették a helyüket, szétváltak útjaik. Ezen a környéken már elég sok feldíszített sátor sorakozott, így becsatlakozott a sorba Raven és Severus is: a Lympshaméktől kapott ötszemélyes sátrat egy a szülők által írt használati útmutató alapján muglik módjára állították fel, aztán megnézték belülről, hogy elámuljanak. Nem rendelkezett túlságosan tágas terekkel, de nagyon otthonosan volt berendezve és ezt meleg színekkel tették még kellemesebbé. 

    – Asztaaa! – esett le Severus álla. – Ha ennyi hely van, minden éjjel máshol alszom! Ez mekkora buli! 


 

 

 

43. fejezet

Táborozás Severusmódra

   A két nap, amit itt töltöttek a világkupadöntőig, nagyon izgalmas volt, bár az nehezen meghatározható, hogy jó vagy rossz értelemben. Severus és Raven sokat sétáltak napközben, és újra találkoztak a három barátságos boszorkánnyal, akik meghívták őket ebédre. Ahogy gyülekeztek közben az emberek, egyre több érdekes szerzet bukkant fel, azonban az is kiderült, hogy a trolltermetű mardekárosok nagy része a közelükben táborozott le. Volt még egy pár kergetőzésük Severusszal, aminek végén megint a három néni segített be, és alaposan kioktatták a fiúkat a társasági viselkedésről. Raven ezt az egy dolgot inkább nem írta meg este a levelében Fawnnak. 

    – Megvagyok – esett be fél tízkor a fiú a sátor bejáratán, egyenesen a padlóra. Volt rajta egy pár karcolás, és a hajában néhány kis falevél is ékeskedett. – Ezek bekergettek az erdőbe…

    – Sev… mi lenne, ha csak otthagyád őket? 

    – Igazából akkor is megkergetnének – emelte fel a fejét Severus. – Én csak egy frappáns mondattal akarok távozni a helyzetekből. Bár, azt hiszem, mostanában ez nem igazán megy. 

    – Az nem baj, csak akkor ne csináld, mert mit csinálok, ha sérülésekkel viszlek haza és mama rákérdez? 

    – Mondd, hogy bátyád hősiesen küzdött! – pattant fel a fiú, hogy kihúzza magát. 

    – Egyáltalán miért ezt a helyet kellett kifognunk? – sóhajtott Raven. – Mindegy, holnap meg holnapután még csak kibírjuk… 

   Idejük nagy részét a sátorban töltötték az ágyakon ugrálva vagy feküdve, mert olyan kényelmesek voltak, hogy reggel ki sem tudtak kelni belőle. Aztán végre elérkezett a nagy nap, összegyűlt a tömeg, és a jelzőhangra mindenki elindult vidáman az erdőn át a mérkőzés helyszínére… a testvérpárral is így lett volna, csak ők épp izgatottságuk miatt hamarabb elindultak, azt gondolva, majd a lelátónál megvárják a többi varázslót, ha már úgysincs estig dolguk. Annak ellenére, hogy ekkor még teljesen világos volt, sikerült tökéletesen eltévedniük. 

    – De Severus, a térképet követjük, már ott kéne lennünk! – fogta a fejét Raven, miközben mindketten értetlenül bámulták a táborhely és a pálya közti útvonalak rajzát.

    – Tudom, de akkor sem vagyunk ott! De nem adom fel! Előre, Raven! 

   Ezt az utóbbi mondatot még jó párszor megismételte, csakhogy semmire nem mentek vele. A jelzőhangot nagyon tompán hallották, aztán pedig füleltek, hogy a zsivaj alapján legalább valahogy tudjanak tájékozódni. Több órát is eltölthettek végül a fák között össze-vissza futkorászva, mire valahogyan kijutottak, és megpillantották messze a pályát, ahol már égtek a fények, és a hangok alapján a mérkőzés is már kezdetét vette. 

    – Na, végre – lihegett Severus. – Most valaki légy szíves… repítsen el oda. 

    – Jó, így visszanézve szerintem kalandos utat tettünk meg – mondta Raven. – Gyere, fussunk, még nem mehet olyan régóta. 

    – Fussunk? Hadd aludjak – dőlt hasra a fiú a füvön. 

    – Jaj, ne legyél ilyen, te futóbajnok vagy, gyere már – ragadta meg bátyja kezét Raven, és végül rábírta, hogy elvonszolja magát a pályáig. Ott már azért a hangulat miatt eléggé felélénkült, a helyüket pedig hamar megtalálták. – Ó, ezt most ugye nem…

    – Mi az? – nézett ki a lány mögül Severus, mikor ő megtorpant, ahogy meglátták az öt üres széket az egyik sor szélén. 

    – Azok ott mellettünk… az egyik Adelaide meg az a szőke lány Pansy Parkinson bandájából… de jó nekünk… – sóhajtott Raven, majd megindult és elfoglalta a legszélső helyet. Severus leült mellé, majd figyelték a meccset, ami valóban nem kezdődött olyan régen: egyelőre csak a kabalák vonultak be, és az, hogy igen jó helyről nézhették az eseményeket, most Severusnak nem kedvezett. Amíg Raven azt nézte, milyen furcsa dolgokat produkálnak a közelben ülő férfiak a vélák hatására, Severusról meg is feledkezett, de aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy bátyja elájult. – Hé… hé, Sev – bökte meg. 

    – Mi…? Tessék? – ébredezett a fiú, majd a pályára pillantott, meglátta a vélákat, és újra hátracsuklott a feje. 

    – Jé… hát erre nem számítottam – vont vállat Raven. 

   Aztán végre elkezdődött maga a mérkőzés, és sajnos a négyhelynyi térköz sem gátolta meg azt, hogy a lány hallja Adelaide-et és barátnőjét arról beszélgetni, melyik kviddicsjátékos a helyesebb. Severusnak azért a folyamatos izgulásával sikerült időről időre elterelnie erről a figyelmét: a meccs valóban bámulatos volt, a végére pedig ők is annyira elfáradtak, mintha a játékosok között lettek volna. Ahogy visszaindultak a tömeggel, úgy érezték, az is kétséges, hogy ébren visszaérnek a sátrukba, de mindketten teljesen a mérkőzés hatása alatt voltak még, így kívülről csak úgy tűnt, tátott szájjal mosolyogva botorkálnak a többiek mellett. 

***

    – Severus – szólalt meg Raven a sötétben. 

    – Hm?

    – Te alszol? 

    – Hm-hm.

   A testvérpár, amilyen álmosan feküdt le, mire valahogyan megtalálták a sátrukat, olyan éberen hallgatózott most az ágyban. Kint akkora volt a hangzavar, hogy jóformán lehetetlenség volt álmosnak lenni. 

    – Hát, én nagyon szeretnék aludni – sóhajtott a lány. 

    – Mondjuk azért várható volt… várj, hallom, ez az egyik szobatársam. Hallgasd csak. 

    – Amelyik valami külföldi dalt énekel? 

    – Ez nem külföldi, hanem az ír induló. De én is csak a dallamából tudom. 

   Raven felnevetett. 

    – De hát miért halandzsázik? 

    – Nem tudom. 

   Valahogy aztán elaludtak, bár a hangzavar nem csitult egész éjjel. Mikor felkeltek, akkor is hallották odakintről az emberek beszélgetését, azonban ez örömujjongások helyett inkább ingerültnek és zaklatottnak tűnt. Délelőtt volt már, Raven és Severus kimentek körbenézni, miután felöltöztek, és nem hittek a szemüknek. A sátrak álltak, de mindenhol máshol dulakodás jelei látszottak, és az emberek beszédéből hamar ki is derült, miért. Mindenki az éjjel történtekről beszélt, Raven és Severus pedig csak döbbenten állt. 

    – Talán… pakoljunk? – kérdezte Severus. 

    – Öh… aha – bólintott Raven. 

   Olyan gyorsan mentek haza, amilyen gyorsan csak tudtak, és út közben nem is igazán beszélgettek. Tisztában voltak vele, hogy vannak még olyanok, akik szívesen riogatnak Voldemort jelképével, de elhunyt rokonaik miatt természetesen jobban beleélték magukat az esetbe. Severus szokása szerint valamivel optimistább volt, vagyis inkább végül csak elfogadta a dolgot olyannak, amilyen. Mikor húga arcára nézett, rajta látta, hogy őt ez ismét megrémítette, és átkarolta. Ravennek ez nagyon jólesett. Úgy döntött, igyekszik inkább elterelni a gondolatait a halálfalókról.

   Fawn a kapu előtt várta őket, és felkiáltott megkönnyebbülésében, mikor meglátta a testvéreket. 

    – Annyira örülök, hogy itt vagytok! – ölelte magához őket, ahogy odaértek a házhoz. – Aggódtam értetek! 

    – Honnan tudod, mami? – kérdezte Severus. 

    – Minden benne volt a Reggeli Prófétában. Kértem Perselust, induljon értetek, de mondta, ha nem sérült meg senki a hírek szerint, várjunk délig, hogy hazagyertek… 

    – Hát, igen, elkerülhettünk volna egymást – mondta Raven. – De nem tudjuk, mi történt pontosan, csak a muglireptetést meg a Sötét Jegy felküldését. Igazából mi nem is hallottunk meg láttunk semmit, a táborhely másik felén történt a dolog és aludtunk, pedig egész éjjel nagy volt a zsivaj. 

    – Hála az égnek! Na, gyertek be. Te jó ég, mennyire aggódtam… 

    – Egy percig se aggódj, mami! Tudod, a terelőütőm… 

   Piton épp akkor jött ki a házból, mikor a hármas elindult befelé. Miután a testvérek lepakoltak és leültek az étkezőasztalhoz, neki is elmesélték, amit tudtak. A professzor csak komoran hallgatott, míg Raven és Severus a cikk elolvasása után megbeszélték a történteket. 

    – Azért tényleg nagy szerencse, hogy végigaludtuk az egészet – mondta Raven. – Megyek, írok Scarlettnek. 

   A lány válasza elég hamar megérkezett. Ez állt benne: 

   Kedves Raven! 

   Örülök, hogy tetszett nektek a meccs. És igen, olvastam, mi történt… aggódtam is. Örülök, hogy nem esett bajotok. Szép dolog ez az egész, mondhatom, csak gratulálni tudok ezeknek az okos varázslóknak. Na, mindegy, most még persze elég rosszul áll az egész, de csak elkapják őket! Aki meg felküldte a Sötét Jegyet, annak egyenes út az Azkabanba, bár ezt nem kívánom senkinek, de hogy nem kerüli el, az biztos… kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. 

   Van kedvetek jövő héten elmenni az Abszol útra együtt? Nem tudom, ti megvettétek-e már a könyveket, én még nem, de egyébként is találkozzunk, akkor hosszabban megbeszélhetjük a meccset. 

   Scarlett


 

 

 

44. fejezet

Izgalmas új tanév

   Valóban a történtektől volt hangos a varázslóvilág a következő napokban, és erre a folyamatosan érkező újságcikkek csak rátettek egy lapáttal. Piton nem mondott semmit, Fawn nem értett annyira a témához, hogy hozzászóljon, és Raven, Severus és Scarlett családja sem foglalt igazán állást, pedig a Reggeli Próféta aztán egyenesen buzdította erre az olvasókat. Vagyis inkább főleg a minisztérium ellen igyekezett fordítani őket. Azért mire a gyerekek elmentek az Abszol útra megvenni új tanszereiket, már alig lehetett erről embereket beszélgetni hallani. Ők is egész nap csak magáról a meccsről társalogtak. 

    – Azért örülök, hogy olyan sokat nem késtünk, mert kár lett volna kihagyni, ahogy Severus elájul a vélák láttán – nevetett Raven, ahogy eszébe jutott az eset. – Meg hát maga az eredmény, az se volt persze semmi. 

    – Igen, teljesen hihetetlen még mindig – bólogatott Scarlett. – Na, én meg azért örülök, mert ti elmentetek, egyébként meg nem lett volna senki, akitől tudom a részleteket. 

    – Nagypapád jobban van már? – kérdezte Severus. 

    – Igen – bólintott a lány. – Már nem is szorul ápolásra, csak pihennie kellett. Tegnap már haza is jöttünk. Ti vesztek új talárt? 

    – Nekem kell, igen – mondta Raven. – De hát mindenkinek kell, írták, hogy most dísztalárt is vigyünk. 

    – Ó, igaz! Akkor mind megyünk a talárszabászatba. 

   A dísztalár kiválasztása volt a legviccesebb része a vásárlásnak mindannyiuk számára. Severus és Scarlett szemszínükhöz illőt vettek, a fiúnak így sötétkék, a lánynak tengerkék ruhája lett, Raven pedig pirosat választott. Ezután megvették tankönyveiket és egyéb tanszereiket, majd elbúcsúztak a nap végén, a testvérpár Pitonnal, Scarlett a szüleivel tért haza. De nem voltak olyan sokáig távol egymástól: nemsokára ugyanis elérkezett szeptember elseje, amikor minden roxfortos tanuló kivonult a 9 és háromnegyedik vágányra, és felszállt a vonatra.

   A hármas immár egy fülkében utazott. Ettek, beszélgettek, odakint pedig egyre erősebben kopogott az eső az ablakon. Mire megérkeztek, ez csak fokozódott, minden diák szaladt, hogy minél gyorsabban elfoglalhasson egy fiákert. De ha még nem kaptak volna még így sem elég vizet a nyakukba, hát Hóborc a bejárati csarnokban kárpótolta őket. Már épp a nagyterem ajtaja előtt jártak, mikor meghallották a loccsanásokat.

    – Hóborc! – puffogott Severus, miután megfordult és meglátta a szellemet. Felgyűrte ruhája ujját, amit sem Scarlett, sem Raven nem értett. – Na, adok én neked mindjárt…

   De mielőtt egy lépést is tehetett volna, Raven elővigyázatosságból gyorsan behúzta a nagyterembe, és a mardekáros asztal felé terelte. Inkább bele sem kezdett annak elképzelésébe, mire is készült most Severus.

    – Szerintetek ki lesz az új sötét varázslatok kivédése tanár? – kérdezte Scarlett. – Nem látok új arcot a tanároknál. Piton professzor mondott nektek valamit?

    – Nem – rázta a fejét Severus. – Bár igaz, nem is kérdeztük, de biztos tudja… szerintem megint elhanyagoltuk kicsit. Mostanában olyan komor képet vágott mindenhez. Azt meg biztos mondta volna, ha ő kapja meg, szóval ez biztos nem történt meg sajnos…

   Nem kellett sok időnek eltelnie, megérkeztek a csuromvizes elsősök, hogy felsorakozzanak a Teszlek Süveg előtt.

    – Ó, Raven, két éve mi álltunk ott – mondta Scarlett.

    – Most nem tűnik annyira messzinek az – mondta Raven, majd hirtelen elkerekedtek a szemei. – Hé! Hát most már mehetünk Roxmortsba!

    – És ez neked most esett le? – nevetett a szőke lány. – A levélben is benne volt.

    – Teljesen elfelejtettem. Persze az engedély megvan. Nagyon jó lesz… három éve, mikor ott voltunk mamával, nagyon élveztem.

    – Találkoztál ott más varázslókkal? Gyerekekkel? – érdeklődött Scarlett.

    – Nem. Amúgy meglepően kevés ott a tizenéves, mármint aki ott lakik.

    – És ha te már ismerted a környéket, nem mehettél volna le már hamarabb? Csak nincs olyan, hogy valakinek ott a családja, de nem engedik le, mert elsős vagy másodikos… bár nem tudom.

    – Biztos kérhettünk volna külön engedélyt Perselus bácsitól, szerintem megadta volna – vont vállat Severus. – De nem jutott eszünkbe.

    – Meg azért mégiscsak ez van a szabályzatban – mondta Raven. – Így korrekt.  

    – A kis szerencsés unokahúg – szólalt meg mellettük Adelaide, akinek jelenléte eddig fel sem tűnt nekik. – Dicsekedsz, mi?

    – Hidd el, Piton professzor minden mardekárosnak adna egy külön engedélyt szíve szerint – fordult felé Severus. – Úgyhogy ne aggódj, már mehetsz te is, Roxmorts igazán csudaklassz hely, és bájitaltanból a nagybátyám arra is pontot ad nekünk, mardekárosoknak, amiért mindenki mást leszidna. Üdvözöld új társainkat, kérlek – tett egy széles kézmozdulatot az elsősök felé. Adelaide arckifejezéséből ítélve a mondatok értelmezésében valahol a negyedik szónál lemaradt, Raven és Scarlett pedig a szájukba tömték az öklüket, nehogy hangosan felnevessenek. Raven jókedve azért hamarabb elszállt.

    – Nagyon jó volt, Sev, de az nem igaz, hogy Perselus bácsi mindenkinek külön engedélyt adna.

    – Jó, nyilván azért kapnád, mert az unokahúga vagy és felelősségteljesebb, mint én, de akkor is nagyon szereti mindenféle kiváltságokban részesíteni a mardekárosokat. Na, melyik a legjobb ház? És mi jobb lehetne annál, hogy együtt lakunk a legengedékenyebb házvezetővel? – vigyorgott.

    – Nézőpont kérdése, de ott a pont – bólintott rá Raven.

   A beosztás gyorsan lezajlott. Severusék egyetértettek abban, hogy az új mardekárosok külső alapján olyanná fognak válni, mint a fiú szobatársai. Ezen az estén a megtöltött hasukon kívül sok más információval is gazdagabbak lettek: az érdekes új tanár, a Trimágus Tusa, a külföldi iskolák… még ott is maradtak kicsit a klubhelyiségben, hogy mindezt kitárgyalják (és nevettek nem egy sort azon, amikor Severus büszkén elmesélte, ő gyerekkorában a Durmstrangot rendre Durmogtangának hívta). Raven és Scarlett nagyon izgatottak voltak az új tárgyaikat illetően is – persze előbb szerettek volna egy jó nagyot aludni.

   A tanítás első hete valóban nagyon-nagyon szórakoztatónak bizonyult. A hármas minden délután élménybeszámolót tartott a klubhelyiségben, ami az új tanév kezdetével szerencsére ismét elviselhető hellyé vált. Mordon óráin a lányok harmadéves létükre még csak elméletet tanultak, illetve a tanár alapszintű átkokat és ellenátkokat mutatott nekik. Severusnál már sokkal jobban bedobta őket a mélyvízbe, a legkegyetlenebb technikákkal kezdték, és részletes beszámolókat kaptak a sötét varázslók elleni harcairól. Ez a bátrabbaknak izgalmas volt, a félősöket megijesztette, Ravennek és Severusnak pedig, bár nem mondták ki, de mégis tudták egymásról, valami fontos a múltról és annak ma is élő részeiről. Scarlett ugyan csodálta a tanárt azért, amiken keresztülment, nem szívesen hallott a sötét mágusokról, és ami azt illeti, mivel a testvérpár elmondta neki már korábban, mi történt három családtagukkal, nem is nagyon merte ő felhozni a témát. A legtöbb diák egyébként kifejezetten izgalmasnak találta Mordon beszámolóit, és igaz, az előadásmódja tényleg hatásos volt; Severus persze úgy adta ezt elő Pitonnak egy látogatásuk alkalmával, hogy jó volt, de a bájitaltanár biztos ezerszer jobban tanítaná. Raven nehezen tudta elfojtani kuncogását, mikor Pitonnak újra és újra megrándult a szája. Egész biztos javítottak a professzor kedélyállapotán valamennyire, mert a tanév kezdete óta látványosan mogorva volt, kicsit jobban is, mint nyáron. Ennek sok griffendéles, hugrabugos és hollóhátas megitta a levét órákon. 

   Raven és Scarlett négy új tantárgyat vett fel, ebből kettő egyezett Severuséval, a legendás lények gondozása és a jóslástan, ezeket maga a fiú is ajánlotta nagy lelkesedéssel. A lányok minden mardekáros panaszkodása ellenére nem tartották annyira rossz tanárnak Hagridot, és bár a feladataik közül nem egy volt veszélyes, igyekeztek jó képet vágni hozzá – a végére többnyire élvezték is. A jóslástanba azért bele kellett szokniuk, illetve csak a tanár miatt, de magát a tárgyat nagyon érdekesnek találták. Ezen kívül meséltek még Severusnak a számmisztikáról és a rúnaismeretről, amik bonyolult témák voltak ugyan, de igen érdekfeszítőek.

***

   Adelaide mostanában feltűnően ott volt mindenhol. Először abba szólt bele, amikor első nap reggelinél Severusék arról beszélgettek, Malfoy a tanév végére el fog hízni, ha minden héten ennyi süteményt kap otthonról.

    – Irigykedtek? – szólt oda nekik. – Nektek bezzeg nem tud otthonról küldeni semmit a mugli nagyi, nem igaz? Azt sem tudja, hogy működik a bagolyposta!

    – Miért gondolja mindenki azt a muglikról, hogy nem tudnak baglyot küldeni meg seprűn repülni? – szólalt meg Severus, de inkább húgának és Scarlettnek címezte szavait, mint Adelaide-nek. – Jó, utóbbit csak segítséggel, de a bagolyhoz igazán nem kell varázslat.

    – Szállj már le erről a témáról, Adelaide. Azt hiszed, tudatlan marad a mugli akkor is, ha varázslógyereke születik? – kérdezte Raven, immár szobatársától.

    – Védjétek csak magatokat, nektek sosem lesz olyan jólétetek, mint Malfoyéknak! – szólt Adelaide szőke barátnője. Scarlett erre egy elfojtott vigyor és kitörő nevetés keverékével nézett a testvérpárra, ami igen sokat sejtetett, és mindhárman az italukba kuncogtak.

    – De – suttogta Raven. – Lehet, hogy lesz…

    – Szerintetek a tavalyi után szóba áll még velem Draco? – kérdezte Severus.

    – Háát… nem hiszem – mondta Raven. – De várj, mondtad, hogy találkoztál vele az Abszol úton, akkor beszélgettetek.

    – Igazából csak én beszéltem.

   Scarlett felnevetett.

   Adelaide és barátnője, Sally-Anne mostanában úgy tűnt, tényleg rájuk szálltak kicsit, de ilyenkor Severusék olyan szinten elterelték a témát, és tulajdonképpen nem is tudatosan, hogy a két lány hamar feladta. Az első tanítási napon egyébként tanúi lehettek annak a veszekedésnek is, ami a nagyteremnél Malfoy és Potter között zajlott le, és Raven és Scarlett szíve szerint otthagyta volna a helyszínt, ha nem történik meg az a bizonyos csodálatos vagy borzalmas esemény az új tanár jóvoltából, hogy görénnyé változtatja a fiút… a hármas igazából még akkor is sokkban volt kicsit, amikor bejutottak enni.

    – Oké, szerintem ezt… a tavalyiért is megérdemelte – mondta Scarlett.

    – Jó, ez igaz, de azért kicsit durva volt – mondta Raven.

    – És az nem durva, amit előtte Malfoy művelt?

    – Jó, de, igaz – vont vállat a lány.

    – Vigyázzatok magatokra – súgta Severus nekik. – A többi házból mindenki ezen nevet, szóval ha mi is nevetünk, futhatunk.

   A szeptember és az október hamar eltelt. Aztán az idő hirtelen lelassult, mert huszonkilencedike estétől mindenki azt várta, hogy legyen végre másnap délután és érkezzenek meg a versenyző iskolák. Tényleg nagyon lassan teltek az órák, de azért végre elérkezett az is, amikor felsorakozhattak a diákok a Roxfort előtt. Ravenék szerint a hideg idő ellenére nem volt hiábavaló várakozni a kocsira és a hajóra, mert a Beauxbatons és a Durmstrang tanulói igen érdekes népeknek bizonyultak.

    – Te mit gondolsz? – kérdezte Raven Scarlettől.

    – Szerintem nagyon szép a beauxbatonsosok kocsija, a durmstrangosok belépője is hatásos volt. Már nagyon várom, mi lesz.

    – Szerintem is nagyon szép a kocsi, meg a lovak. Kíváncsi vagyok, igazából miben is különböznek a Roxforttól…

    – A könyvtárban biztos van róla valami.

   Severus is biztosan csatlakozott volna a beszélgetéshez, de épp nem rájuk figyelt. Most haladtak el mellettük a durmstrangosok, és mindenki teljesen izgalomba jött attól, hogy maga Viktor Krum is eljött, de Severust ő sem érdekelte, ugyanis épp az előbb sétált el nem messze tőle egy magas, világosbarna hajú, nagyon szép arcú lány… 


 

 

 

45. fejezet

Ismeretlen érzés

    – Aszta, el sem hiszem, hogy itt van Krum! – ámuldozott Scarlett. – Annyira tehetséges kviddicsező! Asszem, ez másoknak is olyan, mint egy második karácsony – pillantott körbe, és Ravennel felnevettek, ugyanis minden irányból ez hallatszott: “Krum, Krum, Krum!!”

    – Hát valóban nagyon ügyes volt – bólogatott Raven.

    – Ritka, hogy bevegyenek egy tanulót a nemzeti válogatottba. Te mit gondolsz, Severus? Olyan csendes vagy.

    – Mi? – nézett rájuk a fiú úgy, mintha valami kábulatból ocsúdott volna fel, ami a lányoknak több volt, mint furcsa. – Ja… igen, tök jó, én is örülök.

   Severus újra a lábát kezdte bámulni. A lányok nem szóltak semmit, mert a diákok és a tanárok elindultak befelé a kastélyba. Severus kitartóan bámulta a cipőjét, de újra és újra felpillantott – nem is magától, hanem mintha húzták volna a fejét -, és kereste azt a világosbarna hajat szőrmesapka alatt…

   Mindhárom iskola helyet foglalt a nagyteremben. Mikor a durmstrangosok megindultak a Mardekár asztala felé, Severus gyomra hirtelen liftezett egyet, és ilyet még soha ezelőtt nem érzett. A világosbarna hajú lány tőlük messze ült le, néha hozzászólt a mellette ülő iskolatársaihoz, de egyébként kíváncsian nézte a terem dekorációit és a varázslatos mennyezetet. A lányoknak ott lett tényleg gyanús a dolog, hogy a lakomán Severus nagyon, de tényleg nagyon lassan evett. Az is furcsa lett volna, ha csak normál tempóban eszik, hát még ez.

    – Sev, ugye nem vagy beteg? – kérdezte Raven.

    – Oh… nem, nem, csak most tele vagyok – motyogta a fiú, és a tányérjára ejtette a megkezdett fánkot.

    – Hogyhogy? Jó, sokat ebédeltünk, de te nem szoktál ilyet…

    – Hát – nézett a lányokra Severus, és hangerőben is kicsit összeszedte magát -, Kecske Tóni azt mondta, gyökeres változások fognak beállni az életemben, lehet, hogy arra célzott, hogy a növés miatt megváltoznak az étkezési szokásaim.

   Igazából csak mentségnek akarta felhozni ezt, de ekkor eszébe jutott, hogy talán Kecske Tóni valóban erre az eseményre célzott, csak nem a gyomra miatt…

    – Oké – bólintott lassan Raven. Severus néha-néha beleharapott egy-egy süteménybe, de nem igazán volt benne élvezete. A húga azonban észrevette, hogy a tekintete időről időre balra vándorol, aztán hirtelen tér vissza az ételekre. Ő is balra nézett, de nem látott ott semmi különöset, és az irányból sem mondhatta meg, pontosan mit néz ennyire Severus, mert a mardekárosok és a durmstrangosok nagy része arrafelé ült.

   Az aztán többnyire elterelte a fiú figyelmét, hogy Dumbledore megtartotta a beszédét a lakoma után, amiben ismertette a Trimágus Tusa menetét, a tanulók pedig még jobban izgalomba jöttek ettől. Severus persze még mindig gyakran tekintgetett a lányra, akinek most csak a haját látta és a vörös talárját, mert neki háttal ült. Mikor az igazgató elküldött mindenkit lefeküdni, rögtön meg is indult a társalgás a holnapi nap várható izgalmairól.

   A hármas épp akkor ért a nagyterem ajtajának közelébe, mikor a durmstrangosok jól megbámulták Harry Pottert. Severus látta a világosbarna hajú lány csodálkozó arcát, és hirtelen eszébe jutott, mennyire szeretné, ha rá nézne. Csak egy pillanatra, legalább hogy tudja, hogy ott van. Raven és Scarlett csak egy megdöbbent pillantást váltottak, mikor a klubhelyiségben a fiú minden lelkesedés nélkül jó éjszakát kívánt nekik, és felballagott a hálótermébe. És Severus ezúttal nem aludt el egykönnyen… nem igazán azért, mert szorongott volna, sőt, ahogy arra a durmstrangos lányra gondolt, eddig teljesen ismeretlen boldogság öntötte el, így egy idő után folyamatosan csak vigyorgott – viszont még nem igazán tudta, mit kezdjen az érzéssel, és újra és újra az jutott eszébe, mikor láthatja megint és bárcsak ránézne a lány. Nagy sokára végül elaludt, de aztán reggel, amikor felkelt, rögtön a tegnap eseményei peregtek le a lelki szemei előtt.

   Gyorsan felöltözött, a klubhelyiségben ide-oda sétálgatva megvárta a lányokat, aztán mentek reggelizni. Már jobban evett, de közben folyton a nagyterem ajtaja felé tekintgetett és mikor néha-néha megszólalt, ilyen kérdéseket tett fel:

    – Szerintetek hol esznek a külföldi diákok?

    – Nem tudom, én ma még nem láttam őket, de korán van még – vont vállat Scarlett. – De ma dobják be a neveket. Severus, te jövőre leszel tizenhét, de ha lehetne, jelentkeznél?

   Severus pár másodpercig maga elé pislogott, aztán vállat vont.

    – Hát, biztos durvák a próbák, én meg csak futni tudok gyorsan. Inkább ráhagyom másra. Majd mondom, ha lesznek a próbák.

    – Ennél bevállalósabbnak ismerlek – mondta Raven.

    – Jó, de jövőre úgyse lesz – legyintett a fiú. – De ha futni kell meg összevissza ugrálni, akkor mehetne.

    – Ezt most elképzelem – nevetett Raven. – De ha te lennél a bajnok, az a többi iskolával szemben jó stratégia lenne. Biztos nem vennének komolyan, és épp ezért vinnéd el a kupát te.

    – Hihi – vigyorgott Severus. – Jó, persze, feltalálnám magam bárhol. De most csak nézni van kedvem. És szerintetek… látogatnak a többiek órákat?

    – Nem tudom, de a héten majd kiderül – gondolkozott el Raven. – Végül is miért álldogálnának az udvaron azok, akikből nem lesznek bajnokok… biztos megnéznek majd pár órát, ha nem is tanulnak.

   Severusnak eszébe jutott, hogy szeretné, ha az a lány ott lenne az egyik órán… de aztán arra gondolt, hogy ez valószínűleg nem valósulhat meg, mert a lánynak végzősnek kell lennie, ha eljöhetett ide. Hallott már néhány dolgot a Durmstrangról, és az volt az érzése, hogy az igazgató nem hozna hatodéves korú jelölteket, hiszen ők mégiscsak kevesebbet tudnak és elvégre mindenki nyerni akar. 

    – És szerintetek ott is tizenhét éves korig tanulnak?

    – Menjünk a könyvtárba, ott biztos találunk erről valamit – vágta rá Raven, és neki már több mint furcsa volt, hogy Severus kicsit bátortalannak tűnő hangon újabb és újabb kérdéseket tesz fel, miközben máskor épp hogy válaszol a saját kérdéseire. Reggeli után nyomban a könyvtár felé vették az irányt – épp ekkor dobta be a nevét a serlegbe pár durmstrangos. Severus csak egy pillantást vetett arrafelé, a gyomra ismét liftezett egyet, és megszaporázta a lépteit szorosan előreszegezett szemmel, de tényleg látványosan.

    – Sev, várj már, mi nem futunk ilyen jól! – loholtak utána a lányok.

    – Ja, bocsi – lassított le.

   A könyvtárban aztán összegyűjtöttek néhány kötetet külföldi iskolákról, és elkezdték áttanulmányozni egy ablak melletti asztalnál.

    – Na, itt van! – szólt Scarlett. – A durmstrangosok és a beauxbatonsosok is tizenhét évesek végzősen. Majdnem mindenhol így van, mert a varázslóknál a tizenhét a nagykorúság. Ó, nézzétek a brazil iskolát!

    – Nagyon szép. Biztos jó lehet itt tanulni – mondta Raven.

    – Én szívesen kipróbálnék ilyen cserekapcsolatos dolgokat, ha lehetne.

    – Nem hiszem, hogy a Roxfortnak van cserekapcsolata a brazilokkal, de ha hetedév után utazó leszel, megnézem veled.

    – Tényleg, utazó! Nagyon szeretek utazni amúgy is.

    – Severus, biztosan minden rendben? – fordult Raven a bátyjához, aki eddig csak bámult ki az ablakon, most pedig magához tért és megrázta a fejét.

    – Igen, persze.

    – Nagyon nem ezt szoktam meg tőled. De mit nézel? – emelkedett fel kicsit a székről, hogy ő is kinézhessen az udvarra. Pont szemben volt a durmstrangosok hajója, a parton pedig úgy tízen álldogáltak. – Mi van a durmstrangosokkal?

   Severus nem válaszolt, csak meredt az asztalra. Raven és Scarlett értetlenül pillantottak egymásra.

    – De Sev… valami nincs veled rendben. Nyugodtan mondd el, ha baj van. Nagyon aggasztóan viselkedsz.

    – Ha olyan, én elmegyek, beszéljétek meg négyszemközt – ajánlotta Scarlett. – Ti közelebb álltok egymáshoz, hátha könnyebb így.

    – Nem, nem kell, csak… igazából nincs bajom, csak meglepődtem – nyögte ki végül a fiú, és a lányokra nézett. – Öh… én el akarom mondani, csak még nem tudom, hogy. Szóval, csak… amikor megérkeztek a durmstrangosok, akkor… volt ott egy lány… – nyelt nagyot, de folytatnia sem kellett, Raven a szája elé kapta a kezét.

    – Tetszik neked??!

    – Ja, azt hiszem – bólintott sután Severus. Raven és Scarlett elvigyorodtak.

    – És ki az? Láthattam? Most kint van? – állt fel újra a fekete hajú lány.

    – Nem, most nincs, de nemrég ment be – pillantott ki Severus is.

    – Hogy néz ki?

    – Hát… világosbarna haja van. Szerintem annyira magas, mint én. Ennyi… nektek… nektek tetszett már valaki?

   Raven és Scarlett egyszerre válaszoltak, csak nem ugyanazt.

    – Nem.

    – Lockhart.

   Mindketten Ravenre néztek.

    – Hogy mi? – hebegett Scarlett.

    – Mentségemre legyen szólva, amint elkezdett tanítani, egy pillanat alatt elfelejtettem – szabadkozott a lány.

    – De miért nem mondtad el? – kérdezte Severus.

    – Ezért, mert elmúlt – vont vállat Raven. – A többieknél nem is értem, hogyan nem… de nem emlékszel, amikor bevásároltunk és mentünk dedikáltatni, meg is kérdezted, lázas vagyok-e.

    – Jaaa, az azért volt? – csodálkozott el Severus. – Hát… én még nem éreztem, hogy elvörösödnék… csak az emésztőszerveim összerándulnak – mutatott a hasára mindkét kezével.

    – Az gondolom normális – mondta Scarlett. – Majd szólsz, ha itt van a lány? Én is kíváncsi vagyok.

    – Aha, csak ne bámuljunk rá egyszerre, mert az nem jó… illetve szeretném, ha észrevenne, de nem ezért…

    – Severusnak év végére lesz barátnője – vigyorgott Raven Scarlettre, a fiú pedig megjátszott gőggel felszegte a fejét.

    – Nah.

   Mindhárman elnevették magukat.


 

 

 

46. fejezet

A mardekáros lányok

   Estig nem látták a durmstrangos lányt, a könyvtár ablakából sem, ahol idejük nagy részét töltötték és könyveket kerestek külföldi varázslókról. Sötétedéskor viszont mindhárom iskola tanulói összegyűltek a nagyteremben, és akkor Severus a térdét bámulva valahogy hebegve elmagyarázta, hol ül a „szerelme”, mert a lányok már csak így nevezték.

    – Ja, szerintem megvan – bólintott Raven a durmstrangosok felé tekintgetve. – Most van egy piros hajpántja, ugye?

    – Aha…

    – Tényleg nagyon szép lány – mondta Scarlett. – Severus, ha ő lesz a bajnok, odamehetsz gratulálni neki – vigyorodott el.

   A lányok meglepetésére mintha Severus összehúzta volna magát a székén.

    – Ezt nem bírnám megcsinálni – dörmögte. 

    – De hát ez nem is jelent semmit! – mondta Raven. – Ez egy elég jó stratégia. Jó, talán ez hülyén hangzott, de gondolj bele! Azt hittem, ez kézenfekvő neked. Mindent így csinálsz. Gratulálsz neki, és ha társaságban van, akkor még barátságosabbnak tűnsz, hogy mondjuk az iskolájukról kérdezgeted őket. Meg megtudhatnád a nevét.

    – Jó, igazad van – emelte fel a fejét Severus, és kihúzta magát. – Csak még új nekem a dolog.

    – Egyszer el kell kezdeni – mondta Scarlett.

***

   A felettébb kínos lakoma után a diákok a szokásosnál is nagyobb hangzavarral tódultak vissza a klubhelyiségek felé.

    – Na, jó, szerintem ez azért nagyon rossz húzás volt Pottertől – kezdett bele Scarlett. – Meg nem is túl okos. Azért mégis csak… ez a Trimágus Tusa! Tudhatta, hogy nem jön ki belőle jól! Ennek semmi értelme.

    – És szerinted biztos, hogy ő volt? – kérdezte Raven. – Csak mert… bedobathatta mással a nevét, de a Serleg miért választott ki egy negyedik bajnokot?

    – Mi már beszéltünk róla egyik órán – mesélte Severus. – És nem hinnétek, mennyire bonyolult tárgy. Szerintem kizárt, hogy egy tizennégy éves megtévessze, még ha tanult is valami technikát rá.

    – Én is erre gondoltam… csak valami biztosabb bírót választanak, mint amit megtéveszthet egy diák. Mert itt biztos megtévesztésről van szó.

    – Jó, igazatok van, de senki nem hiszi ezt – sóhajtott Scarlett. – Úgyhogy ha ő volt, akkor ez jó nagy hülyeség volt, ha nem, akkor meg mégis ki tehette? Tanár biztos nem.

   Severus felsőteste menet közben megdermedt, mintha valami varázslattal hirtelen kiegyenesítették volna.

    – Beosonhatott talán… – kezdte, de ekkor értek be a klubhelyiségbe, ahol rögtön meg is hallották, hogy a legközelebbi asztalnál egy csapat lány a történtekről fejti ki éppen a véleményét.

    – Jaj, ne már… – nyögte Scarlett.

    – Mégis hogy gondolhatta? – visítozott Pansy Parkinson. – Felfújt hólyag! De most jól megkapta, az egész iskola kiröhögi majd a próbákon!

    – De miért nem állítják ki? – kérdezte egy barna hajú lány. – Szabálytalanság történt. Így is jól leégette magát, de ki kellene állítani – tette hozzá.

    – Azért, Tracey, mert Dumbledore is elmondta, hogy a bajnokok és a serleg között szövetség jön létre – válaszolt türelmetlenül egy szőke lány.

    – De tényleg azzal kellett volna végződnie, hogy kiállítják – vette át a szót Adelaide. – Akkor tényleg jól megkapta volna. Tényleg olyan beképzelt, csak mert túlélt egy átkot… és még csak nem is néz ki jól. Biztos arra számított, majd jól körberajongják, mint Diggoryt.

    – Szerintem csak feltűnési viszketegség – szólt újra a szőke lány. – És azért Diggory sem olyan okos meg jóképű. Biztos nem nyeri meg. Ehhez erő kell, és úgy tudom, abból a kviddicsen kívül nem túl sok van neki.

    – Én úgy tudom, jó tanuló – mondta Tracey, de erre már nem reagált senki, mert Adelaide észrevette az üres asztalt kereső Severusékat.

    – Na, ők biztos Potternek szurkolnak majd – mondta hangosan. – Ez milyen szégyen, ha valaki Piton rokona!

    – Hidd el, más is mondhatná ezt a te családodról – vágott vissza Raven, de olyan hirtelen, hogy még ő maga is meglepődött rajta.

    – A családomat hagyd békén – állt fel Adelaide.

    – Miért, ha ezt te sem csinálod? Bocs, de ez béna volt.

    – És ne felejtsük ki, hogy itt mi Piton professzort képviseljük! – emelte fel a mutatóujját Severus. – Úgyhogy ha családról van szó, itt az iskolában miénk a magasabb rangú!

    – Mi szerintem nem ezt képviseljük, de jó – vont vállat Raven. – De szerencséd van, hogy a lányok nem kergetőznek.

    – Akkor mondom azt, hogy te egy nyomi pontot sem kaptál Piton professzortól! Sosem vesz el mardekárostól, ő nekünk mindig csak ad és ad… de akinek ad, az nagyobb kiváltsággal rendelkezik ám, mint akinek nem! Úgyhogy kérlek, gondold át ezt újra. Most azt hiszem – fordult húgához és Scarletthez – felmegyek lefeküdni.

    – Jó, én is – bólintott Raven, és hárman a hálótermek felé sprinteltek.

    – Az a legcikibb, ha valaki Potterbe szerelmes! – kiáltott utánuk Adelaide. – Ezt sosem mossátok le magatokról!

    – Draco meg azt, hogy belé – mutatott Severus Scarlettre.

    – Na, most fussunk – tanácsolta Raven, mert Malfoy történetesen a közelben ült és a lányokéhoz hasonló szintű előadást tartott, de most felkapta a fejét. A hármas eltűnt a lépcsőkön.

   Másnap Severus és Raven felkeresték Pitont, hogy mit határoztak a tanárok. A férfi olyan ijesztően adta elő, hogy Potter versenyezhet, mint tavaly év végén Sirius Black szökését. Ő váltig állította, hogy Potter zavarta össze a Serleget, de minden tanár más véleményen volt. Miután Piton elmondta, mennyire felháborítónak tartja, hogy Dumbledore ismét Pottert védi, a testvérek elköszöntek és otthagyták. Saját álláspontjukat nem osztották meg vele, nem az ellentét miatt, egyszerűen nem érezték ennek szükségét. Kicsit mindketten úgy gondolták, nagybátyjuk dühén enyhíthetnek azzal valamennyire, hogy meghallgatják – legalábbis Severus főleg emiatt figyelt rá, Raven viszont már egy ideje csak jeleket keresett a beszédében, amiről rájöhet, hol gyökerezik ez a különös utálat Potter és a griffendélesek iránt. Mert ez már tényleg többnek kezdett tűnni annál, mint hogy egyszerűen csak nagyobb valószínűséggel idegesítik fel órán.

   Miután visszatértek a klubhelyiségbe, a lány pergament és pennát ragadott, hogy leírja Fawnnak a fejleményeket a Trimágus Tusáról. Épp mikor összehajtani készült a lapot, Severus megállította. 

    – Várj, hadd írjam le mamának a… a lányt. 

    – Jó, persze! – ragyogott fel Raven arca, és bátyja elé tolta a levelet. Ő egy rövidke szöveget biggyesztett a végére: 

   Szia, mami. Megvan az első szerelmem. Tetszik egy durmstrangos lány. Még nem tudom, mi a neve, nem is láttam sokszor. De majd biztos beszélgetünk. Majd írok róla. Legyen szép napod!    Severus 

   A fiú felemelte a fejét, hogy visszaadja Ravennek a pergament, de megállt a mozdulatban, ahogy meglátta a közelről rávigyorgó húga arcát. 

    – Na, most elpirultál – fojtotta el a nevetését Raven. 

    – Jól van, na…

   Aznap még megérkezett Fawn válasza, amiben amellett, hogy értelmetlennek látja a tusa körüli kavarodást, ott szerepelt a Severusnak címzett pár sor is: 

   Nahát, Severus! Nagyon örülök ennek! Mesélj róla, hogy néz ki, milyennek tűnik? Írjatok, amint történik valami! Legyen szép napotok, gyerekek!

    – Ez annyira cuuuuki – vigyorgott Raven Severus arcába ismét.


 

 

 

47. fejezet

Belita és Rebekka

   A következő napokban természetesen egy cseppet sem enyhült az izgalom és a felháborodás sem.

    – Láttátok a jelvényeket? – kérdezte egyik ebédnél Scarlett.

    – A „béna Pottereset”? Hát persze – bólintott Raven. – De engem most nem tud érdekelni. Elég volt belőlük, én csak pazarlom az energiámat, ha ezen puffogok.

    – Jó, ebben igazad van. És te, Severus?

    – Hagyd, most nincs itt – legyintett Raven, ugyanis bátyja evés közben balra tekintgetett elég intenzíven, és valószínűleg nem is hallotta a lányok beszélgetését. Scarlett nevetett. – Egész biztos vagyok benne, hogy alapesetben felkeresné Pottert és biztosítaná róla, hogy ő hisz az ártatlanságában. Aztán eltűnne. Viszonylag sokszor beszélt már vele, de biztos, hogy Potter még mindig nem tudja, ki ő és melyik házból. Hát, most Severus túl elfoglalt – kuncogott.

   Raven tűrőképességét egyébként nem kicsit próbára tette, mikor a negyedéves mardekárosok a hasukat fogva mesélték másoknak, mi történt egyik bájitalóra előtt. Tisztában volt vele, hogy nagybátyja természetéből adódóan képes eddig elmenni, megalázni egy griffendéles lányt, akinek megnőttek a fogai egy átok miatt, de az igazságérzete kicsit bezavart. Nem agyalt rajta sokat, de szerette volna megbeszélni Severusszal.

   – Te mit gondolsz? – kérdezte, mikor ketten ültek a klubhelyiség egyik sarkában.

   – Hát… szerintem is messzire ment. De Per bá’ ilyen. Most nem mondom, hogy nem érdekel a lány megaláztatása, de attól ő még Per bá’. Nekem nem igazán meglepő. Biztos több ilyen történik, csak nem tudunk mindről… nálam is rendszeresen talál kifogásokat azoknak a griffendéleseknek a munkájában is, akik amúgy szerintem jól dolgoznak. Nem értem, miért, és nem is értek vele egyet. De valahogy úgy érzem, ez olyasmi, ami csak rá tartozik. Nem akarok érzéketlennek tűnni, de ezért nem gondolkoztam el ezen eddig nagyon.

    – Jó, ebbe persze nem szólhatunk bele – bólintott Raven. – Én is egész biztos vagyok benne, hogy a griffendélesekkel szembeni utálata valahol máshol gyökerezik, minthogy ők egyszerűen egy másik ház. Ezt gyanítottam egy ideje, és ennél az esetnél most nagyon érzem.

    – Igen, ez megalapozottnak tűnik. Megkérdezném, de biztos kidobna a szobájából. Hát, Per bá’ csak… Per bá’. Van olyan része, amivel nem értek egyet, de hát elvégre nem vagyunk egyformák, és a többi részét meg imádom.  

    – Igazad van – mosolyodott el a lány. – Figyelj, nem mész oda ahhoz a lányhoz? Legalább a nevét tudd meg.

    – Jó, ez ennél bonyolultabb. – Severus arca kicsit pirosabbra váltott a szokásosnál. – Már csomószor elképzeltem, hogy kéne, de nem merem…

    – De hát nincs ebben semmi! Te nem ilyen vagy, megvan a terved és odamész.

    – És ha belebotlok a mondandómba zavaromban és kinevetnek?

    – De te nem azt akartad eddig, hogy rajtad nevessenek? Ebben vagy a legjobb! Ki tudod ebből húzni magad viccesen. Figyelj, csak… szerintem csináld úgy, hogy ne a lányra figyelj, hanem úgy összességében a társaságra. Vagy ha egyedül van, akkor meg ne arra, hogy kinevethet. Sőt, inkább viccelődj, szerintem azt a legtöbb lány értékeli – vigyorgott Raven.

    – Jó, köszi – mosolyodott el Severus is. – Még mindig kicsit új nekem, de jó lenne, ha beszélnék vele… Majd még átgondolom, és majd ha kint leszünk, odamegyek. Raven, ha neked tetszik majd valaki, te is elmondod nekem?

    – Ja, persze – bólintott a lány. – Efelől ne legyen kétséged.

   Volt egy cikk a Reggeli Prófétában, amin először Scarlettnek akadt meg a szeme. Egy egészen regényes életrajzi írás volt Harry Potterről.

    – Figyeljetek, ez szerintetek… de milyen már, hogy nem is figyelnek a tényekre! – mutatta meg Ravennek és Severusnak. – Cedricről egy szó sem, és nincs, aki átnézi, hogy nincs-e benne hiba? Nézd meg, mit írtak Viktor Krum neve helyett… 

    – Hadd olvassam el – vette át Raven az újságot. Gyorsan átfutotta, aztán az asztalok fölött átpillantva Harry Potterre nézett, majd vissza a cikkre. – Ez kamu – hajtotta össze a lapot. – Nézzétek meg, ki írta. 

    – Nem értem, miért engedik újságíróként dolgozni – mondta Severus. – Persze, biztos vonzza az olvasókat… 

    – Ahhoz el kell hinniük. És az a poén, hogy elhiszik – tekintett körbe a lány. Szinte mindenfelől a cikkről beszélgettek a diákok, vagy gúnyolódtak Harry Potter „érzékenységén”, vagy épp sajnálták. – A mardekárosoknak meg mindegy, ők akkor is céltáblának fogják használni mostantól Pottert, ha tudják, nem igaz. Van mivel gúnyolni. Kreatív banda. 

    – Jobban lefáraszt ez az egész, mint amikor az elszabadult furkászt hajkurásztuk Hagridnál – sóhajtott Scarlett. 

   Telt az idő és elérkezett az első próba napja, ami előtt az iskolák idegesen baktattak a helyszín felé. Ahogy elérték a nézőteret, a hangulat valamennyire oldódott már, az idegességből izgatottság lett. A hatalmas tömeg miatt nem válogathattak a helyek között, és Severuséknak sikerült azok mögött a mardekáros lányok mögött helyet foglalni, akikkel legutóbb az az összeszólalkozásuk volt. Severust ez nem érdekelte, mert ő szüntelenül a durmstrangos lányt kereste a szemével, Raven és Scarlett viszont lemondtak a tervükről, miszerint minden versenyzőnek egyformán szurkolnak. Inkább nem akartak balhét, de Severus, aki tulajdonképpen nagyon nem figyelt oda, belekiáltott pár ilyet a hangzavarba:

    – Hű! Jó volt! – A francia lánynak. – Így tovább!

   A mardekáros lányok sötét pillantásokat vetettek rá.

    – Szép volt, szép volt! – Krumnak.

   Ez annyira nem zavarta őket, mert ők folyamatosan arról beszélgettek, milyen helyes Krum, Raven és Scarlett meg teljesen értetlenül bámult egymásra.

    – Gyerünk Harry! Menni fog!

   Na, erre már nagyon gyorsan fordultak hátra. Severus valószínűleg észre sem vette, Raven a kezébe temette az arcát és lejjebb csúszott az ülőhelyén, Scarlett pedig felnevetett. Potter győzelmekor azért mind visszafogottan tapsoltak, és nagy valószínűséggel csak a többi háztársuk nem mutatott semmiféle örömöt a pontok kihirdetésekor sem, amire épp Harry kapta a legmagasabb értékelést Krummal egyetemben.

    – Azért jó volt – mondta Scarlett, mikor visszafelé mentek a kastélyba. 

    – Izgalmas volt, szerintem nem kell értük aggódni – bólintott Raven. – Egyikükért sem. Bár összességében szerintem a tusa hülyeség. Megértem, miért volt olyan sok halálozás. Legalább mama örül, hogy most egy verseny köt le minket, és nem valami újabb rém. És Sev, meglett a lány?

    – Nem láttam – fordította el a fejét kicsit elpirulva a fiú.

    – Majd legközelebb – veregette meg a hátát finoman Raven. 

   A mardekárosok többnyire Harry Potter miatt panaszkodtak egymásnak szokás szerint, így a hármas nem a klubhelyiségben tervezte tölteni az idejét. A lányok a könyvtárat javasolták, Severus viszont azt mondta, fáradt, és felment a szobájába. 

    – De… most tényleg fáradt? – nézett Ravenre Scarlett értetlenül. 

    – Hát, lehet, hogy csak egyedül akar lenni. 

    – Mert nem látta a lányt? 

    – Nem, szerintem csak… nem tudom, fogalmam sincs, milyen szerelmesnek lenni, de biztos jó érzés, ha néha csak úgy vagy és a szerelmedre gondolsz. – Raven elvigyorodott. – Nem tudom, néha kicsit úgy érzem, jobban örülök Severus szerelmének, mint ő – nevetett. – Annyira jól hangzik. 

   Raven és Scarlett végül elmentek a könyvtárba, Severus pedig fent a hálótermében ledőlt az ágyára, és a mennyezetet bámulta. Valóban fáradt volt, de nem aludni akart, csak gondolkozni. Felidézte a lány arcát és teljesen elmerült abban, hogy rá gondolt. Azt sem hallotta és nem is látta, hogy bejött néhány szobatársa, átöltöztek, majd kimentek. Pedig még megjegyzéseket is tettek rá: „Szerintetek alszik?” „Nyitva van a szeme, te barom, viszont lehet, hogy valamitől elkábult.”

    Aztán kicsit később Severus eszébe jutott, hogy valahogy tényleg beszélgetnie kéne a lánnyal. Legalább csak hogy a nevét megtudja… Raven szerint nem lesz baj abból, ha kinevetik, és ebben már ő sem kételkedett így átgondolva a dolgokat. Hirtelen felpattant. 

    Na, Severus, nem vagy te gyáva! Sőt! Menni fog! Nem kell zavartnak lennem amiatt, mert szépnek találom. Megkeresem és beszélek vele meg a barátaival…

***

   Severus végre elhatározta magát, hogy odamegy a lányhoz. Hétvégén tervezte ezt, mert akkor biztosan kint vannak, gondolta, csakhogy a dolgok úgy hozták, hamarabb meg kellett látogatnia a durmstrangosokat. Piton a kezébe nyomott egy csomagot és megkérte, adja át Karkarov professzornak. Severus meg is indult az udvaron át, de ahogy egyre közelebb és közelebb ért a hajóhoz, elfogta valami, ami arra késztette, hogy hanyatt-homlok elfusson. Mi van, ha a lány nyit ajtót… jaj-jaj… én erre nem vagyok felkészülve… jaj… Ez az új helyzet teljesen kifordította önmagából Severust, ő sem értette, miért reagál erre így, ha gondolatban már eltervezte, csak magát kell adnia előttük. De nem állt meg. A lábai vitték előre… és pár méterre járt a hajótól, amikor kilépett az ajtón két lány. Az egyik az a lány volt. 

   Severus nem állt meg, ment előre, a durmstrangosok jöttek felé… pár lépés után a másik, egy sötétbarna hajú, alacsonyabb lány megszólította: 

    – Ide jössz? 

   A fiú megdermedt, és elég ijesztően festett, ahogy lassan, egyedül a szemét mozgatva rájuk emelte a tekintetét. 

    – Igen. 

   A két lány összenézett, majd Severushoz fordultak. 

    – A csomagot viszed? – kérdezte a sötétbarna hajú. – Bevisszük neked. 

    – Öh, Piton professzor küldi Karkarov professzornak… – mondta Severus. 

   A sötétbarna hajú mondott valamit Severus szerelmének egy másik nyelven, ő válaszolt, aztán odalépett a fiúhoz. 

    – Bemegyek vele szívesen – vette át a csomagot, és elindult a hajóhoz. Severus, egy kicsit még sokkban attól, hogy ilyen közel volt hozzá a lány, csak állt ott felemelt kezekkel, aztán megrázkódott és kihúzta magát. Severus, nem vagy te ilyen! Kapd össze magad! 

    – Köszönöm szépen – fordult a sötétbarna hajú lányhoz, immár a szokásos hangerejével és testtartásával. 

    – Szívesen – mosolygott rá a lány. 

    – Severus vagyok. Téged hogy hívnak? 

    – Belita. Ő Rebekka – bökött a fejével a hajó felé. 

    – Mit gondoltok a Roxfortról? 

    – Nekem tetszik, érdekes hely. Nagyon más, mint a Durmstrang. Legalább nincs annyira hideg, mint nálunk. 

   Ekkor Rebekka visszatért. Belita megint külföldi nyelven mondott neki valamit, amiből Severus annyit értett, hogy valószínűleg bemutatta neki őt. 

    – Szia, Rebekka vagyok – mosolygott a világosbarna hajú lány Severusra. A fiú kemény csatákat vívott az összeszűkülni vágyó gyomrával és a szívverésével, de elhatározta, hogy kívülről nyugodt marad. 

    – Én Severus. Hova indultatok?

    – Csak sétálni egyet – felelte Belita. – Velünk tartasz? Még nem beszéltem roxfortossal, kérdezhetek néhány dolgot? 

    – Persze – bólintott Severus.

    – Nálatok négy ház van, igaz? Ahogy az asztalok vannak bent? 

    – Igen, a szerint ülünk le. 

    – Te melyikbe tartozol? – kérdezte Rebekka. 

    – A Mardekárba. Ti oda ültetek le. 

    – Ó, értem – bólintott Belita. – Mi alapján kerül valaki, mondjuk hozzátok? 

    – A Mardekárról azt mondják, azok kerülnek oda, akik ravaszak és becsvágyóak. Én úgy fogalmaznék: agyafúrtság és összetartás! – mondta ünnepélyesen. – Persze én nem is kerülhettem volna máshová, nagybátyám a házvezető. A nagybátyám a legjobb bájitaltanár a világon! 

   A lányok elvigyorodtak. 

    – Igaz, hogy a Durmstrangba nem járnak mugli születésűek? – kérdezte Severus. 

    – Igen, de csak olyanok, akiknek egyáltalán nincs a családjukban varázsló – válaszolta Belita. 

    – És ti honnan származtok? 

    – Én az iskolához közel élek, de a szüleim spanyolok. Rebekka bolgár, mint Viktor Krum. Őt gondolom, ismered. És te mennyi idős vagy? 

    – Tizenhat éves. Hatodéves vagyok most. 

   Egészen addig beszélgettek, amíg el nem eredt az eső, aztán elköszöntek egymástól. Severus vigyorogva futott vissza a kastélyba, és sokáig nem is vett fel más arckifejezést. Aztán kicsit később elbizonytalanodott, mert összességében úgy gondolta, a beszélgetés végig elég lassú és nem túl változatos színvonalú volt, és talán be kellett volna dobnia pár poént, mert meg sem mutatta a lányoknak ezt az oldalát. Végül megrázta a fejét. Hagyjuk ezt. Beszélgetünk még. Jó volt ez így. Nem is értem, miért lettem ennyire bizonytalan. Majd viccelődöm legközelebb. Hihi. 


 

 

 

48. fejezet

Kétségek és bizonyosság

   Severus elmesélte Ravennek és Scarlettnek a történteket, akik nagyon örültek az ő örömének. A fiú tényleg boldog volt, még órákon is mosolygott napokig. Amikor legközelebb találkoztak Rebekkával és Belitával, csak köszöntek egymásnak – ez kétszer történt meg, de Severus nagyon-nagyon boldog volt. Piton fel is tette a kérdést, mikor ő és Raven meglátogatták egyik nap: 

    – Mire fel ez a nagy vidámság, Severus? 

   A fiúnak tényleg mintha a fülig érő száj lett volna az alapértelmezett arckifejezése. 

    – Hihihihi – nevetett Raven a tenyerébe. 

    – Boldog vagyok, Per bá’! Szeretem a világot! 

    – PFFPF! – ez volt a hang, amit Raven kitörő nevetés helyett produkálni tudott. Piton nem firtatta tovább a dolgot. 

   Severus közben persze Fawn kérésére rendszeresen megírt neki mindent Rebekkáról. A nagymama úgyszintén nagyon örült, hogy ilyen jó hangulatban van a fiú. 

   Egy idő után viszont az is észrevehetővé vált, hogy Severus elhanyagolja kissé tanulmányait. Raven sokszor kapta azon, hogy a félkész házi feladatán könyököl és álmodozó tekintettel a semmibe réved. Lassan tanórákon a vigyorgást álmodozás váltotta fel és nem figyelt igazán, gőgös álcáját is leengedte, így megesett, hogy valami teljesen mást alkotott átváltoztatástanon, mint kellett volna (még szerencse, hogy a bájitaltan és a sötét varázslatok kivédése a vérében volt, így azt oda se figyelve is megoldotta). Mindez pedig igen szerencsétlen volt arra nézve, hogy hatodévesként jelentős mértékben többet kellett volna tanulnia. Húga aztán kénytelen lett kézbe venni a dolgokat, és minden nap kikérdezte Severust. Nagyon vicces látványt nyújtottak a klubhelyiség sarkában ülve, mert a fiú néha vissza-visszaesett az álmodozásba, Raven pedig ilyenkor nem erősen, de igen lendületesen a fejére húzott az aktuális tantárgyhoz tartozó könyvvel. Furcsa módon ez bevált, mert erre mindig eszébe jutott a válasz Severusnak. Scarlett szavaival élve Raven szó szerint a fiú fejébe verte a tantárgyakat. 

   Telt az idő, és beköszöntött a december. Piton egyik bájitalóra végén bent tartotta a hatodéves mardekárosokat még pár percig, miután a griffendélesek kimentek.

    – A Trimágus Tusához kapcsolódik az idén megrendezendő karácsonyi bál – mondta a tanulóknak. – Negyedéveseknek és náluk idősebbeknek szól ez a meghívás, akiknek fel kell kérniük egy partnert. A partner lehet fiatalabb negyedévesnél. Karácsony első napján a nagyteremben, este nyolc órától éjfélig tart a rendezvény, dísztalárban jelenjenek meg. Bár a bál célja elsősorban a szórakozás, mindenkitől elvárom, hogy fegyelmezett legyen és jó példát mutasson a többi iskolának. A bált a bajnokok nyitják meg, így aki bajnok partnere lesz, erre készüljön. Az igazgató úr felkérte McGalagony professzort, hogy készítse fel önöket a táncra; a klubhelyiség hirdetőtábláján megtalálják majd az időpontot és a helyszínt, amikor minden mardekárosnak meg kell jelennie ezen a felkészítésen. Most mehetnek. 

   Severus a nap végén elmesélte ezt a hírt Ravennek és Scarlettnek. Mikor ahhoz ért, hogy partnerrel kell menni, Raven szemei elkerekedtek, izgatottan ficánkolni kezdett, megragadta Severus karját és megrázta. 

    – Severus! El kell hívnod a lányt!! – mondta fojtott hangon. A fiú elhallgatott, ugyanolyan kerek szemekkel, mint a húga, és látszólag teljesen lefagyott. 

    – Nem. 

    – De!! Most komolyan, nem lesz ennél jobb lehetőséged! 

    – De akkor rögtön meg kéne mondanom, hogy szimpatikus nekem. 

    – Nem kell megmondanod, rá fog jönni. 

    – Én ezt nem merem megcsinálni – rázta a fejét Severus. 

    – Jaj, ne már! – sóhajtott Raven. – Valakit el kell hívnod. 

   Severus most lassan Ravenre nézett. 

    – De nem engem! – emelte maga elé a kezeit Raven. – Rokonod vagyok, ez így nincs rendben. Nem mellesleg senki nem hagyna békén minket. 

    – Nem gondoltam ilyesmire – mondta Severus. – De ti nem jöhettek el, ha nem hív el valaki. Jó, oké, még átgondolom, lehet, hogy elhívom – adta be a derekát. – De ha mégsem merném, akkor ha téged elhív valaki, Raven, akkor eljössz velem, Scarlett? Persze, csak ha el akartok jönni. 

    – Nekem oké – mondta Scarlett. 

    – Ha ezen múlik, nem mentek sehova – dőlt hátra Raven. – A „gyanítottan” félvér mardekárost nem hívja el senki – nevetett sötéten. 

    – A mugliszerető aranyvérűt sem – vigyorgott Scarlett.

    – Severus, nem akarlak siettetni, de tényleg sietned kell – fordult Raven a bátyjához. – A durmstrangosok és a beauxbatonsosok kevesen vannak, és biztosan hamar elhívják mindannyiukat. 

   Severus csak bólintott. 

   A harmadévesek bájitalóráján Piton nekik is előadta a hírt, csak épp azzal a változtatással, hogy idősebb partner nélkül nem vehetnek részt a bálon – ettől függetlenül azonban meg kell jelenniük a táncpróbán. Ez felettébb mulatságos is volt. McGalagony bevezetője alatt Raven és Scarlett azon vihogtak, vajon kik lesznek azok a szerencsétlenek, akik Crakot meg Monstrót kapják párnak, vagy tulajdonképpen bármelyik trollt; mikor párba kellett rendeződni, Severus rögtön Ravenhez lépett és elkezdett vele a teremben össze-vissza forogni, McGalagony nem győzött rájuk szólni: 

    – Frey, mégis mit művelnek?! Ezt nevezik maguk társastáncnak?! 

   Raven sem próbált megállni, mert nagyon élvezte, főleg azt a részt, amikor más párok közelébe értek, és ők fejvesztve menekültek, mielőtt letarolják valamelyiküket. Scarlett is örült ennek, mert ő egy évfolyamtársukkal került össze, és tánc közben mindkettejükről sütött, hogy inkább tisztítanák meg Piton összes bájitalhozzávalós edényét, mint hogy hozzáérjenek egymáshoz. Intett Ravenéknek, hogy pörögjenek erre is, aztán legalább tánc helyett futhattak.

   Severus persze nagyon sokat töprengett azon, amit Raven mondott. És elég hamar arra az elhatározásra jutott, hogy végül is nincs értelme csak kerülgetni Rebekkát. Ha megkérdezi, akkor elmondja, hogy igen, szimpatikusnak tartja. Eddig nem gondolkozott szinte semmit sem a kapcsolatokról, de alapvetően úgy képzelte, sokáig tart, amíg két ember kimondja egymásnak az érzéseit. Most úgy vélte, a durmstrangosok úgyis csak év végéig maradnak, úgyhogy elhessegetett mindenféle aggodalmas képzetet és elhatározta magát a lépésre. A testvérek írtak Fawnnak, hogy az iskolában töltik a szünetet a bál miatt, és Scarlett is feliratkozott azoknak a listájára, akik a Roxfortban ünnepelnek. 

   Délután, miután Severus nagy levegővétel gyanánt beszippantotta az összes légnemű anyagot a bejárati csarnokban, hogy aztán kisóhajtsa, az ajtóhoz nyúlt, és kinyitotta. Abban a pillanatban a testsúlyával megegyező mennyiségű hó süvített be a résen, úgyhogy a fiú a természeti erőkkel dacolva olyan gyorsan becsukta az ajtót, amilyen gyorsan csak tudta. Aztán kiköpködte a szájába került havat, és leballagott a klubhelyiségbe. Leült egy sarokban lévő kanapéra, és sóhajtott.

    – Szia, Sev – lépett oda hozzá Raven kicsivel később. Egészen addig a fiú csak maga elé meredt. – Milyen volt a napod? 

    – Egész jó – vont vállat Severus. – Neked? 

    – Jó volt. Most volt gyógynövénytanunk, amikor kimentünk, nem volt még ennyi hó – huppant le bátyja mellé a lány. – Nem volt egyszerű visszajutni. Scarlett is jön mindjárt, csak beszélni akart még Bimba professzorral. 

    – Értem. Raven, szerinted – húzódott közelebb hozzá Severus – … mármint ezt csak azért kérdezem, mert most akartam kimenni megkérdezni Rebekkát. Meg este motoszkált a fejemben… szóval szerinted nem vagyok külsőre kicsit gyerekes? 

   Raven kicsit meglepődött a kérdésen, de aztán mielőtt válaszolt volna, végigmérte Severust. 

    – Nem mondanám. Ruhára és hajviseletre gondolsz vagy alkatra? 

    – Mindkettőre. 

    – Szerintem jól áll neked a köpenyes talár, elvégre Perselus bácsi is ilyet hord, úgyhogy nem vagy gyerekes ettől. Meg a hajad is ugyanolyan, úgyhogy ne aggódj. Bár az jobban áll most, hogy mama nyáron ritkított rajta kicsit. Ehhez képest a régebbi kicsit nagyította a fejed. A magasságod teljesen átlagos, és szerintem az alkatod egész férfias, széles lett a vállad meg a hátad – veregette meg Raven Severus lapockáit, majd hátradőlt, hogy megnézze: -, azt nem gondoltam volna, hogy ennyire! – mondta teljesen meglepődve. A fiú nevetett. 

    – Köszi. Csak mert kicsit aggódtam. Eddig nem törődtem ilyen dolgokkal, most meg kicsit aggasztott, hogy Rebekkának talán emiatt nem vagyok szimpatikus… vagy nem leszek. 

    – Hát, ez ezzel jön szerintem – vont vállat Raven. – Teljesen rendben vagy, persze én csak a húgodként tudom ezt véleményezni – nevetett. – Egyébként mutatott valamit, hogy esetleg… tetszel neki? 

    – Nem tudom, én nem figyeltem ilyet… de szerintem az nem jelent sokat, még lehetek neki szimpatikus. 

    – Légyszi láss el tanácsokkal, ha kifordulnék magamból, mikor megtetszik nekem valaki – vigyorgott a lány. – Csak akadályozd meg, hogy olyan legyek, mint Pansy Parkinson, ha Malfoyról beszél. 

    – Én mostanában nem hallottam róla beszélni. 

    – Mert étkezésnél Rebekkát figyeled. Én nehezen tudom kizárni a hangokat, mert Adelaide meg a többiek mindig valahogy olyan közel vannak hozzánk. 

    – Hihi – nevetett Severus. 

   Aznap nem állt el a hóvihar, de másnap felhőtlen volt az ég, úgyhogy Severus megint kiszippantotta a levegőt a csarnokból (néhány lefelé siető diák meg is szédült kicsit), aztán visszafújta kicsivel több szén-dioxiddal dúsítva, és kilépett a szabadba. Lesöpörte a havat egy kis padról, és ráült. Várt egy kicsit, hozott is egy könyvet, mert nem akart rögtön bekopogni a hajóra… de végül is pár perc után úgy döntött, minek várni a lányokra, elvégre ígyis-úgyis meg fogja kérdezni Rebekkát. Magán is meglepődött, milyen magabiztosan sétált a most befagyott tóhoz, miközben egész testében érezte a szívverését. Ha piros az arcom, legalább mondhatom, hogy a hidegtől, gondolta. Valójában mivel alapvetően sápadt volt az arcszíne, nem igazán látszott rajta a pír, csak halványan. 

   Bekopogtatott a hajó ajtaján. Pár másodperc múlva egy nála egy fejjel magasabb fiú nyitott ajtót. 

    – Keresel valakit? – kérdezte a durmstrangos. 

    – Üdv, a Roxfortból jöttem és szeretnék Rebekkával beszélni – hadarta. A fiú állt még egy kicsit az ajtóban, aztán bólintott, és becsukta az ajtót. Valószínűleg azért időzött, mert Severusnak be volt tekerve a feje sálba és sapkába, úgyhogy kicsit torzultan hallatszott ki, amit mondott. Eltelt úgy két perc, addig Severus kitartóan várt a hajón. És végül Rebekka kilépett. A fiú lejjebb húzta szája elől a sálját. 

    – Szia, Severus! – mosolygott Rebekka. – Ez már olyan idő, mint nálunk. Hogyhogy itt vagy? 

    – Annyit szerettem volna kérdezni, hogy… 

   Severus hirtelen lefagyott, de gyorsan elhatározta magát. 

    – Hogy van-e már párod a bálra. A karácsonyira. Amit ott tartanak bent – mutatott a Roxfort felé. Egy kicsit úgy érezte, mintha lezuhant volna a hajóról bele a vízbe. Jó lesz az is. Nem kell válasz, megyek, táncolok az óriáspolippal. Jóban vagyunk. 

    – Nem, még nincsen – rázta a fejét Rebekka, és látszott rajta, hogy kicsit meglepődött, de mosolygott. Severus kicsit megfagyott gondolatai közé most egy olyan kép furakodott be, hogy a hajóról repül felfelé az égbe, mint egy rakéta. 

    – Van kedved a táncpartnerem lenni? – bökte ki a fiú, miután visszatért a fedélzetre. Rebekka nyitotta a száját, de Severus gondolatban addigra már ott tartott, hogy ez nagyon hülyén hangzott – nem nevetségesen, csak értelmetlenül, és most sem tetszett neki a „sejtelmes szerelmes” típus. – Szimpatikusnak tartalak. 

   Most inkább megint nem akart választ, csak elmerülni a mélyben. 

   Rebekka becsukta a száját, és ugyan továbbra is meglepettséget tükrözött az arca, annyira nem volt feltűnő, úgyhogy Severus nem aggódott nagyon, hogy mindent elrontott volna. Rebekka most egy kicsit másképpen, de újra elmosolyodott. 

    – Ez nagyon kedves tőled. Szívesen megyek veled. 

   És Severus megint kilőtt az égbe. 

    – De tudnod kell, hogy… hogy szimpatikus vagy nekem is, nagyon kedves és helyes fiú vagy, de nincs… tovább. Nekem van udvarlóm otthon, Bulgáriában. Úgyhogy sajnálom, ha így értetted… de ha így áll még a meghívás, én nagyon szívesen elmegyek, mert érdekes embernek tartalak és szívesen megismernélek. Mint barátot. 

    – Igen, így értettem – bólintott Severus, természetesen most cseppet sem olyan hevesen, mint általában szokott. – De nem baj. Nagyon köszönöm, hogy elmondtad ezt, nagyon hálás vagyok érte. Szeretném, ha velem jönnél, mert barátként is szívesen megismernélek. 

    – Rendben. – Rebekka mosolya most szélesebb lett. – Köszönöm, nagyon hálás vagyok én is. Akkor találkozzunk a bálon. 

    – Köszönöm, hogy elfogadtad – bólogatott Severus, aztán Rebekka visszatért a hajó belsejébe, ő pedig a Roxfort felé vette az irányt. 

   Nem volt úgy igazán szomorú. Sajnálta persze, hogy a lány jó barátjánál több nem lesz, de eddig is csak beszélgetni szeretett volna vele, nem gondolt bele semmiféle kapcsolatba. Így a szomorkodásnak sem látta értelmét, hiszen végeredményben nyerhet egy barátot, és amúgy is azon a véleményen volt, első szerelemből ritkán lesz bármi komoly. A klubhelyiségbe érve lehámozta magáról a sálat és a sapkát, és leült Ravenhez és Scarletthez. 

    – Sziasztok. Megkérdeztem Rebekkát. 

   A lányok a csokibéka-kártyáikat cserélgették eddig, de most mindet eldobták (amire a rajtuk szereplő alakok elégedetlenkedtek is rendesen), és Severus felé fordultak. 

    – Mit mondott?? – kérdezte Raven. 

    – Egy jó és egy rossz hírem is van. A jó, hogy elfogadta. 

   A két lány felsikított, Severus pedig enyhén hátrébb húzódott tőlük és behúzta a nyakát. 

    – Várj, ezt akkor kéne csinálni, ha minket hívnak a bálra – mondta Scarlett. 

    – Igazad van, mindegy. Nagyon örülök, Sev! – fordult vissza a bátyjához Raven. 

    – Várjatok. A rossz hírem az, hogy elmondta, van barátja Bulgáriában. 

    – Oh – a lányok arcáról eltűnt a mosoly. 

    – Semmi baj. Én nagyon örülök neki, hogy legalább elmondta és tisztáztuk. Jobb, mintha most itt reménykednék esélytelenül. Egyébként is még csak barátkozni akartam, és az menni is fog. Végeredményben nyertem egy új barátot! 

    – Aszta, Sev – ámuldozott Raven. – Neked szerelmi tanácsadónak kell lenned. Fel kellett volna írnod a listádra tavaly. 

    – Jaj, tényleg! – kapott az arcához a fiú. – Nem baj, még lehetek az is. Kiadok egy könyvet erről. Juj, de izgalmas. 

    – De várj, miért mondta el, hogy van barátja? – kérdezte Scarlett. 

    – Mert… egy ponton kezdett kicsit furcsa lenni a beszélgetés, na, először csinálok ilyet, és elmondtam, hogy azért hívom el, mert szimpatikus nekem. 

    – És nem nevetett, nem ment el onnan, semmi negatív reakció?? – ámuldozott még jobban Raven. 

    – Nem, semmi. Meglepte persze, de elmondta, hogy én is szimpatikus vagyok neki, de csak barátként. Azt mondta, szívesen megismerne, úgyhogy megegyeztünk, hogy együtt megyünk a bálba és beszélgetünk. 

    – Most vagy egy nagyon ritka lánytípust fogtál ki, vagy valamit nagyon jól csinálsz… add ki azt a könyvet, sokaknak fog segíteni. Csak nézz körbe a klubhelyiségben, bármelyik lány meglát egy fiút, azonnal sikít. 

    – Az a legjobb, amikor egy fiú elszakad a csoportjától és összehúzott szemekkel körbenéz, melyik lánynak nincs vajon párja és lehetőleg ne legyen csúnya – imitálta Scarlett a tekintetet. – Na, arra aztán tényleg sikítanak, pedig nagyon primitív. 

    – Hát, azért örülök neked, Severus, de sajnálom is. 

    – Köszönöm. Én is sajnálom kicsit, de jobban örülök, mert van egy új barátom! Aztán lehetek még szerelmes. Szerintem többet nyertem, mint veszítettem. Megtudtam, milyen érzés szerelmesnek lenni, és van egy új barátom. Titeket nem hívott senki vagy ilyesmi? 

    – Nem vettem észre, hogy akárcsak megindult volna bárki is – vont vállat Scarlett. 

    – Valószínűleg nem megyünk, de akkor bálozhatnánk a klubhelyiségben – vetette fel Raven. – Mit szólsz, Scarlett? A kisebbek úgyis hazamennek szünetre, éjfélig bálozhatunk – vigyorgott. 

    – Én benne vagyok. 


 

 

 

49. fejezet

Severusék báloznak

    Ezen a karácsonyon minden eddiginél nagyobb nyüzsgés volt az iskolában – nem csoda, hiszen mindenki, akinek volt párja, maradt az ünnepekre. A lányok annyira izgatottak voltak, amennyire csak lehetett, Raven és Scarlett pedig, mivel minden irányból csak őket látták, inkább a könyvtárba menekültek. Egyébként ők nem próbálkoztak párkereséssel, mert nem volt senki, akivel tényleg szívesen mentek volna, alapból a klubhelyiségbeli bálozásra készültek. Azért egymás között megbeszélték, hogy mit reagálnának, ha egy-egy bizonyos diák feltenné nekik a kérdést. Scarlett például azonnal rávágta, hogy ő hanyatt-homlok elrohanna a meglepettségtől, ha Malfoy elé állna. Persze azt tudták, hogy ez amúgy is lehetetlen lett volna, mert Malfoynak Pansy Parkinson lett a párja és a bál kihirdetése után egy nappal a lány ezt már hangosan újságolta barátnőinek. Mivel Raven nyári legilimenciatanfolyama elmaradt, Scarlett ebben végre megnyugvást talált: gondolta, Malfoy egész biztosan nem szerelmes belé, ha ilyen gyorsan felkérte Parkinsont. 

   A bál előtt sokat beszélgetett Severus a durmstrangos Belitával és Rebekkával. Egyik hétvégén körbevezette őket a kastélyban, hogy megcsodálják a karácsonyi díszítést. Severus beállt a lovagi páncélok kórusába, amikor hirtelen megjelent Hóborc és üldözni kezdte – a lányok összegörnyedve nevettek rajtuk.    

   A nagy várakozások közepette végül elérkezett a bál napja. Reggel megérkeztek az ajándékok, és mivel csak Raven és Scarlett voltak a hálóteremben, mindenfelé szétdobálták a csomagolópapírt kibontás közben. Miután megcsodálták a kapott holmikat, felöltöztek és lementek a klubhelyiségbe, hogy találkozzanak Severusszal. A nap hamar eltelt, aztán fél hétkor Severus a hálóteremben felvette sötétkék dísztalárját, majd pörgött egy darabig a tükör előtt, mert nagyon viccesnek találta, ahogy a ruha egyik rétege lobog közben körülötte. 

    – Ki hívott el, Frey? – léptek be szobatársai a hálóterembe. 

    – Nem hívott senki, én hívtam el valakit – szegte fel a fejét Severus megjátszott gőggel. 

    – És volt olyan hülye, hogy elfogadta? – röhögött az egyik fiú. 

    – Ha megbocsátotok, az este hátralevő részét intelligens társaságban töltöm. – Severus lejjebb lapította kicsit a haját, aztán elindult az ajtó felé – de mivel orrát továbbra is fent hordta, első próbálkozásra nekiment az ajtónak, csak aztán találta meg a kilincset. Lent a klubhelyiségben már gyülekezett néhány lány díszes ruhákban, és az egyik sarokban beszélgetett Raven és Scarlett. 

    – Jól nézel ki, Sev – vigyorgott Raven, mikor a fiú hozzájuk lépett. 

    – Köszönöm. Képzeljétek, most vettem észre a tükörben, hogy kinőtt a bajszom. 

    – Ügyes vagy – lepődött meg Raven. – Mondjuk én ezt már nyáron észrevettem. 

    – Akkor én indulok, kimegyek a hajóhoz, mert Rebekka mondta, hogy a durmstrangosok a párjaikkal onnan jönnek majd be. 

    – Jó szórakozást! – integettek a lányok. Severus kisietett a klubhelyiségből, Raven és Scarlett pedig összenézett. 

    – Most nézd meg őket – bökött a fejével a mardekárosok felé a fekete hajú lány. – Mintha a világ legnagyobb kiváltsága lenne, hogy valamelyik troll elhívta őket…

    – Azok ott meg ránk nézve sugdolóznak. Gondolom, arról beszélnek, hogy nincs párunk. De hát harmadévesek vagyunk, miért kéne, hogy legyen? 

    – Hagyd – legyintett Raven. 

    – De mi lenne, ha felvennénk a dísztalárunkat és úgy várnánk, amíg elmennek? Kíváncsi vagyok, mit szólnának hozzá. 

   Ez az ötlet mindkettejüknek nagyon tetszett, így fel is siettek a dísztalárért, megigazították a hajukat, aztán visszatértek a helyükre. Úgy utánozták a felszegett fejjel váró lányokat, mintha a plafont bámulták volna, csak épp csukva volt a szemük egy idő után, mert folyton egymásra néztek és vihogni kezdtek. Lassan gyülekeztek a fiúk is és páronként felvonultak a klubhelyiségbe. A két lány egy időre azért felhagyott a megjátszott várakozással, hogy véleményezzék háztársaik ruháit. 

    – Parkinson úgy néz ki, mint egy torta – mondta Scarlett. 

    – A legtöbb lány úgy néz ki, mint egy torta. A fiúk tök egyformák. 

    – Nézd Malfoyt. Az a ruha jó drága volt, láttam az egyik boltban az Abszol úton.

    – Nehéz róla véleményt mondani. Nem tudom, hogy nevetséges vagy… 

   Raven megakadt. Scarlett ránézett. 

    – Vagy jó? 

   Raven is felé fordult. 

    – Vagy siralmas – fejezte be a mondatot. Mindketten a tömegre figyeltek és inkább nem fűzték ezt tovább. Lassan-lassan fogytak a mardekárosok. Végül teljesen elcsendesedett a helyiség, mert Ravenen és Scarletten kívül csak egy barna hajú lány, Parkinson bandájának egyik tagja maradt halvány levendulaszínű ruhájában várakozva. A két harmadéves már csak azt várta, hogy ő is elmenjen, de ez az idő nem akart elérkezni, pedig pár perccel elmúlt nyolc óra. A barna hajú lány láthatóan feszengett. Majd hirtelen felpattant és elindult a hálótermek lépcsője felé. Raven és Scarlett nem igazán foglalkozott vele, felpattantak és megpróbálták bemutatni a McGalagony professzornál tanult lépéseket, csakhogy folyamatosan nevettek és össze-vissza pörögtek, asztalokat döntöttek fel és nem egyszer estek hasra. 

    – Azt hiszem, annyira nem baj, hogy nem mentünk a bálra – próbált feltápászkodni Raven, de megszédült és felborított egy fotelt. – Ennek azért stabilabbnak kéne lennie… 

    – Nem mondod – nevetett Scarlett, majd fájó tagjait masszírozva felállt. – Ez a tánc valahogy nem így volt, mikor tanultuk… 

    – Na, csináljunk rendet, mert már mindjárt tizenegy óra. 

    – Máris? – lepődött meg Scarlett. – Akkor ezért érzem úgy, hogy a padló puhább a kelleténél… mint egy matrac…

    – Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha ezután elmegyünk lefeküdni. 

    – Figyelj, Raven – lépett hozzá közelebb Scarlett. – Ez a lány, akit láttunk felmenni… szerinted nincs valami baja? Azóta sem jött vissza. 

    – Akkor nincsen párja – vágta rá Raven. – Legalábbis én kapásból erre következtetnék. Gondolom, Parkinson bandájában ez ciki. Pedig szerintem nagyon szép. 

    – Aha, szerintem is az. Csodálkoznék, ha tényleg ez volna a helyzet. 

   Raven, aki a hálótermekbe vezető ajtóval szemben állt, most vette észre a barna hajú lányt, és Scarlett is hátrafordult az arckifejezését látva. 

    – Ne haragudj! Nem akartunk kibeszélni! – mondta neki. 

    – Ne mondjátok meg senkinek se, légyszi, hogy végig itt voltam – mondta a lány, majd elindult a klubhelyiség bejárata felé. 

    – Hé, ne aggódj! Semmi baj sincs vele, hogy nincs párod! Nekünk sincs. Jó, mi harmadévesek vagyunk. 

    – Sőt, inkább mi vagyunk párban, mert lehallatszik a zene, tudunk rá táncolni. Ne hiába legyen a ruhavásárlás – tette hozzá Raven.  

   A lány megállt, majd lassan hátrafordult. Nem nézett Ravenre és Scarlettre, a földet bámulta, és összefonta maga előtt a karját. 

    – Ti hogy viselitek, hogy csúfolnak a származásotok miatt? – kérdezte halkan. 

    – Hát… én valahogy úgy, hogy nem is akarok más bánásmódot – felelte Raven. – Inkább csúfoljanak, mint hogy be kelljen csatlakoznom valamelyik csoportosulásba itt. Bár én egy ideje nem hallottam nyílt csúfolódást velünk szemben. Egyébként meg kit érdekel, ki mit gondol a származásomról? A saját házammal egyedül az a baj, hogy az emberi érték valahova leghátulra kerül az erényekben. 

    – Teljesen igazad van – bólogatott Scarlett. – Én inkább büszke vagyok arra, hogy a szüleim toleranciára neveltek ahelyett, hogy szabadidejükben muglikat és félvéreket szidtak volna. Miért kérdezed? Téged is piszkálnak? 

   A lány nem válaszolt rögtön. 

    – Nem. Illetve még nem – tette hozzá elhaló hangon. – Elárulhatok nektek valamit? – emelte fel a fejét. – Bízom benne, hogy nem mondjátok meg másnak. 

    – Nálunk biztonságban marad – bólogatott Scarlett. 

    – Először is tényleg hazudtam Pansyéknek, hogy van párom – hadarta, miközben megtörölte a szemét. – Pansyék kigúnyoltak volna. Azt mondtam, elhívott egy beauxbatonsos. Mikor lementek a többiek, azt mondtam, még felmegyek megigazítani a hajam, mert ha lementem volna és nem jön ide senki, rögtön levették volna, hogy hazudtam… azt terveztem, hogy itt maradok, majd visszajövök, ha már gyülekeznek mások, és elmondom, hogy beteg lett a párom, ezért csak benéztem a bálra. A másik az, hogy elsőéves koromban, mikor megismerkedtem velük, nem akartam, hogy piszkáljanak, ezért követtem őket mindenhova, de mindig én lettem a hülye, akit le lehet hurrogni… én ezt már nem bírom tovább, de ha kilépnék, nem lehetne egy szobában maradnom velük, biztosan megkeserítenék az életemet, és szerintem egykettőre kiderítenék, hogy én sem vagyok tisztavérű. 

    – Nahát, tényleg? – lepődött meg Raven. 

    – Ühüm. Az egyik nagyanyám muglihoz ment feleségül, de ezt senki nem tudja.

    – Jaj, hát nincs ebben szégyellnivaló! – legyintett Scarlett. – Most komolyan, a Mardekár azért tele van félvérekkel, kizártnak tartom, hogy ne legyenek még minimum húszan, akik titkolják, hogy mugli volt a családban. Nagyon kevesen vannak, akik tényleg aranyvérűek, még ha ez nem is látszik. Nehogy már egy amiatt legyél kiközösítve, hogy a nagymamád mugliba volt szerelmes. És ha nem akarsz a gyötörhető szolgájuk lenni, akkor szerintem lépj ki. 

    – Pontosan – bólintott Raven. – Gondolom nem azért vagy Parkinsonékkal, mert annyira jó barátaid, ha attól tartasz, kigúnyolnak, mert nem hívott el senki… 

   A lány a térdét bámulta és az ajkát harapdálta, aztán felnézett. 

    – Annyira bánom, hogy velük gúnyolódtam mindig másokon, de rajtam nevettek volna, ha nem teszem… szobatársukként nehezebb volt messzebb maradni, és nem akartam barát nélkül kilógni… 

    – Ebbe a hibába sokan beleesnek – legyintett újra Scarlett. – Ha kilépnél, csatlakozhatsz hozzánk. Mi szívesen vagyunk kívülállók. Egyébként elég vicces dolog. Hogy hívnak? 

    – Tracey Davis vagyok. 

    – Scarlett Lympsham. 

    – Rowena Frey, de mindenki Ravennek hív, úgyhogy hívj te is így nyugodtan – mutatkozott be a fekete hajú lány is. 

    – Köszönöm – mosolygott rájuk Tracey. – És sajnálom. 

    – Egyiket sincs miért. Amúgy csodálom, hogy nem hívtak el téged. Szerintem nagyon szép lány vagy. 

   Valóban így volt: Traceynek dús barna haja, kék szemei, telt ajkai és feltűnően szép és felnőttes vonásai voltak. 

    – Köszönöm – mosolyodott el Tracey. – Hát, így alakult… talán csak nem vagyok olyan kiemelkedő a csoportban. Meg én vagyok a béna. Mindenki mást elhívtak. Pansyt Draco, Daphnét Theodore, Sally-Anne-t Blaise… még Millicentnek is lett egy ötödéves jó nagy termetű párja. Meg azért nem vagyok túl határozott, a csoporton belül engem szólnak le mindig, én meg sosem szóltam vissza.

    – Akkor mégis minek nem léptél ki hamarabb? – értetlenkedett Scarlett. 

    – Amiért beléptem. De azt hiszem, ez lesz a legjobb – bólintott Tracey. – Ígyis-úgyis aláznak végül is. Ez már sok nekem. Köszönöm a tanácsaitokat. 

    – Semmiség – vigyorgott Raven. – Aztán csatlakozhatsz hozzánk, ha van kedved. Most viszont fel kéne takarítanunk. 

    – Segítek nektek – ajánlotta Tracey. Hárman és a varázspálcáik segítségével perceken belül végeztek is. 

    – Hűha, nagyon jól megy neked az irányító bűbáj – ámuldozott Scarlett. 

    – Bűbájtanból én vagyok az egyik legjobb – mondta Tracey. – Szeretem is. 

   Amíg ők a klubhelyiségben beszélgettek és összebarátkoztak Tracey Davisszel, Severus szintén jól érezte magát odafent a nagyteremben. Rebekkával háromszor is visszatértek táncolni, ezek között pedig sétáltak kint, mindenféle fogást megkóstoltak és sokat beszélgettek. Rebekka megtanította Severust bolgár szavakra, illetve alaposan megtárgyalták a különböző tanítási módszereket a két iskolában. Severus félretette a szerelmes érzést, bár ez ugyan elsőre nehéznek tűnt, de aztán könnyebben megmutathatta a vicces oldalát, a lány nagyon sokat nevetett mellette. Kis időre Belita és durmstrangos párja is csatlakoztak hozzájuk, ők viszont szinte az egész estét tánccal töltötték. 

    – Örülök, hogy veled jöttem, nagyon szórakoztató vagy – mosolygott Rebekka. A lány sötétrózsaszín talárt viselt, egy hozzá illő, kis kalapformájú dísszel a hajában. – És annak is, hogy megértetted… azt hiszem, nagyon nehéz olyan fiút találni, mint te vagy. 

    – Persze, mert én egyedi vagyok – húzta ki magát vigyorogva Severus. 

   Éjfélkor Belitával és párjával tértek vissza a durmstrangos hajóhoz, majd Severus elbúcsúzott és visszasietett a klubhelyiségbe. Ott találta a megszokott sarokban Ravent, Scarlettet és Traceyt elmélyült beszélgetésben.

    – Szia, Severus – integetett Raven. – Ő Tracey, negyedéves. Hogy ment a buli? 

    – Nagyon jó volt, tudok bolgárul, és Rebekkának nagyon tetszettek a vicceim. Van új barátom! – vigyorgott. – Kimentünk sétálni, és Per bá’t láttam meg Karkarovot odakint. Per bá’ kiüldözte a párokat a bokrokból, nagyon vicces volt. 

    – Perselus bácsi táncolt? – lepődött meg Raven. 

    – Nem hinném – rázta a fejét Severus. – Ott volt, de nem láttam párban senkivel. Egyedül meg csak nem táncolt. Bár én felkértem volna, de biztos kihajít az ablakon. Nektek milyen volt? 

    – Nagyon jót beszélgettünk, Tracey rengeteget tud híres külföldi varázslócsaládokról, mert az egyik nagyapja utazó. 

    – Ó, holnap én is meghallgatom. Nagyon fárasztó volt a bál, elmegyek lefeküdni. 

   Ahogy Severus elköszönt és távozott, belépett a klubhelyiségbe az egész Parkinson- és Malfoy-csapat. 

    – Na, Tracey? – nézett Scarlett a lányra. 

    – Azt mondom, beteg volt a párom. Nem akarok balhét. De nem leszek velük többet.  

    – Én is kerülném a konfliktust – vont vállat a szőke lány. – Ha később mondod el, hogy nem is volt párod, akkor már nem fogja őket érdekelni. Most csak hagyd rájuk. 

    – Köszi, hogy segítetek – mosolygott Tracey. – Akkor találkozzunk holnap. 

   Mindhárman a hálótermeik felé vették az irányt. 


 

 

 

50. fejezet

Új barátok

   Másnap mindenki későn kelt, Severus majdnem délig aludt. Raven és Scarlett már korábban fent voltak, így elmentek reggelizni, odafelé menet pedig találkoztak Traceyvel, és együtt folytatták az útjukat. Nagyon kedves és rendes lány volt, új barátai nem is értették, komolyan mit keresett Pansy Parkinson baráti körében. Tracey viszont kifejtette aggodalmát azt illetően, hogy mégiscsak szobatársak, a találkozást velük nagyon szeretné, de nem kerülheti el – Raven és Scarlett megnyugtatták, hogy időnként Adelaide is direkt módon nekik megy, úgyhogy ne foglalkozzon vele inkább. 

    – De ők négyen vannak – mondta Tracey. – Szerintem képesek lesznek mindenféle gonoszságot csinálni. Tegnap szinte számon is kértek, hogy mit kerestem a félvérrel meg a vérárulóval ott. – Scarlett az őt illető jelzőre hangosan felnevetett. – Én azt mondtam, beszélgettünk, majd inkább lefeküdtem és egy varázslattal elhúzhatatlanná tettem a függönyt, nehogy eszükbe jusson valami problémásat csinálni. Tudom, hogy megtennék. Ez végül is hamarabb is eszembe juthatott volna… 

    – Szerintem, ha gonoszkodni fognak, azért teszik, mert te olyan típus vagy, aki úgy konfliktuskerülő, hogy egyáltalán nem szól vissza, de bizonytalan – mondta Raven. – Szóval, ez nehéz, de ha egy kicsit megváltoztatod a viselkedésed velük szemben, elvégre egyáltalán nem állnak feletted semmiben, akkor békén fognak hagyni. 

    – Igen, ezen én is gondolkoztam, de attól tartottam, hogy szétkürtölik, hogy félvér vagyok, hogy melyik fiú tetszik… de végül is ez most már teljesen mindegy. Nem vagyok túl jó konfliktuskezelő típus, de dolgozni fogok ezen. 

    – Menni fog – mosolygott Raven. – Ha szétkürtölik, hogy félvér vagy, akkor eltelik egy kis idő, és ugyanolyan státuszba kerülsz, mint Severus meg én. Addig pedig a hozzáállásoddal tudod kivédeni a támadásokat. A fiúról meg… képzeld, a bátyámnak tetszett egy durmstrangos lány, mielőtt elhívta volna a bálra, csak egyszer beszéltek. Ő meg a felkérésnél rögtön elmondta neki, hogy szimpatikusnak találja. A lány ezt nem viszonozta, de jól jött ki, mert jó barátok lettek. Beszélned kell majd Severusszal, ő elmondja, hogyan csinálta – nevetett. – Úgyis mondtam neki, hogy írjon könyvet erről a hozzáállásról. Most csak barátkozni akar a lánnyal, mert ő nem tetszik neki úgy. Biztos vagyok benne, hogy meggyőz róla, nincs aggódnivaló. 

   Tracey elvigyorodott. 

    – És amúgy ki tetszik? – hajolt közelebb Scarlett, mire mindhárman nevettek. Közben megérkeztek a nagyterembe.

    – Majd később, ha csak hárman leszünk… még elintézek valamit. Mindjárt jövök. 

   A nagyterem ajtaján épp ekkor lépett be egy csapat hugrabugos lány. Egy vékony, szőke lányhoz sietett Tracey, félrehívta és beszélgettek. A szőke lány nagyon tartózkodónak tűnt, de aztán bólintott és elmosolyodott. Megölelték egymást és elbúcsúztak. 

    – Az unokatestvérem – magyarázta Ravennek és Scarlettnek Tracey. – Lily Moon. Nem beszélünk sokat, és nem is tudja senki, hogy rokonom. Pansy meg a többiek év elején csúnyán kigúnyolták őt, és én ott voltam, de nem mertem szólni… azért gúnyolták ki, mert évet kell ismételnie. Most ő is a mi évfolyamunkban lenne. Bocsánatot kértem tőle, eddig nem mertem. 

   Délután Severusszal együtt négyen kimentek az udvarra. A fiú büszkén előadta tapasztalatát Rebekkával Traceynek, ami tényleg megnyugtatta őt – Raven és Scarlett csak egyre jobban és jobban elámult. A barna hajú lány elmondta nekik, hogy Terence Higgsbe szerelmes, aki amúgy nagyhangú mardekárosokkal barátkozott, de ő maga viszonylag normálisnak tűnt. Mondjuk olyan semlegesnek, mint Raven és Scarlett ikerpár szobatársai, akik sosem szóltak bele semmibe, ugyanígy Terence-t sem hallotta senki véleményt nyilvánítani például a muglikérdésben. Trimágus Tusára sem jelentkezett, és hazament szünetre, egyébként hetedéves volt.

   Tracey aztán elmesélte Severusnak is, amit a lányoknak előző éjjel a külföldi varázslócsaládokról, mert a fiút nagyon érdekelte ez a téma. Egy elég érdekes felfedezést tettek. Severus durmstrangos új barátjának teljes neve Rebekka Petar volt, és Tracey úgy tudta, a Petar a leghíresebb máguscsalád Bulgáriában. Mindig függetlenek maradtak minden külső konfliktustól, így például a halálfalókkal való háborút is messziről elkerülték, de ezen kívül nagyjából olyanok ők Bulgáriában, mint itt a híres Blackék. 

    – Pedig Rebekka egyáltalán nem olyan típusú – mondta Severus. 

    – Személyiségre talán nem, de a családjának megítélése hasonló. Valamivel ők szigorúbbak is. Blackékkel kapcsolatban nem tudok olyasmit, hogy kényszerházasságokat kötöttek volna… bár biztosan nem csak a párnak van ebbe beleszólása, ha fent akarják tartani a vérvonalat… a Petar családban viszont így működik. Gyerekkorukban kiválasztják a párokat és egy szerelmi bájitalt itatnak velük. 

    – Szóval arra gondolsz, hogy Rebekka párja is ilyen? – kérdezte Raven. 

    – Valószínűnek tartom. 

    – Hát, sajnálom őt – sóhajtott Severus. – Vagy nem is tudom… végül is ha bájital hatása alatt vannak, akkor nem is akarják máshogy.  

    – Furcsák ezek az aranyvérű családok – sóhajtott Raven. – De örülök, hogy nem vagyok tagja egynek. És annak is, hogy valószínűleg nem is leszek. Hacsak nem olyan a család, mint mondjuk Scarletté. 

    – Nincs ilyen korú fiúrokonom, pedig szívesen látnánk – nevetett a szőke lány. 

***

   Születésnapjára a testvérek egy halom roxmortsi ajándékot küldtek Fawnnak, illetve Severustól egy nagyon hosszú levelet kapott, amiben leírta az első szerelmével kapcsolatos élmények összefoglalását, ahogy a nagymama kérte. És Piton is, akármennyire nem akarta, kapott egy minipartit év elején.

   A félév kezdetével Severus és Raven meghallgatták Piton véleményét arról, honnan is származik a Roxfort vadőre. Természetesen azon az állásponton volt, mint a Reggeli Próféta. Fawn írt egy levelet a testvéreknek, mert nem értette teljesen a helyzetet. Azon persze senki nem lepődött meg ezek után, hogy Hagridot átmenetileg leváltották tanári pozíciójából. És meghallgathatták a többi mardekkáros véleményét is a klubhelyiségben, szerintük ugyanis Hagrid folyamatosan szörnyetegeket hozott az órákra. 

    – Nem tudom, fárasztó volt, de én élveztem egy idő után – vont vállat Scarlett. 

    – Szerintem is vicces volt, persze ezt direkt nem mutattam ki – mondta Raven. – Suette-Pollts professzorral kicsit monoton most az egész. Én megszoktam Hagridot. 

   Severus következő adandó alkalommal elvitte Rebekkáékat Roxmortsba, ahol nagyon jól szórakoztak a boltok végignézegetése közben. Az új év első két hónapja a barátokról szólt a társaság számára. Tracey bebiztosította magát a hálóteremben védővarázslatokkal, aztán nagyon furcsa módon elég későn vette észre Parkinson bandája, hogy tőlük külön van. Akkor Raven és Severus bevetették a régi trükköt – a beszélgetés elterelését. Annyira hatásos volt, hogy a testvérpár utána mindig betegre nevette magát. Severus mostanában hozzácsapódott egy durmstrangos csapathoz, Tracey unokatestvére, Lily pedig sokat volt Ravenékkel, így kialakult nekik is egy négytagú lánycsapatuk. 

   A második próbára Ravennek és Severusnak volt egy csaknem olyan bandája, mint Malfoynak és Parkinsonnak. A testvérpár egymás mellett ült a lelátón, de Severus egész idő alatt többnyire Rebekkával, Belitával és két durmstrangos fiúval, Igorral és Predraggal beszélgetett, Raven pedig Scarlett-tel, Traceyvel, Lilyvel, és Lily barátaival. Ők a hugrabugos Megan (egyben Lily szobatársa) és a hollóhátas Mandy voltak, és teljesen be lettek sózva attól, hogy létezik négy normális mardekáros. A pechük annyi volt, hogy sikerült ismét Malfoy, Crak és Monstro, illetve a mellettük ülő Pansy, Daphne, Sally-Anne, Millicent és Adelaide mögött helyet foglalniuk. A lányok csendben beszélgettek inkább emiatt, Severuséknál viszont Igor, aki egy izmos, de nem valami okos fiú volt, bolgárul sértegette Malfoy testőreit. Ez amúgy roppant vicces volt, mert csak a durmstrangosok és Severus tudták, mit mond igazából, Crak és Monstro csupán annyit észleltek, hogy lehajol hozzájuk a fiú és a tóra révedő tekintettel mormog valamit. 

    – Frey, szólj már a barátodnak, hogy vegyen vissza – fordult hátra egyszer csak Malfoy. 

    – Sajnos nem beszél angolul – rázta a fejét Severus. – Tűrj, barátom. 

   Rebekka és Belita nehezen tudták elfojtani a nevetésüket. 

   A második Trimágus-próba alatt egyébként nagyon izgatott volt az egész közönség annak ellenére, hogy vagy egy óráig nem tudtak semmit a nézők a bajnokokról. De mindenképp izgalmas volt találgatni, vajon ki mikor ér a felszínre. Amíg telt az idő, a nézőtéren beszélgettek a tanulók, Severus pedig a kis csapatával levonult a tóhoz, és bemutatta nekik a felszínre bukott óriáspolipot – az állaton ámuldozott a többi diák is. Severus durmstrangos barátai sokat nevettek azon, hogy a fiú megtanította a polipot kacsintással igent és nemet felelni. 

   Mivel a Szombati Boszorkányt egyikük sem olvasta, csak a mardekárosok röhögéséből értesülhettek az abban megjelent cikkről, ami ismét Harry Pottert vette elő. Fawn megkérdezte őket, tudnak-e valami mást az újságok által sokat emlegetett Kuporról, de nem tudtak válasszal szolgálni. Arról viszont a nagymama újra hosszú beszámolókat kaphatott, hogy Severus hoppanálás-órákra járt, ugyanis a félév kezdetével feliratkozhattak a hatodévesek és februárban meg is kezdődött a tanfolyam. A fiú olyan különböző eredményt produkált minden egyes órán, hogy a tanárok már megdicsérték a kreativitásáért. Bár eddig minden alkalommal elhagyta valamelyik testrészét, eltökélte, hogy a legközelebbi időpontban a születésnapja után, július elején le fog vizsgázni. 

    – Figyeld csak meg, Per bá’, nyár elején már olyat fogok hoppanálni, hogy csak káprázni fog a szemed! – bizonygatta elég gyakran, mire Raven mindig nevetőgörcsöt kapott. Severus a barátainak is megmutatta a mozdulatokat, amiket tanult a hoppanáláshoz, persze a tényleges műveletet nem tudta végrehajtani, így csak balettosan pörgött-forgott. Egyszer úgy tervezte, hogy Raven karjaiba ugrik a mutatvány végén, de a lánynak nem szólt, így ő bár kinyújtotta a kezét, hogy elkapja, hanyatt esett a bátyjával együtt. 

***

   Az idő telt, Raven és Severus csoportja egyre inkább összekovácsolódott. Együtt ünnepelték meg például a fiú tizenhetedik születésnapját – aminek annyira örült, hogy mikor reggel felkelt és eszébe jutott, akkorát ugrott, hogy lefejelte a plafont. Ezelőtt viszont már úgy három héttel, és utána ismét különváltak a durmstrangosoktól, mert tanulni kellett az év végi vizsgákra. A vizsgahét szerencsére hamar elröppent, mert mindenki alig várta a harmadik próbát – a Trimágus Tusa befejezését. A héten viszont még történt valami, amin aztán egészen a próbáig sírva nevettek Ravenék. Mostanában akadtak a máguslapokban igen negatív hangvételű cikkek Harry Potterről, ami különösebben egyiküket sem érdekelte – de például Belita teljes meggyőződéssel állította, hogy Viktor Krumnak nincs barátnője –, egészen idáig. 

    – Na, jó, ez már több a soknál – csóválta a fejét Severus, mikor meglátta a Potter idegállapotát megkérdőjelező írást az újságban, és nemes egyszerűséggel hátrahajította. És épp eltalálta Gregory Monstrót. Aki épp valami nagyon folyós csokoládés dolgot próbált a talárjába tömködni, de a fejét eltaláló újság miatt ő maga is hanyatt esett, ruháját pedig beborította a csokoládéöntet. – Komolyan, Monstro? – fordult oda értetlenkedve Severus. – Egy újság, te elrontott csokissüti! Na, várj – kapta elő a pálcáját, és egy suhintással megtisztította Monstro talárját. Ő persze egy morgásra sem méltatta (legalább üldözni sem kezdte újra), de Ravenék jót nevettek. 

   Kicsit később Malfoy és talpnyalói elég nyíltan felhívták a figyelmet az irományra, Severus pedig úgy döntött, kezébe veszi a dolgokat. 

    – Na, várjatok – állt fel a helyéről, összedörzsölte a kezét, aztán Raven, Scarlett, Tracey és durmstrangos barátaik pillantásától kísérve elindult egyenesen Malfoy felé. – Ne haragudj, megnézhetném az újságodat? 

   A szőke fiú éppen csak ráemelte a tekintetét, válaszolni sem volt ideje, mert Severus máris kikapta a kezéből a lapot, aztán ördöginek szánt nevetést hallatott – és már rohant is a nagyterem ajtaja felé. Malfoy és csatlósai döbbenetükből még fel sem ocsúdva néztek utána. Severus az ajtóban visszafordult, két kézzel meglengette „zsákmányát”, újra nevetett egyet, és aztán… aztán hatalmasra kitátotta a száját és ráharapott az újságra. Közben fogain kipréselve folytatta ördögi nevetését, valami hihetetlenül nevetséges grimasszal; Crak és Monstro ekkor indultak meg felé. Severus megpördült és rohant. Ravenék gyorsan az ajtó felé siettek, hogy lássák a folytatást. A lány bátyja a klubhelyiség felé indult meg, de az alagsorba vezető lépcső előtt beleütközött Pitonba, aki megállította. 

    – Beléd meg mi ütött, Severus? 

    – Szeretlek, Per bá’, de ez most fontos! – a fiú magához ölelte a professzort, aztán forgott egyet és rohant tovább. Crak és Monstro mentek utána. Piton az ajtóban álló Ravenre nézett, ő pedig szerette volna elmagyarázni a helyzetet, de barátaival túlságosan el voltak foglalva a nevetőgörcsükkel.  

   E történet lezárása pedig, hogy ismét, ahogy Severusszal az mindig lenni szokott, senki nem vett észre az érintetteken kívül az egészből semmit.

***

   Eljött a próba estéje. Ez a nap nagyon sok mindent változtatott meg Severus és Raven életében is. 


 

51. fejezet

Bizonytalan igazság

   Elég nagy fejetlenség uralkodott a tusa végét követő éjszakán, és ami azt illeti, többnyire a következő napokban is. Raven és barátnői ünneplést terveztek, mert Lilynek sikerült letennie a vizsgáit, amikre sokáig készültek közösen, de ez elmaradt. A sikernek örültek, csak ünnepelni nem volt kedvük. Nagyon senki másnak sem. Arról megoszlottak a vélemények, hogy mi történt pontosan, legtöbben inkább Potter ellen fordultak, de Cedric Diggory halálának híre szinte mindenkit ugyanúgy érintett. Meghalt egy tizenhét éves diák. Nem tudni, hogyan, de meghalt.

   Raven és Severus nem beszélték meg, szavak nélkül is tudták, hogy ugyanazon a véleményen vannak: szerintük a hír a Sötét Nagyúr visszatéréséről igaz volt. A testvérpár mostantól jóformán mindig egymás mellett volt. Nem valami védelmi célból, egyszerűen ez megnyugtatta őket. Raven magát is meglepte, hogy nem retteg, nem aggódik, mint annak idején tette a Titkok Kamrájának eseténél, aztán Sirius Black betörésekor. Elkönyvelte magában, hogy ez történt; nem félt, csupán valahol mélyen volt benne harag. Severusban ez az egy nem volt meg, ő nem érzett ilyet, de tudta, mit gondol a húga és inkább az igazságtalanság, mint személyes bosszú fogalmazódott meg benne. Újra ártatlanok halnak meg, akiknek semmi közük az egészhez. Mint annak idején Anabelle és a két Daniel Frey.

   Scarlett, Tracey és Lily nem akartak foglalkozni azzal, hogy mi történt valójában, mert úgyis csak találgatásokba bocsátkoztak volna ezáltal. Lily és szobatársai ismerték is személyesen Cedricet, hiszen egy házba tartoztak, őket viselte meg talán a hír a legjobban. A mardekárosok többsége egyébként egyhangúan állította, hogy Harry Potter agyszüleménye az egész; a Frey testvérpár szerint egyáltalán nem azért, mert nem hinnének a Sötét Nagyúr feltámadásában, hiszen többségük rokonai egész biztosan halálfalók voltak – csupán Potter miatt állnak ki az előbbi elmélet mellett. 

    – Te amúgy… beszéltél vele? – kérdezte Raven Severustól egyik nap, mikor ebéd után kimentek levegőzni egyet ketten. – Úgy tudom, átváltoztatástanon a Mardekár és a Hugrabug együtt volt nálatok…

    – Nem beszéltem vele soha – felelte a fiú. – Ami azt illeti, soha nem is figyeltem rá. De most, mikor visszagondolok erre, akkor van egy olyan érzésem… hogy a tudat… vagyis abba belegondolni, hogy sosem lesz ott már órán, pedig még egy éve lett volna, az… megvisel. Felfordítja a gyomromat. Volt már jobb gyomros élményem az évben, mit ne mondjak…

   Raven közelebb lépett Severushoz és átkarolta a derekánál. Sosem látta még így Severust, de tudta, mi zajlik benne. Ő egy olyan típus volt, aki magában rendezi le a rossz érzéseket, de hálás volt érte, hogy mellette állt a húga.

   A páros néhány nappal később felkereste a szobájában Piton professzort. A tusa vége óta nem beszéltek vele, nem is látták, és most úgy döntöttek, szeretnék tőle hallani a történteket. Piton beengedte őket, de odabent kisebb felfordulás volt: a készleteit és sosem látott ládákat vizsgált át.

    – Segíthetünk valamiben? – kérdezte Raven.

    – Nem tudtok – felelte a férfi. – De fogjátok rövidre, amit mondani akartok, mert sietnem kell. Ma elmegyek, az évzáró ünnepélyig nem térek vissza.

    – Hogyhogy? – kérdezte Severus.

    – Azt mondjátok, amiért jöttetek.

    – Mi csak igazából… a tusa miatt jöttünk – mondta Raven. – Tőled is tudni akartuk, hogy… mármint hogy te mit tudsz.

   Piton most egész testével feléjük fordult, és a testvérpárra nézett.

    – Figyeljetek rám. Miután a Roxfort Expressz visszatér Londonba, hazaviszlek titeket, és éjszakára elmegyek. Hajnalban térek vissza. Beszélek a nagyanyátokkal, előbb neki kell tudnia, amit nektek fogok mondani. Utána mindent elmagyarázok, amit tudnotok kell, mert valószínűleg szükségem lesz a segítségetekre egy bizonyos ügyben. Addig ne foglalkozzatok semmivel, ami történt vagy ami történhet. Ez nem a ti dolgotok.

    – Rendben van – bólintott Severus Ravennel együtt.

    – Akkor mi megyünk. 

    – Nagyanyátoknak írtatok, mi történt? – szólt utánuk Piton.

    – Nem, de küldött egy levelet a tusa másnapján, hogy mi történt – kapott észbe Severus. – Jaj, biztos nagyon aggódik, mert nem tudtunk még válaszolni…

    – Nem kell nektek válaszolni. Mielőtt elmegyek, küldök egy baglyot én.

    – Köszönjük – eresztett meg Raven egy halvány mosolyt. Aztán elhagyták nagybátyjuk szobáját.

   Mielőtt a diákok beszálltak volna a fiákerekbe, illetve a Durmstrang és a Beauxbatons tanulói is útra keltek volna, Severus elbúcsúzott Rebekkától és barátaitól.

    – Sajnálom, hogy így alakult – mondta Belita.

    – Én mindezek ellenére örülök, hogy megismertem a Roxfortot – mondta Predrag.

    – Sok sikert a továbbiakban – búcsúzott Igor.

    – Örülök, hogy megismerhettelek, Severus – mosolygott Rebekka. Severusnak végre ez mosolyt csalt az arcára.

    – Örülök, hogy jól éreztétek magatokat itt, és én is nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek titeket! Sok sikert nektek is, és tartsuk a kapcsolatot!

    – Úgy lesz! – bólintott Rebekka.

   Ahogy a távolodó durmstrangosokat nézte, Severus nem gondolt a gondokra, csak mosolygott. Ravent is felvidította ez kicsit, de azért egy idő után odament bátyjához és finoman oldalba bökte, hogy térjen kicsit vissza hozzájuk.

    – Na, ki lesz a következő szerelmed? – kérdezte viccelődve.

    – Lassan a testtel, most te jössz.

    – Ja, hogy én… 

   Az évzáró lakoma és a vonatút nyomott hangulata után volt egy kis oldódás, mikor az expresszből kifelé menet Severus és Raven megpillantotta az egyik fülke előtt a padlón fekvő Malfoy-Crak-Monstro hármast. Nem is tudták hirtelen a döbbenettől, hogy mit szóljanak ehhez. Aztán Monstro megmoccant, és ezzel egy időben…

    – Kicsi a rakás!! – rikkantotta Severus, és nemes egyszerűséggel rájuk vetette magát. Erre aztán mindhárman felélénkültek, és próbálták jelezni, hogy a fiú kinyomta belőlük az összes szuszt. Severus viszont rögtön fel is pattant és egy elég nevetséges „hahaha”-t hallatva elfutott. Raven átlépkedett a fiúk között, akik közben valahogyan próbáltak feltápászkodni. Mikor átjutott rajtuk a bőröndjével együtt, észrevett a földön egy kis pergamendarabkát, és felvette.

    – Ez a tiétek…? – kérdezte a fiúkat, mire Draco szeme hirtelen elkerekedett, majd a kelleténél valamivel hevesebben kapta ki a lány kezéből a pergament. Ahhoz azonban nem volt elég gyors, hogy Raven ne tudja elolvasni. Egy rövid levél volt, a címzett nevét nem látta, de a szöveg többi részét igen: Segítségre van szükségem, és úgy tudom, ön az egyik legjobb álomfejtő. Van egy visszatérő álmom már majdnem egy éve, amelyben egy kecskével találkozom. Kecske Tóninak nevezi magát, és mindig személyes dolgokról faggat.

   Raven csak nézte Dracót, aki összehajtotta a pergament és zsebre vágta, majd felnézett. Az arcán ott volt egy apró piros folt, amit Raven hirtelen nagyon közelről is szemügyre vehetett, mert a fiú a dühtől eltorzult képpel belemászott az arcába.

    – Senkinek egy szót sem szólhatsz róla, ha elolvastad! – sziszegte remegő hangon. Láthatóan ideges volt és feszengett. – Különben megátkozlak!

    – J-jó… – hátrált a lány. – Csak… na, mindegy. Én megyek.

   Azzal sietve ott hagyta Malfoyt, Crakot és Monstrót. Egészen biztos volt benne, hogy fog szólni Severusnak erről, csak még nem tudta, hová tegye ezt az egészet… Kecske Tóni? Jól olvastam? Kizárt, hogy mást írt volna, de ugyanaz lenne, mint Severus álma…?

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

52. fejezet

Piton története

   Fawn a Fonó sori házban szoros öleléssel köszöntötte a testvérpárt. Arról, ami történt, mindent tudott már Pitontól, így nem kérdezett. A változásoknak következményei lesznek, ezzel mindhárman tisztában voltak, de most egyedül arra igyekeztek koncentrálni, hogy elérkezett újra a nyári szünet, ismét együtt lesz az egész család és mi mindennel mulathatják az időt: hiszen Severus nagykorú, szabadon varázsolhat és pár nap múlva, ha leteszi a vizsgát, hoppanálhat!

   Korán aludtak el mind, így akár ezért, akár a történtek miatt kelhetett Raven hajnali négy órakor teljesen éberen. Nem volt kedve az ágyában megvárni, míg reggel lesz, úgyhogy csendben felöltözött, készített magának kakaót alaposan telenyomva tejszínhabbal, és letelepedett az erkélyi nyugágyon. Italát szürcsölgetve nézte a napfelkeltét.

    Kész vicc… minden évben van valami tragikus esemény. Olyan lett a Roxfort, mint egy rossz dráma, komolyan… – sóhajtott.

   Majdnem az egész bögre kakaót megitta már, mikor Severus kilépett az erkélyre.

    – Jó reggelt – köszönt a lánynak.

    – Szia – fordult felé Raven.

    – Kakaót iszol? Várj, hozok én is.

    – Ha arra mész, hoznál akkor már nekem még egyet? – nyújtotta felé a bögrét Raven.

   Pár perc múltán a konyhában hatalmas csörömpölés támadt, meg valami gép hangja. Raven a résnyire nyitva hagyott ajtón át leskelődött, és innen látta Pitont kilépni a szobájából hosszú, szürke hálóköntösben.

    – Severus. Ugye tudod, hogy már varázsolhatsz? –  szólt unokaöccsének a konyhába.

    – JATÉNYLEG! – kiáltott fel az említett, mintha még tudatában sem lett volna ennek, azonban a következő pillanatban még nagyobb csörömpölés lett. Erre már Fawn is kidugta a fejét az ajtaján.

    – Gyerekek, mit csináltok ti ilyen korán?

    – Kakaót, mami, csak hát… – válaszolt Severus – jó, a tányért összeragasztottam, csak a manőver nem volt túl szerencsés.

   A fiú kis időn belül visszatért az erkélyre az italokkal, némileg ziláltabban, majd ő is leült a másik nyugágyra, és csendben figyelték húgával a lassan teljesen kivilágosodó eget.

    – Az a bagoly felénk tart? – szólalt meg Severus. Raven arra nézett, amerre ő, és már látta is a közeledő madarat.

    – Azt hiszem…

   A fekete tollú bagoly leszállt Raven előtt az erkély kerítésére, és lábát nyújtotta. A lány előrehajolt és nagy nehezen sikerült leoldania a pergamentekercset róla; nagyon ügyetlenül kötötte a csomót a feladó.

    – Ki írta? – kérdezte Severus.

    – Mindjárt nézem – felelte Raven, és kibontotta a tekercset. Nem volt név sehol, de amint a lány ki tudta olvasni a kapkodva írt betűket, azonnal rájött, ki küldte.

   Eszedbe se jusson szólni bárkinek is! A válaszodban meg kell esküdnöd, hogy nem szólsz! Ha bárkitől, akár egy ismeretlentől visszahallom, amit olvastál, átkot fogok neked küldeni, amiből még Piton sem tud kigyógyítani!

   A bagoly erősen belecsípett Raven karjába.

    – Aú!! – szisszent fel a lány. – Jó, megyek már. Mindjárt jövök, Sev.

   Bement a szobájába, előkotort egy pennát, és ezt írta a pergamen hátoldalára:

   Nyugodjál már le, Malfoy. Mondtam, hogy nem szólok. Az átkokkal viszont a helyedben vigyáznék.

   Visszatért az erkélyre, visszakötötte a tekercset a bagoly lábára, a madár pedig nyomban útnak is indult.

    – Mi van most Kecske Tónival? – fordult a lány a bátyjához.

    – Ó, nem tudom – felelte Severus. – Már biztos valaki mást látogat. Miért?

    – Mert szerintem Malfoyt látogatja.

   Raven elmesélte, honnan sejti mindezt, szemrebbenés nélkül. Severusnak egyre lejjebb és lejjebb esett az álla, ezzel párhuzamosan a szája annál is szélesebb mosolyra húzódott.

    – Asztaaa! Ez annyira szuper lenne!! Írok is Dracónak!!!

    – Várj – állította meg Raven. – Most küldtem el neki a levelet, hogy nem szólok. Be tudnád úgy állítani, mintha te magad jöttél volna rá? Azt akarom, hogy Malfoy szégyenkezve rohanjon, valahányszor meglát – vigyorgott.

    – Nahát, Raven, milyen váratlan ez tőled… de bátyádhoz méltó ötlet! Akkor amint találkozunk, meg is indulhat a legújabb akció…

    – Alig várom – nevetett a lány. Ekkor visszatért Malfoy baglya egy újabb levéllel, amiben ez állt:

   Most fenyegetsz engem, Frey? Én inkább ezzel vigyáznék.

   Raven sietett is válaszolni, de több időbe telt a tervezettnél, mert folyton elnevette magát.

   Először is te fenyegettél, miközben már elsőre megígértem, hogy nem szólok. Másodszor meg kötve hiszem, hogy olyan átkot tudna bármelyik ismerősöd, amit a nagybátyám nem ismerne fel és nem tudná az ellenszerét. Reggelizz inkább, biztos szoktatok ti is…

   A testvérpár az erkélyen töltötte az időt egészen addig, amíg Fawn nem szólt, hogy kész a reggeli. A család csendben evett, ami igen szokatlan volt náluk, legalábbis Severus részéről, de most ő is a fejleményekre volt kíváncsi. Fawn gyorsan elpakolt, majd visszatért az asztalhoz.

    – Míg ti kint voltatok, megbeszéltem mindent Fawnnal – kezdett bele Piton. – Ő beleegyezett és vállalta az összes kockázatot, mert bízik bennetek. Ti dönthettek úgy, hogy nem vállaljátok. A helyzet jelenleg az, hogy már semmi sem biztonságos. Egyetlen megoldással sem tudom garantálni egyikünk biztonságát sem. De ha úgy döntötök, nem akartok belekeveredni mindebbe, akkor mindent megteszek, hogy a lehető legbiztonságosabb helyre kerüljetek.

    – A… visszatérésről van szó, igaz? – kérdezte Raven.

    – Igen – bólintott Piton. – Ami most elhangzik, azt soha, semmilyen körülmények között nem mondhatjátok el senkinek. Feladatot kaptam Dumbledore-tól. Később azt is elárulom, miért éppen én. A történtek miatt most újra kell szervezni a Főnix Rendje nevű társaságot, ami a Sötét Nagyúr és a halálfalók ellen állt össze még a bukása előtt – ennek a társaságnak vagyok én is tagja. Ha velem tartotok, akkor a terv az, hogy kiképzést kaptok tőlem legilimenciából és okklumenciából, majd beköltöztök a főhadiszállásra. Fawn egy messzebbi városba megy, és egy barátjánál fog lakni. Erre azért van szükség, mert hármunk nem csak a Főnix Rendjéhez, hanem a halálfalókhoz is fog tartozni.

   Piton kihagyta ugyan, miért lett az, ami, de nagyvonalakban elmesélte, hogyan került kapcsolatba a halálfalókkal annak idején, és hogyan állt át Dumbledore oldalára később.

    – Ha beleegyeztek, a segédeim lesztek, és amikor úgy adódik, kisebb feladatokat fogok nektek adni. A Sötét Jegyet valószínűleg nem fogjátok megkapni, de a halálfalók tudni fogják, kik vagytok. Nem kell elmondanom, mivel jár mindez. Gondoljátok meg jól. Nem tartoztok sem nekem, sem másnak azzal, hogy kockáztatjátok az életeteket. Azért mondom el ezt nektek, mert már majdnem felnőttek vagytok, jogotokban áll dönteni erről. Ha azt mondjátok, nem vállaljátok, akkor is megtartom nektek a kiképzést, majd pedig emlékmódosítást hajtok végre rajtatok. Arra is szükség lesz, hogy egy külföldi iskolába iratkozzatok át. A halálfalók nem tudják, hogy nálam éltek. Ha elkövetnék egy hibát, nem engedhetem meg, hogy a rokonaimból szedjenek ki információkat. Fawnra való tekintettel valószínűleg ha élve meg is úsznátok a dolgot, ép ésszel biztos nem. Olyan opció pedig nincs, hogy csak a Főnix Rendjéhez csatlakoztok: abból is ugyanaz a végeredmény lenne.

   A professzor nem szólt többet. Raven az asztalt bámulta, majd lassan a lesütött szemű Severusra pillantott. A fiú hirtelen felemelte a fejét.

    – Per bá’… – kezdte elhaló hangon – ez… ez… annyira gyönyörű!! – kiáltott fel, és törölgetni kezdte a szemét. Fawn és Raven aztán végképp nem erre számított, Piton arcáról szokás szerint nem voltak leolvashatók érzelmek, de nem kizárt, hogy ő sem. – Annyira… annyira önfeláldozó vagy! Úgy megölelgetnélek!!

    – Lehetőség szerint ne tedd.

    – Én veled tartok, Per bá’! – nézett nagybátyjára elszántan Severus. – Vállalok mindent! Együtt legyőzzük azt a bitangot!

    – Természetesen én is jövök – szólt Raven. – Kémkedésben úgyis ki akartam már próbálni magam. Szerintem menne.

    – Szerintem tisztában vagytok vele, de most úgy érzem, meg kell bizonyosodnom: ugye tudjátok, hogy ez nem játék? – kérdezte Piton.

    – Hát persze, Per bá’! – bólogatott hevesen Severus. – Végül is, csak két végkimenetel lehetséges. Ha segíthetek, hogy a nekünk kedvező legyen, akkor mindenre hajlandó vagyok. Azt akarom, hogy a világ nevetéssel legyen tele! – tárta szét a karját. – Te is, Raven?

    – Az igazán csodálatos lenne – nevetett a lány.

    – Kissé elvesztettük a téma komolyságát – sóhajtott Piton.

    – Dehogy, Per bá’! Teljesen komoly vagyok. Mint amennyire biztos, hogy Kecske Tóni járt az álmaimban. Akkor már tartasz elég felelősségteljesnek? Mikor kezdjük a kiképzést?

    – De mama… – szólt Raven. – Ez neked biztos… nem baj?

    – Én lennék a legboldogabb, ha mind biztonságban elrejtőzhetnénk – felelte Fawn. – De ismerem a képességeiteket, tudom, mire vagytok képesek. Perselus jól mondta, nagyon sokat segíthettek. Tudom, mennyi a kockázat. De én is csatlakoznék, ha tudnék, hiszen nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy az olyanok, akik Ana, Daniel és a férjem halálát okozták, szabadon mászkálhatnak majd egyszer az országban. Mindent megtennék, amit lehet, hogy ezt megakadályozzam.

    – Én döntöttem! – pattant fel Severus. – Véglegesen.

    – Én is – emelte fel a kezét Raven.

    – Akkor tartsatok velem – mondta Piton. – Odalent kezdjük az okklumenciával.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

53. fejezet

A főhadiszálláson

   Piton ezt nem mondta így, de a testvérek felülmúlták minden várakozását. Két hét egész napos gyakorlás eredménye majdhogynem hibátlan okklumencia alkalmazása és a legilimencia alapjainak elsajátítása. Az egymáson való gyakorlást kifejezetten élvezték is – még ebben a helyzetben is vittek humort a mindennapokba, amiért Fawn nagyon büszke volt rájuk, még ha mindemellett nagyon félt is. Severus továbbá sikeresen letette a hoppanálás-vizsgát: ettől annyira izgatott volt, hogy szabadidejében úgy szórakoztatta nagymamáját és húgát, hogy az egybenyitott nappaliban és konyhában egyszer csak eltűnt, majd kicsivel arrébb újra és újra felbukkant. Ez meggyorsította mondjuk az asztal megterítését, csak pukkanásoktól volt hangos a ház. Meg egyszer ettől:

    – JAJ, NE HARAGUDJ, PER BÁ’! – hallatszott ki a fürdőből.

    – Severus, fejezd már be végre a folyamatos hoppanálást! – kiabálta a professzor.

   Mindezek mellett viszont, ki tudja, hogyan, de Severus azt következetesen elfelejtette, hogy a pálcáját is használhatja. De aztán mindig annyira megörült, mikor eszébe jutott, hogy minden varázslatot túl hevesen hajtott végre – még szerencse, hogy létezett a Reparo nevű varázsige. Fawn és Piton sokszor hangoztatták, úgy érzik, mintha visszatértek volna azok a régi szép idők, mikor a kis Severus, mágikus képességeit még nem tudva kordában tartani, eltörte, ami törhető volt.

   Két héttel a nyári szünet kezdete után a hármas elbúcsúzott a nagymamától, aki szintén összecsomagolt már, hogy egy jó barátjához költözzön innen messze.

    – Ha mugli telefonon kommunikálunk, az nem veszélyes, ugye, Perselus? – kérdezte Fawn.

    – Nem, de a főhadiszálláson nincs telefon. Egy fülkét tudnak a gyerekek megkeresni a környéken. A legbiztonságosabb az lesz, ha én adom át az üzeneteket. A nyár folyamán találkozhattok még, szólni fogok, amint lehet.

    – Tudom, hogy lehetetlen, de ne aggódj, mama – nevetett Raven. – Érezd nagyon jól magad! Biztosan nagyon jó lesz ott.

    – Ebben nem kételkedem. Ti pedig vigyázzatok magatokra!

    – Szavamat adom, hogy még kilencven éves korodban is a házamban fogsz lakni! – mondta Severus. – Bárhol is fogok lakni addigra. Legrosszabb esetben szellemként visszatérünk, nem, Raven?

    – Végül is miért ne – vont vállat a lány. – Úgyis örökre együtt akartunk maradni.

    – Húú, olyan revansot veszek Hóborcon – kezdett fellelkesülni Severus.

    – Még mindig nem érzem, hogy figyelembe vennétek a helyzet komolyságát – morogta Piton.

    – Ugyan már, teljesen komolyak vagyunk, Per bá’!

***

   A Grimmauld téri 12-es házba a Weasley család már beköltözött, velük volt Hermione Granger, és néhány további tagja a Főnix Rendjének. Raven és Severus nem igazán számítottak más típusú bánásmódra attól, amit kaptak: a gyerekek elég feltűnően kerülték őket, Mr és Mrs Weasley kedvesek voltak ugyan, de nagyon tartózkodóak is. A többi felnőtt szívesen beszélgetett velük, csak ők nem voltak a helyszínen legtöbbször, ha Raven és Severus szabad volt – leszámítva Sirius Blacket, aki ugyanúgy kerülte a beszélgetést velük, mint a Weasley-gyerekek és Hermione Granger (ha mégis szóba kellett elegyedniük, akkor pedig kifejezetten barátságtalan volt – nem bántott meg soha senkit, de nagyon erősen tartózkodott). Ők is segédkeztek ugyanis a ház takarításában, ezen kívül pedig a főleg szobájukban töltötték az időt. Tulajdonképpen az, hogy ők sem nyitottak a többiek felé, nem a viselkedésük tükrözése volt, hanem szándékos dolog – mert Pitonon és Dumbledore-on kívül senki más nem tudta és nem is tudhatta róluk, hogy ők is afféle kémek lesznek. Nagybátyjuk gyakran tért be a főhadiszállásra, ekkor mindig váltott pár szót Ravennel és Severusszal, de nem mondott semmit eddig a tárgyalásokról vagy bármiféle feladatról. A testvérek nem is kérdezték tulajdonképpen, gondolták, ha valami fontos lesz, nagybátyjuk úgyis szól. Összességében hozott és vitt üzeneteket Fawntól, illetve egyszer a távolságtartással kapcsolatban másra is felhívta a figyelmet.

    – Mi alapján döntik el azt egyébként, hogy ki lehet a Rendnek a tagja? – kérdezte Raven tőle.

    – Először az eredeti tagokból megmaradtak gyűltek össze, és az ő kapcsolataikon keresztül kezdett mindez kiépülni. Főképp Dumbledore dönt arról, ki lehet hasznunkra.

    – Akkor… szóval, ott van például Scarlett, a szobatársam. Ő aranyvérű, de a legtávolabb állnak a halálfalóktól.

    – Tracey Davis is ilyen – szólt Severus.

    – Igen, az ő családjuk nem csatlakozhat? Vagy akiket még ismerünk, a két hugrabugos lány és a hollóhátas Mandy? A családjukról nem tudok semmit, de ők is biztosan tennének valamit, ha lehetne ez ellen.

    – Nem tartozik a feladataim közé az új tagok keresése, így nem tudom, szóba kerültek-e már és mit mondtak róluk – felelte Piton. – Ti még nem lehettek hivatalos tagjai a Főnix Rendjének, ezért az efféle indoklásaitokat nem fogják elfogadni. Úgy gondolom, ha valóban segíteni tudnának nekünk, már felvették volna velük a kapcsolatot. Elvégre nem vehetünk be akárkit a Rendbe, még ha elszántan a halálfalók ellen is van az illető.

    – Na, és külföldi varázslók? – kérdezte Severus. – Akiket tavaly megismertem, róluk ugyan ilyen téren nem tudok semmit, mondjuk Tracey mondott valami olyasmit, hogy Rebekka családja nem vesz részt semmi ilyen ügyben, de a többiek hátha. És ők már elvégezték az iskolát.

    – Természetesen a Rendnek külföldi kapcsolatai is vannak, de ezzel sem foglalkozom.

    – Tényleg, Rebekkáékkal levelezel még? – fordult Raven Severus felé.

    – Nyári szünet elejétől leveleztünk, csak mielőtt eljöttünk volna ide, megírtam, hogy szeptemberig nem tudok egyéb okok miatt válaszolni, így majd folytassuk akkor.

    – A Rend mindezt elintézi – mondta Piton. – De ha már ennél a témánál tartunk, akartam említeni egy fontos dolgot. Nem tudjuk, milyen helyzetek állhatnak elő, és épp ezért talán jobb lenne távolságot tartanotok azoktól a barátaitoktól, akik nem tudhatnak a feladatainkról.

    – Ja, én is gondoltam ilyesmire – bólintott Raven. – De nem kell azért teljesen megszakítani velük a kapcsolatot, nem?

    – Nem kell. De mivel olyanokkal barátkoztok, akik a halálfalók ellenesei, biztonságosabb, hogy ha egy efféle kimenetelre számítva úgy állítjátok be a helyzetet, mintha lassan váltanátok oldalt.

    – Az nekem megy, három évig tök semleges voltam – legyintett Severus. – Éljen a semlegesség! 

    – Most indulok. Pár nap múlva jövök újra. – Azzal Piton távozott.

   Két hét múlva a testvérpár találkozhatott nagyanyjukkal egy napra. Elmesélték Fawnnak, hogy milyen is egy aranyvérű család háza: Raven és Severus magát a főhadiszállást ugyanis már a kezdetektől fogva kifejezetten kényelmetlen helynek tartotta. A takarítással ugyan otthonosabbak lettek a szobák, azonban minden nap elsétálni a falon függő manófejek és egyéb kegyetlenkedésekre utaló emlékek mellett nem volt épp egy kellemes dolog. Viszont érdekességeket is tartogatott az itt töltött szünet, például Severus elkezdett érdeklődni a Weasley-ikrek titkos tervei iránt. Gyakran kaptak szidást az anyjuktól valami találmányok miatt, és még gyakrabban zárkóztak be a szobájukba izgatottan suttogva.

    – Szerintem hasonlóak vagytok – mondta Raven. – Biztos könnyen összebarátkoznátok. Már ha nem lenne bajuk Perselus bácsival.

    – Biztosan elküldenének. De meggyőzhetem őket, hogy a látszat nem minden – gondolkozott el az állát simogatva.

    – Hát, a látszat nálad nagyon a mindennek tűnik, pedig nagyon nem az – nevetett a lány.

    – Ha megismerik a valódi oldalad, egész biztos nem foglalkoznak majd azzal, kinek vagy a rokona és melyik házba tartozol – mondta Fawn.

    – Bár most Perselus bácsi azt mondta, jobb volna távolságot tartanunk úgy mindenkitől – mondta Raven. – Ó, mint egy karantén…

    – Úgysem leszünk velük soha olyan nagy cimborák – legyintett Severus. – De megpróbálnám, mi sül ki belőle.

   Legközelebb aztán Severus bekopogott az ikrek szobájába, akik egyáltalán nem kedvesen fogadták.

    – Le kell mennünk? – kérdezték.

    – Nem – rázta a fejét Severus. – Csak hallottam, hogy varázsvicceken töritek a fejeteket. Én magam is nagyon szeretem a varázsvicceket.

    – Ne haragudj, de még nem áll szándékunkban megmutatni olyanoknak, akiket nem ismerünk eléggé.

    – Értem. Ha lesz majd ilyen, keressetek fel, nagyon kíváncsi vagyok. Gondoltam, jobban is megismerhetjük egymást, mert évfolyamtársak vagyunk. Ezt a szakmát is választjátok majd?

    – Ezt nem fogjuk neked elárulni. Bocs, de mardekáros vagy, kinézem belőled, hogy beárulsz valamelyik felnőttnek.

    – Ó, ugyan már, nem vagyok én olyan típus – legyintett Severus. – Harmadéves koromban elnáspángoltam egy terelőütővel a mardekáros kviddicscsapatot, mert a mamámat szidták. Egy normális mardekáros megátkozza őket, nekem még csak a nagybátyám se tudott volna róla, ha nem lett volna a helyszínen.

    – Azért nem kell túljátszani – lépett hozzá Raven, aki épp lefelé menet haladt el a szoba előtt. – De tényleg elnáspángolta őket. És a legyet sem átkozná meg.

    – Igen, én az állatok védőszentje vagyok – hajolt meg Severus szívére tett kézzel. – Hagrid professzor sok jót tudna mondani rólam. Tanulótársaim nem szeretik az óráját, így én végzek minden munkát, de nagyon élvezem.

    – Jól van – szólalt meg újra az egyik Weasley. – Ha lesz új találmányunk, megmutatjuk. Most viszont dolgunk van.

    – Akkor mi megyünk is – mosolygott Severus, és Ravennel elhagyták a szobát.

    – Nem fogják megmutatni – mondta a lány.

    – Ja… nem fogják. Mindegy.

    – Viszont profi módon tudod összezavarni bármikor a rólad alkotott képet. Ha egyáltalán a hosszú előadásod után tudnak hinni bármit is, most biztos azt hiszik, próbálod meggyőzni őket, hogy aztán kihasználd, amit megtudtál. Hallottam valami olyasmit a többiektől, hogy ki tudják hallgatni a tárgyalásokat. Na, azt biztos nem fogják neked elmondani. Meg semmi mást, ami érinti a sulit.

    – Nem probléma. De most egy új kihívást látok a láthatáron – torpant meg a fiú, összehúzta a szemét, és ernyőként a feje fölé emelte a kezét, mintha kémlelne valamit a szemközti falon. – Meggyőzni őket arról, hogy a látszat nálam nagyon nem minden.

    – Sok sikert – nevetett a lány.

***

   Kicsit kevesebb, mint egy hét múlva érkezett meg a főhadiszállásra Harry Potter. Aznap volt egy tárgyalás, Piton csak annyit mondott a testvéreknek utána, hogy továbbra is vigyázzanak, és amit korábban már a lelkükre kötött, hogy nem nézhetnek bele mások fejébe, amíg ő arra utasítást nem ad. Severus és Raven nem is akart visszaélni vele, legalábbis olyan dolgokkal kapcsolatban, ami a Főnix Rendjét érinti, egyáltalán nem.

   A tárgyalás miatt nagyon későn vacsoráztak. A testvérek itt sem vettek igazán részt a közösségi életben, nagyon ritkán beszélgettek csak bárkivel, miután végeztek, mindig elvonultak. Most is hamar otthagyták a társaságot, mikor a felnőttek arról kezdtek veszekedni, mit mondhatnak a gyerekeknek. Bár érdekelték volna őket a témák, tartották magukat inkább a Pitontól kapott instrukciókhoz. Azt viszont lefekvés előtt alaposan kibeszélték, amit megtudtak Harry Potter ügyéről.

    – Per bá’ biztos nagyon boldog lenne, ha kicsapnák.

    – Tudodki őt keresi nagy valószínűséggel, kizárt, hogy máshová küldjék, mint a Roxfort. Ezzel Perselus bácsi is tisztában van, bár tény, hogy örülne…

    – De a minisztérium csinálja a tárgyalást, őket meg ez nem érdekli.

    – A Főnix Rendje megoldja. Ennél fontosabb Tudodki. Biztos kitalálnak valamit.

   Másnap segítettek a többieknek a szalont takarítani, ahol felfedezték a Malfoy-családot a falikárpiton. Ravennek mostanában szokása lett, hogy amikor csak teheti, felkeresi a még ki nem takarított olvasótermet, és átnézi a könyveket. Biztosra vette, hogy Sirius a kandallóban fogja elégetni őket, amint odajutnak, mert eddig is minden mágikus és nem mágikus tárgyat kidobott, ami a családjához tartozott. Raven kizártnak gondolta, hogy a férfi pont neki engedné meg, hogy megtartson bármit is. A tárgyak nagyon érdekesek voltak, akárcsak a könyvek, így a lány igyekezett minél több mindent memorizálni belőlük, ha hasznosnak tartotta. Nagyon sok szólt az aranyvérűekről, de még több titkos varázslatokról, bájitalokról és feketemágusokról.

   Ha itt olvasott azonban, azt is el kellett viselnie, hogy Sipor, a házimanó gyakran bejárkál ide is és róla motyog. Eleinte ez még szórakoztatónak tűnt, mert kiderült belőle, igenis sokat beszélgetnek a többiek a testvérpárról. Véleményük nem volt túlzottan meglepő azért: Ravent arrogánsnak és magának valónak találták, Severust meg kétszínűnek. Aztán egy idő múlva Sipor már kezdett idegesítővé válni, így Raven mindig gyorsan kitessékelte őt.

   Annál többször hallotta meg viszont odalentről Mrs Black festményét ordibálni.

    – Nekem elég szimpatikus hölgy – mondta egyszer Severus. – Szívesen vívnék vele egyszer egy üvöltőpárbájt. Vajon ki nyerne?

    – Senki, mert kiüvöltöd a lelked, a szellemed meg tovább visít, és folytatjátok mindezt az örökkévalóságig – vágta rá Raven. – De azt javaslom, ne tégy így. Sirius megesküdött, hogy leveszi a falról bármi áron.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

54. fejezet

Visszatérés a Roxfortba

   A szünidő hátralévő napjai általánosságban nagy boldogságban teltek Harry felmentése miatt, emellett pedig továbbra is takarítással töltötték a gyerekek az időt. A roxforti levél az utolsó napon érkezett meg, ám alighogy a testvérpár átfutotta a sajátjukat, Piton érkezett a főhadiszállásra, és felkereste őket.

    – Elhoztam nektek a tanszereiteket – tette le a csomagot a szobájukban. – Vettem pennát és új bájitalfőző készleteket. Szükségetek van még valamire?

    – Honnan tudtad, mi kell? – csodálkozott Raven.

    – Előbb értesültem a listáról, mint ti. A talárjaitok?

    – Nekem még rendben vannak.

    – Per bá’, ez annyira gyönyörű tőled – törölgette a szemeit Severus, és nagyot szippantott. Mostanában gyakran elérzékenyült, ha szóba került a nagybátyja. – Annyira vigyáznod kell és még erre is volt gondod!

   Raven visszafojtotta a nevetését, de egy vigyort nem tudott megállni. Piton nem reagált semmit, legalábbis hanggal nem, az arcát azonban nem látták a testvérek.

    – Fawnnak üzentek valamit?

    – Pihenjen sokat és nézzen vicces műsorokat a tévében! – mondta rögtön Raven.

    – Add át neki ezt az ölelést! – mondta Severus, és Pitonnak ideje sem volt felfogni, mit beszélt, a fiú máris nekirohant és jól megszorongatta.

    – Megteszem, amit tudok – morogta Piton. Aztán Severus elengedte nagy szipogások közepette, a férfi pedig elköszönt és otthagyta őket.

    – Na, gyere, Sev, nézzük meg az új tankönyveket – simogatta meg bátyja karját nevetve Raven. – Legalább holnap végre kiszabadulunk innen. Már csak azért is, mert rájöttem, irtózom még attól a helytől is, ami kizárólag aranyvérűeknek van fenntartva. Az ősi fajtának.

    – Ha ott lettem volna, mikor kitalálták a manófejek dísszé alakítását, biztosan odavarázsolok egy terelőütőt, a többit meg tudod.

    – Persze, hogy tudom. Ezt igazán megnéztem volna. Lopjunk Időnyerőt és tőlem mehet.

   Ezután azt találgatták, ki lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár. Piton nem mondott ugyanis semmit, vagyis Severus kénytelen volt szomorúan tudomásul venni, hogy ismét nem jelölték a posztra. Este a többiek ünnepséget tartottak a prefektusi kinevezések miatt, amiben ők csak annyira vettek részt, amennyire mindig szoktak, nem beszélgettek igazán senkivel, és hamar elmentek lefeküdni.

    – Júj, Raven, jövőre lehet, hogy te kapod a jelvényt! – lelkesült fel Severus.

    – A fiúk közül én nem dolgoznék szívesen senkivel, úgyhogy inkább nem akarok én lenni.

    – Szerinted a mostani ötödévesektől ki kapta?

    – Hát… remélem, Tracey. Tanulmányi átlagon nem múlhat végül is annyira, mert Perselus bácsi azt mondta, Weasley az egyik legrosszabb az évfolyamban. Persze, ezt Perselus bácsi mondta. A fiúktól csak ne Malfoy legyen. Áh, megkérdezhettük volna Perselus bácsit.

    – Holnap úgyis kiderül.

***

   A főhadiszálláson nyaraló gyerekek és a Rend néhány tagja együtt mentek ki a Roxfort Expresszhez. Raven és Severus gyorsan elköszöntek tőlük, és kerestek egy üres fülkét a vonat lehető legtávolabbi részében. Tervük be is vált, mert nem talált rájuk ismerős, az úton végig csak ketten voltak, de jól mulattak: rejtvényt fejtettek, nevettek, és persze annyit ettek, amennyit csak tudtak. Leszállásnál találkoztak össze Scarlett-tel és Traceyvel, akik, mint kiderült, együtt utaztak Lilyvel, Megannel és Mandyvel. A fiákerben már együtt ültek, itt mind élménybeszámolót tartottak a nyárról, egészen amíg a nagyteremhez érve szét nem kellett válniuk.

   Az évnyitó lakoma felettébb érdekes volt, de hát ezt tulajdonképpen már megszokhatták. Raven, Severus, Scarlett és Tracey egyszerre húzták el a szájukat, meglátva a két új mardekáros prefektust.

    – Hát… én bízom benne, hogy Dumbledore tudja, mit csinál – mondta Severus.

    – Én kicsit meginogtam – nyögte Raven. – Perselus bácsitól épp ezt vártam volna, de nem ő dönt, hanem Dumbledore…

    – Nem baj! Ez tudod, mennyi új szívatásra adhat okot! Megszívatjuk Dracót, Raven!

    – Szívatásról jut eszembe… – nézett sokatmondóan a bátyjára a lány, és gonoszan összevigyorogtak.

   A lakoma után bemutatkozott a két új tanár. A lányok és Severus azon gondolkodtak, vajon Hagrid véglegesen elment-e, mert a vadőrkunyhó is üresnek tűnt, de valószínűbb volt, hogy valami dolga van. Erről Ravennek jutott eszébe, hogy Hagrid benne van a Rendben, így lehet azzal kapcsolatos, de Scarlett és Tracey előtt ezt nem mondta. Umbridge beszéde alatt Severus komolyan bealudt, Raven még időben észrevette ezt és felkeltette, mielőtt hangosan horkolni kezdett volna.

    – Nem tűnik valami izgis tanárnak – mondta a beszéd végén Tracey.

    – Az órán majd kiderül – mondta Raven.

   Mikor elindultak a klubhelyiség felé, a lány így szólt a bátyjához:

    – Na, jó, Malfoy a szokásosnál is gorombább most – nézték az elsősöket lökdöső prefektuspárt. – Vagy azért, mert a testével az egója is nő, vagy mert… tudjuk – vigyorgott újra gonoszan.

    – Az utóbbira gondolok – nevetett Severus.

    – Figyeljetek – szólt Tracey. – Nektek a családotok… szóval hogy állnak ehhez az egészhez? Dumbledore-hoz meg Potterhez?

    – Az én szüleim szerint kizárt, hogy Dumbledore megbolondult volna. Apa mondja is mindig, miket hall róla a minisztériumban. De persze nem hangoztatjuk az álláspontunkat. Tisztavérűek vagyunk, de egyik felmenőm sem volt Tudjukki talpnyalója – fejtette ki Scarlett.

    – Per bá’ elmondta, mit mondott Dumbledore a dologról – mondta Severus. – Kizártnak tűnik ez alapján, hogy ne lenne normális.

    – Annyira tetszik, hogy Per bá’nak hívod – nevetett Tracey. – Nálunk nem tudták eldönteni. Azt mondták a szüleim, hogy jobb, ha nem foglalunk állást. Elvégre nem tudjuk, mi az igazság, mindenki mást mond. Én csak… tartok egy kicsit. Raven, Severus, ti is félvérek vagytok. Nekünk így a Mardekárban nem lesz túl jó ezek után.

    – Ne aggódj – szakította félbe Raven. – A Teszlek Süveg dalában is volt, hogy a házunk alapítója azt akarta tanítani, aki mágus szülők gyereke. A halálfalók ugyanezt az elvet követik. Aki tudja bizonyítani, hogy van mágus felmenője, annak nem lesz baja. Legalábbis nagy. Ha jól emlékszem, neked nincs mugli születésű rokonod.

    – Nincs, igazad van – bólintott Tracey. – Persze azért másokért is aggódom. Akkor mi nem vagyunk veszélyben, de mások igen.

    – Megoldják, ne félj – mondta Scarlett. – Ebben biztos vagyok.

   A negyedéves lányok hálótermében Adelaide a szokásosnál is messzebbre ment, ahogy meglátta a belépő Ravent és Scarlettet.

    – Nocsak! Gondolom ti nem hisztek a Sötét Nagyúr visszatérésében, különben az iskolába se jöttetek volna el. Az ilyenekkel fogják kezdeni: a félvérekkel meg az árulókkal!

   A lányok pillantásra sem méltatták őt. Némán pizsamát húztak és lefeküdtek. Severusnál sem volt más a helyzet: őt Voldemort szimpatizánsai rögtön a nagyanyjával kezdték piszkálni, de ő is szó nélkül bebújt az ágyába, és hangszigetelő bűbájt szórt függönyére. Traceyt így köszöntötte Pansy Parkinson:

    – Vigyázz magadra, Davis. Félvérekkel barátkozni… most bizony itt a házban is lesznek még többen, akiknek nem fog ez tetszeni. Üzend nekik, hogy vigyázzon magára az összes mardekáros félvér, mert még el találjuk őket kapni valami nem túl gusztusos munkával.

    – Ha ok nélkül akarsz büntetést adni félvéreknek, akkor te is vigyázz magadra, Pansy – mondta Tracey, és ő is elzárta magát szobatársaitól hangszigeteléssel és a kizárólag általa mozdítható függönnyel.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

55. fejezet

Freyék újabb sikertelen akciója

   Severus első napja rögtön sötét varázslatok kivédésével kezdődött, így aztán szünetben Raven, Scarlett és Tracey rohantak hozzá a hírekért.

    – Háát… nem rossz tanár, illetve gőzöm sincs, milyen tanár – mondta a fiú. – Merthogy olvastunk az óráján. Szerinte elmélettel meg tudjuk majd csinálni a RAVASZt. Én meg nem vagyok magolós. Úgyhogy lehet, hogy rajtatok kell majd gyakorolnom… dehogy! – kapott észbe. – Párbajozni fogok a szobatársaimmal.

    – Azt ne csináld, ők csalnak – rázta a fejét Raven.

    – A gonosz varázslók is csalnak. Így legalább arra is felkészülök.

    – Ha te mondod.

    – Én sem vagyok jó magolásban – mondta Tracey. – Nekem meg most lesznek RBF-eim.

    – Majd akkor segítünk – vigyorgott Severus.

    – Bájitaltanból meg sötét varázslatok kivédéséből mindenképp szeretnék legalább V-t. A bájitaltan tudom, hogy alapvetően nem nehéz, csak nagyon oda kell figyelni meg egyes dolgokat bemagolni… na, nekem ez nem megy.

    – Itt vagyunk, ne aggódj – mosolygott rá Raven.

   Aznap este mindenki arról beszélt, ami Potter és Umbridge között történt az órán. Scarlett és Tracey is hosszasan erről társalogtak, Raven és Severus inkább kimaradtak belőle, de örömmel vették tudomásul, hogy nem tartják bolondnak Harryt.

   Ravennek és Scarlettnek komolyan meggyűlt a baja az ébren maradással sötét varázslatok kivédésén, és ahogy észrevették, a csoportjuk többi tagjának is. Már-már mágiatörténetszerű volt az óra.

    – Te, én nem lettem okosabb – mondta Raven Scarlettnek, mikor kiléptek a teremből. – Gőzöm sincs, miről olvastam.

    – Ne aggódj, nekem sincs.

   Ravennek leesett azonban az, hogy miért olvastatják a diákokat. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen Umbridge a minisztériumból jött. Ezt is csak Severusszal osztotta meg, aki szerint nem kell félniük: nagybátyjuk épp annyira jó sötét varázslatok kivédésében, mint bájitaltanban, így valószínűleg mindent meg fog nekik tanítani, amire szükségük lehet.

   Severusnak már nem volt második éve jóslástana és mágiatörténete, de gyakran látogatta a tanárokat. A lányok éppen ezektől a tárgyaktól kezdtek már az év elején besokallni. Mivel Malfoy nagyon, de nagyon bunkó volt főleg más házak elsőseivel, de a sajátjaival is, és még általános bunkóságban is rátett egy lapáttal, Severus úgy határozott, nem halogatja tovább régóta tervezett hadjáratát a fiú ellen…

   Megvárta hát, míg Malfoy egyedül volt. Lopakodását tökélyre fejlesztette közben, a két éve alkalmazott alakváltó köpeny módosított változatát használva, mert ez jóformán csak folyosón történt meg.

    – Szervusz, Draco – szólította meg hirtelen a fiút, aki ijedtében előkapta pálcáját és így fordult felé.

    – Ja, csak te vagy az, Frey – tette el a pálcáját Malfoy. – Bár pontot vonhatnék le tőled. Ha nem lennél Piton unokaöccse, Craknak és Monstrónak kéne ételt szállítanod egész évben.

    – Örömmel tenném azt amúgy is – sóhajtott búsan Severus. – Annyira magányos vagyok, Draco…

    – Neked meg mi bajod? Ne rabold az időmet, Frey.

    – Mintha érdekelne a prefektusmunka… – dőlt homlokkal a falnak Severus. – Bár az is jobb. Ott vannak társaid…

    – Elhagyott a húgod meg Lympsham, vagy mi?

    – Nem, nem úgy. Álmaimban vagyok nagyon magányos… elmondom neked egy titkomat, amit nagyon kevesen tudnak. Volt egy nagyon jó álombéli barátom, Kecske Tóni. Mindig ellátott jó tanácsokkal, azonban másfél éve itt kellett hagynia, hogy másoknak adjon tanácsot.

   Severus nem csak Malfoy érzéseit keményen leplezni próbáló arckifejezéséből, hanem a következő kérdésből is azonnal levágta, hogy itt bizony betalált.

    – Szóval… egy kecskével álmodtál? – szólalt meg kis idő múlva.

    – Igen. Tóni, jaj de szerettelek…

    – És… mióta?

    – Másodéves koromban kezdődött. Bár megtudnám, kihez ment, hogy legalább megtudjam, hogy van…

    – És… – kezdett volna bele Malfoy egy újabb, nem valami ügyesen leplezett kérdésbe, azonban hirtelen eltorzult az arca, sarkon fordult és elsietett.

    – Hé! Mi lesz a munkával? – kiáltott utána Severus. – Figyeljek addig??

   Malfoy meg se hallotta. Következő pillanatban már a klubhelyiségnél volt, hatalmas robajjal berontott, amire az összes bent ülő felkapta a fejét.

    – Mi lelt, Draco? – nézett döbbenten Zambini, de Malfoy rá sem figyelt, egyenesen a sarokba tartott, Raven, Scarlett és Tracey beszélgető hármasához. Ők még fel sem fogták a dolgot, mikor Malfoy karon ragadta Ravent és vonszolni kezdte maga után.

    – Velem jössz, Frey!

    – Hé, mi a… Malfoy, ez fáj!

   Malfoyt más körülmények között biztosan érdekelte volna, hogy a fiúk lépcsőjén felfelé vonszolni Raven Freyt (aki nem mellesleg félvér) igen kompromittáló rá nézve. Odafent a hálóteremben aztán nem túl kíméletesen vágta neki az eddig minden erejével kiszabadulni próbáló lányt a falnak, Raven egy pillanatig levegőt sem kapott az ütődéstől.

    – Ezt nem fogod megúszni, Frey! – dühöngött Malfoy, és a pálcáját a lány torkának szegezte. Arcán egyre élénkebb színbe váltott két kis rózsaszín folt.

    – Hé, hé! Mégis mi bajod van?! – emelte maga mellé a kezeit Raven ijedten.

    – Nagyon jól tudod! Megmondtam, hogy el ne merd mondani bárkinek is, amit láttál!

    – De hát én el sem…

    – Ne hazudj!

    – Mondom, hogy nem mondtam! Mi bajod?!

    – A lökött bátyád megkeresett azzal, hogy magányos, mert nem álmodik már ezzel a hülye kecs… tudod, miről beszélek! – fojtotta vissza a hangját kicsit.

    – Az nagyon nem az én dolgom! Nem mondtam el neki! Tudtam, hogy álmodott vele, akartam is mondani neked, hogy beszéljetek, de feltételeztem, hogy egyáltalán nem éltél volna a lehetőséggel…

    – Ne hazudj nekem, Frey! – szakította félbe Malfoy.

    – Megvan a görényagyadban, hogy a pálcádat a torkomnak szegezni még mindig csak üres fenyegetés? Mégis mit csinálna veled Piton professzor, ha megátkozol, mi?

    – Jaj, persze, az édes kis nagybátyád…

    – És te mégis mit csinálsz?! – kelt ki magából a lány. – Jaj, apám így meg úgy – gúnyolódott. A vitájuknak valószínűleg soha nem lett volna vége, ha Pansy Parkinson be nem ront a hálóterembe.

    – Mi folyik itt?!

    – Kifelé, Pansy, dolgom van! – üvöltött rá Malfoy, ebben a pillanatban viszont Raven fogta magát és elindult rohanva a klubhelyiségbe.

    – Én ebben biztos nem veszek részt!

    – Frey, még nem végeztünk! – kiabált utána a fiú.

    – De igen! És nagyon büdös van a hálótermetekben!!

   Raven leért és meg sem állt Piton szobájáig.

    – Szia – nyitott be. – Meghúznám magam itt egy kicsit, ha nem zavarok.

    – Foglalj helyet – intett az ágya felé Piton, a lányra nem is nézve. Szokás szerint az íróasztalánál görnyedt.

    – Ööh… – szólalt meg a lány pár perc múlva. – Szóval… tudtad, hogy Malfoy meg Parkinson még jobban beindul, ha prefektusok lesznek?

    – A prefektusokat Dumbledore professzor jelöli ki, mi csak javaslatokat teszünk. Az évfolyamból ezek szerint ők voltak alkalmasak erre a posztra. A kiválasztás nem csak a tanulmányi eredményen múlik, hanem a talpraesettségen is.

    – Aha… – bólintott kételkedően Raven. – Na és… ja, Severus biztos akarta mondani neked, úgyhogy mondom helyette én, hogy még mindig jobb sötét varázslatok kivédése tanár lennél – nevetett.

    – Köszönöm.

    – Umbridge professzorról… szóval, ugye őt nem Dumbledore választotta? Süt róla, hogy nem.

    – A kollégáimról nem árulhatok el ilyen információkat. De nem is gondolom, hogy ez a diákok dolga lenne.

    – Jó, persze, értem – bólogatott a lány. – Csak… mindegy. Gyakorolni azért szabad, nem?

    – A házirend egyelőre nem tiltja.

    – Egyelőre? Ó. – Raven nem várt választ, tudta, hogy úgysem kapna. Magában elmosolyodott a gondolatra, hogy Piton biztosan nagyon jó kém, de a családja körében nehezen leplezi az érzelmeit. Legalábbis azokat, amiket nem akar mindenáron elrejteni.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

56. fejezet

Severus gyakorol

   Severus ugyebár mondta, hogy a RAVASZ-ra szükséges varázslatokat „arra méltó” háztársain fogja gyakorolni. Erre el is érkezett az első alkalom. Szombat reggel nem lehetett nem meghallani, hogy Malfoy bandája a griffendélesek kviddicsedzését készül megnézni, az ő nyelvükön szabotálni. Severust ez rögtön meg is ihlette, és Ravennel utánuk lopóztak a lelátók mögé.

    – Gyere – intett Severus Ravennek. – Tudok egy titkos utat.

   Egy résen be tudtak bújni a lelátók alá, és valamivel arrébb Malfoyék helyétől fölkapaszkodtak, majd alulról bemásztak egy pad mögé, így már láthatták is a pályát és a nézőket.

    – És most? – kérdezte Raven.

    – Csak várj.

   A griffendélesek zavartalanul edzettek, míg a mardekárosok mindenféle sértéseket kiabáltak nekik és elsősorban kiröhögték őket akkor is, ha csak meginogtak a seprűn. Egyik ilyen hangos röhögésnél Severus kidugta a pad mögül a pálcáját:

    – Silencio!

   És az összes mardekárosnak elment a hangja. Hirtelenjében ijedten mutogattak egymásra és a torkukra, egyik sem tudott megszólalni, amit látva Ravennek lett nevetőgörcse.

    – Ez hibátlan – kapott elő Severus a zsebéből egy hosszú pergament, és kipipált rajta valamit.

    – Milyen listád van? – kérdezte Raven.

    – Összeírtam, miket kell gyakorolnom a vizsgára.

    – Neked még erre is volt időd, kikeresgélni őket?

    – Dehogy, körbejártam a tanároknál és megkérdeztem őket, mik a legesélyesebbek a RAVASZ-on. Amelyik nem ment annyira jól eddig, azokat írtam fel. Egy egész csoport elnémításával aztán semmi bajom nem lesz – vigyorgott.

    – Hát, az a Mungóban mindenképp hatásos. Így is hagyod őket? Csak mert jó lenne. Nézd, már jelbeszéddel gyártanak összeesküvés-elméleteket…

    – Nem hagyom így, mert a griffendélesekre fognak gyanakodni és megátkozzák őket.

   Severus megszűntette a bűbájt, aztán gyorsan visszaosontak a kastélyba.

   Hétfő reggel Tracey szólt a testvéreknek és Scarlettnek arról, hogy mit talált a Reggeli Prófétában: Umbridge főinspektor lett.

    – Azt írja, aggódnak a szülők – mondta. – Ha szülő lennék, én most kezdenék aggódni.

    – De ezeknek a szülőknek az a baja, hogy megkergültnek vélik Dumbledore-t – mondta Severus. – Azért lett hirtelen minden baj az iskolával.

    – Amúgy meg a cikkről süt, hogy csak a minisztériumnak kedvező híreket hoz le – mondta Raven, miután elolvasta az írást. – A végén egy oda nem illő dologgal mocskolják be ezt a minisztériumi boszorkányt. A vak is látja, hogy Dumbledore és a követői ellen hergelik a népet. De én kíváncsi vagyok, mit fog szólni Umbridge a többi órákhoz.  

   Severushoz egyedül gyógynövénytanra jött be a tanárnő, és éppen őt kérdezte meg az órákról. A fiú persze nem mulasztott el csodálatos nagybátyjáról is dicsérő szavakat mondani. Tracey legendás lények gondozásán és bájitaltanon látta, Ravenhez és Scarletthez viszont bejött asztronómiára, számmisztikára és rúnaismeretre is.

    – Szerintetek ha gyakorolni akarunk közösen RBF-re meg RAVASZ-ra – mondta Scarlett később –, akkor arra is engedélyt kell most kérni?

    – Ha úgy csináljuk, hogy ketten-ketten, akkor nem – felelte Tracey. – De ha négyen járunk össze… akkor lehet.

    – Végül is nem kell, hogy kettőnél többen legyünk – mondta Severus. – A klubhelyiségben meg nem tudnak leellenőrizni. Ahhoz nem kell engedély.

    – Érzem én, hogy nagyon fárasztó dolgoknak nézünk elébe – sóhajtott Raven.

   Severusnak mostanában szokásává vált, hogy ha szem- vagy fültanúja lett egy mardekáros megtorlatlanul maradó gonoszkodásának, felírta őt egy listára, majd később párosította egy gyakorlásra váró varázslattal.

    – Malfoy mit kap? – érdeklődött Scarlett.

    – Hm… kreatív leszek és tűzállóvá teszem. Aztán olyan rontást küldök rá, amitől lángolni kezd az orra meg a szája… nem fog fájni neki, de mulatságos lesz, az biztos. Most kicsit kegyetlennek érzem magam, de azt hiszem, beolvadhatok ennyire házam népébe.

    – Megérdemli – mondta Tracey. – Látni akarom az arcát közben.

    – Nem is! – kapott észbe a fiú, és gonosz vigyorral Ravenre nézett. – Egy nagytestű állatot elővarázsolni nehezebb kategória…

    – Ó, igen! – vigyorodott el Raven is, azonnal tudva, mire gondol a bátyja. – Azt látni akarom.

    – Hehehe – nyekegett Severus Malfoyt utánozva, és lefirkantotta az ötletet a listájára.

   Telt az idő, hamarosan elérkezett az első kviddicsmeccs az évben. A négyes természetesen lement a pályára megnézni, ott ismét kiegészültek hugrabugos barátaikkal. Senki nem foglalkozott közülük mostanában a csapatokkal, így eshetett meg, hogy Severusnak majdnem kiestek a szemei, mikor meglátta, hogy Crakot és Monstrót rakták be terelőnek.

    – TROLLOK! – üvöltött fel. – Nem igaz! Engem bezzeg nem vettek be! Ezek azt sem tudják, hol kell fogni az ütőt! Na, adok én nekik mindjárt… – kapta elő a listáját, és böngészni kezdett ideillő rontásokat.

    – De tudjuk, hogy nem azért nem vettek be, mert rosszabb terelő volnál náluk – mondta Raven. – Ez egy érdekcsapat. Nem is tudom, Perselus bácsi miért nem foglalkozik ezzel, ha annyira meg akarja nyerni a kupát… bár, az biztos, hogy ha téged bevettek volna, annak a meccsnek szabályos vége nem lenne.

    – Jó, igaz – nevetett Severus.

    – Jaj-jaj, azt hiszem, az összes mardekárosnak kereshetsz rontást – mondta később Raven, mikor a többiek rázendítettek a griffendélesek őrzőjét gúnyoló dalukra.

    – Van itt elég – vonta meg a vállát a fiú, és keresgélni is kezdett.

    – Esküszöm, a Mardekár ellen szurkolok – mondta Scarlett. – Pedig a saját házam!

    – Részvétem – mondta Lily, Tracey unokatestvére.

   A Mardekár nem is győzött. Ettől bedühögve Crak egy gurkót szabadított Potterre.

    – Van itt még… – motyogta Severus.

    – Ő biztos kap büntetőmunkát.

    – Az őt bizony nem zavarja.

    – Azt nézzétek! – kiáltott fel Tracey, a pályán verekedőkre mutatva.

    – Most mondanám, hogy nem kell már neki a tűzokádós rontás, de igenis kell – hajolt Raven Severushoz.

   Annak híre, hogy Pottert és a Weasey ikreket eltiltották a kviddicstől, majdhogynem fénysebességgel terjedt a Roxfortban. Különösen a mardekárosok kerültek ettől jó hangulatba. Mikor Severus fellátogatott a gyengélkedőre Malfoyhoz, akkor is épp ezen röhögtek egy csapattal az ágyánál.

    – Ne haragudjatok, hogy félbeszakítom intelligens tevékenységeteket – állt oda mögéjük. Magasságban ugyan már beérte őket, legtöbbjüket meg is előzte, de így is csak most vették észre, hogy megjelent mellettük a fiú. – Csupán azért jöttem, mert szerettem volna megdicsérni Dracót. Nem tudtam, min ügyködtök olyan buzgón a klubhelyiségben, de úgy láttam, te vezetted, és most már értem, hogy a verseteket írtátok. Én magam is írtam verseket, még fiatalabb koromban, mára sajnos felhagytam vele bokros teendőim miatt, de boldog vagyok, hogy a szakma ilyen tehetséges újoncokat köszönthet – hajolt meg előttük. – Igazán megihletett, amilyen precizitással összeraktátok a rímeket. Most pedig távoznék. Amint visszatérsz közénk, Draco, kérlek, keress fel. Ajándékot adnék át neked, mert mint látom, jól helybenhagytak, de csak a hálóteremben tudom átadni.

   Azzal már ott sem volt.

   A következő napon Scarlett, Tracey, Lily, Megan és Mandy hógolyózással tervezték tölteni a délelőttöt, és hívták Ravent és Severust is, viszont ők ezt visszautasították arra hivatkozva, hogy inkább gyakorolnának a fiú vizsgáira. Persze a háttérben valójában azt állt, hogy úgy érezték, most kellene kicsit lazítaniuk a barátságukon. Az üres terem ablakából, amit a testvérek találtak, figyelték őket, ahogy hócsatát vívnak, szánkóznak és korcsolyáznak. Ebédkor találkoztak, utána a lányok folytatták eddigi tevékenységüket, Raven és Severus pedig a könyvtárban kerestek egy szabad asztalt, és közösen megírták a leckéjüket a következő hétre. A nap fénypontja viszont este elérkezett. Malfoy estefelé tért vissza a gyengélkedőről, Severus összefutott vele, és mondta, hogy az ajándéka fent várja az ágyán, majd aktiválta a bűbájt, amelynek előkészületeit már rég elvégezte. Ravennel az ötödéves fiúk ajtaja előtt hallgatóztak, és alig tudták visszafojtani a nevetésüket – hallották, amint Draco elhúzza az ágya elől a függönyt, majd a csörömpölésből ítélve levert pár dolgot a helyén ülő „Tóni vagyok” feliratú táblát viselő kecske láttán. Azt már nem várták meg, hogy Draco őrült módjára kiviharzott a szobájából, felrohantak Severusék hálótermébe, és ott hahotáztak egy jó nagyot. A kecske csak pár percig volt a helyén, aztán eltűnt, ahogy Severus megtervezte.

   Vacsoránál, mikor meglátták a nagyterembe belépni Draco Malfoyt, diadalmas vigyorral a képükön néztek vele farkasszemet.

    – Tényleg jó érzés az egyenlőtlen küzdelem – mondta Raven.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

57. fejezet

A hármas terve

   Hagrid visszatért a tanári karba, amire a diákok reakciói nem voltak épp meglepők. Severus örült neki, oda is rohant, hogy köszöntse őt reggelinél. Raven, Scarlett és Tracey nem fűztek különösebb megjegyzést hozzá, mert bár Suette-Pollts professzor valóban nagyon érdekesen tanított, inkább ennek is a jó oldalát nézték:

    – Végül is, a legendás lények gondozása gyakran felér egy tornaórával – mondta Scarlett. – Fuss ki az erdőből, mielőtt az aktuális tananyag elkapna…

    – De szerintetek honnan szerezte a sebeit? – tekintgetett felé aggódva Tracey. – Nem néz ki túl jól.

    – Biztos valami dolga volt, és ott – mondta Raven.

   Tracey aztán beszámolt nekik az ötödévesek órájáról, amin Umbridge felügyelt, és nem sikerült éppen jól. Malfoy bandája olyasmin nevetett, ami a legkevésbé sem volt vicces, a főinspektor hülyét csinált a tanárból, és tulajdonképpen azokból is, akik támogatták Hagridot.

    – Jó, ez várható volt – legyintett Raven. – Meg fárasztó… pedig én a mai óránkat kifejezetten élveztem.

    – Én is – mondta Scarlett.

    – Már megint én végzek mindent a többiek helyett is, szóval ha Umbridge hozzánk jött volna, nem sült volt el ilyen rosszul – mondta Severus.

    – Vállalhatnánk ezt mi is – nézett Raven Scarlettre. – Nálunk is mindenki vonakodik a munkánál.

    – Jó. Bebizonyítjuk, hogy igenis léteznek normális mardekárosok!

   Így is tettek. Bár alapvetően nagyobb fenntartásaik voltak Hagrid tantervével szemben, mint Severusnak, mindenhez elsőként ajánlották fel segítségüket, és ez meg is tette a hatását. Egy különösen kimerítő szurcsókhajkurászós óra után Raven és Scarlett bárminemű mozgásra képtelen állapotban feküdt egy fának dőlve a hóban, amíg a többiek, akik végig csak álltak és többnyire nézték őket, elkezdték összeszedni a cuccaikat és visszaindultak a kastély felé.

    – Nagyon hálás vagyok a segítségetekért – lépett hozzájuk Hagrid. – A szurcsókok… ma igen hiperaktívak voltak, nemde? – nevetgélt.

    – Visszanézve… egész vicces volt – lihegett Raven. – Na, menjünk, Scarlett, még van egy óránk – próbált feltápászkodni.

    – Te Severus Frey húga vagy, igaz?

    – Igen – bólintott a lány.

    – Ő is nagyon sokat segédkezik az óráimon – nézett előre Hagrid. – Sosem gondoltam, hogy épp mardekárosoknak fogom ezt mondani, de nagyon köszönöm. Kaptok is tíz pontot fejenként!

    – Köszönjük szépen – állt fel Scarlett.

    – Emlékszem, két éve a bátyád, Severus felajánlotta a segítségét Csikócsőrrel kapcsolatban. Ne felejtsem el megköszönni neki újra a következő órán. Be kell vallanom erről valamit… hálás voltam a felajánlásért, de nem fogadtam el, nem tudtam, bízhatok-e bennetek. Most már tudom, hogy igen. Legalább bennetek lehet.

    – Ne tessék aggódni, teljesen megértjük – mondta Raven. – A mardekárosok többsége annál is rosszabb, amin órákon mutatja magát, de a kivétel erősíti a szabályt.

    – Így van, így van… most menjetek, nehogy elkéssetek. Még egyszer köszönöm a segítséget.

    – A terv jól halad – vigyorgott Scarlett Ravenre, mikor már visszafelé baktattak a kastélyhoz.

   De aznap más meglepetés is érte a lányokat. Raven felszaladt a könyvtárba este, ahol megszólította Ginny Weasley.

    – Szia. Van egy perced?

    – Több is – bólintott Raven.

    – Annyit akartam mondani, hogy nagyon meglepett, ahogy ma viselkedtetek órán a barátnőddel… szóval az lepett meg, hogy nem olyanok vagytok, mint a többi mardekáros. A főhadiszálláson még annak tűntetek a bátyáddal, hallottam, Fred és George elzavarták őt, mert nem bíztak benne mardekáros létére.

    – Ez ilyen – nevetett Raven. – Nem hangoztatjuk túl sokat, hogy tudunk normálisak is lenni, de tudunk. A mardekárosok között eleve kicsit ki vagyunk közösítve. Mindenki tudja, hogy apánk mugli születésű volt.

    – Én azt gondoltam, hogy Piton rokonaiként…

    – Á, dehogy – rázta a fejét. – Senkit nem érdekel. De köszi, hogy ezt elmondtad. Scarlett-tel és Severusszal most azon dolgozunk, hogy feljavítsuk kicsit a házunk hírnevét. Vagy legalábbis a magunkét.

   Hamarosan elérkezett a december, és szóba került a karácsonyi szünet. Piton egyik délután magához hívta unokaöccsét és unokahúgát, hogy elmesélje nekik, el tudott intézni két hetet Fawnnal. Másnak nem is örülhettek volna jobban, hiszen egész eddig csak a professzor útján kaphattak üzeneteket tőle, de a munka miatt azt is legfeljebb csak havi kétszer. Piton persze felhívta a figyelmüket arra, hogy mivel Fawn ismerősénél lesznek, egyáltalán nem tehetnek semmit, ami a varázsvilágra utalna.

   Így aztán amint hazautaztak, a pályaudvarra érve Fawn és barátnője várták őket. Tulajdonképpen muglik között sem telt máshogy a szünet, mint eddig, hiszen ez lett volna az első karácsony, mikor Severus már legálisan varázsolhat. Meg persze Fawnnak köszönhetően hozzá voltak szokva a varázstalanok életmódjához. A kis házban, ahol ezeket a napokat töltötték, még két öreg néni lakott, mindketten nagyon kedvesen viselkedtek a testvérekkel. Ők meséltek neki az iskolájukról, persze úgy beállítva, mint egy rendes iskolát.  

    – Négy ház van nálunk – mondta Severus –, ahová személyiség alapján osztják be a tanulókat. Hozzánk kerülnek az ambiciózus és agyafúrt emberek – húzta ki magát. – A nagybátyám a házvezetőnk! Nagyon szeretjük.

    – Mit tanít a nagybátyátok? – kérdezte az egyik néni.

    – Háztartástant – vágta rá Severus, Raven pedig beleprüszkölt a teájába. – Miért, te mit mondtál volna ahelyett? – súgta neki.

    – Briliáns volt – mondta a lány, aztán még jobban nevetni kezdett, mert elképzelte Pitont, amint valóban azt tanítja a diákjainak, hogyan takarítsanak és főzzenek.

    – Melyek a kedvenc tantárgyaitok? – érdeklődött tovább a néni.

    – Úúú, én a történelmet nagyon szerettem – lelkesült fel Severus –, de már nincs ilyen tantárgyam. Ötödik év végén van egy vizsgánk, és utána már csak azt tanuljuk, ami a felsőbb képzéshez fog kelleni. Én orvos leszek, ezért nekem már csak ehhez kötődő dolgokat kell tanulnom. Ez az utolsó évem, Ravennek meg a negyedik.

    – Én nagyon szeretem a háztartástant – mondta a lány. – Meg a matematikát is. Ó, és csillagászatóránk is van. Az nagyon jó.

    – Te mi leszel, ha felnősz?

    – Hát… szeretek főzni, mint Perselus bácsi. – Erre Severus vigyorodott el, mert most előtte sejlett fel a kötényben főzőcskéző nagybátyjának képe. – Jó is vagyok benne. Abból mindenképpen vizsgázom majd.

***

   Véget ért a szünet és a testvérek visszautaztak a Roxfortba. Hétfő délután a negyedéves mardekárosok és griffendélesek összegyűltek legendás lények gondozása órára. Míg Hagrid előadást tartott az aktuális állatfajról, Ginny Weasley Raven mellé araszolt és suttogva megszólította őt:

    – Hogyhogy nem a főhadiszállásra jöttetek ünnepelni?

    – Rokonoknál voltunk – felelte Raven. – Ti ott ünnepeltetek?

    – Hazamentünk volna, de végül is ott maradtunk.

   Raven kifejezetten úgy érezte, hogy a tervük jól halad. Bár nem egyszer elbizonytalanodott azt illetően, hogy most épp el kéne távolodniuk mindenkitől, aki szemben áll a halálfalókkal, végül is arra jutott, hogy ha már Piton is kém, akár ők is hasznát vehetik mindennek egyszer. Ezt a nagybácsi helyeselte is, ameddig kellő óvatossággal mentek bele az efféle ismerkedésbe (igaz, azt is elmondta, egyáltalán nem örül annak, hogy rokonai griffendélesekkel vannak jóban).                                    

   A következő napokban két dolog vált a diákok kedvenc beszélgetéstémájává: az első, hogy halálfalók szöktek meg az Azkabanból. Lily elmesélte a többieknek, hogy mostanában mindenki a szobatársát, Susan Bonest faggatja, ugyanis több rokonával is a szökevények egyike végzett.

    – Én úgy látom, az iskolában egyre többen kezdik fontolgatni Potter szavahihetőségét – mondta Raven Severusnak. – Mit ne mondjak, a Próféta valóban béna volt ezzel a hírrel…

    – Nagyon kíváncsi vagyok, hova lyukadunk ki a végén.

    – Hát még én. Figyelj csak, én… nagyon örülök neki, hogy Scarlett és Tracey ilyen jól összebarátkoztak. Mostanában mindig együtt vannak, legjobb barátok lettek. Ez tök jó. Mert sajnáltam volna Scarlettet, ha nekünk le kell lépnünk bármilyen értelemben, ő meg egyedül marad.

    – Többen is vannak, mint ketten, ott vannak Lilyék. Én annak örülök, hogy mind mennyire összetartanak. Ha baj történne, ők biztosan segítenék egymást, nem aggódom értük.

    – Jó… Azon gondolkoztam, hogy még mindig sokat vagyunk velük, Scarlett-tel segítünk is Hagridnak órákon, szóval olyan jó érzés, amikor együtt vagyunk így társaságban, olyan gondtalan. Sajnálom, hogy lehet, hogy ezt abba kell hagynunk.

    – Egyet se félj, még semmi sem biztos! Persze én is nagyon sajnálnám, de semmi sem tart az örökkévalóságig. Szerintem megússzuk ezt mind. És egyébként is, mi ketten itt vagyunk egymásnak. Egy kicsit igazából jobban szeretek veled kettesben lenni, mint társaságban.

    – Én is, hiszen tesók vagyunk – mosolygott Raven. – És akkor lehetünk igazán önmagunk. Köszi, hogy itt vagy mellettem.

    – Biztos vagyok benne, hogy direkt intéztük így, mielőtt megszülettünk volna. Pacsit az örök tesókra! – tartotta fel a kezét, Raven pedig nevetve belecsapott. Aztán viszont egy kicsit elkomorodott az arca.

    – Figyelj csak, visszakanyarodva az előbbi témára… te egyáltalán nem félsz? – kérdezte.

    – Dehogynem félek – vágta rá Severus, mire Raven kissé meg is lepődött. – Nyilván az minden vágyam, hogy életben maradjunk. Mindenki. Csak hát ez nem ennyire egyszerű, és az élet nem is igazságos. De megvan a lehetőség, hogy a jó oldalát nézzük mindennek! – emelte fel a mutatóujját büszkén kihúzva magát.

    – Végül is, akármi lesz a kimenetele a dolognak, valami jó kisülhet belőle minden esetben, ebben igazad van – bólintott Raven. – De előzzük meg a sok szenvedést, ha tudjuk.

    – Én céltudatosan azt látom magam előtt, hogy meg fogjuk tudni előzni! Egyet se félj, mint már mondtam.

    – Igazából ez érdekes, mert egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy félnék. Aggódom, de nem félek… nincs túl sok különbség a kettő között, de szerintem én nem félek. Már nem tudok félni, túl sokat csináltam ezt eddigi életemben és elég volt – nevetett. – És szerintem ez miattatok van. Te, aki mindennek a napos oldalát látod és mama mindig azt mondta, a szüleink az égből vigyáznak ránk. Ezért nem félek attól, hogy meghal bárki is, magamat is beleértve, csak nem akarom, hogy ez megtörténjen.

    – Én is így gondolom. Ezért pedig csak mi tudunk tenni.

   A másik téma, amiről rengetegen társalogtak ebben az időben, Hagrid próbaidőre tétele volt. A hármas továbbra is buzgón segédkezett az órákon, és Severus igyekezete volt a legszembetűnőbb és egyben legmulatságosabb.

    – Annyira imádom ezt az órát! – rikkantotta vidáman, semmi erőltetettséggel a hangjában, miközben egy megnyúlt vízilóra hasonlító állat hosszú farkának végét fogva lobogott utána. Mindezt Umbridge sajnos nem látta, mert épp a többi egyhelyben álldogáló diákkal volt elfoglalva, akik azt ecsetelték, mennyire veszélyesek a tanórák. Jóslástanon ugyanez történt: Severus ugyan már csak a folyosókon rohangálhatott Umbridge után, hogy mennyire jól tanít Trelawney, de Raven és Scarlett is megsajnálták a professzort és minden erejüket beleadták abba, hogy megmutassák a tudásukat. Több-kevesebb sikerrel. Legtöbbször valami hatalmas baromságot sikerült jósolniuk, de rájöttek, hogy ez is sokkal élvezetesebb annál, amilyennek képzelték.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

58. fejezet

Umbridge mesterkedései

   Raven hétvégén meglátogatta Pitont a szobájában. Korán volt, Severus is aludt még, de a lány tudta, hogy nagybátyja mindig fent van már ilyenkor.

    – Bejöhetek, Perselus bácsi? – kopogtatott.

    – Gyere! – hallotta Piton hangját. Raven benyitott és becsukta maga után az ajtót. – Mi járatban?

    – Nos, öh… arról az újságcikkről szeretnék kérdezni. A Prófétában.

    – Nincs semmi, amit mondhatnék róla.

    – Nem is az, hanem úgy amúgy… jó, gondolom, ez egy fontos dolog… de hogy történt-e valami, amihez közünk lehet.

    – Egyelőre nem, és más információt sem adhatok ki nektek, amíg nem indokolt – nézett Piton Ravenre. – Az indokolt azt jelenti, hogy lesz feladatotok. Mondtam, hogy nem arról volt szó, hogy titkos Rend-tagok vagy halálfalók lesztek. De azért kértelek fel titeket, mert biztosan szükségem lesz majd a segítségetekre.

    – Jó, rendben – bólogatott Raven. – Csak érdeklődtem. Mostanában néha nem vagy ott a vacsoránál… ja, ez is a munka?

    – Nem éppen. – Piton szája sarka megrándult, és lesajnáló mosolyra húzódott. – Vagyis, akár annak is nevezhetjük. Potternek tartok okklumenciaórákat.

    – Ó! – lepődött meg Raven. – Hogyhogy?

    – Ami azt illeti, karácsony előtt történt egy kis baleset. Potternek álmai vannak arról, amit a Sötét Nagyúr éppen csinálhat. Ez esetben azt álmodta, hogy a kígyója megtámadja Arthur Weasleyt. És igaza is volt. Weasley felépült, de Dumbledore azt akarja, Potter ne lásson bele többé a Sötét Nagyúr fejébe.

    – Várjunk, Mr Weasley megsérült?! De ez nem volt lényeges információ amúgy?

    – Számotokra nem gondolom, hogy az volna. Nincs vele dolgotok. És gondolhatod, hogy Potter tanítása sem egy megtisztelő feladat.

    – Miért nem kell belelátnia a Sötét Nagyúr fejébe? Ja, mert a visszájára is fordulhat?

    – Úgy van.

    – Hát, igen, az problémás… és Potter hogy halad?

    – Gondolhatod. – Piton gúnyos mosolya kicsit szélesebb lett. – Szerintem még csak nem is próbálkozik. Nem képes felfogni ennek fontosságát.

    – Hát, csak sikerül neki – sóhajtott a lány, majd észbe kapott. – Ja, uh, most nem szegtünk meg egy számozott törvényt, vagy mit?

    – Umbridge professzor nem említette a tanár és diák közti rokoni beszélgetéseket – fordult Piton az íróasztalához.

    – Ó, ez tetszik – vigyorgott Raven. – Na, visszamegyek, már éhes vagyok. Ja, azt mondtuk mama barátainak, hogy háztartástant tanítasz – fordult vissza az ajtótól, mert látni akarta nagybátyja reakcióját erre.

    – Lefogadom, Severus ötlete volt.

    – Igen, de nagyon frappáns! – bólogatott Raven, majd ahogy észrevette Piton ismét rángatózó szájsarkát, elköszönt és kihátrált a szobából.

   Teltek a napok. Elérkezett a február. Valentin-napon Scarlették levonultak Roxmortsba, és ott töltötték az egész napot, Severus és Raven pedig maradtak a kastélyban gyakorolni. Másnap viszont együtt ünnepelték meg Raven tizenötödik születésnapját.

   A következő időszakban a mardekárosok igen jól érezték magukat, ugyanis a griffendélesek csúfos vereséget szenvedtek a kviddicsmeccsükön. Severusék persze itt a Hugrabugnak szurkoltak, hiszen Lily és Megan hugrabugos volt, bár abban mind egyetértettek, hogy a Griffendél csapata erősen meggyengült, mióta Umbridge kitiltotta a játékból a terelőket és a fogót, így a küzdelem nem lehetett egyenlő. Ezután viszont a legnagyobb hangú mardekáros társaság, azaz Malfoyék visszavettek kicsit a lendületből. Megjelent Harry Potter vallomása a tavaly történtekről egy Hírverő nevű, eddig népszerűtlen újságban, és bár Umbridge ennek birtoklását is megtiltotta a diákoknak, természetesen aki akart, az hozzájutott. Egyértelmű volt, hogy még többen pártoltak át Potter verziójához az iskolában, akiknek pedig rokonait nevezték meg halálfalókként, kicsit visszavonultak. Raven és Severus megkockáztatták, hogy megkérdezik erről Pitont.

    – Hogy mi történt abban a temetőben, nem tudom – mondta a professzor. – Nem voltam ott. Azonban akiket megneveztek, mint a Sötét Nagyúr csatlósai, valóban halálfalók.

    – Akkor ezért annyira összetartó a Malfoy-banda – mondta Severus.

    – Hát, én kinéztem mindből, hogy halálfalógyerek – mondta Raven. – Olyanok is…

   Ezt követően aztán felgyorsultak kicsit az események. Trelawney professzort Umbridge elbocsátotta, helyette a kentaur Firenze tartott jóslástan-órákat, amiről Raven és Scarlett beszámoltak Severusnak, mennyire másképp tanított az új tanár. Nagyon élvezték is, hiszen a terem, amelyben tanultak, egy tisztás képét vette fel. Elérkezett aztán az április, és Umbridge professzor átvette Dumbledore helyét az igazgató székben.

   Az igazgatóváltás kívülről nézve tulajdonképpen igen mulatságos esemény volt. Mindenki tudta, mi történt Dumbledore-ral, és minden folyosón arról beszélgettek a diákok, hogy vissza fog térni. Umbridge megalapította a főinspektori különítményt, amelynek tagjai pontokat vonhattak le, és ezt a kiváltságukat alaposan ki is használták. Ezen kívül kész káosz volt, nagyon sokan tetteikben sem titkolták, hogy nagyon nem értenek egyet az új iskolavezetővel.

   Közben egyszer Malfoy szétkürtölte a klubhelyiségben, hogy Potter bájitaltan-korrepetálásra jár (Raven és Severus persze tudták, hogy nem erről van szó – és csóválták is a fejüket, hogy lehet a többi olyan tökfejű, hogy elhiggye). Ezután a testvérpár elment megkérdezni Pitont, hogy haladnak a különórái. Abban a pillanatban, amikor beléptek a professzor szobájába, rögtön leesett nekik, hogy valami nincs rendben.

    – Mit szeretnétek? – kérdezte. Remekül leplezte egyébként, de rokonaiként Ravennek és Severusnak volt szeme hozzá, hogy észrevegyék, ha feldúlt.

    – Hát… csak gondoltuk, megérdeklődjük, Potter hogy halad.

    – Hozzá hasonlóan tehetségtelen és szemtelen diákkal életemben csak egyszer találkoztam, és az az apja volt – szűrte a fogai közt Piton. – Már nem tanítok neki semmit. Reményeim szerint a következő tanévben bájitalórákra sem lesz kötelező járnia… kötve hiszem, hogy akár csak egy Elfogadhatót is képes volna összekaparni a vizsgáján.

    – Nem probléma az, Per bá’ – legyintett Severus, majd belekezdett a téma elterelésébe. – A mi vizsgáinkat kéne látnod: úgy ráfirkantjuk a Kiválót, hogy csak úgy csattan!

    – Kétségtelen – bólogatott Raven. – Azért is jöttünk egyébként, mert lenne néhány kérdésünk a sötét varázslatok kivédésével kapcsolatban.

    – Ki máshoz is fordulhatnánk, ha nem a legkiválóbb tanárhoz? Illetve reményeink szerint leendő tanárhoz.

   Ha csak egy árnyalatnyival is, de az efféle bókokkal mindig jobb kedvre lehetett deríteni Pitont, amiért Severus különösen büszke volt magára. Míg a fiú nagybátyjával konzultált, Raven olvasott, és akkor rögtön be is csukta a könyvét, mikor végeztek.

    – Nekem egy olyan érdésem lenne – fordult Pitonhoz –, hogy ugyebár van a főinspektori különítmény, és feltételezem, Umbridge professzor miatt te sem kedveled különösen… mondjuk, legalább előnyt szereznek a házunknak. De szóval arra gondoltam, csatlakozom. Persze nem igazából. Nem értek egyet a módszereikkel, így tesztelhetném a pókerarcomat.

    – Nekem az az érzésem, kicsit túlzottan beleélted magad egy kémtörténetbe, Raven – mondta a professzor.

    – De a tapasztalat hasznos lehet, nem?

    – Nem gondolom, hogy túl sok köze van bárminek is a főinspektori különítményhez. De ha azt gondolod, tégy, ahogy szeretnél.

    – Azt tervezzük, hogy én meg titkos rendbontó leszek, mint amikor azt hitték, van még egy kopogószellem – mondta Severus. – Raven meg engem fog hajkurászni. Csak mivel jövőre sajnos nem lehetek itt minden nap, Ravennek hátha elviselhetőbb közeget varázslunk ezáltal, hogy látják a többiek, egyetért a nézeteikkel.

    – Lympsham és Davis kisasszonyt is tervezitek bevonni ebbe?

    – Nem – rázta a fejét Raven. – Ez két fős akció. Jó, ők annyit tudni fognak, hogy poénból beszivárgok Umbridge-hez, de többet nem mondok nekik. Szerencsére ott vannak egymásnak, nem hagyok egyedül senkit – vont vállat.

   A húsvéti szünetet a társaságuk tanulással töltötte, többnyire a könyvtárban. Tracey, Megan és Mandy az RBF-re készültek, Severus a RAVASZ-ra, a többiek segítettek nekik saját feladataik mellett. A testvérpár sokat tudott segíteni főleg a bájitaltanban és a sötét varázslatok kivédésében, gyakorlatot pedig csak klubhelyiségben, legfeljebb kettesével egy üres teremben végeztek, hogy azért mégse szegjenek szabályt.

***

   Raven még a húsvéti szünet vége előtt felkereste Umbridge-et a főinspektori különítményhez való csatlakozás okán. Akármennyire is higgadt alapjáraton a természete, most nem kicsit ment fel benne a pumpa pár pillanatra, mikor az igazgatónő közölte vele, hogy olyanokat választhat csak ki, akiket a minisztérium is megbízhatónak tud bizonyítani (magyarán az ott rokonokkal rendelkezőket), a lányról pedig nem állnak információk rendelkezésére – szerencsére Raven ezt a megingást remekül leplezte.

    – Természetesen örülök annak, hogy a segítségemre szeretnél lenni, drágám – duruzsolta Umbridge. – Annyit megtehetek érted, hogy megkérdezem háztársaidat a megbízhatóságodról.

    – Sajnos ők nem hiszem, hogy hiteles információkkal szolgálnának, mert nem vagyok éppen jó viszonyban velük. Mint Piton professzor unokahúga, többet foglalkoztam már az itteni éveim előtt is a bájitaltannal, emiatt pedig azt gondolják, kivételezik velem.

    – Ó, hát persze, emlékszem is! Te és Severus Frey Piton professzor rokonai vagytok. Ez esetben ne haragudj, így semmi akadálya a csatlakozásodnak. Piton professzor biztosított róla, hogy mind a minisztériumot támogatjátok.

   Tyű, na, erre nem gondoltam volna, ámuldozott magában Raven. Persze mondjuk Perselus bácsi biztos előadta a kihallgatáson, hogy Potter egész biztosan őrült, vagy legalábbis hazudik.

    – Bátyád nem szeretne csatlakozni? – kérdezte Umbridge. – Őt is szívesen látjuk.

    – Sajnos nagyon el van foglalva a RAVASZ-okkal. A Szent Mungóba szeretne felvételt nyerni, így sokat kell tanulnia.

   Raven meg is kapta főinspektori különítményes kitűzőjét, amit már viselt vacsoránál. Éppen Malfoy bandájának közelébe sikerült leülnie, aminek ezúttal kifejezetten örült – főleg, hogy a szőke fiúnak azonnal meg is akadt a szeme a jelvényen.

    – Te meg mégis mit csinálsz, Frey?

    – Hogyan? – nézett rá Raven. – Eszem. Mi másért jöttem volna a nagyterembe?

    – Nem arról beszélek!

    – Mégis miért van olyan kitűződ, mint nekünk?! – fordult felé Pansy Parkinson, aki Malfoy mellett ült. Raven nem állt meg egy szemforgatást, de csak mert valahogy az is fárasztotta, ha a lányra kellett néznie.

    – Kaptam. Üdv! Mától együtt dolgozunk – mosolygott az egész társaságra.

    – Persze! Umbridge felvett egy félvért? Még mit nem – mondta Adelaide.

    – Kérdezd meg őt.

    – Maximum nem tudja, hogy félvér vagy – mondta Pansy.

    – Nem mindegy? Más házakat terrorizálok és Piton professzor a rokonom.

    – Persze, de te Potter-hívő vagy, nem? – Erre a csapat többi tagja felnevetett.

    – Csak mert félvér vagyok?

    – Na és a kis barátaid? – kérdezte egy nagydarab mardekáros.

    – Ja, ők nem érnek rá erre.

    – Mert a hugrabugosokkal tanulnak? – vigyorgott gonoszan Malfoy.

    – Mardekáros létetekre jó nagy tök lehet az agyatok helyén. Információgyűjtésről hallottál már? Hagyjatok enni. 

   Bár a különítmény tagjai őt terrorizálták, amikor csak tehették, Raven és Severus erre már alaposan kidolgozták a tervet. Severus felvette a régi kopogószellem-álcát, húga pedig amikor tehette, őt hajkurászta, ezzel pedig kivívta Umbridge dicséreteit.

    – Nagyon szép volt, Frey kisasszony, el fogjuk kapni a gaz szellemet… Frics úr kérésére hamarosan Hóborcot is eltávolítjuk innen.

   Severus ekkor épp a közelben volt és ezt meghallva varázsigével csörömpölő verekedésre kényszerített három lovagi páncélt, majd ahogy Raven megindult feléjük, megálltak a mozgásban és a sorban utánuk következő páncélok egymás után kondultak meg.

    – Arra tart! – kiáltotta Umbridge. – Frey, Malfoy, Parkinson, kapják el!

   Severus alaposan megfuttatta őket a folyosókon, nyakukba öntve több különböző, undorító anyagot, amik csak Ravent nem találták el soha, természetesen ügyes védésnek álcázva. Majd Severus abbahagyta tevékenységét és elmenekült álcaköpenyében.

    – Ez undorítóóó! – visította Pansy Parkinson.

    – Hadd segítsek rajtatok – Raven egy tisztító varázsigével el is tüntette mindkettejükről a különféle nyálakat.

    – Te mégis hogyan nem kaptál egyet sem?!

    – Piton professzor, tudjátok – vont vállat a lány. – Sajnálom, de ilyen kapcsolattal mindig is jobb leszek bájitaltanban és sötét varázslatok kivédésében, mint ti. Kettőnk közt a különbség annyi, hogy én elfogadom, hogy ti pedig az aranyvérű rokonaitokkal mindig is több megbecsülést kaptok a hozzátok hasonlók körében. Jó éjt!

   A klubhelyiségbe visszaérve Raven Severust a sarokban, nagyon melankolikus állapotban találta.

    – Ügyes voltál – huppant le mellé a lány. – Hé, mi van?

    – Azt mondta Umbridge, Hóborcot elviszik innen – mondta Severus.

    – Igen.

    – Átgondoltam mindent, amit közösen csináltunk… hogy milyen jóban voltunk régen… lehet, hogy ki kéne békülnünk. Elvégre én is elmegyek innen.

    – FŐINSPEKTORI KÜLÖNÍTMÉNY! – termett hirtelen Umbridge a klubhelyiségben, olyan hangosan visítva, hogy mindenki felugrott ijedtében vagy épp a padlóra esett a székéről. – Most azonnal, jöjjön mindenki! VÉSZHELYZET!

   Raven szaladt is társaival, de a többi mardekáros is rohant megnézni, mi történt. A Weasley-ikrek parádét rendeztek a bejárati csarnokban, de sem Umbridge, sem a különítménye nem tudta ezt megakadályozni – sem a szökésüket, sem a hátrahagyott műsorokat. Egy darabig kész káosz volt a Roxfortban, persze a tanárok nem terveztek tenni ez ellen semmit, hát még a diákok, akik egyenesen rá is segítettek – na, most a többi különítményesnek nem volt ideje Ravenen gúnyolódni. Severus pedig elhatározta magát, újra örök barátságot kötöttek Hóborccal, és együtt romboltak onnantól kezdve, Severus természetesen csak mint az elkaphatatlan új kopogószellem. Így lassan a fiú ki is pipálhatta gyakorlandó varázsigéinek listáját, mert mindegyik alkalmazására kínálkozott itt alkalom.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

59. fejezet

Vizsgák és eredmények

   Közeledett június, így közeledett az RBF és a RAVASZ is. Maguk a hetedévesek, mint már gyakorlott vizsgázók, nem voltak annyira idegesek, bár megesett, hogy közülük is gyengélkedőre kerültek egy páran túlhajszoltság miatt. Severus egyszer a folyosón összefutott Potterékkel, és megállt, hogy sok sikert kívánjon nekik, az ő nagy meglepetésükre.

    – K-köszönjük – lepődött meg Weasley.

    – Neked is sok sikert a RAVASZ-hoz – mondta Granger.

    – Mondd, a húgod miért van Malfoy bandájával mostanában? – kérdezte hirtelen Potter. Severus meglepődött, de aztán leesett neki, hogy Raven említette is, látta a griffendélesek csodálkozó pillantásait, mikor meglátták őt a jelvénnyel.

    – Jaa! Nyugalom. Azért csatlakozott, mert így engedélyt kaptunk mi elkapni az új kopogószellemet. Hallottátok, nem? Fontos nekünk elkapni, mert sokat segítene a sötét varázslatok kivédése vizsgámban. Nem fog ő pontokkal gonoszkodni, azt már a többiek elintézték – legyintett. – Meg hát a jelvény miatt a kötelesség is hívja. De ez titok! Na, én megyek. Sok sikert a meccsetekhez is. – Weasley vállára tette a kezét. – Jó őrző vagy! Csak bízz magadban. Most búcsúzom! – azzal elszelelt. 

   Mivel a Griffendél megnyerte a következő meccsükön a kviddicskupát, a mardekárosok még többet gonoszkodtak és rámentek a pontversenyre – hamarosan már nem volt mit levonni a Griffendéltől, ez többnyire kárpótolta a kígyós házat. De most, hogy végre elérkezett június, itt voltak a vizsgák, és ez kötötte le mindenki figyelmét. A kellemes idő miatt Severusék ha tehették, az udvaron tanultak, és a testvérpár a hugrabugosoknak és Mandynek is elmesélte, hogyan futtatják meg mindig a különítményeseket, amit nagyon szórakoztatónak találtak. Az RBF-esek, Tracey, Megan és Mandy nagyon izgultak, de mivel sokat gyakoroltak velük, bájitaltanból és sötét varázslatok kivédéséből legalább várakozáson felülit el fognak érni, efelől senkinek nem volt kétsége – Severus összes vizsgájának sikerességét pedig elszántsága láttán senki nem kérdőjelezte meg.

    – Én tartok egy kicsit attól, amit Malfoy mondogat – mondta Megan. – Hogy jobb helyzetben vagy, ha ismered a vizsgáztatókat…

    – Ez hülyeség – intette le Mandy. – A minisztérium ennyire nem hülye, még ha maga a miniszter az is. Amúgy meg még régen benne volt a Prófétában, hogy Marchbanks, a fővizsgáztató Dumbledore-t támogatja. Akkor meg biztos nem barátja Malfoyéknak.

    – Malfoy egy hazug barom – bólintott Raven. – Egy szavát se higgyétek.

    – Csak azt, ha valamit hevesen tagad vagy begurul az említésére – tette hozzá Severus, és Ravennel összevigyorogtak.

   Elérkezett hát a vizsga első napja. Raven, Scarlett és Lily sok sikert kívántak a vizsgázóknak, majd elindultak órára, ott hagyva a kezeit idegesen tördelő Traceyt, a magukban ismétlő Megant és Mandyt, illetve a feszültségét levezetendő pattogó Severust.

   Severus első nap átváltoztatástanból vizsgázott, és utána magabiztosan állította, hogy V-t biztosan elért. Másnap délután rögtön rohant is Pitonhoz elmesélni, mekkorát remekelt a bájitaltan vizsgán. Utána következett a bűbájtan, gyógynövénytan, legendás lények gondozása, majd végül a sötét varázslatok kivédése, amit szinte csak kirázott a kisujjából.

    – Egész biztos felvesznek!! – örvendezett, amikor utolsó vizsgája után találkozott Ravennel, majd magához ölelte és a lányt felemelve körbe-körbe kezdett pörögni.

    – Gratulálok, Sev!!

    – Annyira viccesek vagytok – nevetett Scarlett mellettük, mikor már vagy két perce csak pörögtek.

    – Na, most ti meséljetek – fordult Raven a többiekhez, miután Severus letette.

    – Bájitaltan és sötét varázslatok kivédése? A segítségetekkel egy erős V-t kiráztam az ujjamból! – mondta Megan, és a másik két lány is bólogatott. – Ami nagyon rosszul ment, az a mágiatörténet… mondjuk, nem is baj, ha többet nem tanulom. És szerintem az átváltoztatástant eléggé elrontottam, főleg a gyakorlaton gőzöm sincs, mit csináltam, de valahogy majd lesz. A többi rendben volt.

    – Szerintem én mindenből átmegyek legalább V-vel – mondta Mandy. – A jóslástan sikerült a legjobban! Trelawney szerint lehet, hogy látó vagyok.

    – Ha ezt sikerülne tovább fejlesztened, légyszi jósold majd meg nekünk a RAVASZ-kérdéseket – mondta Tracey. – Én nem tudok sokat mondani, nagyon kusza volt a fejem, de szerintem lehet, hogy a mágiatörténeten kívül átmegyek.

    – Akkor ma ünneplünk! – mondta Scarlett.

   Az este nagyon különösen alakult. Vacsoránál hallotta a társaság, hogy egy mardekáros szétkürtöli, Potter csapata valami titkos fegyvert készített Dumbledore vezetésével, és Granger elvezette oda Umbridge-et – Malfoyék pedig, akik Potteréket tartották fogva, csúnya rontások áldozatai lettek. A Frey testvérpár vacsora után Pitonhoz indult, hogy Severus elmesélje neki a sötét varázslatok kivédése RAVASZ-t, illetve hogy érdeklődjenek erről a bizonyos fegyverről, a professzor viszont nagyon sietett valahova és épp akkor viharzott ki a szobájából, mikor a páros odaért.

   Másnap reggel Piton magához hívta őket, és elmondta nekik, mi történt az éjjel a minisztériumban.

   Ezután a testvérek figyelmét a közelgő dolgokról még el tudta vonni, hogy utolsó napon Hóborc kiüldözte az épületből Umbridge-et. Severus utolsó roxforti napján elbúcsúzott mindentől és mindenkitől, még a háztársait is alaposan megszorongatta.

***

    – Mama, neked inkább szerencséd van, hogy nem olvastad ebben az évben a Reggeli Prófétát – mondta Raven. Ismét Fawn barátainak házához tértek vissza, azonban mint Piton mondta, hamarosan értük jön, így csak néhány napot terveztek itt tölteni. – Komolyan mondom, nevetséges, amit az az újság művelt.

    – Legalább már mindenki tudja az igazságot – sóhajtott Fawn.

    – Igen, csak az a baj, hogy ehhez megint valakinek meg kellett halnia – mondta Severus.

   A vendégszobában voltak hárman. Raven az ágyán a falnak dőlve, Severus a sajátján feküdt háton, Fawn pedig a fotelben foglalt helyet.

    – Per bá’ remekül leplezi a dolgait – mondta Severus –, de tudom, hogy megérintette őt is Black halála. Pedig nagyon nem bírta Blacket. Beszéljünk inkább valami vidámabbról – tápászkodott fel. – Nemsokára megjönnek a RAVASZ-eredményeim!

    – És mit gondolsz, hogy sikerültek? – mosolygott Fawn.

    – Kiválóan, mami! – pattant fel Severus. – Utána megyek is felvételizni a Szent Mungóba.

    – Amit egyszer kitalálsz, azt erőszakkal sem lehet kiütni a fejedből – nevetett Raven.

    – Úgy bizony!

    – Nagyon büszke vagyok rád, Severus – bólogatott Fawn. – És biztosan a szüleitek is azok.

    – Kétség sem fér hozzá! – bokszolt a levegőbe a fiú. – Mami, megtanítasz mugliul főzni? Akarok csinálni valami sütit Per bá’nak, olyan lehangolt. Hátha feldobja. Mi lehet a kedvenc étele?

   Piton azt ígérte, néhány napot maradhatnak a testvérek Fawnnal, azonban eltelt másfél hét, és a professzorról még mindig nem volt semmi hír. Freyék csak azért nem aggódtak, mert ismerték nagybátyjuk képességeit, nem lehetett tehát opció, hogy valami baj érte. Arról amúgy is más forrásból szintén értesülhettek volna már.
   A harmadik szüneti hét viszont kissé már aggasztóvá vált, ez Pitontól egyáltalán nem volt megszokott. De legalább annak örülhettek, hogy megérkeztek Severus RAVASZ-eredményei (a baglyokat szerencsére Fawn barátai nem vették észre, bár Severus egész biztosan előállt volna valami frappáns magyarázattal).
    – Gratulálok!! – veregette hátba a szélesen vigyorgó fiút Raven. – Mindegyik sikerült!
    – Mehetek a Mungóba! Mehetek a Mungóba!! Raven, eljössz velem a Mungóba???
    – Már hogyne mennék! Veszem a pulcsimat – célozta meg a hálószobájukat.
    – Most rögtön el is mentek? – kérdezte Fawn.
    – Hogyne mennénk, a gyógyítóképzés még három év, korán kezdem! – pattant fel büszkén és energikusan Severus.
    – De Perselus megengedi, hogy elmenjetek itthonról?
    – Ha idejön, mondd meg neki, hova mentünk, és gyorsan odaérünk meg vissza, máshol nem leszünk. Meg persze Per bá’ tanított minket önvédelemre, és ő a legjobb tanár!
    – Akkor rendben van. Gyere ide, Severus, hadd gratuláljak még egyszer! – tárta szét a karját Fawn.
   Miután Fawn barátnői is gratuláltak, Raven és Severus kerestek egy eldugott helyet a közelben és a lány belekapaszkodott bátyja karjába, hogy hoppanálhassanak. Fél óra alatt végeztek is: Severus bejelentkezett a következő gyógyítóképzésre szeptemberre.
    – Gyógyító leszek, Raven! – ismételgette Severus sokszor, ahogy haladtak visszafele a sikátorhoz, ahova megérkeztek.
    – Pont addigra végzel, amire én is.
    – Severus, Raven. – A testvérpár majdnem fénysebességgel pördült meg a tengelye körül a mögöttük álló Piton felé.
    – JAJ, PER BÁ’!! – üvöltött fel Severus, majd nagybátyára vetette magát. – Már aggódtunk! De jó, hogy rendben vagy!! És képzeld, mehetek gyógyítóképzésre! Bájitaltanból és sötét varázslatok kivédéséből külön dicséretet kaptam, mert annyira jól tanítottál, Per bá!!!
    – Severus, engedj el, de rögtön.
    – Máris, Per bá’ – engedelmeskedett a fiú, majd előkapott egy zsebkendőt. – Csak hát olyan szép, amit teszel mindenkiért… mindig elérzékenyülök, ha eszembe jut…

    – A széptől nem is állhatna távolabb – morogta Piton. – Bocsássatok meg, amiért nem jelentkeztem, de többször vettek nem várt fordulatot a dolgok, mint szerettük volna. Muglikhoz pedig nem üzenhetek. Most jött el az a pillanat, hogy éles helyzetben szükségem van rátok. Bár némiképp elbizonytalanodtam, mert bizonyos helyzetekben az az érzésem, te sosem múltál el tizenhárom éves, Severus.
    – Lélekben mindig fiatal maradok – húzta ki magát az említett. – Hallgatom, Per bá’.
    – Gyertek velem – fordult meg Piton, majd nyomában unokaöccsével és unokahúgával egy a nyílt utcától eldugott helyre igyekezett.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

60. fejezet

Új felállás

   A hármas a Fonó sori házba hoppanált, és helyet foglaltak a földszinti könyvtárhelyiségben.
    – Dumbledore haldoklik – jelentette ki Piton.
    – Hogyhogy? – ütközött meg Severus.
    – De hát… már nagyon öreg, nem? – kérdezte Raven.
    – A sajnálatos dolog az, hogy nem természetes úton – magyarázta nagybátyjuk. – A horcruxokról mind hallottatok már, de arról nem, hogy a Sötét Nagyúr elkészített nem is egyet, hanem hetet. Tudomásom szerint kettő elpusztult ebből, a másodikat maga Dumbledore semmisítette meg, de ennek ára volt… ezért maradtam távol eddig, többek között. Sikerült egy évet nyernem neki, de nem többet.
   A testvérpár néhány percig szólni sem tudott. Piton hagyta, hogy megemésszék a hírt, amennyire jelen helyzetben lehetett.
    – És… mi lesz ezután? – kérdezte Raven.
    – A Sötét Nagyúr elsődleges tervei között szerepel Dumbledore kiiktatása. Így ez végül is beteljesül. Tudhatjátok, mivel jár, ha az egyetlen varázsló, akitől még ő maga is fél, nem lesz többé. Épp ezért lépnünk kell most. Ha nem volna ez az ügy… soha nem lenne képes senki megölni az igazgatót. De más a helyzet.

   A professzor kis szünetet tartott. A testvérek várták a folytatást.

    – Alapesetben a Roxfort közelébe sem engednélek titeket többé, de nem azok vagytok, akiket megvédeni kell. Én annyi idős voltam, mint Raven, mikor először halálfalókkal találkoztam. Így tudom, hogy ti igenis meg tudjátok csinálni, amit rátok bízok.

    – Mi lesz az? – kérdezte Severus.

    – Igyekszem úgy intézni a dolgokat, hogy a lehető legbiztonságosabban megússzátok, de nem garantálhatom, ezt ti is tudjátok. Úgyhogy hamar elérkezhet az a pont, amikor nagyon fontos lesz a segítségetek.
    – Halálfalók leszünk mi is?
    – Nem. Nem kaptok Sötét Jegyet. A személyes segítőim lesztek.
    – Per bá’, köszönöm, hogy így megbízol bennünk – hatódott meg a fiú. – Beviszel a halálfalók közé, ez… véglegesen elismerted az egyetlen dolgot, amit még nem: a felelősségteljességemet!
    – Kezd visszatérni a színpadi Sev valahonnan a múltból – mondta Raven.
    – Ne dramatizáld túl, Severus. Ez nem megtiszteltetés. Inkább kínzás. Főleg akkor, ha végül szemtől szemben találkoztok magával a Sötét Nagyúrral. Amire nem tudlak felkészíteni, de azt hiszem, elmondanom, mivel jár ez, nem kell újra. Ameddig viszont nem kaptok feladatot, illetve ha kaptok, de én azt mondom, akkor a Roxfortot és a gyógyítóképzést tekintsétek elsődlegesnek. Ha nem kaptok feladatot tőlem, akkor van minden rendben. Addig szeretnélek biztonságban tartani titeket, amíg lehet. Azonban Fawnnal… neki már elmondtam. Jó ideig a következő lesz az utolsó alkalom, amikor bármilyen módon szót válthattok egymással. Túl kockázatos. Ha mégis lelepleződnénk, már elterveztem, hogyan mentsük meg őt, de az lenne a legjobb, ha nem kerülne erre sor.

    – Talán nem lenne jobb, ha esetleg… – tétovázott Raven – én sem szeretném, de ha… amíg ez az egész tart… amneziálnánk?

    – Én is erre gondoltam először. De még mielőtt bármit mondtam volna neki, megkért, hogy ezt semmiképp se tegyem. Tudja, hogy betegre fogja aggódni magát, de nem tudná elviselni annak gondolatát, hogy még csak nem is fog tudni semmiről, arra az esetre, ha a legrosszabb következne be.

    – Szellemként visszacsinálni sem tudnánk – gondolkozott Severus. Raven akaratlanul is felnevetett.

    – Te aztán jól elterveztél mindent!

    – Miért, megbeszéltük, nem?

   Piton csak lehunyta a szemét pár pillanatra, aztán folytatta.

    – Severus, te itt laksz majd a házamban.
    – Szóval már egyedül mersz hagyni a lakásodban??? – lelkesült fel Severus. – Ez nagyobb megtiszteltetés, mint az előbbi!
    – Raven, téged pedig arra szeretnélek megkérni, hogy az iskolában ha nem is olyan módon, mint Draco és a barátai, de határozottan fejezd ki a hovatartozásodat. Erre magunk miatt van szükség. A halálfalók többsége úgy tudja, hogy félvérek vagytok, így bennetek nehezen fognak megbízni. Ha bizalmas viszonyt alakítasz ki a Sötét Nagyurat pártoló mardekárosokkal, azzal a halálfalók köreibe is mélyebben belekerültök.

    – Még tavaly azt mondtam Malfoy bandájának, mikor Umbridge különítményével dolgoztam, hogy információgyűjtés miatt vagyok Scarlettékkel. Ha nem is hitték el, építhetek erre? Én szerintem inkább vagyok a kettős ügynök típus, ahogy te is.

    – Ahogy jónak látod, amíg nem keveredsz gyanúba.

    – Jó, akkor megrohamozom Malfoyékat. Bár ez nincs ínyemre, de ha már itt tartunk, sokkal jobb lenne, ha a halálfalók csak egyszerűen rózsaszín vattába akarnák vonni a világot.

    – Az de jó lenne! – csillant fel Severus szeme. – Akkor tuti beállnék.

    – Jó, ebből elég – szakította félbe őket Piton.

    – Várj, Per bá’ – szólt Severus, mielőtt még nagybátyja folytathatta volna, amit mondani akart. – A többi halálfaló tudja, hogy a nagymamánk mugli? És hogy ő nevelt minket? Merthogy még az az eset harmadévben, mikor elnáspángoltam a kviddicscsapatot, eljuthatott talán hozzájuk. És az baj?

    – Amit mondanak, és ami történt, nem mindig egyezik, és nem is mindig igaz.

   Severus pár másodpercig bámult, aztán hangosan összecsapta a két tenyerét.

    – Ó!! Aszta, te mekkora zseni vagy, Per bá’!

   Piton erre inkább megint csak lecsukta a szemét.

    – Várjunk, tisztázzuk, szóval azt gondolják, csak sértegetés volt? – kérdezte Raven.

    – Severus mindig is egy elég komplikált személynek mutatta magát, ami nem áll túl távol a valóságtól. Azok a halálfalók, akik nem bíznak bennem, azért tesznek így, mert figyelek arra, hogy Dumbledore továbbra is a bizalmasának tartson, és ennek megfelelően cselekszem. Amit Severus bármikor tett és mondott, arra így akármilyen indokot rá lehet húzni.

    – Ez… ez azt jelenti… – kezdett egyre lejjebb esni a fiú álla – hogy… olyan vagyok, mint te, Per bá’! Végre! Elértem az egyik életcélomat, és még csak tizennyolc éves vagyok!

    – Azt javaslom, térjünk vissza az eredeti tárgyra – mondta gyorsan Piton, mielőtt Severusból az örömkönnyei is előtörnek. – Egyébként ha magáról a Sötét Nagyúrról beszélünk, meglepő ugyan, de ő lesz az, akit a legkevésbé érdekel a származásotok, mivel rokonaim vagytok. Tudja rólam, hogy az apám mugli volt, és mégis a bizalmasa lettem – ami persze nem biztos, hogy megtörtént volna, ha ő maga sem lenne félvér.

    – A Sötét Nagyúr félvér? – szaladt fel Raven szemöldöke.

    – Ugyanúgy, mint én, mugli volt az apja, anyja pedig Mardekár Malazár leszármazottja.

    – Hű, akkor alaposan elrontották őt.

    – Hosszú történet, nem is nagyon lényeges, alkalomadtán elmesélem. A másik fontos dolog, amit mondanom kell, ha már Malfoyéknál tartottunk. Azt az információt kaptam, hogy Draco halálfaló lett – ami várható volt ugyan, de miután Lucius az Azkabanba került… nos, Draco rögtön feladatot is kapott. Ő ezt bizonyítási lehetőségnek véli, de nem az.

    – Vezeklés az apja bűneiért? – kérdezte gúnyos hangon Raven.

    – Úgy van. Narcissa felkeresett engem, és letetette velem a Megszeghetetlen Esküt, hogy megvédem Dracót. – Itt Severus és Raven szeme is elkerekedett. – És ha majd képtelen lesz rá, megteszem helyette.

    – A Megszeghetetlen Esküt… – hüledezett Severus. – Az kemény. De mi ez a feladat? Mi tudhatjuk?

    – Kevesen tudják. A Sötét Nagyúr parancsának ellenszegülni nem lehet… azonban ti tudni fogjátok. Dracónak meg kell ölnie Dumbledore-t.

    – Hogy micsoda?!?! – kapta a szája elé a kezét Raven. – Bocsánat, mi? Egy tizenhat éves gyerektől várják el, hogy megölje Dumbledore-t?!

    – Te is megmondtad, ebből a helyzetből a Sötét Nagyúr mindenképpen jól jön ki. Vagy Draco elbukik, a Sötét Nagyúr büntetésből őt öli meg, vagy sikerrel jár és Dumbledore meghal.

    – Dumbledore ezt tudja? Vagy tudni fogja?

    – Már elmondtam neki. Megkért engem, hogy ha már mindenképpen a halálával végződik a következő tanév, én legyek az, aki megöli.

   Raven és Severus egymásra néztek, aztán újra Pitonra. Nem szóltak.

    – Szóval és gondolom ezért is lenne jó, ha bekerülnék többé-kevésbé Malfoyék bandájába? – kérdezte végül Raven. – Szóval én is tudom figyelni Dracót.

    – Draco egymaga egészen biztos, hogy nem lesz képes megölni Dumbledore-t, ezt ő is tudja, nagyon fel fog készülni, ezért rajta kell tartanom a szemem. A legjobb az volna, ha olyan bizalmas viszonyba kerülnétek, hogy beavat a tervébe. De ha nem is, te közelebb vagy hozzá a Roxfortban, mint én, úgyhogy kérlek, legyél a szemem és a fülem, amikor nem vagyok ott. De hadd hangsúlyozzam: az elsődleges legyen neked a vizsga, nem Draco. A nyomozás elsősorban az én dolgom, ezért elég, ha különfeladatként tekintesz rá. Elsősorban annyit szeretnék, hogy a halálfalók megbízzanak bennetek, legalább annyira, mint bennem.

    – Ami azért jelent állandó gyanakvást – mondta Severus.

    – A halálfalók, és legfőképp a Sötét Nagyúr senkiben sem bízik meg százszázalékosan. Ezt soha ne felejtsétek el.

    – Jól van, akkor jó kapcsolat felépítése, és ha tehetem, kiderítem, hogyan akar Draco végezni Dumbledore-ral – összegezte Raven. Piton bólintott. – Végül is… Malfoy nem a szívem csücske, de túlélem. Ezen a ponton ez már nem érdekel – sóhajtott a lány, és megvakarta a fejét. – Scarlett és Tracey kukázva… jeee, beállok Malfoyék bandájába. De várjunk, egy pillanat. Ha Malfoyjal kerülök jobb kapcsolatba, az nem olyan lesz, mint a semmi? Merthogy ők tulajdonképpen kiestek a Sötét Nagyúr kegyeiből Mr Malfoy hibája miatt.

    – De még mindig egy befolyásos és híres aranyvérű család, akikről a megfelelő emberek tudják, kihez lojálisak. Azt se felejtsétek el, hogy egy hibát elkövetni szégyen, de nem akkora, mintha árulók volnának.

    – Á, értem.

    – Tudom, hogy nem lesz nehéz számodra, ha tényleg akarod. Másodszor viszont: a szünet hátralévő részét itt töltitek velem, és arra kérlek titeket, hogy gyakoroljátok, amit tavaly nyáron elkezdtünk. Én is segítek majd, amikor ráérek, de azt hiszem, az alapokat ismerve könnyen fog menni nektek. Ha halálfalók közé kerültök, muszáj lesz, hogy a legrosszabb átkokat és a legerősebb védekezéseket is ismerjétek. És kérlek, mindig legyetek együtt. Abban az esetben, ha néhány elvetemültebb tagnak olyan kedve támadna, hogy csak szórakozásképpen megnézi, nem rejtegetek-e mégis egy muglit a lakásomban, nem szeretném, hogy egyedül legyetek. Severus persze kénytelen lesz egymaga itt lakni a tanév folyamán, de remélem, megérted, Raven, ha azt mondom, mindez rád egyelőre jobban vonatkozik, mert bár megtanítottalak mindkettőtöket a legfontosabbakra, te még nem jártad ki az iskolát és kiskorú vagy.

    – Persze, értem – bólogatott a lány.

   Kis ideig ismét csak hallgattak.

    – Köszönöm, hogy így viselitek a körülményeket – mondta Piton. Severus erre elmosolyodott, Raven pedig hátrahajtotta a fejét.

    – Most már kedvem sincs kétségbeesni.

    – Nem volna értelme, akkor ki mentené meg, ami menthető? – mondta Severus. – Akármilyen nehéz is, megtesszük, ami tőlünk telhető. Ehhez te vagy a példaképünk, Per bá’.

   Piton csak hosszan nézett unokaöccsére. Severus emiatt rendkívül büszke volt magára: ez aztán tényleg felért nagybátyjánál egy mosollyal.

***

   A megbeszélés után mindhárman visszatértek Fawnhoz, hogy összepakoljanak. A nagymama szorosan megölelgette őket, még Pitont is.
    – Nekem is adhatna legalább ilyen minimális vállveregetést – mondta Severus Ravennek nagyon halkan, de ekkor nagybátyjuk szeme rájuk villant. Severus összehúzta magát. – Hogy lehet, hogy mindent hall?! Ezt esküszöm halkan mondtam!
    – Vigyázzatok magatokra és egymásra – mondta Fawn.
    – Úgy lesz, mami! Ígérem, hogy viszontlátjuk még egymást. Legfeljebb szellemként, de úgy is biztosan!
   Piton elfordult.
   A testvérpár elbúcsúzott Fawn barátnőitől is, majd elhagyták a házat. Az éjszakát a Fonó sori házban töltötték. Korán keltek, és mindhárman együtt reggeliztek.
    – Tegnap este még beszélgettünk Ravennel és azon gondolkoztunk, hogyan csinálják a Sötét Jegyet – szólt Severus. – Hogy csinálják, Per bá’?
    – Mágia, természetesen – nézett rájuk Piton a Reggeli Próféta fölött. – Egy varázslat, amelyet csak a Sötét Nagyúr ismer.
    – Ja, úh – biggyesztette le Severus a száját. – Én arra tippeltem, valami tüzes vassal beleégetik a karba. Már el is próbáltuk, milyen lenne az én beavatásom. Azért megmutassuk?
    – Ha mindenképpen muszáj.
    – Legyen ez itt a tüzes vas – hozott Raven egy húsvillát a konyhából. – Én leszek a Sötét Nagyúr. – A kezével az egész orrát eltakarta, bár ettől inkább festett úgy, mintha csőrt formázna. – Készülj, Severus Frey.
   A fiú alkarja fölé tartotta a húsvillát a lapos oldalával, ekkor pedig Severus torkaszakadtából, hatalmasra tátott szájjal és kigúvadt szemekkel üvöltözni kezdett. Piton lehunyta a szemét.
    – Hagyd abba, Severus Frey!! – próbálta Raven túlharsogni őt. – Vedd komolyan, hogy már…

    – Jól van, elég lesz, a szomszédok most már biztosan felébredtek – szakította félbe Piton őket.
    – Tetszett, Per bá’? – fordult felé Severus vigyorogva. Piton pár másodpercig csak nézte őket.
    – Most nem remekeltél, Severus – fordult vissza az újsághoz. Severus csak még szélesebben vigyorgott, Raven inkább gyorsan elfordult és a tenyerét a szájára tapasztotta, nehogy hangosan felnevessen. Piton végül is nem tudja teljesen elrejteni, hogy igenis tud szórakozni.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

61. fejezet

A Malfoy-kúrián

   A professzor folytatta a testvérek kiképzését az okklumenciában és legilimenciában, például megtanulták, hogyan tudják csak egy ember előtt megnyitni az elméjüket. Piton a bájitalok mellett mindig is sokat mesélt nekik másik szeretett tantárgyáról, a sötét varázslatok kivédéséről, ezért is jeleskedtek ebben annyira ugyanúgy – ez pedig épp annyira fontos volt most, mint az elméjük kontrollálása, tehát szorgalmasan neki is álltak gyakorolni, a veszélytelenebb dolgokat egymáson, a többihez kerestek egy tárgyat. Piton természetesen átkokat, ártásokat, rontásokat is tanított nekik, de elsősorban a hangsúlyt a védekezésre helyezték, akárcsak tanórán (kellett volna, legtöbbször). Mivel korábbi tanáraik közt ott volt egy valódi halálfaló is, aki az akkor hatodéves Severusnak nagyon alaposan elmagyarázta a legfontosabbakat, igazából ezzel sem volt nehéz dolguk a testvéreknek. A Rémszem Mordonnak álcázott Bartemius Kupor gyakoroltatta Severusékkal annak idején az Imperiust és az az ellen való harcot, Piton pedig támogatta most, hogy Raven is megtanulja mindezt, hogy teljesen felkészültek lehessenek mindenre. Közösen egyeztek meg a testvérek viszont abban, hogy a másik két főbenjáró átkot nem próbálják ki semmilyen élőlényen, Severus Kecske Tónira való tekintettel ellene volt bármilyen állat alanyként használásának. Raven pedig úgy gondolta, ha szükség lenne rá, szerinte halálfalókon, akik közé szüleiknek és nagyapjuknak gyilkosai is tartoztak, a kínzóátkot hiba nélkül képes lenne alkalmazni.

   A továbbiakban Severus segített Raven nyári házi feladatában, vagy hússzor átbeszélték a fiú ötödik roxforti évét, ami most Raven előtt állt, illetve eltűntettek mindent Fawn szobájából (az ágyat is beleértve), mert az most Féregfarknak adott szálláshelyet. Őt Piton elmondása alapján Voldemort küldte neki segíteni, mindig ott sompolygott a házban, mikor épp nem mentek valahová a professzorral, ezért a testvérek ilyenkor inkább a kertben voltak. Severus aztán megsajnálta szerencsétlen és ápolatlan külseje miatt, de mondta húgának, hogy a nagymama ágyát biztosan nem teszi vissza a helyére, helyette vettek neki egy matracot. És kifaggatták alaposan az animágiáról. Piton csak gondolatban verte a fejét a falba.

   Aztán egyik nap a nagybácsi bejelentette, hogy Féregfarkkal a Malfoy-kúriára mennek, ők ketten pedig jelentkeztek, hogy elkísérik őket.

    – Per bá’, rendbe kell hoznunk a kettőnk hírnevét a halálfaló közösségben – mondta Severus. – Vissza kell szereznem Draco barátomat, már régen láttam.

    – Nem vissza, hanem meg – helyesbített Raven. – Nekem úgyis jó kapcsolatot kellene kialakítanom Dracóékkal, akkor elkezdtem most. Mrs Malfoy kedves volt hozzám, mikor kicsi voltam.

   Így négyen hoppanáltak a kúria elé. Valóban hatalmas építmény volt, olyan, amilyen háza egy aranyvérű családnak “lennie kell”, ahogy mondanák a fanatikusok, viszont Ravennek és Severusnak Scarlették kisebb, de ugyanennyire díszes háza sokkal kedvesebb volt még mindig. Pedig tulajdonképpen tényleg csak méretekben volt különbség, és a színárnyalatok használatában.
   Piton kopogtatott a hatalmas kapun lévő koppantóval, mire az kitárult előttük, és elindultak a széles, kövezett ösvényen, ami a nagyon szépen gondozott színes kerten át vezetett. Míg haladtak a bejárati ajtó felé, ott egy házimanó tűnt fel, és feléjük sietett. Ahogy egymás elé értek, lefékezett, és földig meghajolt.
    – Üdvözöllek titeket a nemes Malfoy család kúriáján! – sipította. Ravennek hirtelen hányingere támadt. A manó legalább nem látszott se betegnek, se soványnak.
   A kis lény vezetésével beértek a hosszú előtérbe, ahonnan sok üvegajtó nyílt. Narcissa állt ott és köszöntötte őket, közben pedig Draco is megérkezett. Ő távolabb állt meg karba tett kézzel, és csak köszönt. Látszott rajta, hogy semmi kedve itt pazarolni az idejét, amíg anyja a vendégekkel beszél. Mindemellett, ahogy Raven megfigyelte, a megszokottnál sokkal tartózkodóbbnak és mogorvábbnak tűnt, mint ahogyan ismerte. Tulajdonképpen Draco egyáltalán nem volt tartózkodó vagy mogorva.
    – Odalent vannak – mondta Narcissa Pitonnak. Ő biccentett, majd a testvérek felé fordult.

    – Ebédidőben találkozunk. Féregfark, te velem jössz.

   Azzal elindultak egy oldalajtón át, és eltűntek.

    – A házimanók megmutatják, merre van a könyvtár és a fürdőház, amennyiben oda kívántok menni – fordult Narcissa a testvérek felé. – Én a kertben leszek.

    – Én is kimegyek a kertbe – mondta Raven.

    – Most már mehetek, anyám? – kérdezte unottan Draco.

    – Jaj, Draco, mesélj, milyenek lettek az RBF-jeid? – követte Severus a lépcsőn felfelé induló fiút.

   Raven és Narcissa közben csendben kisétáltak egymás mellett az udvarra.

    – Még mindig nagyon szép a kert, Mrs Malfoy – szólt Raven.

    – A házimanók nálunk jól végzik a dolgukat.

   A házat megkerülve leültek egy kis asztalhoz a teraszon.

    – Egy teát kérsz, Rowena? – kérdezte Narcissa.

    – Igen, köszönöm.

   A nő szólított egy házimanót, aki rögtön be is sietett a házba. Raven többet is észrevett a bokrok, virágok és fák között, akik épp a kert gondozásán fáradoztak.

    – A bátyád ebben az évben fejezte be a Roxfortot, igaz? – kérdezte Narcissa.

    – Igen.

    – Minek készül?

    – Felvették gyógyítóképzésre a Szent Mungóba.

   Míg ilyen lassan haladt a beszélgetés közöttük, Narcissa végig visszafogott maradt, bár nem volt barátságtalan. A lány tulajdonképpen már az elejétől fogva érezte, hogy ez az a határ, aminél jobban neki nem fog megnyílni. De valamit furcsállt: ő már régen is alapvetően tartózkodó és kimért volt, de nem ennyire. Aztán Narcissára nézve egy pillanatra azt látta, mintha könnyes lenne a szeme. Akkor Raven rájött, hogy ki hiányzik a képből. Mr Malfoy.

   Persze! Miért is nem gondoltam erre előbb. Mr Malfoyt az Azkabanba vitték, mert lebukott, mint halálfaló a minisztériumi incidensnél. Szóval erről van szó…

   Valamiért indokolatlannak érezte ezt is a Malfoy családban. Tisztában volt vele, hogy ha az apa egy olyan borzasztó helyre kerül, mint az Azkaban, az bármelyik anyát és gyereket keményen megviseli, mégis Malfoyék voltak az utolsók, akikkel kapcsolatban ezt el tudta volna képzelni. Olyan érzéketlennek tűntek. Narcissa általában véve kedvesnek bizonyult, de amögött is érzéketlennek. Aztán ez a felfedezés végül valamiféle elégtétel is volt. Ezek a barmok is szeretik egymást azért. Az jó. Vajon Severus hogy halad Dracóval?

   Severus éppen pattanásig készült feszíteni Draco idegeit.

    – Na és jó barátaid, Crak és Monstro? – érdeklődött Severus, ügyet sem vetve arra, hogy Draco a kúria könyvtáránák polcai között járkál össze-vissza, és nem is nagyon figyel rá. Ekkorra már legalább a saját RBF-eredményeit kiszedte belőle.

    – Megbuktak – mormogta Draco.

    – Jaj, szegények! Majd küldök nekik virágot.

    – Édességet küldj, mert a virágot megennék – horkantott gúnyosan a szőke fiú.

    – Ó, persze, persze! Na, és van terved a jövőre nézve?

   Draco itt Severusra nézett, szemeiben az „ekkora hülyével még nem találkoztam” kifejezéssel.

    – Látod te ezt a kúriát, amiben élek?

    – Hát már hogyne látnám – fordult körbe Severus.

    – Szerinted aki ezt megengedheti magának, annak kell dolgoznia? – húzódott gúnyos mosolyra a fiú szája.

    – Ó, micsoda szerencse. Na, de figyelj, Draco – lépett mellé Severus. – Szeretném, ha barátok lennénk. Nagyon érdekes embernek tartalak! És ami azt illeti, túl sok barátom sincsen – sóhajtott halkan. 

    – Hová tetted Lympshamet meg Davist és a hugrabugosokat? – nevetett Draco. Severus toppantott.

    – Esküszöm, te nem érted a kémkedés művészetét!

    – Szóval kémkedtél – ismételte szkeptikusan Draco. – És amikor a mugli nagyanyádat védted? Akkor is kémkedtél?

    – Ha a családomat bántják, azt megkeserülik – húzta ki magát Severus. – Persze, akkoriban még azt hitte mindenki, a Sötét Nagyúr halott, ezért mondtam, hogy mugli.

    – És aztán hirtelen már bánthatták? Mert biztosan megtalálják a nagyanyádat és akkor neki annyi. Ezt magyarázd ki, Frey.

    – A nagymamám pár éve meghalt, egyébként meg nem értem, hogyan lehetsz annyira hiszékeny, hogy elhitted, mikor azt mondták, mugli volt.

    – És nem az volt? – nézett rá hitetlenül Draco.

    – Nem hát – csóválta a fejét Severus. – A Frey nem valami nagy máguscsalád, de természetesen varázslók voltak.

    – Akkor meg mégis miért mondtad, hogy muglik?

    – Kutató típus vagyok, érdekelt, milyen hatással lenne az, ha kiderülne, mugli van a felmenőim között. Persze ha valaki azt hiszi, egy mardekáros sem tud felmutatni muglifelmenőt, az is nagyot téved, de én nem ismertem soha mugli rokont. És hát mi lett a vége? Szerintem csak te emlegeted. Többen tennék, ha valóban mugli születésű lett volna az apám, nem igaz? Amúgy meg akkoriban azt akartam, hogy a troll háztársaim olyan messzire elkerüljenek végre, amennyire csak lehetett, gondoltam, hát megér egy próbát. Persze itt tévedtem, mert talán többet szekáltak volna, de végül mégsem tették. Pont ide! – húzta ki magát büszkén. Draco pár másodpercig összehúzott szemekkel méregette.

    – Bizonyítsd be, hogy nem mugli a nagyanyád – mondta gúnyosan.

    – Bizonyítsd be, hogy az – mondta Severus.

    – Könnyen megnézhetjük, járt-e a Roxfortba.

    – Nagyon érdekel a téma. Mit számít, ha a Sötét Nagyúr elfogadott minket? És amúgy nem járt, merthogy Amerikában nevelkedett.

   A fiú erre nem válaszolt.

    – Köszönöm, Draco – bólintott Severus, aztán már mosolygott is. – Evezzünk vidámabb vizekre! Most végre halljam, látogat-e még drága barátom, Kecske Tóni?

   Draco arcát erre olyan gyorsan elöntötte a pír, mint még soha.

    – Hagyj már békén azzal a nyomorult kecs… hagyj már békén, Frey! – váltott halkabb hangerőre. – Tudtad egyébként, hogy ő nem támogatja a halálfalók akcióit? Na? Erre mit mondasz?

    – Draco, Draco, mivel próbálkozol? A mentorod unokaöccse vagyok, őt követem. És egyébként, véss valamit nagyon az eszedbe. Sem egy baráttal, mentorral, családtaggal, senkivel nem vagy köteles mindenben egyetérteni. Per bá’ a példaképem, mégsem támogatom, hogy nem tudja elengedni magát egy jó nevetés erejéig sem. De ez ő, az ő döntése. Kecske Tóni elfogadja mások döntéseit, hát én is. Tehát, mesélj róla: hogy van?

    – Semmi közöd hozzá, és tűnj el a szemem elől! – azzal Draco felkapott egy kupac könyvet és elviharzott a könyvtárból.

    – Most… én a tiéd elől, vagy te az enyém elől? Nem mindegy!

   Hjaj, ez nem ment túl jól, gondolta Severus. Majd legközelebb.

   Raven épp ekkor indult megkeresni a bátyját, és a folyosófordulóban alaposan bele is ütközött Dracóba, akinek a könyvei szanaszét repültek.

    – Ne haragudj – segített a lány összeszedni a könyveket. Fekete mágia, aranyvér, mérgek, a tipikus dolgok… de már készülődik… szóval méreg. Azzal nem mész sokra, barátom.

    – Ne fáradjatok! – termett mellettük Severus, és egy pálcaintéssel takaros kupacba varázsolta a könyveket, egyenesen Draco karjába. – Figyelj, Draco, ne haragudj, ha felbosszantottalak. Annyit akartam mondani, hogy bármiben szükséged van segítségre, csak szólj, nekem vagy Ravennek. Nagyon szívesen segítünk.

   Draco arcáról most eltűnt a harag, a helyét gyanakvás vette át, és összehúzott szemmel méregette őket.

    – Ugye nem jól hallottam a burkolt célzást?

    – Per bá’ említette, hogy feladatot kaptál a Sötét Nagyúrtól, amihez sok sikert kívánunk. De nem erre értettem. Hanem arra, hogy nagyon sajnáljuk, ami édesapáddal történt.

    – Sajnálom – mondta Raven.

   Draco pár másodpercig csak nézett rájuk kifürkészhetetlen arccal, aztán egy mordulással hátat fordított és elviharzott.

   Severus kiment a kertbe Narcissához, Raven pedig megkereste a mosdót. Ahogy belépett, majdnem elvakította a csillogás, és észre is vett egy szorgosan takarító házimanót a sarokban, aki az érkeztére felpillantott.

    – Tessék csak bemenni, kisasszony! – mondta a toalettekhez vezető ajtókra mutatva. – Már csak itt takarítok!

    – Rendben, köszönöm – bólintott Raven. – Nagyon szép tiszta minden – dicsérte meg a manót.

    – Egész nap ezen dolgoztam, meg sem álltam! – bólogatott vidáman ő.

    – Biztosan nagyon fárasztó volt, de ügyes vagy.

    – Én örömmel állok szolgálatra készen, kisasszony! Sosem fáradom el, mikor szükség van rám!
    – A többiek is ilyen lelkesek, mint te?
    – Igen. A házimanók feladata a munka!
   Hát, Malfoyék ezek szerint annyira mégsem bánnak rosszul a manóikkal.

   Egy idősebb, mogorva arcú házimanó nyitott be, és rekedt hangon így szólt:

    – Malfoy úrnő üzeni, hogy siess. Még sok munka vár rád, és ha nem végzel időben az ebéddel, fenyítést kapsz.
    – Máris indulok! – sipította a manó, de hangjából nem ijedtség, sokkal inkább fellelkesülés csengett. Az idősebb távozott. – Én vagyok a legjobb munkaerő!
   Aha, persze, egy túlbuzgó manóval nehéz rosszul bánni. Remélem, hogy nem önvédelemből csinálja, mert akkor egyszer véletlenül Malfoy lábára ejtem a ládámat.  

   A testvérek egészen ebédig Narcissával voltak kint a kertben. Mikor egy házimanó felbukkant mellettük, és közölte, hogy minden elő van készítve, mindhárman bementek a nagy étkezőbe, ami a teraszról a házba vezető ajtótól nyílt. Egy hatalmas ablakokkal rendelkező, szépen dekorált helyiség volt, középen hosszú asztallal. Pár percen belül megérkezett Piton, Féregfark és további hat halálfaló, akik egész végig Severust és Ravent méregették. Sok szó egyébként nem esett köztük: főleg a kicsit később érkező Draco részéről, akit viszont Raven méregetett. Igazából folyamatosan Mr Malfoy bebörtönzésén pörgött az agya, talán mert így emberibbek lettek az igen embertelennek tartott aranyvérűek. Dracón most kialvatlanság és kedvtelenség jeleit vette észre. Az ételét turkálta, ingerült volt és nem is evett meg semmit teljesen. Ezért volna bezárkózva? Odabent aggódik vagy talán sír is? Milyen abszurd gondolat. Ahhoz képest, amit mutat az iskolában, ennyire másak lennének? Végül is, ez már nem annyira abszurd.

   Ebéd után Pitonék visszatértek a földalatti tárgyalóhelyiségbe, Draco valószínűleg a szobájába, Narcissa egy kisebb nappaliba, Raven és Severus pedig végigmentek a kerti labirintuson, és a fürdőházat is megnézték.

    – Amennyire nem bírom Malfoyékat, annyira bírom ezt a helyet – mondta Raven Severusnak. – Legalábbis amit láttam belőle. Mikor kicsi voltam és itt jártunk párszor, nem mentem körbe, pedig kellett volna! Sokkal jobb ez, mint gondoltam. A könyvtárukban is eltöltenék pár napot…

    – Egyetértek, egyetértek – bólogatott Severus.

   Este öt óra után szólt nekik Piton, hogy indulnak haza a Fonó sorba.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

62. fejezet

Piton álma

   Július végén megérkezett Raven roxforti levele, így az azt követő napokban Severusszal beiktattak egy Abszol úti látogatást is. Ennek reggelén Pitont nem találták otthon: a varázsló még előző nap, késő délután távozott Féregfarkkal, és most délelőtt tizenegy óra tájban tértek vissza. A nagybácsi olyan hírt hozott, amitől a testvérek csapot-papot otthagytak és szaladtak volna megölelgetni, ha nem hoppanál. Ugyanis… megkapta a sötét varázslatok kivédése-tanár állását!

   Raven és Severus örömükben egymást rázták a válluknál fogva.

    – Per bá’ megkapta az állást!!!!!!!!!!!!!

    – Megkapta! Megkapta!!

   Azzal ölelkezve pörögni kezdtek. 

    – De jó! Ő lesz mostantól a sötét varázslatok kivédése tanár! Ez szuper! – örvendezett Raven.

    – Gratulálok, Per bá’, bárhol is vagy! Azt sajnálom, hogy engem már nem tanít, de legalább végre teljesült az álma!

    – De várj, és akkor ki lesz az új bájitaltan-tanár?

    – Meg kell majd kérdeznünk, amint visszaér. Majd mesélj sokat!

   Pár perc múlva aztán leálltak a pörgéssel, és úgy döntöttek, most indulnak is az Abszol útra megvenni Raven felszerelését, majd este faggatják tovább Pitont.

    – Unalmas lesz nélküled – mondta Severus, miközben már a boltok között haladtak.

    – Dehogy lesz, mész gyógyítani.

    – Igaz, azt már alig várom! Na, és te mit mondasz majd most a pályaválasztási tanácsadáson?

    – Hát, annyi ötletem nincs, mint neked. De most majd alaposan beleásom magam a témába. Mindenképpen valami bájitalosat szeretnék, utánanézek, mire lehet szakosodni. Ó, odanézz.

   Raven követte Severus tekintetét, és a nagy ablakokon át meglátták, hogy Madam Malkin talárszabászatában áll Draco és Narcissa, méghozzá Potter, Granger és Weasley társaságában. Draco látszólag a hármast sértegette éppen.

    – Görény – csóválta a fejét Raven.

    – Tökéletesen fogalmaztál – helyeselt Severus. Betértek a talárszabászattal szemben lévő étterembe venni két szendvicset, mikor pedig visszatértek az utcára, addigra szemközt már csak a griffendéleseket és a bolt előtt álldogáló Hagridot látták, akivel Severus röviden szóba is elegyedett.

   Maga az Abszol út egyébként nem volt épp szívmelengető látvány mostanság: kezdve azzal, hogy két bolt is bezárt, mert a fagylaltozó és a pálcabolt tulajdonosai eltűntek – volt kirakatukon vagy nem lehetett belátni a deszkáktól, vagy a benti feldúlt helyiséget bámulhatta meg az ember; aztán minden kirakat tele volt ragasztva plakátokkal a halálfaló-veszélyhez kapcsolódóan, és persze ott álltak a standok, mindenféle álvédelmet kínálva a járókelőknek. De Severus és Raven benéztek a Weasley-ikrek újonnan megnyitott boltjába is, ugyan nem vettek semmit és épp csak körbenéztek, maga a légkör legalább ellensúlyozta a kinti komorságot. Raven szerint a Weasleyk humora kifejezetten hasonlított Severuséra – igaz, a fiú is egyetértett abban, hogy ha nem volna a griffendélesek és mardekárosok közti ellentét, jó barátok lehetnének.

   A vásárlás befejeztével az Abszol út bejárata előtt álltak meg, hogy Raven még egyszer leellenőrizze a listáját, és ekkor Malfoy még egyszer felbukkant, az ő irányukba tartva.

    – Szervusz, Draco! – integetett neki Severus. – Hogy vagy?

    – Elmegy – felelte cseppet sem viszonozva Severus lelkesedését a fiú.

    – Az remek! Add át üdvözletem édesanyádnak!

    – Az enyémet is – tette hozzá Raven. – Megvagyok, mehetünk.

   Belekarolt Severusba, és ők ketten hoppanáltak.

***

   Szeptember elseje is elérkezett újra. Ez Severusnak gyógyítóképzése kezdetét, Ravennek ötödik roxforti évét jelentette, így négy év után először újra elváltak útjaik ezen a napon. Természetesen olyan nehezen, mint annak idején, ezért Piton a biztonság kedvéért korán felkeltette őket, hogy legyen idejük elbúcsúzni. Azért a fiú a nagybácsit is alaposan megszorongatta szokása szerint.

   Piton, még mikor mindkét testvér otthon volt, elmondta nekik, hogy Draco mostanra egész biztosan előállt valami tervvel, és bár az ő feladata szemmel tartani a fiút, Ravent is megkérte, bármit észlel, azonnal szóljon neki. Persze mindennek elsődleges célja nem Dumbledore, hanem Draco védelme volt. Piton szerint agyafúrt, de abban mind a hárman egyetértettek, hogy az igazgatót soha nem volna képes megölni – főleg, hogy nem tud a sérüléséről és az elgyengüléseiről, azonban Dumbledore saját eszét persze ezzel nem vesztette el.

   Raven elkísérte Severust reggel kilencre a Szent Mungóhoz, majd visszatért a Fonó sori házba, és összeszedte cuccait. Tizenegyre már ő is a pályaudvaron volt, és ahogy a vonat ajtaja felé igyekezett, megpillantotta nem is annyira messze Draco Malfoyt és az anyját.

    – Jó napot, Mrs Malfoy! Szia, Draco – változtatott irányt.

    – Szervusz – köszönt kimérten Narcissa.

    – Nem bánod, ha csatlakoznék hozzád az úton? – kérdezte Raven Dracótól.

    – Mi történt Lympshammel és Davisszel? – vonta fel a szemöldökét a fiú, de Raven meglepetten vette észre, hogy megrándult a szája sarka.

    – Nagyon jól tudod, miért nem keresem meg őket – vágta rá higgadtan.

    – Te is észhez tértél végre – bólintott Narcissa. – Nagyon örülök. Menj előre, én még beszélek Dracóval.

    – Rendben van. Viszlát!

   Raven felvitte bőröndjét a vonat folyosójára, és ott várakozva nézte a neki háttal álló Draco szőke haját kissé elmélázva. Draco aztán fogta bőröndjét, megfordult és ő is felszállt a vonatra. Raven elé lépve egy kissé túlságosan is belemászott az aurájába.

    – Hol vannak a testőreid? – kérdezte Raven.

    – Gőzöm sincs. Gyere. Aztán ne rám nézz, ha alaposan ízekre szednek a többiek – eresztett meg a fiú egy gonosz vigyort, aztán elindult. Raven követte.

    – Nem fogok. Amúgy hogy telt a nyarad?

    – Unalmasan, mint mindegyik.

    – Igen? Unalmasnak találod a nyarakat? Bezzeg, ha lenne egy Severusod – vigyorgott Raven. Draco a szemét forgatta. – Ti nem mentek mondjuk… tengerpartra? Ja, hát minek, van fürdőházatok.

    – Van nyaralónk a déli parton, de most úgy döntöttünk, nem megyünk oda. Most komolyan, áruld el nekem – fordult a lányhoz. – A bátyád bolond?

    – A legkevésbé sem – vágta rá Raven. – Intelligenciát nézve magasan feletted áll.

    – Ezt most eleresztem, Frey.

    – Legyen úgy, Malfoy. Te már hallottad, hogy Perselus bácsi megkapta a sötét varázslatok kivédése tanítását?

    – Nem hallottam – nézett Ravenre meglepetten Draco. – Ki fogja tanítani akkor a bájitaltant?

    – Egy régi tanárt hívtak vissza, aki még Perselus bácsit tanította. Ó, amúgy szerintem igenis kedvelnéd Severust, ha egy kicsit felengednél.

    – Mit értesz ez alatt?

    – Á, ott van Draco! – hangzott fel mögöttük Pansy Parkinson hangja, mire megfordultak. Pansy és Blaise Zambini álltak nem sokkal távolabb egy ajtónál. – És Frey? Gyere, Draco, keressünk egy mocsokmentes helyet magunknak.

   Ravennek ismét a nyelve hegyén volt egy „előbb fürödj meg”, és ha nehezen is, de lenyelte és nem szólt.

    – Frey velünk utazik – indult feléjük Draco.

    – Micsoda? Jó vicc. Én biztos nem utazom vele együtt.

    – Nyugi, egy szót nem fogok szólni, ha nem kérdezel – mondta Raven, szintén melléjük lépve. – Csak hát te is tudod biztos, hogy nincs helyem Scarlettnél és Traceynél – vonta fel a szemöldökét.

    – Szedjük össze Crakot és Monstrót – indítványozta Draco, mielőtt Pansy szólhatott volna, és a derekát megérintve előrefelé terelte a lányt.

   Miután Draco két talpnyalóját is megtalálták, egy üres kupéban lepakoltak.

    – Szóval miért is utazik velünk a félvér? – kérdezte Zambini.

    – Nem vagyok félvér – szólalt meg Raven, rájuk sem pillantva. Már a sarokban ült egy könyvvel, ami mögül ki sem látszott az arca. Pansy a közbeszólására gúnyosan ciccegett.

    – Még hogy nem!

    – Ki mondta neked, hogy az vagyok? – húzta most lejjebb a könyvet Raven, hogy kinézhessen mögüle. A szeme sarkából látta, hogy Draco, aki a bőröndjével babrált valamit éppen, érdeklődve rápillant. Nem úgy, mintha élvezné, hogy a többiek sértegetik, inkább kíváncsi volt a következőkre. Jól látta viszont, hogy Pansy hirtelen nem tudott válaszolni, de aztán mégis előállt egy magyarázattal.

    – Évekkel ezelőtt szétkürtölte a zakkant bátyád.

    – Dehogy kürtölte szét, csak az hiányzott neki a legjobban, hogy rászálljanak. Persze ha nem lenne Piton professzor a nagybátyánk, nyilván ettől kezdve mindenki rászállt volna.

    – És ezt most higgyük is el?

    – Az már a te dolgod – bújt vissza a könyve mögé a lány. – Csak gondoltam, tisztázom. Ismerted vagy ismerte valamelyik rokonod apámat? Tényleg elkezdték terjeszteni róla az iskolában, hogy mugliivadék, de ez egyáltalán nem volt igaz. 

    – Teljesen mindegy, ha kiderül, hogy mégsem így van, majd jól megkínoznak! – heherészett Pansy, mire Draco felé kapta a fejét.

    – Ezzel vigyázz!

   Pansy és Raven is értetlenül nézett rá.

    – Nem miatta, magad miatt – magyarázta Draco.

    – Honnan tudod? – kérdezte Raven.

    – Tőlem – nézett rá a fiú. – Persze, Pansynak igaza van, hátha azért tartanak titeket, hogy aztán majd jól megkínozzanak, mint Longbottom szüleit.

   Pansy felnevetett.

    – Na, azt megnézném!

   Crak és Monstro is heherészett erre. Nem biztos, hogy bírni fogom.

    – Ahogy érzed – vont vállat Raven. – Majd árulok jegyet.

    – Nagyon biztos vagy a dolgodban.

    – Mert tudom, hogy nekem van igazam – nézett ki a lány megrökönyödötten a könyv mögül, de rögtön vissza is fordult. – Merlin szakálla, fárasztó vagy.

    – Na, és tavaly még nem voltatok így az állásfoglalással? – folytatta Pansy. – Lympsham meg Davis, a vérárulók meg a kis hugrabugos barátaik.

    – Erre nem is válaszolok. Leszívod az összes energiámat. Egyszer már elmondtam, pörgesd magadban vissza, légy oly kedves.

   Szerencsére ezen a ponton megszakadt a társalgás közte és Malfoyék közt, ők inkább a saját dolgaikkal foglalkoztak, és hagyták Ravent olvasni.

   Amikor éppen odafigyelt erre-arra, nagyon kellett igyekeznie, hogy visszatartson egy beszólást, de ezen kívül nem is nagyon hallotta, mikről beszélgetnek háztársai. Könyvét befejezve elő akart venni egy másikat a bőröndjéből, ekkor vette tulajdonképpen észre, hogy Zambini nincs a kupéban (mint később kiderült, az új bájitaltan-tanár meghívott magához több diákot is beszélgetni), és hogy Draco feje Pansy ölében van. Nem sokkal később visszatért Zambini, Raven oda sem figyelt a kavarodásra, ami a valamiért kivágódó ajtó miatt keletkezett, csak mikor végre mindenki lenyugodott, akkor pillantott fel szinte öntudatlanul, valahogyan épp a Pansy-Draco párosra. Aztán épp olyan gyorsan vissza is tért az olvasnivalójához. Gondolom, együtt vannak, ebből nagyon úgy tűnik… abszolút egymásnak lettek teremtve, ennél jobb példát nem tudok.

   Zambini közben elmesélte, az új tanárnál, Lumpslucknál volt több diákkal együtt – egyesek meghívásán Draco és Pansy háborogtak rendesen, Draco meg valószínűleg azt sem értette, őt épp miért nem hívták meg –, aztán Draco új pozíciójára terelődött a szó. Raven tudta, hogy fontosat egész biztosan nem fog itt mondani a fiú, de azért itt már csak tettette az olvasást. Hát ez hülye. Nagyobb meg fontosabb feladatok, az eszem megáll… végül is, halálfalónak lenni valóban nem egy végzettséget igénylő dolog, de ha ennek az egésznek nem lenne tétje, én esküszöm, meg akarnám nézni, hogyan teljesíti Malfoy azokat a feladatokat. Biztosan hamarabb elpatkolna, mint mi Severusszal, ha kiderülne az átverés. Ezek meg úgy néznek rá, mint valami istenségre, mindjárt elhányom magam! – pillantott fel. – Persze, az ő szintjükön, ez valóban olyan…

   Amikor a többiek nekikezdtek az öltözködésnek, Raven is így tett, majd a vonat megálltával sietett is ki a fülkéből. Csodának érezte már azt is, hogy kibírta a vonat utat velük.

    – Raven! – hallotta maga mögül hirtelen Scarlett hangját. Megfordult, és meg is pillantotta a tömegben a felé közeledő szobatársát és Traceyt. – Szia! Kerestünk a vonaton, de nem találtunk.

    – Kicsit elkéstem – hazudta a lány. – Gratulálok! – bökött Scarlett prefektusi jelvényére.

    – Köszönöm.

    – Legalább most nem olyan kapta, mint Pansy – mondta Tracey.

    – Ja, hát ha Adelaide lett volna a prefektus, az maga volna a világvége. De most is majd a prefektustársamat kell majd hajkurásznom, ő pont olyan, mint ők. Malfoyt és Parkinsont egyébként egyáltalán nem láttam a prefektusokkal.

    – Én láttam őket egy fülkében – mondta Raven. – Szerintem együtt vannak, aztán nem akarták másra pazarolni az időt. Mondjuk ez önmagában is meglepő, ilyen lehetőséget kihagyni, mint a kisebbek szekálása… az úgyis a specialitásuk.

    – Együtt vannak? Várható volt – vont vállat Tracey.

    – Biztos lehet büntetőmunkát kapni, mert nem teljesíted a kötelezettségeidet – mondta Scarlett. – Megérdemlik. Hátha választanak helyettük valaki jobbat. Ha Tracey átveszi Parkinson helyét, az már nagy haladás volna.

   A nagyteremben a három lány egymás mellett foglalt helyet, és a nyárról kezdtek beszélgetni, illetve Tracey RBF-jeiről. Csak nagyon kevésszer váltottak levelet a szünidő folyamán, ezért aztán volt is mit megtárgyalni még, legalábbis főleg Scarlett és Tracey részéről – Raven többnyire hallgatott és azt mondta, Severusszal műsorokat találtak ki, ahogy nyaranta az szokásuk volt. Az a lakoma alatt nem kerülte el figyelmüket, hogy Malfoy beszámolója szerint Harry Potter végig ott lapult a kupéjukban, ő pedig leszállás előtt elkapta és jól arcon taposta. Ezt természetesen a mardekárosok többsége nagyon díjazta, de a lány megkönnyebbült, hogy arról nem esik szó, hogy ő is velük utazott. Scarlett és Tracey inkább a Reggeli Prófétára terelték a szót, azaz a benne szereplő teóriákra a nyáron történtekről és Harry Potterről, amit Raven kíváncsian hallgatott, ugyanis a szünetben ő egyáltalán nem olvasta az újságot, csak olyan szinten tudott a rejtélyes esetekről, amennyire Piton elmesélte azt nekik.

   Aztán hamarosan mindenki elcsendesedett, ugyanis Dumbledore felállt, hogy megtartsa szokásos beszédét. Raven, ahogy meglátta az igazgató kezét, akkor hasított bele újra, hogy mi is ennek a jelentősége… de szomorúság helyett most ismét elszántságot érzett. A sérülés egyébként a többi diák figyelmét sem kerülte el, de Dumbledore néhány alapinformáció után olyan bejelentést tett, amitől aztán mindenki elfelejtette ezt: Lumpsluck professzor bájitaltant, Piton pedig a sötét varázslatok kivédését fogja tanítani.

    – Micsoda? – álmélkodott Scarlett, miközben a mardekárosokkal együtt tapsoltak.

    – Severus majd’ kiugrott a bőréből – mosolygott Raven, és nagybátyja felé is küldött egy vigyort.

    – Ez tök jó – mondta Tracey. – Na, kíváncsi leszek.  

   Persze az iskola többi tanulója nem örvendezett annyira, mint a mardekárosok, ugyanolyan suttogás futott végig a nagytermen, mint az imént, mikor megpillantották Dumbledore kezét. A beszélgetés elhaltával aztán az igazgató nem másra, mint Voldemortra és halálfalóira terelte a szót, és a biztonsági intézkedésekre. Raven ezalatt sokszor lopva Dracóra pillantott, aki látványosan unatkozott. A végére viszont már sokkal inkább volt kedvetlen az arca. Mikor az igazgató elküldte a diákokat a hálókörletükbe, Raven elkapta róla a tekintetét, Pitonra nézett, aztán ő is indult a többiekkel, hogy kipihenhesse magát az első tanítási nap előtt.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

63. fejezet

A másik oldal

   Raven és Scarlett másnap jóslástannal kezdtek – mint tavaly év végéig, most is Firenze vitte az ő osztályukat. Ennek a lányok kifejezetten örültek, bár Scarlett megjegyezte, ő kicsit sajnálja Trelawneyt ügyetlensége miatt. Mint Mandytől megtudták, Trelawneynak látszólag azonban semmi baja, legalábbis ha nem annak értelmezik túlbuzgóságát és már szinte elvetemültségét a tárgya iránt.
   Legendás lények gondozásával folytatták a morcos Hagriddal, ebéd után pedig számmisztika és rúnaismeret órára mentek. A hugrabugosok és Mandy nem szóltak se a bájitaltanról, se a sötét varázslatok kivédéséről, Tracey pedig az előbbit leadta, az utóbbiból csak szerdán volt órája. Ravennek így most nem volt sok mindenről írnia Severusnak. Nem így másnap.
   A bájitaltan nagyon szokatlan volt elsőre, Ravennek legalábbis, aki szinte belenőtt abba, hogy ez a tárgy félhomállyal és nagyon gyakran undorító tartalmú üvegekkel járt együtt. Lumpsluck Pitonnal ellentétben vidám volt, a terme kivilágosított, de elődjéhez hasonlóan hamar Ravent kérdezte mindenről. A lány ugyanis természetesen minden aznap bemutatott bájital tulajdonságait hibátlanul el tudta mondani.
    – Nocsak, már a második kiváló bájitalos diák két napban! – mosolygott Lumpsluck. – A hatodévesektől Hermione Granger kisasszonyon sem tudtam kifogni egyetlen kérdéssel sem. Érdekel a téma, vagy van esetleg bájitalfőző rokonod? Granger kisasszonynak éppen nem volt, pedig náluk tapasztaltam korábban ilyen pontosságot.
    – Mindkettő – felelte Raven, miközben a háta mögött néhány mardekáros társa összesúgott a griffendéles lány nevét hallva. – Piton professzor tartotta eddig a bájitalórákat, ő a nagybátyám és nála is élek.
    – Perselus Piton? – csillant fel Lumpsluck szeme. – Valóban? Az egyik legjobb diákom volt, természetesen. Ezek szerint édesanyád Anabelle Piton, ha nem tévedek?
    – Igen.
   Lumpsluck nagyot sóhajtott.
    – Részvétem. Mikor hallottam, mi történt vele… szörnyű baleset, és apád is… közelebbről nem ismertem Anabelle-t, mert nem folytatta a tárgyamat RAVASZ-kurzuson, de igazán ügyes és eszes boszorkány volt, nagy igazságérzettel. Sajnálom. – Lumpsluck most elfordult. – De térjünk vidámabb témához. Időnként meghívok magamhoz vacsorára egy-két kivételes képességű diákot. Téged is szívesen látnálak, egész biztosan élvezni fogod a társaságot. Tehát akkor, meg tudod-e nekem mondani, bár valószínűleg kérdeznem sem kell…

    Ravent egyébként ez meglepetésként nem érte, Piton mesélte neki, Lumpsluck hogyan és miért szervez társaságot különleges diákokból. Nem volt hozzá túl sok kedve, de úgy döntött, első alkalommal mindenképp elmegy, puszta kíváncsiságból, aztán vagy élvezi majd, vagy nem és nem vesz részt rajta többet.
    Bár alapvetően elhatárolódott szabadidejében Scarlettől és Traceytől, előbbivel akkor sok időt töltött, ha járőrözött a folyosón. Persze figyelte Dracót, ahogy Piton kérte. A nagyteremben mindig látta mardekáros barátai körében, a klubhelyiségben viszont ritkán. Ha találkozott vele, rá is ráköszönt. Traceyből is próbált kérdezgetésekkel információt kiszedni, de ők ketten nagyon ritkán voltak ugyanazon az órán. Mikor viszont egyszerre volt lyukasórájuk, Tracey sosem látta Dracót, sem a klubhelyiségben, sem a könyvtárban. Tehát valóban kitalálhatta már, mihez kezd.

   Raven egyik este a vacsorája befejeztével éppen a könyvtár felé vette az irányt, mert még volt egy kevés befejezendő házi feladata. Ezúttal azonban, befordulva két polc közé, Dracót pontosan ott találta. Raven kapva az alkalmon és azon, hogy itt volt a keresett forrásanyag, lepakolt az asztalhoz.
    – Mit keresel itt, Frey? – nézett fel Draco.
    – Miért, mit csinálnak az emberek a könyvtárban?
    – Hát, most mehetsz innen.
    – Mi van, akkora az egód, hogy még én sem férek el mellette? Ne aggódj, nem te érdekelsz, nem fogok leskelődni, miféle kompromittáló könyveket olvasol.
    – Befejeznéd végre?
    – Hagyj olvasni, és akkor igen.
   Én megpróbáltam… na, jó, nem próbáltam meg, de hát vele nem lehet! Körülbelül fél óráig a csendet egyedül Draco motoszkálása törte meg, hol a polcoknál, hol a lapok lázas pörgetésénél, mintha keresett volna valamit, de nem lehetett annyira sürgős, mert ő maga végig higgadt volt. Aztán egyszer csak megszólalt.
    – Figyelj csak, Frey. – Raven ránézett. – Árulj el nekem valamit.
    – Tedd fel a kérdést.

   Bár a könyvtárban valószínűleg most csak ők voltak ketten, és Madam Cvikkert sem látták, a fiú leült mellé és közel húzódott hozzá, hogy ne kelljen hangosan beszélnie.
    – Tényleg nem vagytok félvérek?

    – Tényleg nem – forgatta a szemét a lány. – Megértem én minden „aggodalmadat”, de szerinted ha félvér volnék, kevesebb indokom lenne a nagybátyámnak segíteni?

    – Miért akarnál akkor neki segíteni?

    – Te nem gondolod át túlságosan a dolgokat – fordult vissza a könyvéhez Raven. – Hallottál az elmaradott térségekről, ahol démonnak bélyegzik a muglik azokat a gyerekeket, akik varázslónak születnek? És ez nem csak az ilyen helyeken fordul elő. Képzelj el egy mugli családot, ahol a gyerek tárgyakat röptet, a szülők pedig mindent elkövetnek, nehogy kiderüljön ez a külvilág számára. Kezdve a kisebb, indokolatlan büntetésektől a félholttá verésig. Szerinted az ilyen gyerekben nem az rögzül – nézett most fel –, hogy a mugli a legostobább népség, és a varázslók érdekében el kell őket nyomni? Vagy ha nem is így fogalmazódik meg, az ember csak bosszúra vágyik. 

   Draco erre nem mondott semmit, csak nézte a lányt kifürkészhetetlen arccal.

    – De az ilyet akkor sem vennék be – szólalt meg végül.

    – Dehogyis nem! Vagy nem mondja meg, hogy mugli születésű vagy félvér, de szerintem mindenkinek örülnek, aki osztja a radikális nézeteket, márpedig egy kiterjesztett bosszúállás az. Főleg, ha aktív részt is vállal benne. Valóban nehezebb egy köztudottan nem tisztavérűnek bejutnia, ha nincsenek kapcsolatai sem, de lehetséges.
   Raven meglepetésére Draco arca enyhe döbbenetet tükrözött, és valamiféle elgondolkodást. Kis ideig ismét hallgattak. A fiú felállt és tovább keresgélt, Raven pedig nekilátott a házi feladatának. Percek múltán Draco újból megszólalt.
    – Pansy mondott valami olyasmit, hogy Adelaide mesélte, Lumpsluck részvétét fejezte ki a szüleid miatt.
    – Aha. Miért?
    – Meghaltak?
    – Mi, nem is tudod? – lepődött meg a lány.
    – Nem.
    – A szüleim meghaltak, mikor féléves voltam. Nem tudtad? Szüleid sem?
    – Biztos említették volna, nem hiszem. Mi történt?
    – Ez meglepő… mondjuk, Perselus bácsi miért mondta volna? Nem tartozik ez senkire. Baleset volt amúgy.
    – Aha… – mondta Draco még mindig elgondolkozva. Kicsit később Raven szólt.
    – Mondtak amúgy a szüleid valamit az enyéimről? Valószínűleg ismerték egymást a Roxfortból.
    – Nem hiszem, hogy közelebbi ismerősök lettek volna. Anyádról egyedül annyit hallottam, hogy a Mardekár csendes zsenijének tartották, viszont ha valami szembement az elveivel, az ellen nyíltan kiállt. Apám szerint ott már meglátszott rajta, hogy mégsem normális, amikor megátkozta néhány háztársát, mert egy sárvérűt bántottak. A prefektusi kötelességeire és a szabályokra hivatkozott, de apám szerint ez leleplezte, hogy mardekáros létére muglipárti. Aztán már nem lepődtek meg, mikor eljutott hozzájuk a hír, hogy egy hollóhátashoz ment. Apádról nem hallottam semmit. Ennyit tudok. Várjunk csak, Frey! – húzódott hirtelen gúnyos félmosolyra Draco szája. – Anyád muglipárti volt, akkor mégis miért vagy ott, ahol vagy?

    – Jaj, mikor szállsz le végre erről – forgatta a szemét Raven. – Nem ők neveltek. Ha ők neveltek volna, talán azt a nézetet osztanám, de annak is megvolna a lehetősége, hogy nem, Malfoy, mert sem apám, sem anyám nem vagyok. Amúgy meg nem fejezném ki úgy, hogy muglipárti. A nagymamám azt mondta, anyát inkább az zavarta, hogy nem a képességei, hanem a származása alapján ítélik meg az embert. Van még kérdés?

   Draco pár másodpercig hallgatott, és csak nézett Ravenre.

    – Nincs – felelte végül. – De ha felmerül, fel fogom tenni.

    – Nem bízol bennem?

   A fiú erre ismét nem válaszolt rögtön.

    – Vagy csak szereted óvodás módjára a hajamat húzogatni, mint Hermione Grangerét?

   Draco szeme erre elkerekedett, aztán az indulattól majdnem ráborult az asztalra, ahogy annak széleit markolva közelebb lépett.

    – Mit mondtál? – sziszegte.

    – Nyugi – nevetett Raven. – Csak vicceltem. Jó, látom, mindjárt feldurransz, térjünk vissza az eredeti témához. Ezt a történetet még nem hallottam anyáról. Mondjuk, miért baj, ha hollóhátashoz megy egy mardekáros? Legalább már tisztáztuk, hogy nem mugliivadék az apám – csóválta a fejét Raven.
    – Szerintem ők hallották, hogy elterjedt róla, hogy sárvérű, és azért – mondta Draco, valamivel kevésbé feszültebben, mint az előbb, és kiegyenesítette a ráncokat a ruháján. – Meg hát anyád ezek szerint nem volt az a valódi mardekáros.

    – Nem, valószínűleg nem. De a nagymamám se tudott sokat mesélni róla, mert roxforti éveiben még nem ismerte.

    – És Piton?
    – Gyerekkoruk óta nem beszélt anyával. Anya otthon sem lakott, a barátaihoz ment, mert összetűzésük volt a szüleivel. Amúgy is sok volt köztük a korkülönbség.
    – Ó, értem.
    – Na, akkor viszont nekem is árulj már el valamit – kapott észbe Raven.

    – Az attól függ, Frey.

   Raven az ajkába harapott, hogy elfojtsa vigyorát, aztán várt egy kicsit, mielőtt kibökte a kérdést:

    – Hogy van Kecske Tóni?

   Draco erre felegyenesedett, a vonásai pedig megkeményedtek. Habár, Raven számára így is inkább nevetséges látvány volt, mint fenyegető.

    – Most utoljára mondom el ezt neked, Frey – sziszegte a fiú. – Ha még egyszer előhozod, azt nagyon megkeserülöd.
    – Az átkaiddal nem hinném, hogy valóban sokra mennél.

    – Igen? Kipróbáljuk?
    – Mindkettőnket repítenek a Roxfortból, úgyhogy visszautasítanám.
    – Gyáva vagy.
    – Te meg hülye. Meg egy kicsit árnyéka önmagadnak. Szerintem finomkodsz velem. Vagy csak mert mégiscsak mardekáros vagyok, és ez javít kicsit rajtam? Vagy mert Piton professzor unokahúga? Vagy mert mint kiderült, kicsit sem félvér?

    – Miért nem használod soha az aranyvérű szót?

    – Mert az szerintem csak a huszonnyolc tisztavérű családra illik, akiknek megbecsülése is van. Freyéknek olyan nincs, amúgy is amerikaiak. Gyerünk, próbálj meg felidegesíteni. Durvább szoktál lenni.
    – Nincs rád időm, Frey. – Draco felpattant és bement a könyvespolcok közé.

    – Most komolyan, ha már itt tartunk a származáskérdésnél, áruld el nekem, mi a bajod a mugliivadékokkal? És a muglikkal? Nem válasz, hogy a létezésük, mert épp ez volt a kérdésem!

   Draco nem válaszolt, egyedül a könyvek közötti matatását lehetett hallani.

    – Lefogadom, hogy egyetlen épkézláb érvet nem tudnál felhozni.

   A fiú erre kilépett a polcok mögül.

    – Megint ellentmondasz saját magadnak. Nem te mondtad az előbb, hogy igenis van bajod a muglikkal?

    – Igazából egy a baj, Malfoy. Te ok nélkül utálod őket, csak mert gyerekkorod óta aranyvérűek vettek körül. Ez az, amiben én nem hiszek. Én sem gondolom, hogy minden mugli és mugliivadék megvetendő, annyit mondtam, hogy az elképzeléseimet a Sötét Nagyúr céljaiban találtam meg.

   Raven visszatért a könyvéhez, Draco viszont még őt nézte egy darabig. Ez a lányt kifejezetten zavarta, szóval újra felnézett.

    – Amúgy, szereted a bájitaltant? – kérdezte. – Perselus bácsi mindig áradozik rólad, mikor évközben meglátogatjuk.
   Draco arcán természetesen rögtön látszott, hogy tetszik neki a bók.
    – Szeretem. Gondolom, te is.
    – Ez csak természetes. Van kedvenced?
   Ezután mintha kinyitottak volna egy eddig alaposan elzárt csapot. Egészen addig beszélgettek kizárólag bájitaltípusokról, főzési technikákról és nehézségekről, míg Madam Cvikker ki nem tette őket a könyvtárból a késői órára hivatkozva. Raven valami egészen különös dolgot vett észre: mintha tényleg jóban lettek volna, sőt, eltűnt közülük minden, egyedül két ember maradt, akik mindketten nagyon szeretik a bájitalfőzést.
    – Jaj, ilyen késő van? – döbbent meg a lány, mikor beértek a már üres klubhelyiségbe. – Figyelj, van egy könyvem csak az energiapótló bájitalokról, nagyon jó szerintem. Kölcsönadjam? Egy csomó érdekesség van benne. Perselus bácsitól mindig ilyeneket kaptunk.
    – Érdekelne.
    – Na, én megyek, nagyon sokáig fogok aludni, szerencsére holnap vasárnap… te, Malfoy, hogy tudtam veled ilyen jót beszélgetni?
    – Megleptél engem, Frey.
   Draco ezután olyan arcot vágott, mintha legszívesebben visszaszívná, amit mondott. Raven felnevetett, aztán elköszönt, és a hálóterme felé vette az irányt. Nahát, Malfoy normális is tud lenni! Meglepett. Ha nem lenne hatalmas tök, még szívesen barátkoznék is vele.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

64. fejezet

Körvonalazódó gondolatok

   Reggeli után Raven kölcsönadta Dracónak az említett könyvet, aztán körülbelül két óráig egyikük sem mozdult a folyosóról, mert újra bájitalokról kezdtek beszélgetni, és annyira belemerültek, amennyire tegnap is. Aztán Draco az emeletre indult tovább, Raven a kertbe. Ebéd után együtt tértek vissza az udvarra, és folytatták eszmecseréjüket.
    – Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire szereted a bájitaltant, és ennyit tudsz róla – mondta Raven.
    – Megleptelek?
    – Meg. Crakot és Monstrót mióta ismered? – váltott témát Raven.
    – Nagyon régóta. De nem mondhatnám, hogy olyan sokat találkoztunk a Roxfort előtt.
    – És mit csináltok, mikor együtt vagytok?
   A fiú elgondolkozott.
    – Ők esznek. Én beszélek.
   Raven felnevetett. Aztán olyan gyorsan el is komorodott.
    – Várj, van egyáltalán neked valaki, akit igazi barátodnak mondhatsz? Nem hinném, hogy Crak meg Monstro ilyenek volnának.
    – Nott-tal többet találkoztam gyerekkoromban. De ő magának való típus.

   Raven észrevette, hogy Draco alaposan kitért a kérdés elől.
    – Nem is volt játszótársad vagy mit tudom én?
    – Mire gondolsz?
    – Alaposan el vagy te szigetelve azon a helyen, már értem, miért vagy hülye.
    – Te biztosan mugli gyerekekkel barátkoztál.

    – Miért barátkoztam volna muglikkal?

    – Akár mugli a nagyanyád, akár nem, azt tudom, hogy Piton egy mugli településen lakik.

    – Á, értem. De tévedsz, nem ismertem a környéken élőket személyesen. Elővigyázatosságból. Severus össze-vissza varázsolt, ötéves koromtól én is, bár, én azért nem kevéssel visszafogottabb voltam. De én meg nem tudtam kezelni pár évig. Szóval te… tényleg ennyire egyedül voltál?
    – Nem voltam egyedül. Szüleim nem dolgoznak, mindketten vittek rokonokhoz és a minisztériumba is.
    – Neked nem volt gyerekkorod. Már ha az elkényeztetést nem vesszük bele. Mekkora mázlista vagy, annyit eszel és nem hízol.
    – Befejeznéd a kritizálásomat?
    – Hé, az utóbbit kifejezetten bóknak szántam. Viszont nagyon magányos lehettél. Azért korodbeliek gyakori társasága nélkül… hallod, ez mindent megmagyaráz.
    – Nem akarok veled lelkizni, Frey.
    – Nem is kell, még szerencse, hogy a legtöbb embert könnyen kiismerem. Szóval, hogy is van Kecske Tó…

    – Fogd be a szád, Frey! – emelte fel a hangját Draco. Raven csak felvonta a szemöldökét és elfojtott egy nevetést.

    – Nyugi, Malfoy, nem tudja meg senki.

   Farkasszemet néztek, amit végül a lány szakított meg, mert el kellett nevetnie magát, látva Draco arcán az egyre nagyobb rózsaszín foltot.

    – Még mindig hanyagolod a prefektusi melót? – váltott témát, nekidőlve a mögötte lévő fának.

    – Bőven elég, ha Pansy végzi. Nincs annyi munka.

    – Szóval ugráltatod?

    – Nem ugráltatom, ő is nagyon jól tudja, hogy sokkal fontosabb dolgom van, mint a járőrözés. Bár nem utolsó szempont, hogy tavaly nagyon élveztem, mikor pontot vonhattam le a Weasleyktől.

    – Az nem azért volt, mert prefektus voltál, hanem mert különítményes.

    – Én is tudom. És hogyhogy nem te lettél a prefektus?
    – Direkt kértem Perselus bácsit, hogy ha Dumbledore engem akarna javasolni, beszélje le róla. Nincs kedvem ahhoz. Tényleg, én még nem kérdeztem. Milyenek lettek az RBF-jeid?

    – Bájitaltanból kiváló.
    – Gratulálok. A többi?
    – Elmegy. De nem mintha érdekelne. Szerintem jövőre már a Roxfort az égvilágon semmit nem fog jelenteni.
    – Á, értem. Nos, ha minden úgy megy. Na, de amúgy, neked van terved?
    – A családom generációk óta nem dolgozik. Nem kell munkába állnom – vigyorgott kajánul Draco.
    – A kis mázlista. Ezt is mondtad a pályaválasztáson?
    – A bájitaltant említettem. Mivel a Malfoy-család vagyona alapvetően a kapcsolatainkon alapul, azt apám már előkészítette nekem. Ha bármi mással foglalkozni akarnék, az a bájitaltan volna. De szerencsére nem kell munkaként űznöm.
    – Jó, elég a dicsekvésből. De amúgy ez tök jó. Én is szerintem bájitalfőzéssel foglalkozom majd. Az a család vénájában van – nevetett a lány. – Amúgy nem unalmas ez az egész? Mármint nem dolgoztok, otthon vagytok vagy mászkáltok ide-oda… legalább a kötődést valamilyen szinten látom köztetek.
    – Milyen kötődésről beszélsz?
    – Hát… ja, a családiról. Külsőleg olyan ridegek vagytok. De mégiscsak szeretitek egymást, meg minden. A nyári találkozásunk a házatokban legalább erre jó volt.
    – Honnan tudod ezt megállapítani?
    – Csak láttam, mikor… mivel mindketten anyukáddal most nem vagytok formában. Úgy értem, apád miatt. És ez biztos nem a „jaj, megszégyenültünk a Sötét Nagyúr előtt” típusú lehangoltság. Persze egy percig sem gondoltam, hogy ne szeretnétek egymást, csak jó volt látni is… hogy valahol mélyen, de vannak érzéseitek.
   Draco újra nem szólalt meg rögtön.
    – Kösz, Raven. Valami érzéketlen bábunak gondolsz engem?
   Higgadtan beszélt, de kipirosodott az arca kicsit.
    – Hát, ne haragudj, de nagyon sokszor az vagy. Ez most nem sértegetés, ez megállapítás volt – szabadkozott.
   Draco oldalra nézett, és a fákat bámulta.
   Érdekes ez a Draco. Van egy oldala, amelyikkel annyira szeretek beszélgetni.
    – Mi van? – kérdezte a fiú. Raven is elnézett mellette.
    – Elgondolkoztam.
    – Min?
    – Hogy tulajdonképpen szeretek veled beszélgetni. Nem tudom, miért.
   Draco csak hátradőlt.
    – Tudom, hogy te is élvezed – vigyorgott a lány. Aztán lassan lehervadt a vigyor az arcáról. Nézte Dracót, ahogy a kezeit a feje alá téve bámulja az eget, és hirtelen valami egészen különös dolgot érzett a gyomra tájékán (természetesen nem azt a megszokott hányingert, ami általában Malfoyéktól elfogta). Erre lesütötte a szemét és a fűszálakat kezdte fixírozni. Draco tekintete ekkor siklott rá, a lány pedig nem vette észre, hogy ezután jó darabig őt bámulta.

   Csak sokkal később szólalt meg újra, de akkor Raven majdnem hátraborult ijedtében, mert Draco szinte a semmiből hirtelen felült és közelebb húzódott hozzá.

    – Figyelj – mondta fojtott hangon –, tudod, hogyan kell Felix Felicist főzni?

    – Már hogy ne tudnám – felelte a lány.

    – Meg tudod itt a Roxfortban csinálni?

    – Miért kell az neked?

    – Nagy valószínűséggel alaposan előrelendítené a haladásomat.

    – Ó. Hát, megcsinálni meg tudnám, talán. De nagyon bonyolult, és szerintem hamarabb kész leszel, bármit is csinálsz, mert a Felixet fél évig kell főzni.

   Draco csak lehunyta a szemét és hátrébb húzódott.

    – Francba.

    – Draco, lila gőzöm sincs, mit művelsz, de még csak év eleje van, itt egy csomó idő. Vagy határidős?

    – Nem az. De ha hozzájutnék, akkor sokkal hamarabb végeznék. Csak hát elvitte az a ragyás Potter – morogta.

    – Ezt nem értem.

    – Lumpsluck annak ítélt egy üvegnyit, aki a legjobban csinálja meg az aznapi feladatot, és Potter valahonnan a semmiből előkapta a sosem látott bájitaltudását. Lumpsluck alig győzte dicsérni, az se normális már. Aztán Potter biztos, hogy csalt.

    – Ez különös – gondolkozott el Raven, aztán vállat vont és megveregette Draco hátát. – Ne aggódj, ha ez nincs is most meg, majd megtalálod a módját, hogy megoldd a feladatod.

   Aznap más témákról is beszélgettek. Kedvenc könyvek, ételek, hasonló dolgok. Az ízlésük egyáltalán nem egyezett (például ételekben kiderült, hogy Draco nagyon szereti az édességeket, míg Raven azokat kifejezetten nem, inkább sósat evett), de a beszélgetést valahogy így, most nagyon élvezték mind a ketten.

   Kicsivel később azonban elváltak útjaik, Raven elment a könyvtárba befejezni a maradék házi feladatát. Egy ablak menti asztalnál ült, és azon kinézve, napnyugta körül, az udvaron egyszer csak Dracót és Pansyt pillantotta meg. Folytatta az írást, de a tekintete folyamatosan a párosra vándorolt. Végül is, megfigyelési akción volnék, vagy mi. Draco egész biztosan került már kapcsolatba halálfalókkal szerintem… hátha kiderül valami itt, Pansynek biztos elmondja. Használjak talán legilimenciát? Pansy fejéből úgy biztos megtudnám, miről beszélnek. Ez nem illegális. Megérdemlem én, hogy találjak valamit, amivel esetleg zsarolhatom…

   Pansy gondolatait elég könnyű volt átlátni. Lényeges információ nem derült ki azonban belőle, a halálfalók egyáltalán nem kerültek szóba. Ravent egyedül egy dolog lepte meg: eddig azt gondolta, Draco és Pansy végül már csak a családjaik miatt is egymás mellett fognak kikötni, azonban Pansynek nem tetszett Draco. Illetve de, csak az a hasonlóságukból fakadó szimpátia volt, amit tulajdonképpen összetarthat két embert, csak nem egy őszinte módon. Jobban belegondolva logikus… kétlem, hogy ne ezen alapulna az aranyvérű családok házasságainak kilencven százaléka. Minél többet vagyok a közelükben, annál inkább érzem, hogy mennyire nem akarok én köztük lenni.   

   Lassan beesteledett, Pansy és Draco bementek a házba. Raven akkor visszatért a házi feladatához, de valamiért folyamatosan újra és újra rajtuk pörgött az agya. Még este az ágyában is, nem tudta volna megmondani, miért.

***

   Telt az idő, az ötödévesek többsége már most nagy elkeseredéssel viseltetett az év végi vizsgák iránt, a tanárok bekeményítését és a tanulnivalók mennyiségét látva. Raven részt vett Lumpsluck egyik partiján – bár nem mutatta, elég unalmasnak találta, úgyhogy amint lehetett, a vacsora után el is kéredzkedett.

   Azon a szombaton, amikorra kitűzték a mardekárosok kviddicscsapat-válogatását, Raven is kiment a lelátóra. A koncepció nem változott: hat izomagyú és a mellettük kórosan alultápláltnak tűnő Draco. Kihasználva, hogy Pansy nem jött el a válogatást megnézni, Raven oda is ment a végeredmény kihirdetése után a fiúhoz.
    – Gratulálok – lépett hozzá.
    – Nem mintha nehéz lett volna legyőzni a többi fogójelöltet – vont vállat Draco.
    – Azért ennyire ne telj el magadtól. Potter csapatkapitány lett, erről hallottál?
    – Hogy? – szűkült össze a fiú szeme. – Persze, várható volt… majd megkapja a magáét november elején.
    – Hát, én szurkolok. Nem volna rossz, ha meg tudnánk nyerni a kupát. Figyelj csak. Pansyvel együtt vagytok?
   Ravennek ezt a kérdést valahogyan nem sikerült olyan közömbösen feltennie, mint a többit. Draco szája sarkának megrándulása láttán tudta is, hogy mire gondol a fiú, de tartotta a szemkontaktust.
    – Miért?
    – Csak mert a vonaton nagyon úgy tűnt, de itt nem látszott. Csak kíváncsiságból. Amikor a nagyteremben egymás mellett ültök, a beszélgetésetek inkább baráti. Legalábbis szerintem. Nem jött össze valami?
   Draco elfojtott egy mosolyt.
    – Pansy akarta, de én nem annyira. Nem is érek rá most nagyon erre.
    – Á, értem. Visszamész a kastélyba?
    – Vissza. Elkísérsz? – Draco itt már elég szélesen vigyorgott.

    – Csak nehogy túlgondolják a barátaid – nevetett fel Raven, valamiért ösztönösen hátrálva egy lépést. Draco arcáról erre viszont lehervadt a vigyor, és mondani akart valamit, de torkán akadt a szó. – Nyugi – legyintett a lány. – Én örülök ennek. Mert tök jó volt beszélgetni veled, szívesen csinálnám ezt többször is.
   Dracónak megint kellett néhány másodperc, mire kitalálta, mit mondjon.
    – Akkor ezt úgy veszem, hogy megvársz.
    – Ja.
   Pár perc múlva egymás mellett indultak vissza a kastélyba. Raven körülnézett, de nem látott a közelükben senkit az úton, csak nagyon messze az iskola bejárati ajtajánál, így Dracóhoz szólt.
    – Amúgy, ha kell segítség, szólj.
    – Mire gondolsz? – pillantott rá a fiú.
    – Bármire, amit csinálsz.
    – Jó, de szavadon foglak.
    – Te is tudod, hogy mire gondoltam.
    – Persze. – Draco kis szünetet tartott, utána folytatta. – De azt egyedül csinálom. Csak őrök kellenek. Az meg van.
    – Rendben van. Csak gondoltam, azért mondom. De őrködni is jól tudok.
    – Ha kellene, szólni fogok.
    – Örülök, hogy megbízol bennem.
   Draco vonásai erre megint megkeményedtek.

    – Na, és milyen a hatodév? – kérdezte a lány. – Nehéz? Hogy megy a nonverbális varázslás? Ja, és neked hogy tetszenek az új tanári pozíciók?
   Szóval, az új felállás szerint a két mardekáros együtt járt könyvtárba, beszélgettek a folyosón, de kizárólag ha egyedül voltak. Ez inkább Raven miatt történt, aki nem akarta, hogy ő vagy Draco magyarázkodjon a többi háztársuknak. És órákon át tudtak bármiről önfeledten beszélgetni, helyenként természetesen egy-egy csípős megjegyzést beszúrva.
   A feladat nem került szóba, de Raven úgy érezte, rendben halad. Többet gondolkozott viszont azon, hogy Draco mennyire összetett személyiség, és az az oldala, amit neki mutatott, lehetett a talán valódi, csak mások előtt elnyomta. Raven nagyon szerette volna ezt tőle is megkérdezni, de valószínűleg a fiú akkor ismét bezárkózott volna, és a hangulat is odaveszett volna.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

 

65. fejezet

Nagy változások

   Raven egyik este beszámolt Pitonnak a haladásáról az ügyben.

    – Dracóval feltűnően… simán ment az egész. Elég jó fej, amikor nem akar felvágni a többiek előtt. A tervéről nem tudok semmit, vagy hogy van-e egyáltalán. Az biztos, hogy nincs sokat a klubhelyiségben, és a lyukasóráit sem ott tölti.

    – Ha megbízik benned, az a lényeg.

    – A bizalom kicsit erős szó, de hátha eljutunk odáig. Hogy a barátai elfogadnak-e, azt kétlem, mindenesetre jól leteremtettem, hogy nem vagyok félvér. Szerintem elhitte. Viszont sejtéseim vannak a tervét illetően. Nagyon sokat beszélgettünk a bájitalokról, én szerintem lehet, hogy ez is szerepelhet a tervei között. De azért Dumbledore is ért annyira a bájitalokhoz, hogy észrevegyen egy halálos mérget, nem? Nincs olyan méreg, amit egy valódi szakértő elől el lehetne rejteni.

    – Valóban nincs, és ezt Draco is tudja, ezért kétlem, hogy méreggel próbálkozna. Mindenesetre nyitva tartom a szememet.

    – Rendben. Te észrevettél valamit?

    – A zárkózottságán túl, nem mondanám. Viszont Raven, nagyon vigyázz, mert Draco tudja, hogy én legalábbis kutakodom utána. Szándékosan kerül engem. Talán, mert tudja, hogy letettem a Megszeghetetlen Esküt az anyjának.

    – Rendben, nem fog gyanítani semmit. Megnéztem, körülbelül miket olvasgatott, mikor együtt voltunk a könyvtárban. A könyvei elég hasonlóak… fekete mágia… aranyvérűek… szinte bármit tervezhet, de mivel tizenhat éves, az kizárt, hogy meg tudná ölni Dumbledore-t. Egyébként ha rájön esetleg, hogy figyelem, akkor mit tegyek?

    – Szerintem te alibi ötletekben nem szenvedsz hiányt.  

    – Jó, igaz – vigyorodott el a lány. – Eddig is szerintem gyanútlanul csináltam a dolgomat. Nem hiszem, hogy különösebben kedvelnek, de egy idő után még Draco is barátságos volt a maga módján…

   Raven Severusnak is részletesen beszámolt a vele történtekről, természetesen, ahogy a fiú is gyakran írt, mit tanult éppen a gyógyítóképzésen. A lány nem olvasta a Reggeli Prófétát, de a bátyja igen, így vagy ő, vagy Scarlett és Tracey mesélt neki a hírekről, amik cseppet sem voltak jó hangulatúak. Nem kevesen kezdtek eltünedezni, volt, akit letartóztattak, és halálesetekből sem volt hiány. Néhány roxforti diák pedig hazament a szüleivel, és még többen tervezték ugyanezt. Nem is igazán javított a helyzeten, hogy Dumbledore szokásával ellentétben igen gyakran nem bukkant fel az étkezésekkor, így sokan arra következtettek, hogy az iskolában sincsen. Raven úgy gondolta, biztosan a Rend dolgait intézi, ami őt inkább megnyugtatta, semmint a távolléte keltett volna benne félelmet.

   De a lány, többek között azért, hogy elvonja a figyelmét arról, amiért aggódni tudott volna, gőzerővel tanult. Raven és Draco továbbra is folytatták, hogy köszönnek egymásnak, és ha idejük engedi, elmerülnek a beszélgetésben a bájitalokról és esetleg a sötét varázslatok kivédéséről. Étkezésekkor sokszor egy egészen érdekes játékot játszottak, még ha nem is ültek közel egymáshoz, amit barátaik észrevéve, gyanakodva kezdték méregetni őket. Különösebb jelentőséget nem ugyan tulajdonítottak a dolognak, mert alapjáraton feltűnő nem volt, de mégis különös: Raven és Draco evés közben felváltva egymást figyelték, de kizárólag akkor, amikor a másik valami mással foglalkozott éppen.
   Tehát, a feladat miatt a lány nem aggódott, mert hacsak nem idióta módjára egy késsel akar Dumbledore-ra támadni, akkor egy jól megtervezett merénylethez másfél hónap nem lesz elég semmiképp. Így nem faggatózott, nem akarta, hogy Dracónak úgy tűnjön, kémkedik.
    – Szia – köszönt rá egyik nap egy üres folyosón. – Figyelj, mész Roxmortsba?
    – Nem. Büntetőmunkám van McGalagonynál – dörmögte Draco.
    – Na.
    – Dolgom volt és nem csináltam meg két feladatot. Kit érdekel – vont vállat.
    – Hú – gúnyolódott Raven.
    – De ha már te mész, hozz nekem valamit a Mézesfalásból.
    – Miért, többiek?
    – Crak meg Monstro biztos mennek, de ők az úton visszafele mindent megesznek.
    – Ja, igaz. Na, és Pansy vagy Blaise? Mostanában mintha velük lógnál többet.
    – Persze, Pansy el akart hívni a kávézóba.
    – Ó.
   Ravennek az volt az érzése, hogy Draco ezt nagyon is direkt említette meg, nem beszélve bizonyítékként a fiú arcán a diadalmas kifejezésről.
    – És nem vagy Puddifoot-típus? – vágott vissza nevetve a lány.

    – Nem oda vinnék egy lányt randira, ha ezt kérdezed. Magam miatt, természetesen.

    – Persze, gondoltam. Rendben van, akkor jó büntetőmunkázást, majd találkozunk – köszönt el Raven.
   A lány hamar hazaért a bevásárlásból, utána épp ment vissza a klubhelyiségbe, mikor egy negyedévesforma háztársa felbukkant előtte a semmiből és olyan hirtelen fékezett le éppen az orra előtt, hogy Raven majdnem összeesett az ijedtségtől.
    – Piton… professzor… – zihálta a lány – Piton hol van?
    – Nem tudom, ma még nem láttam. Miért, mi történt?
    – Egy lánynak valami baja lett Roxmortsban, és McGalagony elküldött érte… de nincs a dolgozószobájában…

    – Akkor gyere, menjünk a hálószobájához, hátha ott van.
   Raven letette a fal mellé a szatyrait és egy gyors bűbájjal odarögzítette, aztán már szaladtak is Piton szobája felé. Raven bekopogott.
    – Raven vagyok! McGalagony professzor hív, mert egy lány rosszul van!
   Piton kinyitotta az ajtót.
    – Miért engem hív?
    – Azt nem mondta, uram – felelte a negyedéves lány.
    – Megyek.
   Piton azzal az ajtót bevágva otthagyta őket.
    – Te láttál valamit? – kérdezte Raven.
    – Nem – rázta a fejét a lány. – Csak McGalagony elkapott a bejárati csarnokban. Ott volt nem messze Hagrid, szerintem ő hozta azt, aki rosszul lett.
   Mindketten elindultak vissza a klubhelyiségbe. Raven a rögzítő bűbájt levéve a csomagjairól, azt is bevitte, és letelepedett egy üres fotelben. Hamarosan megpillantotta Dracót a klubhelyiségbe lépni, azonban nem volt épp jó hangulatban, sőt, azonnal a hálótermek felé vette az irányt és eltűnt az ajtó mögött.
   Raven Dracót aznap már nem is látta, szóval az édességeket Scarlett-tel és Traceyvel osztotta meg. Másnap a nagyterem felé menet reggel Piton félrehívta a lányt, és elmesélte, mi is történt pontosan tegnap.
    – Szia – huppant le a nagyteremben a most épp csendes őrültnek tűnő Draco mellé a lány. – Nem jöttél enni. Hoztam egy csomó mindent, gondoltam, jó fej leszek, aztán jól nem jöttél.

   Draco ránézett.
    – Most olyanok a szemeid, mintha engem akarnál megenni reggelire – húzódott kicsit hátrébb Raven.
   Ekkor megérkezett Zambini, Nott és Pansy, úgyhogy Raven nem szólt többet Dracóhoz. De a fiú a többieknek is elég mogorván válaszolt, ha hozzászóltak, úgyhogy Raven számára elég egyértelművé vált, hogy Piton gyanúja nagyon is helytálló, és Draco volt a tegnapi nyakláncos incidens mögött. Perselus bácsinak abban is igaza van, hogy ez egy nagyon nem átgondolt terv… és hát tényleg nem az. Csak nem ezt tervezte eddig? Akkor jó nagy bajban van.

   Gyorsan befejezte a reggelijét, majd a könyvtárba indult, ahol kicsit később találkozott Scarlett-tel és Traceyvel, akik szintén jöttek leckét írni.
    – Figyelj, Raven – szólt Tracey. – Most akkor ti… jóban vagytok Malfoyjal? Mert láttunk titeket beszélgetni néha.
    – Ja, semmi különös – rázta a fejét Raven. – Nyáron voltam náluk, és… kiderült, lehet vele beszélgetni. Ha nem sárvérűzik, egész rendben van. És az tök jó volt, mert ő is nagyon szereti a bájitalokat.
    – Szóval Malfoy civilben normális? – vigyorgott Tracey, mire Scarlett felnevetett.
    – Ja, és baromira szégyelli – bólogatott Raven. – Egyébként látom, hogy milyen jól összekovácsolódtatok. Nagyon örülök. Bocsi, hogy nem vagyok veletek most annyit, mint régen.
    – Semmi baj. De tulajdonképpen miért?
    – Hát… Perselus bácsinak van egy bizonyos dolga, amit nem árulhatok el. Ebben segítek neki.
    – Akkor remélem, sikerrel jár – mosolygott Scarlett. Raven visszamosolygott rá.

   A lány aznap megtárgyalta a tegnapi esetet Severusszal is levélben – írt neki, tud-e valamit a griffendéles lányról, aki rosszul lett.

    Nem láttam őt, hogy bevitték – írta Severus. – Meg még nem visznek minket kórtermekbe sem, még két hónapig csak elmélet van. De úgysem velük kezdenénk, az valami baromi erős fekete mágia volt… Perselus bácsi nem mondott valamit? És szerinted Draco keze benne van?

    Mielőtt írtam neked, megkerestem és megkérdeztem. – válaszolt a húga. – Azt mondta, az tényleg annyira erős átok volt, hogy hónapokig is tarthat, mire annyira felépül, hogy visszatérhessen az iskolába. Draco rettenetesen buta volt, ha igen. Most sürgősen ki kell találnom valamit, hogy kiderítsem, mit csinál.

    De ne hajszold túl magad. Perselus bácsi is mondta, hogy nem vár el eredményt. Írj nekem, ha bármiben segíthetek.

    Tudom, de ha találok valami módot, akkor megcsinálom. Köszönöm.

***

   Közeledett a Mardekár és Griffendél nyitómeccse, előbbi csapatán és szurkolóin, ahogy az október vége tájt lenni szokott, ismét úrrá lett a bizonyosság, mondván, ezúttal a griffendéleseket egész biztosan lesöprik a pályáról. Legalább reménykednek, gondolta Raven. Persze, az javíthatott a Mardekár esélyein ezúttal, hogy a griffendélesek hajtója, Katie Bell nem játszott és egy tapasztalatlanabb embert kellett a helyére felvenni, de a lány akkor is képtelenségnek tartotta, hogy tényleg megnyernék. Még úgy sem tudta elképzelni, hogy Ron Weasley a csapatban volt – aki most sem teljesített túlságosan jól edzéseken a mardekárosok jelentései szerint, de tavaly is ebbe buktak bele, így Raven nem is számított háza győzelmére.

   Azért le tervezett menni megnézni a meccset, mert Scarlett és Tracey meghívták és nem akarta teljesen elhanyagolni őket. Azonban a meccs napján hajnalban olyan rosszulléttel ébredt, hogy kénytelen volt felmenni Madam Pomfreyhoz, aki egy gyógyital megivása után egész napos ágynyugalomra ítélte. A gyengélkedőn ott volt igen szerencsétlen állapotban a mardekárosok egyik hajtója, Raven meglepetésére. Látszólag valami sérülés érte, valószínűleg a tegnapi edzésen. Erről ennyit.

   Míg nem hatott az ital, a lány felhúzott lábakkal feküdt az ágyon, várva, hogy elmúljon a hasfájása. Még éppen csak felbukkantak az első napsugarak, és akkor kinyílt az ajtó, és nem más, mint Draco Malfoy lépett be.

   Raven hasfájásán nem segített, hogy erre hirtelen még jobban összerándult a gyomra, de ezt gyorsan leküzdte, mire a fiú észrevette őt.

    – Mi van, Frey?

    – Minek látszik? – sóhajtott a lány. – Csak azt ne mondd, hogy te is beteg vagy.

    – Ez van – vont vállat Draco.

    – A Mardekár csapata nélküled elveszett…

   Jól látta az elfojtott vigyort Draco arcán. A fiú bekopogott a javasasszonyhoz, és megfázásra kért gyógyszert, illetve egy papírt arról, hogy nem játszhat a mai meccsen. Amíg megitta a kapott gyógyitalt, leült a Raven melletti ágyra.

    – Tőled nem ezt szoktam meg – mondta a lány.

    – Sajnos most az egészségem fontosabb a meccsnél.

    – Milyen fennkölten fogalmaztál. Megnézed legalább?

    – Nem. Én is nagyon jól tudom, hogy a csapatunknak így nincs esélye. Jó volt beszélgetni, Frey – pattant fel Draco, és kiment a gyengélkedőről.

   Raven elgondolkozott. Draco most kifejezetten jó kedélyű volt ahhoz képest, amilyennek az utóbbi időben mutatkozott, azaz nagyon mogorvának, ingerültnek és szinte mindenkit meg akart átkozni a szemével. Ezekben a napokban igazából nem is beszéltek ők ketten. Ez pedig valóban alaposan beletartozik a bizonyíték témába, ha mellé vesszük azt a balesetet Katie Bell-lel. Talán tervez valamit, azért nem megy a meccsre? Ez nagyon beleillik a képbe, de lehet, hogy tényleg beteg. Elég sápadt is volt. Nem, mégsem hiszem, hogy így reagálna más esetben, ha le kellene maradnia a meccsről. De mégis mi volt ez a rázkódás a gyomromban…?

   Ahogy újra is újra lepörgette maga előtt a jelenetet, amikor Draco belépett a gyengélkedőre, hirtelen olyan felfedezést tett, amitől majdnem lefordult az ágyról, és nem mellesleg olyat görcsölt a hasa, hogy a szeme is könnybe lábadt.

   MI A TÖK?! Másodszorra is sikerült egy végtelenül önelégült embert kifognom?!

   Hiába, jó volt rá gondolni. Jó volt a beszélgetésekre gondolni, arra, hogy ha Draco elhagyná ezt az aranyvérmániáját, milyen jóban lehetnének. Talán annál jobban is… Draco nem volt ronda, ezt Raven már hamarabb is elismerte, csak éppen a görénysége felülírta az egészet. Hát, most, hogy ismerte egy emberibb oldalát is, valahogy odakerült egy „bárcsak” a gondolatai közé.

   Jó, ez igazából semmit nem jelent, igazából tetszene, ha nem lenne barom. De az, szóval maradjunk annál, hogy jól néz ki. Szívesen nézem. Az még oké – hadarta magában. – Erre álmomban nem gondoltam volna. Hogy Malfoy hoz zavarba. Malfoy?! Jó, ha külsőre meg normálisabb pillanataiban szimpatikus, az még nem bűn… de miért nem tud valaki normális tetszeni nekem…

   Kétségbeesetten próbálta elterelni erről a gondolatait, ami nem volt egy egyszerű feladat, aztán végül már azon kapta magát, hogy reggeliidő van és a hasfájása is elmúlt. Na, legalább addig se figyeltem erre. Akkor visszatért a hálótermébe egy könyvért és szólt Scarlettnek, hogy nem tud lemenni a meccsre. Nem is olyan sokkal később meglátogatták a lányok, hogy elmeséljék, a Griffendél valóban feltörölte a mardekárosokkal a padlót.

   Másnap reggelinél újra találkozni Dracóval igen különös volt Ravennek. Most szándékosan kerülte, hogy ránézzen, bár akart. Igaz, hogy szerelmes még sosem volt, de annyira ismerte magát, hogy tudja, egyszerűen képtelenség valójában beleszeretnie a fiúba ellenkező természete miatt. Egyszerű szimpátia volt, amit érzett, mondjuk, ezt most igen szégyellte. Draco mégiscsak igazi görény volt.

   Mostanában mindez miatt legszívesebben olyan távol ment volna a fiútól, amennyire csak lehet, de tudta, hogy nem tehette. Folytatnia kellett a „beszivárgást”, ahogy ő hívta, azonban ehhez inkább nem is tervre, mint bátorságra volt szüksége. Merthogy bárhogy próbálta elnyomni, a fiú láttán folyton görcsbe rándult a gyomra. Nem hiszem el, hogy egy Lockhartnál is nagyobb idiótát fogtam ki! Azt hittem, olyan csak a mesékben létezik! Valahányszor bunkónak látom, mintha kiábrándulnék, de legközelebb, mikor normális, akkor… na.
    – Perselus bácsi, felgyorsíthatjuk a dolgot mondjuk azzal, hogy… megszegem a házirendet és szerelmi bájitalt adok be Dracónak?
   Igazából Raven sem tudta, hogyan jött ki ez a száján. Világéletében a racionális módszerek híve volt, most pedig ez hirtelen úgy omlott össze, ahogy van.

    – Úgy gondolod, hogy ezzel meg lehetne tudni tőle azt, hogy mire készül? – kérdezte Piton.

    – Talán.

    – A házirend még mindig tiltja, bár igaz, hogy felettébb népszerűek lettek annak a két agyalágyult Weasleynek a munkája miatt… ez egy személyes dolog, Raven, ezért te döntöd el, használod-e vagy sem. Én úgy vélem, sok buktatója van.

    – De hát itt már mindennek sok van…

    – Igen, de szerelmi bájitalok hatása alatt az ember nem jellemző, hogy a szerelme tárgyán kívül másra tudna összpontosítani. Másrészről Draco is jó bájitalismerő. Valószínűleg Veritaserum ellen legalábbis alaposan felkészült.

    – Én szerintem jobb vagyok nála. – Raven itt már saját érvelését egyenesen bizonygatásnak érezte, úgyhogy visszafogta magát. De tényleg nem volt hátsó szándéka mindezzel, egyszerűen le akarta tesztelni, működne-e – el is határozta, hogy visz magával ellenszert arra az esetre, ha elfajulna a dolog.

    – Ha megoldásnak tartod, tegyél így – mondta Piton.
    – Jó…

   Mindennek a tetejébe viszont egyik könyvtári tanulásuk alkalmával Scarlett és Tracey is megemlítették neki a dolgot. Így kezdték:

    – Raven… a választól függetlenül nem fogunk elítélni…

    – Ajajaj – kerekedtek el Raven szemei.
    – Tényleg nem. Neked… esetleg… szimpatikus lett Malfoy?
   A lány arca néhány másodpercig teljesen kifejezésmentes maradt, a szemkontaktust sem szakította meg, aztán szólt.

    – Miért kérdezitek?

    – Mert nem is olyan régen sokat láttunk titeket együtt. Meg ha a közelben volt, nézted… tényleg csak kíváncsiságból…
    – Amikor beszélgettünk, akkor ezt tulajdonképpen el tudtam képzelni… de ő akkor is egy idióta – vágta rá a lány.
    – Óh – bólintott Scarlett.
   Ebben a pillanatban elsétált mellettük valaki, és mikor Raven megpillantotta a szőke hajat, a gyomra hatalmasat liftezett, mint még soha. Gyorsan visszafordult a könyvéhez.
    – Raven… nagyon piros az arcod – mondta kis idő múlva Tracey.
    – Nem kezelem túl jól az ilyen helyzeteket – mondta Raven, és bevonult egy polc mögé.
   A következő napokban Draco tüntetően nem nézett Ravenre, valahányszor találkoztak. Raven ezt olyan szinten túlgondolta, hogy tanórákon volt, hogy másfél órán át egyáltalán nem figyelt oda.
    A múltkor a könyvtárban, mikor befordult az ajtóhoz, emlékszem, hogy rám nézett. Vagyis azért morcos, mert azt mondtam, hogy…? Basszus, ha tényleg ez a helyzet, akkor tetszem neki és a tetejébe még sértődős típus is. Ha tényleg így van, én megeszem valamelyik ruhadarabomat. De ha nem hallotta, akkor mi lehet? Végül is nem biztos, hogy velem van baja, mert úgy vettem észre, a barátait is kerüli.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________


66. fejezet

Severus visszatér

S   Minél többet gondolkozott rajta, Raven is egyre inkább úgy érezte, hogy ennek a szerelmi bájitalos ötletének semmi értelme sem volna, egyszerűen csak a felborult észjárásának lett az eredménye. De azt nem tudta megállni, hogy esténként vagy szabad perceiben elgondolkozzon, mi volna, ha… és odáig jutott, hogy nagyon szerette volna, ha Dracónak is tetszene ő. Utálta bevallani, de így volt. Ezért aztán a tanulásba temetkezett inkább, amibe aztán lehetett is. Eltelt egy hónap, és Raven akár akart volna, akár nem, ezalatt tényleg képtelen volt bárminemű kontaktust kialakítani Dracóval, mert a tanárok alaposan elhalmozták őket mindenféle feladattal. Erre az időre visszatértek a régi közös tanulások is Scarlett-tel és Traceyvel. De most már havazott, és elkezdődtek a karácsonyi készülődések.

   Raven egy kiutat látott a tanuláson kívül zavaros gondolataiból: alig várta már Lumpsluck partiját, hogy ismét láthassa a tanulnivalókkal szintén elhavazott Severust. Ugyanis írt neki levelet, hogy a bájitaltan-tanár őt is szívesen látja, és hát így hamarabb is találkozhatnak, mint a karácsonyi szünet.

    – Frey – szólította meg valaki a lányt a folyosón, mikor ő az osztályával épp a következő órára igyekezett. A hang felé fordulva meglátta, hogy a folyosó elágazásánál áll Draco. Leküzdve egész teste megrázkódását odament hozzá.

    – Mi az? Sietnem kell… jaj, beteg vagy már megint? – vonta össze a szemöldökét. Draco rosszabbul nézett ki, mint mikor legutoljára beszéltek hosszabban, még a gyengélkedőn.

    – Semmi bajom. Hazamész szünetre?

    – Ja, úgy terveztem. Te?

    – Nem megyek.

    – Akkor tiéd lesz az egész klubhelyiség, mert úgy láttam a listán, más mardekáros nem marad.

    – Azt akarom, hogy itt maradj te is – hadarta Draco, és akár zavarban volt, akár nem, nagyon jól leplezte a gúnyos félmosolya.

    – Óó! – hőkölt hátra Raven. – Mi ez hirtelen? – Aztán lehalkította a hangját. – Segítség miatt…?

    – Nem.

    – Akkor terápiás beszélgetés kell? Mert szerintem az rád fér, ahogy elnéztelek a barátaiddal. Tudom, hogy nem az a típus vagy, de bánhatnál velük kedvesebben is, ne legyél görény.

   Draco csak a szemét forgatta.

    – De terápiás beszélgetésre mindig ott van Kecs…

   A fiú erre rátapasztotta a kezét Raven szájára és nekinyomta a falnak.

    – Na, ide figyelj! – mondta fojtott hangon, egyre jobban vörösödve. – Soha többet ne használd velem kapcsolatban sem a Kecske Tóni, sem a görény szavakat. Ha még egyszer meghallom, komolyan nem állok jót magamért.
   Raven lehúzta a kezét a szájáról.

    – A fenyegetésed nem elég fenyegető még mindig, Malfoy. De egy alkuban benne vagyok. Nem sértegetlek soha többé, ha te sem, illetve a közelemben sem senkit.
   Draco ismét bámult pár pillanatig.
    – Megbeszéltük.
   Raven elvigyorodott.
    – Lehet veled normálisan beszélgetni. És nyugodtan hívj Ravennek, amikor tudsz normálisan beszélni, nem nagyon szeretem a “Frey” megszólítást, túl személytelen. Hívhatlak Dracónak?
    – Hívj, ha akarsz.

    – Jó, és most már a kezedet is visszaveheted – engedte el a lány. Draco erre kajánul elvigyorodott.

    – Azt hittem, te tartod ott.

   Raven minden benne kavargó érzést elnyomva csak összevonta a szemöldökét.

    – Neked mégis mi bajod van?

   Draco csak nevetett. A lány a fejét csóválta.

    – Hát, végül is… maradhatok. Tök jó volt beszélgetni régebben – vakarta meg a fejét idegesen. – Jobban is megismernélek.

    – Megbeszéltük.

   Raven észrevette, hogy késésben van, aztán elsietett. Persze az órán nemigen tudott figyelni. Úgy döntött, muszáj lesz megosztania ezt az egészet Severusszal, hogy megkönnyebbüljön kicsit. Ugyan megnyugtatta, hogy bátyjával megbeszélték levélben, már délután idejön, a tanítás végére, hogy többet tudjanak beszélni, de a lány nem volt benne biztos, hogy aludt az éjjel. Hajnali fél hétkor aztán inkább nem feküdt tovább és kikelt az ágyából, reggeliig el is intézte maradék tanulnivalóját, ami legalább egy kis időre elvonta a figyelmét jelenlegi lelkiállapotáról. Lassabban telt a nap, mint szerette volna, de végre az utolsó tanóra végeztével felkapta a vastag téli köpenyét, sálat és sapkát, majd kiment a Roxfort bejárati ajtajának lépcsője elé.

   Nem sokkal később meg is pillantotta Severust felé szaladni a távolban, kitárt karokkal, hatalmas vigyorral az arcán, aminek láttán Raven elnevette magát, és ő is kitárta a karjait. Bátyja olyan sebességgel borult rá, hogy kis híján feldöntötte. Nem beszélve arról, hogy közben Borzaska a megszokott mogorva képpel repült fölötte, majd ahogy a fiú végre megállt Ravent nagy bőszen ölelgetve, rászállt a fejére.

    – Jaj, Raven, annyira sok volt ez a négy hónap! – mondta Severus. – Így is, úgy is meglátogattalak volna most már! Gondoltam amúgy, hogy eljövök a Griffendél-Mardekár meccsre, de sajnos aznap is bent voltam a Mungóban. De élvezem nagyon, mindenki annyira kedves! Szokatlan is. Nem úgy, mint itt a Mardekárban voltak az évfolyamtársaim.

    – Örülök. És nagyon szokatlan nélküled – mosolygott a lány. – Scarlett és Tracey is mondják, hogy hiányolnak.

    – Na, de mondd: mi történt? – nézett szembe Ravennel Severus. – Írtad, hogy valamit szeretnél elmondani.

    – Hát… előbb menjünk be. Nem nagyon tartózkodhatunk idekint sötétedéskor. Menjünk Perselus bácsihoz.

    – Úúú, rendben!

   Miközben a professzor szobájához tartottak, Raven próbálta magában megfogalmazni a problémát. De hamarabb megérkeztek, mint hogy ezt sikeresen letudhatta volna, bár nyert még időt, mivel Pitont ott nem találták, úgyhogy e helyett kerestek egy üres termet.

    – Beszéljünk így, szólt Raven Severushoz legilimenciával, miután becsukták maguk után az ajtót.

    – Jó, rendben.

   Raven pár pillanatig visszatartotta a lélegzetét, és csak bámult előre.

    – Ja – fújta ki magát, és végre sikerült nyugodt hangnemre váltania. – Hát, mesélni akarok valamit, illetve a véleményed kikérni… Rendben, csak elmondom, aztán majd a végén alkoss véleményt. Írtam, hogy haladok Malfoyjal… és nagyon különös tünetek kezdtek mutatkozni rajtam, legalábbis én kifejezetten aggasztónak találom mindezt, de igyekeztem minden erőmmel elnyomni. Gyakran kaptam magam azon, hogy Malfoyt bámulom, aki nem egyszer észre is vette ezt, meg szerintem a múltkor hallotta, hogy… hogy mondom Scarlettnek és Traceynek, mert kérdezték, hogy egy bizonyos szinten szimpatikus, de csak amíg normális. Össze-vissza pörög a fejem, aztán nem is olyan régen olyan álmom volt, hogy felébredve a számra kellett tapasztanom a kezem, nehogy felkiáltsak. Muszáj volt kimennem sétálni, meg mondogattam magamban, hogy csak álom volt, nem jelent semmit, de aztán beugrott, hogy tavaly az év elején vettük Trelawneyval a romantikus érzések tükröződését az álmokban, és szerinte az álmok ebben tévedhetetlenek. Bár én kételkedtem benne, mármint sokszor úgy az egész tanárban, mégis egész testemben megrázkódtam a gondolatra… aztán inkább visszarohantam a klubhelyiségbe, mert rájöttem, hogy remegésemnek fő oka az, hogy fázom.

   Severus nem szólt rögtön, csak gondolkozott.

    – De várj, mit álmodtál?

   Raven sóhajtott.

    – Hát ezt is akartam mondani… a múltkor Malfoy megkért, hogy maradjak vele itt téli szünetre. De még azelőtt beszélgettük és cukkolni akartam Kecske Tónival, mire befogta a számat meg a falhoz nyomott. Ne vigyorogj, Severus! Szóval az álmomban… nah, mindegy – adta föl Raven a gondolatai rendezését.

    – Mármint hogy azt álmodtad, hogy te meg Malfoy…?

    – Ja.

   Csendben ültek pár másodpercig. Severus előredőlve, tátott szájjal, Raven a plafont bámulva.

    – Valójában… nekem tetszik ez a koncepció – szólalt meg a fiú. Raven rögtön odafordult, de csak a szemével.

    – Tessék?

    – Szerintem vicces lenne, ha tetszenél neki.

    – Vicces lenne, persze, de nem így van, hála a jó égnek.

    – De… maga az álom. Az jó volt?

    – Kiborultam, Sev.

    – Tudod, hogy nem arról beszélek. Tegyük félre, hogy Draco egy kupac doxitrágya, legyen ott csak az arc meg a csók.

   Raven most már a fejét is előrebillentette.

    – Nem hiszem, hogy tényleg ilyen érzés csókolózni. Mivel még sosem csináltam.

    – Ez sem volt a kérdés – rázta a fejét a fiú, aztán kajánul elvigyorodott.

    – Szerintem te tudod a választ. Csak hallani akarod.

    – Jó, ez tényleg így van – dőlt hátra Severus is. Raven felnevetett.

    – Imádom, hogy a bátyám vagy, és szégyenérzet nélkül is elmondhatok neked egy ilyen szégyenteljes dolgot. Nem hiszem, hogy ezt bárki másnak képes lennék így elmondani.

    – Nem szégyenteljes ez! Tetszhet neked Draco külseje. Így van, nem? Ez teljesen normális szerintem. Attól még, hogy van egy oldala, amit ki nem állhatsz, más szempontból szerethetsz vele beszélgetni meg külsőre is tetszhet neked.

    – Ebbe csak most gondoltam így bele, de tényleg nem csúnya… egyáltalán nem csúnya… csak eszembe jutott, hogy ha nem lenne olyan bunkó, ami igazából enyhe kifejezés, akkor lehet, hogy a barátságos oldalát ismerve tetszene nekem. Ettől meg megijedtem, mert ő mégiscsak Malfoy. Értelmileg doxitrágya. Az meg sajnos nálam kizáró ok. Ejtsük is a témát.

    – Hogyne – csóválta a fejét Severus, majd magához ölelte a húgát.  

   Ezután sokáig beszélgettek mindenről (immár hangosan), azt is alaposan áttárgyalták, amit már levélben hatszor is. A Reggeli Próféta hírei csak rosszabbak lettek, egyre többen tűntek el, szenvedtek balesetet és haltak meg. Ez mindkettejüket frusztrálta, legalábbis a tudat, hogy közvetlenül nem tehetnek semmit. Csakis azzal vigasztalták magukat, hogy ha a minisztérium még mindig nagyon béna, a Rend legalább megteszi, ami tőle telik, még ha ez csak ennyi is. De hozott egy kis örömet a mindennapokba, hogy Piton engedélyével Severus múlt héten találkozhatott Fawnnal egy délután erejéig. A fiú elmesélte, nagyanyjuk jól van a barátnőinél, sokat kártyáznak, persze Fawn esténként mindig rájuk gondol és aggódik.

   Aztán elérkezett a karácsonyi parti kezdetének órája, Severus akkor igénybe vett egy mosdót, hogy átöltözhessen, Raven pedig visszaszaladt a hálótermébe. A bejárati csarnokban találkoztak, ahol már sok diák gyülekezett partnerükre várva, hogy indulhassanak. Ez a buli valóban ígéretesebbnek tűnt az előzőekhez képest, mert Lumpsluck meghívott különböző hírességeket is, ezért is nem utasította vissza a lány a felkérést, ahogy a többi meghívással ezelőtt tette.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________


67. fejezet

Karácsonyi parti

    – De jól áll rajtad ez a ruha – mondta Severus, miközben már a tanár szobája felé sétáltak. A lány a piros dísztalárját vette fel, ami kétrétegű volt: az alsó sötétvörös, a második élénkebb színű, ami könyékig, vállakig és térdig tartott, ezeken a helyeken pedig fodrokkal végződött.

    – Én is meglepődtem, hogy még beleférek és csak a szoknyarész van följebb, mint eredetileg. Te is nagyon jól nézel ki – pillantott végig Severus sötétkék dísztalárján. – Na, gyere, induljunk, addig mesélj a tanulmányaidról, arról még nem beszéltünk most.

   Severus még alaposabban beszámolt mindenről, amit tanultak az utóbbi négy hónapban: lelkes monológját azonban egy ponton megszakította, mikor még a buli helyszíne felé menet összetalálkoztak Hóborccal.

    – Drága barátom! – özönlötték el a fiú szemét az örömkönnyek.

    – Itt van újra a kis Piton! – lebegett Hóborc fel és le. Severus azzal nekirohant kitárt karokkal, amit a szellem szíves örömest viszonzott volna, csak hát ez némi fizikai akadályok miatt nem valósult meg. Raven már nem félt Hóborctól, mint kisebb korában, viszont ettől az egésztől, ami a szeme elé tárult, most is ösztönösen hátrébb húzódott.

   Severus és Hóborc örömködése után a testvérek folytatták útjukat Lumpsluck szobája felé, ami nagyon szépen fel volt díszítve, és már gyülekeztek a vendégek, és szólt a zene. Maga Lumpsluck is azonnal felbukkant:

    – A két bájitalzseni, nemde? – lépett hozzájuk nevetve. – Örülök, hogy itt vagy, Raven, és te pedig Severus vagy, igaz? – mosolygott szélesen.

    – Igen, professzor úr – vigyorgott Severus. – Minden zsenialitásunk a bácsikánk gondos tanítgatásából fakad.

   Raven erre majdnem hangosan felnevetett.

    – Igen, igen, Perselus valóban az egyik legjobb diákom volt – nevetgélt Lumpsluck. – De természetesen a vérben és a személyben is ott van a tehetség. Gyertek csak beljebb, nézzetek körbe, érezzétek jól magatokat! Végre össze akarom hozni a bájitalzseniket, amint megérkezik Harry Potter, muszáj, hogy közösen beszélgessünk egy jó nagyot!

    – Potter is jó bájitaltanból? – kérdezte Raven, és eszébe jutott, hogy a fiú rejtélyes sikereiről Draco is említett valamit még év elején.

    – De még mennyire! – áradozott Lumpsluck. – Az anyja volt az egyik legjobb tanítványom, és mindig mondom is, tőle örökölte! Olyan bájitalokat főz, amit csak igazán kevesen tudnak!

   Raven és Severus egymásra pillantottak. Ez még azt nézve is meglepő volt, hogy Piton nyilvánvalóan túlzott Potter leminősítését illetően mind az öt év alatt. Persze mindenki fejlődőképes, de mindketten úgy érezték, itt valami másnak kell lennie a dologban. Vagy talán csak Lumpsluck kevésbé szigorú, ezért Potter végre felengedett az órán? Ki tudja. Piton valószínűleg akkor is kritizálta volna őt, ha jól csinálja a feladatokat.  

   A buli sokkal jobb volt, mint azt Raven gondolta volna, valóban nagyon sok érdekes emberrel találkoztak és beszélgettek, köztük Lumpsluckkal is hosszan társalogtak a bájitalokról. Severus aztán beszélgetésbe elegyedett Trelawney professzorral, addig pedig Raven elment egy közeli süteményes asztalhoz.

    – Szia – szólalt meg mellette valaki hirtelen. Raven odafordult, egy magas, sötét hajú, kigyúrt fiúval találta szembe magát. Pár pillanattal később rájött, hogy ő Severus szobatársa volt tavaly.

    – Helló – köszönt vissza.

    – Jól áll ez a piros ruha rajtad.

   A lány kis híján félrenyelte a cukormázas süteményt, amibe éppen beleharapott.

    – Öh, köszönöm – mondta.

    – Van kedved in… mi van? – fordult hátra a fiú a válla megkopogtatására, és azonnal hátra is hőkölt, ugyanis most ő találta szembe magát Severusszal, aki kigúvadt szemekkel kissé előredőlt, és úgy nézett rá.

    – Távozz – szólt Severus egészen földöntúli hangon. Volt szobatársának nem kellett több, már iszkolt is, ami igen nevetséges hatást keltett a kettejük közti erőviszonyokra való tekintettel.

    – Kösz, Sev – bólintott Raven. A fiú visszarendezte arcizmait és testtartását.

    – Nincs mit. Ha hozzád ért volna, már terelőütő lenne.

   Nemsokára Pitont is megtalálták, aki még épp idejében parancsolt rá Severusra, nehogy rávesse magát.

   Aztán egyszer csak, már a parti javában, felbukkant Frics és Draco. Ezt tulajdonképpen épp csak a gondnok elcsoszogásakor vették észre, és a testvérek egy jelentőségteljes pillantást váltottak, mikor Draco Piton nyomában távozott Lumpsluck szobájából.

    – Szerinted ebből mi lesz? – súgta Severus Ravennek.

    – Draco sora nagyon nem megy jól – súgta vissza a lány. – Ha elkapták, az elég baj. A nyakláncos dolgot is nézve… Gondolom Perselus bácsi ezért hívta magával. Utánuk menjünk?

    – Nem hiszem, hogy túl sokat tudnánk segíteni. Majd Per bá’ úgyis visszajön és elmondja, ha kellünk.

   Amíg Piton valóban vissza nem tért, tovább kóstolgatták a süteményeket, Severus időnként gyilkos pillantásokat küldve volt osztálytársa felé, aki az imént odajött Ravenhez. Aztán nagybátyjuk végül újra megjelent, és legilimenciával gyorsan el is mesélte a történteket.

    – Draco elment? – kérdezte Raven.

    – Úgy gondolom – felelte Piton. A lány letette a tálját és a poharát az asztalra.

    – Mindjárt visszajövök.

    – Hova mész? – kérdezte Severus.

    – Ha én ajánlom fel a segítségemet, úgy, hogy csak őrködöm, az beválhat?

    – Kétlem – mondta Piton. – Egész biztosan azt fogja gondolni, én küldtelek. Dracóból nem fogunk tudni kiszedni semmit direktben, rajta kell kapnunk.

    – Azért megpróbálok valamit – azzal már ott sem volt.

   Végigszaladt a folyosón, benézve minden onnan nyíló útra, de célirányosan a klubhelyiség felé haladt, mert az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy Draco ott van. Raven nem gondolta, hogy ezek után oda menne, ahol azt a bizonyos feladatát végzi, és valóban nem sokkal a bejáratuk előtt kapta el a fiút.

    – Draco! Hé, Draco! – ért mellé.

    – Mi van? – dörmögte a fiú. – Piton küldött, mi?

    – Dehogy küldött. Neki is van esze, tudja, hogy ha neki nem mondtad el, nekem még kevésbé fogod. Én csak azt akarom neked mondani, hogy tényleg segíteni akarunk, mert akár belátod, akár nem, nagyon nem lesz ez így jó. Nem kell elmondanod, mit csinálsz, feltételezem, az őreid sem tudják. Csak hadd őrködjek.

    – Nincs szükségem erre! – fordult szembe vele Draco.

    – Kitalálhatsz bármit, megígérem, hogy megteszem, ha bárki megtudja miattam, vagy akár én szándékosan. Miattad nem akarom, hogy rosszul süljön el, Draco!

    – Ez sokkal több, mint egy nyomorult ígéret, Raven! Tudod mit, menj haza, nem kell, hogy itt maradj!

    – Jó, én csak nem akartam, hogy… – a lány hirtelen elhallgatott, és elnézett Draco mellett. – Mindegy. Jó, én felajánlottam. Ha kell mégis segítség, tudod, hova gyere. Sok sikert.

   Azzal elindult vissza.  

    – Egyedül is meg tudom csinálni, Raven! – kiabált utána Draco. – Ezt a feladatot én kaptam!

   Raven most visszafordult és nagyon közel lépett Dracóhoz.

    – Rakd már össze a mondataidat, rohadtul nem arról beszélsz, amiről én – suttogta. – És ne kiabálj, teljesen hülye vagy. Már eleve nem értem, hogy Crak és Monstro mégis miért ne lophatnák el tőled a dicsőséget, ahogy nevezted…

    – Nem tudnak róla, mint te is mondtad.

    – Hát akkor meg! Annyira nem hülyék, hogy ne próbálják kilesni, ha tudnák, nem?

   Most viszont Draco fordult sarkon és bement a klubhelyiség bejáratán. Raven nem követte. Csak nézett utána egy darabig, aztán a fejére csapott, és lassan visszasétált Lumpsluck partijára.

   Ott Severus rögtön elé is ugrott, látva nyúzott arcát.

    – Mi történt?

    – Én csak… – kezdte Raven, de aztán megrázta a fejét. – Üljünk le egy sarokba.

   Így tettek, aztán Severus várta, hogy húga elmesélje a Dracóval történt beszélgetést. A lány a kezébe temette az arcát.

    – Bármikor, amikor felemelem a hangom… vagy kedves próbálok lenni, érzelmeket belevinni ebbe az egészbe, elszúrom. Neked esküszöm, annyira jól megy. Amennyire tisztelem ezt benned, annyira vagyok rá én képtelen.

    – Raven, emiatt ne sanyargasd magad – ölelte át Severus. – Dehogy szúrtad el. Per bá’ is megmondta, hogy Draco nem fogja magától elárulni.

    – Nem is azt akartam. Azt akartam, hogy őrködhessek, mert most komolyan úgy éreztem, hogy nagyobbat fog bukni, mint ha elmondaná és Perselus bácsi átvenné az irányítást, majd ha a Sötét Nagyúr nem is öli meg, de megszégyeníti, az biztos. De feladtam. Érvekre nem hallgat, ha aggódva próbálom meggyőzni, pedig tényleg aggódom, arra sem hallgat. Elegem volt belőle, és már azt is utálom, hogy képtelen vagyok elvonatkoztatni nagyon gyakran attól, hogy szimpatikus nekem, amikor normális…

    – Raven, minden rendben lesz! Megoldjuk. Végső soron magát a feladatot tudjuk, a kivitelezést nem. Most itt lesz a szünet, kitalálunk valamit.

    – Severus, figyelj, nagy baj lenne, ha… én most mégsem mennék haza?

    – Mire gondolsz? – nézett húgára Severus. – Draco kérése miatt?

    – Ti hazamentek Perselus bácsival. Talán több bizalmat szavaz nekem így Draco. De nem is nagyon ez érdekel. Jó párszor elszúrtam már, de most még utoljára megpróbálom, aztán majd a szerencsére bízom, ha nem sikerül. És egyébként is, most nagyon kevesen maradnak a szünetre.

    – Rendben van, de ne hajszold túl magad, tudod, hogy nem rajtad áll ez.

    – Tudom, de egyszerűen nem bírom, mikor Dumbledore-ra nézek, és tudom, hogy az is a Sötét Nagyúr miatt van! Minden miatta van.

    – Megértelek – simogatta meg Severus Raven hátát. – Én drukkolok neked. Kölcsönadjam az álcázó köpenyem?

    – Nem, köszönöm. Azt hiszem, az én stílusom a „ha el akarsz bújni, légy szem előtt”. Mostantól csak a racionalitásomra hagyatkozom.

    – Ahogy drága jó barátom, Kecske Tóni mondaná – húzta ki magát Severus, és megköszörülte a torkát –, úgy tégy, ahogy a legjobban érzed. Csak te tudod, miben vagy igazán jó. És egyébként is – váltott vissza saját hangnemére –, majd kérdezz rá erre. Nagyon kíváncsi vagyok, Tóni mit kezd Dracóval, ha még látogatja.

    – Szerintem ő élete végéig megérdemli a kecskét.

   Egészen éjfélig javában tartott a buli. Addig Raven elintézte Pitonnál, hogy mégis maradhasson szünetre, Severus pedig felkereste Zambinit, és hosszasan kifaggatta nagymamája hogyléte felől. _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

68. fejezet

Karácsony reggeli beszélgetés

   Az első szüneti napon a nagyteremben Ravenen, Dracón és hat tanáron kívül csak egy hugrabugos ikerpár jelent meg reggelizni. A fiú tüntetően nem figyelt rá, gyorsan el is hagyta az asztalt, és Raven estig nem is látta őt. Addig Lumpsluckkal beszélgetett nagyon sokat – többnyire megszokott módon a bájitalokról, illetve a professzor mesélt olyan történeteket Ravennek a szüleiről, amit Fawn vagy Piton valószínűleg nem tudhattak. Például, hogy Anabelle-t mindig is érdekelte a divat, a mágiatörténet-füzete tele volt ruhatervekkel, illetve a csípős ételek voltak a kedvencei. A lány azt is megtudta, hogy nagyon sok fiú próbálkozott nála, és maga Lumpsluck is azt hitte, Anabelle büszke erre, de nem volt az, sőt: el is mondta, hogy teljesen hidegen hagyja olyasmi, mint a szerelem. Viszont nagyon karizmatikus volt és mindent megtett, hogy elérje a céljait. Ravennek jólesett mindezt hallani, meg is írta Severusnak, hogy legalább ennyivel is közelebb kerültek a szüleikhez most.

   Volt egy nap, amikor a Roxfortban maradt diákok lemehettek Roxmortsba, a lány ekkor bevásárolt és a szobájában összecsomagolta az ajándékokat, amiket rokonainak, Scarlettnek és Traceynek szánt. Valójában a falut épp Dracóval látogatták meg. Eddig ismét csak köszönőviszonyban voltak, ha összefutottak a klubhelyiségben vagy a nagyteremben. Utóbbi helyen például mindig egymás mellett ettek, de nem beszélgettek, és a vásárlás alatt is csak ajándékokról. De Raven valahogy ezt is nagyon élvezte, mert Draco engedett a mogorva stílusából és normálisan viselkedett. Békés volt, mintha minden rendben lenne.

   A lány szabadidejében ezen kívül a folyosókon sétálgatott. Elsősorban más dolga nem volt, másodszor meg bár vajmi kevés esélye volt, hogy rajtakapja valamin Dracót, azért rábízta magát a szerencsére. Ennél többet nem nagyon tehetett. Követnie nem lett volna értelme, a fiú egész biztosan észrevette volna, így maradt a véletlenszerűség.

   Elérkezett karácsony napja. Raven korán felkelt, felvett egy hálóköntöst, aztán egy csomag fehér csokibékával átballagott a fiúk hálótermeihez, és bekopogott a hatodévesek ajtaján. Motoszkálás hallatszott, aztán Draco ajtót nyitott. Még ő sem öltözött fel, egy kék rövid ujjú pólót és sötétszürke nadrágot viselt.

    – Jó reggelt – nyújtotta át az édességet Raven. – Tessék.

   A fiú átvette a csomagot, de arcán nem igazán sikerült eltüntetnie a meglepettség jeleit. Raven felnevetett.

    – Mi van, nem számítottál rá? Azért valamilyen szinten jóban vagyunk, szóval gondoltam…

    – Köszönöm – nézett Raven szemébe Draco. – Gyere be.

   Most a lány lepődött meg kissé, de automatikusan így tett, Draco pedig becsukta utána az ajtót. Letette a csokibékákat az ágyára, majd kotorászni kezdett a többi csomagja között. Úgy tűnt, épp most bontotta ki az ajándékait, amik között jelentős túlsúlyban volt az édesség. Közben Raven a lábfejét nézte.

    – Nem fázol? – kérdezte, mert Draco nem viselt se zoknit, se papucsot.

    – Nem. És te? – nézett fel a fiú.

    – Rajtam van zokni.

    – De kilóg a köntös alól a lábszárad.

    – Nem fázom – fordította el a fejét Raven, és a köntöse zsebébe dugta a kezét, és összedörzsölte a lábszárait. Draco megtalálta, amit keresett, és elé állt.

    – Tessék.

   Étcsokoládés csokikondér volt az. Raven felnevetett.

    – Humoros. Köszönöm – vette át. – És hogy vagy?

    – Megvagyok.

   Kis ideig álltak egymással szemben, Raven a csokoládét nézegette, Draco pedig a lány haját.

    – Figyelj – szólalt meg végül az előbbi, mire Draco gyorsan elkapta a tekintetét. – Végül is miért kérted, hogy maradjak?

    – Szóval csak ezért maradtál?

    – Hát, ha nem kérsz meg, valószínűleg hazamegyek. De szerintem tényleg terápiás beszélgetésre van szükséged.

    – Rendben van – huppant le Draco az ágyára, és maga mellé mutatott. – Add elő.

    – Ó, én szerintem tudok terápiás beszélgetést vezetni – vigyorgott a lány, aztán letette az ajándékát, és kicsit arrébb ugyan, de leült a fiú mellé az ágyra. – Na, lássuk. Mi zavar a legjobban ebben az évben? Azt leszámítva, hogy ahogy elnézlek, nem állsz túl jól azzal, amivel szeretnél. De biztosítalak róla, hogy meg fogod találni a megoldást, ne aggódj.

    – Honnan veszed?

    – Hát mert azok mindig megkerülnek, csak tudod, az élet olyan, hogy nem azonnal.

    – Hogyne… hogy mi zavar engem…? – gondolkozott el, és összefonta a karját maga előtt. – Lássuk…

    – Ne légy szégyellős, tudom, hogy te nagyon szeretsz panaszkodni. Na, beszélj Potterről, halljam.

    – Potter? – nevetett fel gúnyosan Draco. – Hát, mint már mondtam, biztosan csal bájitaltanon, csak jönnék rá, hogyan… kizárt, hogy hirtelen ilyen jó lenne, akármit mond Lumpsluck, milyen jó volt az anyja meg minden…

    – És ez neked nyilván rossz érzés, mert nem ehhez szoktál bájitaltanon.

    – Idegesít Potter képe.

    – És mi van sötét varázslatok kivédésén? Azt Perselus bácsi tanítja.

    – Az jó. A nonverbális varázslást nyáron megtanultam.

    – Szóval az kárpótol, értem. Viszont beleásva magunkat kicsit a Potter-témába, mit szóltál ahhoz, mikor egy csomóan faggatták a minisztériumi dologról?

    – Azt, hogy megint ő kapja az összes figyelmet egy hülye sebhely meg egy jóslat miatt, ami lehet, hogy nem is létezik.

    – De tudod, hogy létezik – kapta fel a fejét Raven. Draco ránézett. – Hát, mert azért… ne haragudj. Nem akarom felhozni.

    – Nem, mindegy – rázta meg a fejét a fiú. – Mindegy, ő a kis kiválasztott… még mit nem… nem tud ezen kívül semmit!

    – Szóval frusztrál, hogy ő nem tesz semmit és megkap mindent, te pedig megteszel mindent és nem?

   Draco erre csak ránézett újból.

    – Bocsánat, a terapeutádként próbálok nem ellened fordulni, de el kell ismerned, hogy vannak dolgok, amiket nem csináltál jól. És ez természetes. Mindenki hibázik, én is hibázom, te is hibázol, Potter is hibázik.

    – Cöh, nem mindegy, ha a hibáit is istenítik?

    – Nézd, amit gondolsz, az teljesen normális. Csak szerintem nem jól közelíted meg. Na, és mit gondolsz arról, hogy a karácsonyi parti előtt alaposan rászálltak Potterre a lányok?

   Draco lehunyta a szemét és bosszúsan fújt egyet.

    – Inkább hagyjuk Pottert, elegem van belőle.

    – Szóval féltékeny vagy – vonta le a következtetést Raven.

    – Nem vagyok féltékeny! – kapta fel a fejét Draco.

    – De, az vagy. Ez aztán végképp nem szégyen, szerintem a Roxfort összes fiúja az. Na, mondd, mi zavar még? Pansy?

   A fiú erre most elvigyorodott.

    – Miért is kérdezgetsz engem Pansyről?

    – Hát mert említetted, hogy rád szállt, de te mégsem akartad – vont vállat a lány. – Vagy akartad? Mert nekem a vonaton nagyon úgy tűnt.

    – Kicsit engedtem neki, de nem lehetne a barátnőm.

    – Aha. Na, és megmondtad neki, hogy nem akarod, vagy csak leráztad?

    – Megmondtam neki, hogy nem az esetem.

    – Ki sem borult? Annyira gondolom, nem, mert még mindig látni titeket együtt.

    – Szerintem igazából én sem vagyok az ő esete. Csak hát a családjaink nagyon régóta jóban vannak, gondolom mindenki azt akarta, hogy a végén összejöjjünk. Biztos szimpatikus vagyok neki. Pansy sem csúnya, csak nem az, amelyik nekem tetszik.

    – Szóval ti nem tudnátok szerelmesek lenni egymásba. Gondolom, az nem is fontos amúgy nálatok.

    – Nem fő szempont.

    – Értem. Bármi más zavaró tényező?

    – Hm… hadd gondolkozzam…

    – Például az, hogy Lumpsluck Hermione Grangert is nagyon kedveli, mert hát ő is jó bájitalos? Mi több, mugli születésű? – tette hozzá a lány színpadiasan.

    – Hagyjuk, azt már meg sem hallom – fújt megint egyet bosszúsan Draco. – Első óta Pitonon kívül az összes többi tanártól csak ezt hallom. Granger kisasszony így meg úgy, ő bezzeg rögtön megcsinálta… még apám is azt mondta elsőévben, hogy ha nem tudok jobban teljesíteni, mint egy sárvérű, akkor talán túl korán mentem a Roxfortba.

    – Szóval zavart az is, hogy jobb nálad. Ez is teljesen természetes. Szerintem az eredményei igazából nem tehetség, hanem hozzáállás kérdése. Ő szeret tanulni. Te pedig úgy állsz hozzá, mint az átlagos tizenévesek, azaz nagyrészt unják. Te is meg tudnád ugyanazt csinálni, talán kicsit több időbe telik, de meg tudnád.

    – Mondd, mégis honnan tudod, hogy szeret tanulni? Mondta? – fordult Raven felé Draco.

    – Egyrészt jól teljesít, tehát muszáj szeretnie egy bizonyos szinten. Másrészt még tavaly nyáron Perselus bácsi elküldött minket a Főnix Rendjének főhadiszállására. Nem beszéltünk túl sokat a többiekkel, egyrészt be sem fogadtak volna, de ennyit levettem.

    – A Főnix Rendjének főhadiszállására? – vonta fel a fél szemöldökét Draco. Raven a fejére csapott.

    – Tudom, mire gondolsz, de szerinted elmondtam volna, ha kém lennék? Te is tudod, hogy Perselus bácsira is rengetegen gyanakodnak, de had döntse már el a Sötét Nagyúr, hogy kiben bízik. Gondolod, most itt volnék, ha nem tartoznék hozzá Severusszal és Perselus bácsival? Amúgy meg amúgy is tök mindegy, hiszen a főhadiszállást már nem használhatják, gondolom, erről hallottál.

    – Jól van, csak szeretlek cukkolni – vigyorodott el a fiú. Raven viszont összevonta a szemöldökét.

    – Igen? Na, és véletlenül nem próbált már ilyen beszélgetést tartani veled Kecske Tóni? Csak mert szerintem neki ez a szakterülete.

   Draco arcán most annyira látszott, hogy próbálja minden erejével elfojtani az indulatait, hogy Raven nevetésben tört ki.

    – Légyszi, légyszi, mondd el! Csak Severus fogja tudni, csak hogy megnyugodjon!

    – Remekül van a kecskéje – morogta Draco, mire Raven rögtön elhallgatott, hogy rá figyelhessen. – De már hónapok óta nem láttam, szerencsére.

    – Igen? Severusnál is volt ilyen, akkor asszem, a nagyapját ápolta Tóni, meg rábízott valami feladatot…

    – Itt nem ez a helyzet, hanem a kecske próbált lebeszélni arról, hogy a halálfalókhoz csatlakozzak. Én ellenálltam neki, aztán azt mondta, itt nincs több dolga, majd beszélünk, ha jobb belátásra tértem. A bátyádnál nem panaszkodott véletlenül erről?

    – Nem emlékszem, de amikor még őt látogatta, szóba sem kerültek a halálfalók. Tudtunk Perselus bácsiról, de ugye úgy volt, hogy a Sötét Nagyúr meghalt. Severus meg eleve csak aktuális dolgokra koncentrál, és akkor épp az érdekelte, hogy… hát, ami érdekelte. Sok minden érdekelte őt meg érdekli most is.

   Most szünet állt be a beszélgetésükben. Percekig csak bámultak előre, vagy a másik észrevétele nélkül egymásra.

    – Na, és… mi a terápiás beszélgetés eredménye? – törte meg végül Draco a csendet.

    – Hát – kezdte Raven, visszatérve a jelenbe a gondolatai világából –, szerintem te egy nagyon komplikált személy vagy. Egyáltalán nem rossz értelemben, úgy értem. Mint már mondtam, teljesen természetes minden, amit csinálsz, olyan vagy, mint azok, akik vívódnak. És hát ez is a helyzet, nem? Látom rajtad, hogy valami nem megy jól, de ne keseredj el, meglesz a megoldás. Én bízom benned. – Erre Draco addigi kifürkészhetetlen arckifejezése megváltozott: teljesen szétesett, és döbbenet vette át a helyét. Raven folytatta. – Engem személy szerint összezavar, hogy olyan más vagy most, mint a többiekkel… mintha akkor védenéd magad, nehogy rájöjjenek a valódi személyedre… nem hiszem, hogy abban a társaságban tényleg megtalálnád magad… illetve, persze, az is egy részed, amit nekik mutatsz, de több vagy annál. És ha a másik részedet nem is kedvelem, ezzel, ami mellett ülök éppen, nagyon szeretek beszélgetni.

   A lány végig nem nézett Dracóra, így nem tudta, miről árulkodott az arca. Megint percek teltek el, mire a fiú megszólalt.

    – Elvörösödtél, Raven.

    – Persze, hogy elvörösödtem, nem vagyok hozzászokva az ilyen beszédekhez – nézett most rá a lány. – Mármint olyanhoz, aki nem rokon. Figyelj, akkor végül is válaszolsz arra, hogy miért akartad, hogy maradjak veled?

   Draco most előrenézett.

    – Ugyanezért. Örülök, hogy egy oldalon állunk, de veled sosem jut eszembe a feladatom. És akkor kicsit kikapcsolódom.

    – Miért, nem tudsz így beszélgetni, mondjuk, Nott-tal? Mert őt említetted.

    – De tudok, csak az más. Jó beszélgetni Nott-tal, Zambinivel, de veled is. Ők nem ennyire jók a bájitaltanban.

   Raven rámosolygott a fiúra. Ő ezt halványan bár, de viszonozta.

    – Örülök, hogy így gondolod – mondta a lány. – Mármint hogy velem ki tudsz kapcsolódni. Mostanában külsőleg és belsőleg is egyre rosszabbul néztél ki, úgy látom, most javult egy kicsit. Na, ideje lenne reggelizni, nem?

    – Ja, menjünk.

   Raven visszatért a saját hálótermébe, hogy átöltözzön, míg Draco ugyanígy tett a sajátjában, aztán együtt mentek a nagyterembe.

    – Hé, Draco – szólt a lány már az asztalnál, és kifelé mutatott az egyik oldalsó ablakon. – Látod ott Hagridot? Láttad már, hogy új hippogriffje van?

   Raven persze sejtette, hogy az valójában Csikócsőr, de a fiú nem tudhatta, hogy ő megmenekült.

    – Nem akarod meglátogatni? – vigyorgott Raven Dracóra, aki csak a szemét forgatta.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

69. fejezet

Kecske Tóni is visszatér

   Aznap este Dracót hatalmas meglepetés érte álmában, ugyanis nem más jelent meg előtte, mint…

   …a kis ház a réten, ahol Kecske Tóni fogadta mindig.

    – Nem – nyögte. – Nem lehet igaz. Mit akarsz már megint, nyomorult kecske?!

   Erre kivágódott a ház ablaka, és Tóni dugta ki a fejét rajta.

    – Nevem is van, mégpedig Tóni, másrészt ne kiabálj, Draco – mondta higgadtan. – Ne aggódj, mint említettem, elfogadom a döntésed, menj azután, amit követni kívánsz. Viszont van valami más, egy másik téma, amiről úgy érzem, most beszélnünk kell.

    – Mindenképpen muszáj?

    – Igen, Draco. Vagy netalán lecserélnél azokra a bizonyos álmokra egy bizonyos valakiről, amit persze teljesen megértek, de várnod kell ma este…

    – Hogy micsoda?! – csattant fel a fiú, és már azonnal a sápadtságát meghazudtolóan rákvörösbe váltott az arca.

    – Mondtam már, hogy ne kiabálj, inkább fáradj be.

   Kecske Tóni otthagyta az ablakot, és kinyitotta belülről az ajtót.

    – Na, és ha nem megyek be? – mondta Draco. – Ha itt várom meg, amíg lejár az idő?

    – Akkor kijövök hozzád – vont vállat Tóni (amennyire tudott), majd elkezdte kifelé tolni a kis asztalkáját. Draco erre felpattant.

    – Itt sem maradok, az biztos!

    – Draco, teljesen feleslegesen futkorásznál előlem, ugyanis Tacitusz nagyapámnak hála végre elsajátítottam az idő manipulációját. Amíg futsz, az lehet akár csak pár másodperc a valóságban. De gyorsan végzünk, ha most bejössz és teázol egyet velem.

   Draco állt ott pár pillanatig, aztán dühösen fújt egyet, és bevágtatott a házba. Kecske Tóni utánament, visszatolta az asztalkát a helyére, és neki is kezdett a tea feltálalásának.

    – Ha tudod manipulálni az időt, mégis miért nem rögtön a halálfalókkal kezdjük? – mondta Draco.

    – Mert ez nem morális kérdés nálad, amit csinálsz, az bizonyítás. Ez ellen sajnos én sok mindent nem tudok tenni, de a másik dolog, na, az abszolút egyéni döntésed.

    – Nem fogok róla beszélni.

    – De miért nem, Draco? – tette le a teáskannát és –csészéket az asztalra Tóni. – Kijár neked a boldogság!

    – Nem arról van szó, hogy nem akarom, hanem…

    – Hanem már megint a fránya büszkeséged – fojtotta belé a szót a kecske. – De hát annak elviekben már akadálya nincs, hiszen mint kiderült, mindketten tisztavérű varázslók Severusszal! És egy oldalon álltok! Hogy a barátaid mit szólnak? Tényleg annyira fontos ez neked? Pansy kisasszony barátságára talán már nem tartasz igényt, de a többieket kétlem, hogy zavarná. Mielőtt értetlenkedni kezdenél, én csupán azt mondom, megérdemled Ravent. Ő pedig itt maradt veled, és annak ellenére kedves veled, hogy valóban nagy görény tudsz lenni, hogy az ő szavaival éljek.

    – Argh – nyögött Draco, és a kezével megtámasztotta a fejét.

    – Csak csináld, Draco! Annyira vak te sem lehetsz, hogy ne vedd észre, hogy neki is tetszel! Ne játssz vele tovább, ne abba fojtsd a vágyaidat, hanem mondd el neki.

    – Én nem vagyok olyan típus – morogta a fiú.

    – Ne aggódj, meg fogod találni a módját, a magad módját.

   A következő napon este Tóni így köszöntötte Dracót a kis házban:

    – Draco, te egy hülye vagy, én nagyon nem erre gondoltam.

   Tizennégy órával korábban…

   Draco és Raven az egész délelőttöt együtt töltötték, visszatérve legkedvesebb témájukhoz, a bájitalfőzéshez.

    – Tudod, mit akartam mindig is? Majd egyszer valami saját bájitalt feltalálni – mondta a lány.

    – Hallottál a Szükség Szobájáról? – kérdezte Draco. – Ott gyakoroltak tavaly Potterék, mielőtt elkaptuk őket a különítménnyel. Van kedved együtt főzni valamit?

    – Tudom, emlékszem. Főzzünk valamit együtt? Ez jó időtöltésnek hangzik.

   Útközben Raven elmesélte, hogy mikor kicsik voltak Severusszal, és próbálkoztak elkészíteni rendesen egy bájitalt, milyen kudarcokat sikerült összehozniuk. Egyik esetben például Severus füléből napokig buborékok szálltak ki, mert Piton épp nem volt otthon, hogy ellenszert csináljon neki.

   Miután megérkeztek a hetedik emeletre, Draco elsétált háromszor az előtt a bizonyos fal előtt, majd beléptek a terembe, egy sötét falú, félhomályos helyiségbe, ami tele volt mindennel, amire csak szükségük lehetett, kezdve a könyvektől mindenféle hozzávalókig és eszközökig.

    – Asztaa, mindig is ilyet akartam otthonra – füttyentett Raven. – Na, neked van ötleted? Milyet csináljunk?

    – Hogy állsz a szerelmi bájitalokkal?

    – Ó – nézett rá a lány. – Azok mindig érdekesek. Tudod, mire gondoltam mindig? Hogy akin használják, az emlékszik a hatás idejére, de még senki nem találta ki, hogy emlékezetkiesést is okozzon. Persze, valószínűleg okkal, mert így egy bűncselekmény nem lenne lekövethető.

    – Köztünk marad – vigyorgott Draco. – Látom, te is szereted megszegni a szabályokat.

    – Ó, én szeretek csalni.

    – Eddig azt hittem, te vagy a jó kislány a Mardekárban.

    – Ugye most csak viccelsz?

   Miután kiválasztottak egy közepes erősségű szerelmi bájitalt, hozzá is kezdtek a hozzávalók összegyűjtéséhez és azok tulajdonságainak áttekintéséhez. Ez nagyon fontos volt ahhoz, hogy ne valami katasztrofális elixírt alkossanak – az új bájitalokkal való kísérletezés egyébként is engedélyhez kötött, amennyiben a készítő nyilvánosság elé tárja a művét. Miután órák múlva végeztek azzal, hogy hozzáadták az emlékezetmódosító növényeket és megnézték, kompatibilisek-e a többi hozzávalóval és az Exmemoriam-bűbájjal, nekikezdtek a főzésnek.

   Bájitalkészítés közben nagyon jól szórakoztak és sokat nevettek. Úgy számolták, három nap fog kelleni a főzetnek, ezért étkezések előtt felvitték Raven szobájába, majd utána visszatértek vele a Szükség Szobájába, hogy folytassák. Nem kellett persze mindig ott lenniük, sokat kellett hagyni a folyadékot pihenni, ilyenkor a lány figyelt rá.

    – Azt a mindenit! – ámult Raven. Ez volt a harmadik nap délutánja: elkészültek a bájitallal. És nem is akárhogyan: a folyadék sűrű, ezüstös színű lett, és kis szív alakú buborékok szálltak ki belőle, amik aztán fél méteres magasságban kipukkantak, de előtte mintha halványzöldes fényben derengtek volna.

    – Ezt megcsináltuk – bólintott Draco.

    – Készen vagyunk! – ujjongott Raven, és feltartotta a tenyerét, hogy összepacsizzanak a fiúval. – Gratulálok, bájitalfőző társam.

    – Várj, Raven. Le is kell tesztelni.

   A lány megütközött.

    – Tessék?

    – Hát, nem tudjuk, működik-e.

    – Nem robbant fel, az már jó jel.

    – Mi van, beijedtél? – vigyorgott Draco. – Csináljunk ellenszert, és én vállalkozom rá.

    – Aha, és kivel?

    – Hát kivel? – forgatta a szemét Draco. Raven a fejét rázta, de nem kerülte el a fiú figyelmét, hogy az arca egyre erőteljesebb vörösbe váltott.

    – Biztosan nem.

    – Jaj, nem arról beszélek, hogy most fél órán át követni foglak nyálcsorgatva – magyarázta Draco, arra az időtartamra utalva, amennyire beállították a főzet hatását. – Megcsináljuk az ellenszert, aztán holnap, ha működik, rögtön beadod nekem és elkönyvelhetjük valódi sikerként. Történelmet írunk, Raven!

    – És mit csinálok veled, ha összeesel vagy mit tudom én!

    – Tudod, hogy egyik hozzávalónak sincs ilyen hatása, és összemértük őket.  

    – De lehet, hogy egyáltalán nincs hatása.

    – Akkor legalább azt is leteszteljük!

   Raven pár pillanatig csak bámulta a bájitalos üstöt.

    – Jó – adta be a derekát. – Csináljuk meg az ellenszert.

   Draco nem is leplezte diadalmas vigyorát, ahogy Raven hátat fordított neki, hogy elővegye az ellenszer hozzávalóit.

   Másnap délelőtt aztán, mire az is elkészült, Raven letépett egy darabot az egyik hajszálából és rövidebb szálakra vágta, úgy szórta bele a bájitalukba. Az rögtön feloldódott benne, alighogy hozzáértek a felszínhez.

    – Gyerünk – sóhajtott a torkában dobogó szívvel. Sokat gondolkozott ezen, és nem tudta eldönteni, hogy akarja vagy nem akarja-e. Kicsit mindkettő benne volt, aztán megnyugtatta magát azzal, hogy Draco úgyis rögtön megkapja az ellenszert, és ez amúgy is csak közepes erősségű bájital. Jó, igaz, hogy kicsit fel is bátorítja az alanyt. – Ellenszer, bezoár, méregsemlegesítő, és Madam Pomfrey odalent – mutatott a három kis fiolára maga előtt, amik közül kettő folyadékot, egy pedig kis kövecskéket tartalmazott. – Ne élvezd már ennyire! – szólt rá a vigyorgó Dracóra.

    – Tudományos felfedezés előtt állunk, Raven, muszáj vigyorognom.

   Draco beletöltött egy keveset a bájitalból egy kis pohárba, majd a lány szemébe nézett, a következő pillanatban pedig egyszerre mindet felhajtotta. Ravennek egy pillanatra a szíve is megállt, és mindenféle lehetőség lejátszódott a fejében. És persze nem kicsit rándult össze a gyomra a gondolatra, hogy ha akarná, most mit csinálhatna.

    Na, Draco vajon hősszerelmes lesz-e?

   Draco újra rá emelte a tekintetét, az arckifejezésében változás nem történt, és amikor Raven már kezdte azt gondolni, tényleg nincs hatása, a fiú hirtelen a tarkójára tette a kezét és az asztal fölött közelebb rántva magához, megcsókolta.

   Raven, mikor rájött, mi is történik, próbálta eltolni magától Dracót, de nem tudta, mert egyrészt erősen tartotta, másrészt kissé tudatvesztést okozott neki, ahogy érezte Draco puha ajkait az övéin. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak egy kicsit, visszacsókolt. És az jobb volt, mint gondolta.

   Visszatérve tizennégy órával későbbre, a diadalmasan vigyorgó Dracóhoz szemben Kecske Tónival…

    – Akárhogy is, én nagyon élveztem, és szerintem ő is – mondta a fiú.

    – De hát nem tudja, hogy nem a bájital hatása alatt csináltad! Nem tudja, hogy bevetted előtte az ellenszert! És el sem mondtad neki, a végén, Draco, mikor végre sikerült beléd tuszkolnia az ellenszert – sóhajtott a kecske. – Most rosszul érzi magát, mert azt hiszi, kihasznált.

    – Gondolod? – lepődött meg Draco.

    – Azt hiszi! Elég volt ebből, és mondd meg neki! Akarsz még csókolózni vele, nem? NE LEGYÉL HÜLYE, TE HÜLYE!

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

70. fejezet

Az ígéret

   Raven a szünet alatt sokat levelezett a bátyjával, elmondta neki azt is, hogy Draco végre megnyílt egy kicsit Kecske Tónival kapcsolatban. Most, ez után az „incidens” után is úgy látta a legjobbnak, ha megírja neki a történteket.

   Miután kilépett az immár „normális állapotú” Dracóval a Szükség Szobájából és visszaindultak a klubhelyiségbe, a fiú nem tette szóvá, de észrevette, hogy Raven a kezeit tördelve, sietős léptekkel és tőle nagyon szokatlan módon égővörös arccal megy mellette. Persze ez csak azt nehezítette meg, hogy elrejtse vigyorát, de végre, ahogy elköszöntek egymástól és mentek a saját hálótermükbe, az ágyára dőlve újra lejátszotta magában az egész jelenetet. Raven vele ellentétben csak lehuppant az ágyára és ujjait az ajkához emelve bámulta az ágyneműjén a ráncokat. Aztán felpattant, felkapott egy pergament és egy pennát, majd a klubhelyiségen átsietve a bagolyházba indult. Nem nézett körbe sehol, pontosabban nem is nagyon mert körbenézni, de még a szobrokban is azt látta, hogy Draco közeledik felé. Egyelőre Raven nagyon nem akarta Dracót látni.

   Mindeközben a Fonó sori házban Severus jegyzetei között üldögélt és ellenőrizte, minden fontos részlet megvan-e a fejében is. Rögtön felpattant, ahogy meglátta Ékhót, Raven baglyát az ablakpárkányra szállni. Beeresztette a madarat, aki nyújtotta is a lábát, hogy a fiú leoldhassa róla a levelet.

   Kedves Severus!

   Hülyeséget csináltam. Vagyis nem tudom. Kérlek, ha tudsz, valamelyik napon gyere el ide, amint időd engedi. Mármint, annyira nagy baj nincs, ne aggódj, csak nagyon szeretném ezt veled megbeszélni.

   Írj vissza mihamarabb!

   Raven

   A fiú nem késlekedett, rögtön kanyarította is a választ a pergamen hátára.

   Kedves Raven!

   Ma is ráérek! Írj, ha jó, és máris hoppanálok oda!

   Severus

   Még nem volt sötét, úgyhogy Raven minden probléma nélkül kimehetett az udvarra. Alig bírta kivárni, mire Severus megérkezik, addig csak idegesen sétálgatott fel-alá. Végre meglátta a tárt karokkal felé szaladó bátyját a távolban, és miután hosszasan megölelték egymást, valahogyan összeszedve a gondolatait, elmesélte neki a történteket. 

    – Eszem ágában sem volt kihasználni, pedig talán logikus döntés lett volna, mert mondtam, hogy egy bizonyos szempontból mégis csak tetszik… És én tényleg nem kihasználni akartam. De úgy alakult, hogy teljesen hirtelen megcsókolt és felfogni sem volt időm, és teltek a percek… és többször próbáltam leállítani, máskor meg arra gondoltam, hogy jó, még egy kicsit…

   Raven elhallgatott. Severus pár másodpercig nem szólt semmit, majd ezt kérdezte:

    – És jó volt?

    – Nem ez a lényeg! – csapott a fejére Raven.

    – Nem csináltál hülyeséget – legyintett Severus. – Sőt, így talán kiszedheted belőle a tervét! Csinálj még egy bájitalt.

    – Még mit nem! Ha még egyszer olyan közelről látom, kirohanok a világból.

    – Ezek szerint rossz volt.

    – Nem volt! Mármint, nem erről van szó.

    – Akkor jó volt? – vigyorodott el Severus. Raven érezte, hogy elönti a forróság, de tudta, hogy bátyjával az ilyen intim dolgokat is bátran megoszthatja.

    – Igen. Az volt.

    – Elmondod, milyen érzés? – váltott komolyabb hangnemre a fiú. – Mert én még soha nem csókolóztam. És érdekel…

    – Hát, én csak saját tapasztalatból tudok… de figyelj, nem akarom én ezt úgy kezelni, mint tényleg azt a bizonyos „első csókot”, ahogy emlegetni szokták, bár a számozás jelentőségét soha nem értettem. Nem is akartam. Jó, talán akartam egy olyan univerzumban, ahol Draco nem ekkora paraszt.

    – Ne szégyenkezz emiatt. Jó volt, és csak ketten tudjuk, tehát nincs miért.

    – Köszi, Sev – mosolyodott el Raven. – Mindenkinek kéne legalább egy olyan kis pozitív hang a fejébe, mint a tiéd.

    – Ha már itt tartunk, én Kecske Tónit is mindenkinek ajánlanám.

   Erre mindketten elnevették magukat.

    – Ne haragudj, hogy elrángattalak otthonról, de ezt muszáj volt személyesen elmondanom azonnal…

    – Ugyan már! Amikor csak szükséged van rám, jövök.

    – Köszönöm. Sok sikert a tanuláshoz – ölelte át bátyját Raven. – Add át üdvözletem Perselus bácsinak.

    – Rendben. Aztán ha megint csókolóznátok Dracóval…

    – Ezt a mondatot ne folytasd.

   Hosszú ölelkezés után elbúcsúztak és Severus elindult, hogy a Roxfort telkén túl hoppanálhasson, Raven pedig visszament a kastélyba. Kicsit kiereszthette a gőzt a beszélgetés alatt. Elhatározta, hogy félre tudja tenni a zavaros érzéseit és racionálisan megoldani ezt a problémát.

   Aznap Raven azt mondta Dracónak, nagyon kifárasztotta a napokig tartó bájitalfőzés, és a nap hátralévő részét a hálótermében töltötte, csak étkezéseknél találkoztak. És bár nagyon zavarba ejtő volt látni a fiút, odafent nem tudta megállni, hogy ne merüljön el egy kicsit abban, hogy újra végiggondolja a csókolózásukat. De szerencsére viszonylag hamar visszarázódtak a régi kerékvágásba, kicsivel később már viccelődtek is azon, hogy Draco állította, ő máskorra felfegyverezte magát minden bájital ellen, így ha esetleg Piton küldené, Raven ne próbálja meg így kiszedni belőle, mit csinál. A fiú kifejezetten vidám volt mostanában. Raven nem kérdezte, vajon a feladatával halad-e jól és azért ilyen jó kedélyű, de arra gondolt, valaminek mindenképpen történnie kellett, ha már ezen is nevet. Ugyan Draco valóban jobban haladt mostanában, mint eddig, a hangulatának ehhez nem sok köze volt. Raven mindvégig azt hitte, Draco nem emlékezett arra, amit a bájital hatása alatt csinált. Hát mégiscsak ide jutottunk, miután én is megfontoltam a dolgot… eh…

   Szilveszter estéje volt, a Roxfortban a tanárok és diákok az éjfélt mindig a nagyteremben ünnepelték. Így volt ez most is, de nem tartott sokáig, csak gyors köszöntések vajsörrel, aztán el is indultak lefeküdni. Ahogy Raven és Draco beértek a klubhelyiségbe, a fiú megragadta a karját.

    – Ígértél nekem valamit, és még nem váltottad be.

   Raven összeráncolta a szemöldökét, és kutatott az emlékezetében. Mostanra már sikerült legyőznie a zavarát, valahányszor megérintették egymást.

    – Nem jut eszembe… mi volt az?

   Draco most már leplezetlenül vigyorgott, és ezzel párhuzamosan a lány észrevette, hogy az arcán rózsaszín pír terült szét.

    – Ígértél még egy csókot.

   Ravennek abban a pillanatban kerekre tágultak a szemei és köpni-nyelni nem tudott, miközben a gyomra valószínűleg cseresznyeméretűre zsugorodott. Lejátszódott benne az a jelenet napokkal ezelőttről: mielőtt sikerült rávennie a fiút, hogy igya meg az ellenszert, ezt csak úgy tudta elérni, hogy megígérte, utána folytatják.

   Raven elvörösödött és csak ennyit tudott kinyögni:

    – De… mi…?

   Draco még mindig vigyorgott, bár az előbbihez képest ő is pirosabb arccal:

    – Rendben van, megjátszottam, hogy megittam.

    – De… tényleg megittad… – suttogta Raven.

    – Előtte bevettem az ellenszerből, ezért nem hatott. Persze, ugyanezt csináltam volna valószínűleg, de nem emlékeztem volna rá.

    – De… mégis miért játszottad meg?! – hátrált a lány egy lépést. Már szabályosan zihált is. Draco vigyorogva beleharapott az ajkába.

    – Jól jött akkor egy kis szórakozás.

   Raven összeszedte magát, amennyire tudta, és a szemét forgatta.

    – Szóval, hol marad a csókom? – szólt újra Draco.

    – Craknál, őt kértem meg, hogy adja át – gúnyolódott Raven. – Azt lesheted.

   Elindult a hálótermekhez vezető ajtó felé, de abban a pillanatban kattant a zár és visszafordulva meglátta Draco kezében a pálcát.

    – Nem tudod tagadni, hogy nem élvezted. Szívesen csinálnám még, mert nekem is nagyon tetszett.

    – Nyisd ki az ajtót, Draco – fújtatott Raven, immár teljesen megszégyenülten. A pálcáját ezúttal, szerencsétlenségére, odafent hagyta.

    – Vedd el a pálcát. De akkor a markomban vagy, és egyhamar biztos nem engedlek el.

    – Kötve hiszem. Sokat birkóztam Severusszal, mikor kicsik voltunk, szerintem ki tudnék én onnan szabadulni.

    – Én a birkózásban is benne vagyok.

    – Egyébként is, miért éppen velem akartál szórakozni? – fakadt ki Raven. – Pansy biztos vevő lett volna még többre is. Jó, tudom, nem tetszik neked, de én biztosan még…

   Hirtelen elharapta a mondatot. Aztán sóhajtott, és legyintett.

    – Eh. Jó, akkor azt hiszem, tisztázhatjuk, amit mindketten tudunk, hogy valószínűleg tetszünk egymásnak, csak te aranyvérmániás vagy, nekem meg ez a viselkedés túlságosan taszító.

   Draco erre ismét nem szólt semmit, ami Raven számára egyetértést jelentett. Ez egyszerre váltott ki belőle örömöt és valamiféle megszégyenülés-érzetet. Draco letette a pálcáját, és közel lépett Ravenhez.

    – Akkor sem csókolsz meg?

   Raven érzékeit szinte teljesen eltompította, hogy Draco ismét ennyire közel van hozzá, hogy őt nézi a szürke szemeivel, és hogy érezte az illatát. A fiú épp ugyanezen gondolkozott, és egyszerre indultak meg egymás felé. Aztán ahogy összeértek az ajkaik, Draco szorosan átkarolta Raven derekát, ő pedig Draco nyakát. Raven érezte, hogy a fiú remeg kicsit, akárcsak a múltkori alkalommal, de ahogy egyre jobban belejöttek, ez elmúlt. Innentől még hosszú út vezetett addig, hogy elbúcsúzzanak és elmenjenek lefeküdni.

***

   Másnap reggel Raven felment Dracóhoz a hálótermébe, és csak nehezen jutottak le a nagyteremig. Kelletlenül váltak el egymástól, hogy felöltözzenek és lemenjenek reggelizni, ahol egyébként úgy viselkedtek, mint eddig is. Aztán a nagyteremből kilépve egymáshoz fordultak.

    – Nekem most el kell mennem – mondta Draco. – Ebédnél találkozzunk.

    – Jó, de… biztos… ne menjek veled?

    – Én… – Draco szünetet tartott, keresve a szavakat, aztán folytatta. – Egyedül akarok bizonyítani. Hadd csináljam egyedül. Jól haladok.

   Raven, aki jól ráérzett az ilyenekre, most olyan őszintének látta végre a fiút, mint még soha.

    – Jó.

   Draco gyors csókot adott a lánynak, és elsietett a lépcsőn felfelé. Ahogy Raven vissza készült térni a klubhelyiségbe, megpillantotta a nagyterem ajtajában Dumbledore-t, és nagyon zavarba jött.

    – Nagyon finom volt az újévi reggeli – mondta, valahogy kitörni próbálva a kínos csendből. Az igazgató elmosolyodott, és Raven felé indult.

    – Magam is úgy gondolom. Különösen az a mézes sütemény. Az egyik kedvencem már gyerekkorom óta.

   Ahogy mellé ért, a lány vállára tette a kezét, és ezt suttogta a fülébe:

    – Ne hagyd, hogy elvesszen.

   És folytatta útját a bejárati ajtó felé. Raven utána fordult, mire az igazgató is így tett. A lány határozottan bólintott. Dumbledore ismét elmosolyodott, és kilépett a hóborította udvarra. Ez a csodálatos ember fél év múlva meghal… Dracóval mi más után megyünk… megteszem, amit tudok.

   A lány visszatért a mardekárosok klubhelyiségébe, ott pedig leült melegedni a kandalló elé. Őrlődött, mert Dracóval még csak nem is egy oldalon állnak, a közeljövőben egész biztosan fény derül majd erre mindenki előtt, és mégsem tudta ezt előtérbe helyezni, ha a fiú ajkaira és a szoros ölelésére gondolt. Mivel most úgysem tehetett semmit, megengedte magának, hogy kiélvezze, ahogy visszaemlékszik a csókjaikra.

   Ebédig olvasott, volt fent a bagolyházban, hogy írjon Severusnak és Pitonnak, aztán a nagyteremben később találkozott Dracóval. Csak attól, hogy egymás mellett ültek, vibrált az egész teste. És sehogy sem tudott ellenállni az érzésnek, ami elfogta, mikor néhányszor ugyanarra nyúltak, és ekkor a fiú mindig lopva megsimította a kezét. Aztán egymás mellett sétálva elindultak vissza a klubhelyiségbe. Mikor becsukódott mögöttük a bejárat, Draco hirtelen hátulról elkapta Raven derekát.

    – Megvagy! – A másik kezével a lány térde alá nyúlt és felkapta.

    – Jól haladtál? – kérdezte Raven, miközben a karját Draco nyaka köré fonta.

    – Jól, de most beszéljünk másról. Vagy inkább ne beszéljünk – vigyorodott el, és kis lendületet is belevéve letette Ravent egy kanapéra fekve, ő pedig azonnal rá is vetette magát és megcsókolta. Közben a karjait a lány háta alá csúsztatta, még közelebb préselve magához őt.

    – Amúgy… – szólt Raven két csók között – te ezelőtt… csókolóztál már?

    – Nem – válaszolta Draco.

    – Ahhoz képest nagyon jól csinálod…

    – Na és te? – nézett Draco Raven szemébe, amitől a pulzusa, ha lehet, még jobban az egekbe szökött.

    – Csak veled – vigyorgott Raven.

    – Te is nagyon jó vagy – hajolt Draco a lány nyakához, hogy most ott csókolgassa. – Ne szakítsuk ezt meg…

   Raven lehunyta a szemét, és csak élvezte az érintéseket.

    – Akarsz helyet cserélni? – kérdezte kicsit később.

    – Jó – bólintott Draco, viszont ahogy megmozdult, lecsúszott a lába a kanapéról, amit követett az egész teste – egy hatalmas koppanással a földön kötött ki, jajgatva.

    – Jól vagy? – nevetett fel Raven, miközben mellé térdelt és megsimogatta a szenvedő fiú arcát. – De szerencsétlen vagy, hallod.

    – Nagyon vicces – húzta el a száját Draco. – Ez tényleg fájt.

    – Persze, mint a hippogriff meg az első kviddicsmeccsed. Ne hívjam Madam Pomfreyt?

    – Hagyd abba, Raven, inkább gyere.

   Sokáig feküdtek így csókolózva a klubhelyiség padlóján, vacsora után a prefektusi fürdőbe mentek ketten, pizsamákból és fehérneműkből rögtönözve fürdőruhát, ahol visítva kergetőztek a vízben és azon kívül is, mint két kisgyerek, de nagyon élvezték.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

71. fejezet

Magyarázatok

   A maradék kevés szüneti nap is úgy telt, mint ez az újévi. Draco délelőtt elment a feladatát végezni, de egyre korábban tért vissza, és a csókolózást, vagy a pihenések közbeni beszélgetéseket, nevetéseket nem tudták megunni. Minden olyan volt, mintha minden rendben lenne. Raven nem hagyta a gondolatait más irányba terelni, legalább erre a pár napra nem. De írt róla Severusnak, aki természetesen nagy gratulációkat küldött; hogy bátyja Pitonnak elmondta-e, azt nem tudta, de tulajdonképpen ő maga sem tervezte, nem voltak olyan viszonyban és igazából kifejezetten a tárgyhoz sem tartozott. Mindemellett Draco amilyen nyúzott volt eddig, most egész nap tele volt energiával, aminek okáról ugyan nem beszéltek, Ravennek nem kicsit hízelgett.

   Azonban mindkettejüket lelombozta, hogy már csak egy nap és újra megtelik a Roxfort. Az utolsó szüneti estén is szokásukhoz híven a kanapén feküdtek a klubhelyiségben.

    – Olyan jó így csak ketten – mondta Raven. – Kár, hogy mostantól nem lehetünk így itt…

    – Miért nem?

    – Te bevállalnád? – nézett a fiúra. – Szerintem a csókolózás és minden más intim dolog sem tartozik másra, de azt hittem, titokban tartjuk. Mert hát, mindkettőnk részéről mit szólnának a többiek. Szóval akkor nem szólunk senkinek? Mert én Severusnak már írtam róla, de rajta kívül senkinek nem tervezem.

    – Nem tartozik másra. De Pansyt végre lepattinthatom.

    – Csak most? – nevetett fel Raven. De Draco túl jól értett ahhoz, hogy elhallgattassa, amikor folytatást várt.

   És másnap visszatértek a roxfortosok, hogy megkezdjék a második félévet.

   Annak ellenére, hogy Draco és Raven volt, hogy napokig csak étkezésekkor látták egymást, a lány egy szempontból mégis izgalmasnak találta az egészet. Ha találkoztak, köszöntek egymásnak és összeért a kezük egy pillanatra, ha biztosan voltak benne, hogy más nem látja őket. De Ravennek sokat kellett tanulnia, Draco továbbra is eltünedezett, és ritkán esett meg, hogy hétvégén együtt tanultak a könyvtárban vagy egy üres teremben. Persze nem csak ennyi volt az együtt töltött idejük, amikor mindketten ráértek fél-egy órára, ami körülbelül hetente kétszer történt meg, szintén felkerestek egy üres termet, ahol ezt az időt kettesben töltötték beszélgetéssel a tanóráikról meg Draco megkezdett hoppanálás-tanulásáról és csókolózással. Inkább csókolózással. A lány igazából azt várta, hogy Lumpsluck újra partit rendezzen és együtt mehessenek Dracóval, de ez nem történt meg, a tanár nem adta jelét, hogy tervez ilyet, bár az okát sem említette.

   Raven megállapította, hogy tulajdonképpen jobban is élvezi, hogy átlagosan hetente kétszer vannak kettesben, mintha minden nap jutna erre idejük. De ezzel együtt elkezdett körvonalazódni benne a bűntudat. Nem amiatt, hogy különböző céljaik miatt nem lenne szabad ilyen kapcsolatban lenniük Dracóval, hanem azért, mert most közel került a fiúhoz, és mégsem tudott kideríteni semmit. Mindig elismételte magában Severus szavait, hogy ne aggódjon emiatt, hiszen itt volt Piton is, de ha Dumbledore-ra gondolt, nem tehetett mást.

   Amikor végre tudomása lett arról, min is ügyködik Draco titokban, az teljesen véletlenül történt. Raven épp a kastélyt rótta szokásához híven, most épp asztronómiakönyvvel a kezében, mert a folyosón nagyobb valószínűséggel volt csend, mint a klubhelyiségben vagy a hálótermében, a könyvtárat pedig már unta. És mint rájött, jobban is ment a tanulás, ha közben sétálgatott. Most azonban hirtelen nagy zsivajra lett figyelmes, és a következő pillanatban elszáguldott mellette Adelaide-et támogatva Daphne Greengrass, Sally-Anne Perks és Millicent Bulstrode.

    – De nem emlékszel semmire? – aggodalmaskodott Sally-Anne.

    – Nem – felelte Adelaide, kicsit kótyagosan. – Az utolsó, hogy jöttem ki a klubhelyiségből, szerintem a nagyterembe indultam…

   A lányok további kérdésekkel bombázták Adelaide-et, Ravent észre sem vették, aki kíváncsian nézett utánuk, míg el nem tűntek a sarkon. Akkor továbbindult. Körülbelül negyed óra múlva elért a hetedik emeletre, és néhány nemrég tanult definíciót ismételgetve magában szedte a lépéseket. Aztán hirtelen megtorpant. Merthogy Adelaide állt nem messze tőle, kezében egy üveg szürke folyadékkal, amit hirtelen elejtett, és rögtön lehajolt, hogy összeszedje az üvegdarabkákat.

   Raven arckifejezése nem mutatott meglepetést, gyanakvást, csak ment tovább. Odaköszönt a szobatársának, amikor elhaladt mellette, aki ránézett ugyan, de nem köszönt vissza. Pár lépés után Raven meg akart fordulni és visszamenni hozzá, mert egész biztos volt abban, hogy a két alkalommal látott Adelaide nem ugyanaz a személy. Ekkor viszont roppanást hallott, amire rögtön visszafordult, és amit látott, maradék kétségét is elűzte: a lány egy ropogós csokoládégolyót emelt ki az imént a zsebéből.

    – Én a helyedben nem tenném – szólt Raven, mire „Adelaide” ijedten odafordult. – Az higított kígyóvér, ha hozzáértél és utána a szádba veszed az ujjad, elég kis dózistól elájulhatsz, aztán az immunrendszeredtől függ, hogy mikor kelsz fel. – Beszéd közben odasétált szobatársához, és rögtön neki is szegezte, amit akart. – Te nem Adelaide vagy.

    – De igen – hangzott a válasz.

    – Nem – rázta Raven a fejét. – Annyira szakértő nem vagyok, hogy felismerjem, ha valaki Százfűlé-főzetet ivott, de szerintem Adelaide-et húsz perce még a gyengélkedőre vitték, és amilyen állapotban volt, kizárt, hogy feljutott volna ide így. Ha te volnál ő.

   Adelaide felállt, és azon nyomban, ahogy Raven észrevette, hogy a pálcája után kap, ő is előhúzta a sajátját és még épp időben alkalmazott pajzsbűbájt ahhoz, hogy a szobatársának kábítóátka visszahulljon rá. Adelaide elterült a földön, Raven pedig mellé lépett.

    – Azt hitted, épp engem lehet csak úgy elkábítani. Demonstrate!

   És szobatársa helyében már ott is volt Monstro széltében-hosszában is sokkal nagyobb alakja.

    – Gondolhattam volna.

   De mégis mit keres itt Monstro Adelaide-nek álcázva magát? Tehát elkábíthatta és valahova elrejthette, ahonnan aztán a tervtől eltérően Adelaide felébredt, de miért…? Az üveg.

   Raven jobban szemügyre vette a kígyómérget, aminek tárolóját Monstro már összerakta darabjaiból. Csoda, hogy képes megfelelően alkalmazni a Reparót. De mégis miért volt itt ezzel? És akkor ütött szöget belé a felismerés. A hetedik emeleten állt, ráadásul pár lépésnyire volt tőle az a falrész is, ahol a Szükség Szobájának ajtaja volt. Hogy az a…! Itt van Draco! Crakkal és Monstróval őrizteti magát, ezek szerint álcában. Tehát Draco már tud róla, hogy valaki van itt.

   A lány percekig állt ott a falat bámulva, ahol a Szükség Szobájának bejárata szokott megjelenni, és lázasan töprengett. Igazából, ezzel közelebb semmihez nem kerültem, és talán Dracónak tudnia sem kellene, hogy rájöttem, Monstro álcájának köze van hozzá. De talán mégis meg kéne mondanom, mert ha az alanyokat nem rejtik el jól, akkor könnyen lebuknak.

   Raven nem igazán akarta most átgondolni a lehetséges következményeket, egyszerűen csak a felnyalábolta Monstrót, amennyire tudta és a falhoz fektette, mellé a kígyóméreggel, majd dörömbölni kezdett a bűvös ajtó helyén.

    – Draco, én vagyok, Raven! Nem muszáj most, de valamikor majd beszélnünk kéne a technikádról!

   Nem számított rá, hogy a fiú most azonnal ki fog jönni hozzá, épp ezért célzott rá, hogy ha a titkát ezzel megtudná, megbeszélhetik később is. De abban a pillanatban a falon egy díszes ajtó kezdett megjelenni, majd kinyílt és elé lépett Draco.

    – Raven – szólt.

    – Mindegy hol és mikor, de lehetőleg a közeljövőben, muszáj lesz beszélnünk erről. Monstro nem túl jó színész, és épp húsz perce láttam Adelaide-et tök máshol.

   Draco ujjai megfeszültek az ajtókereten, és nagy levegőt vett.

    – Te most komolyan…

    – Dehogy, véletlen volt – vágta rá a lány. – Ne haragudj, fogalmam sem volt semmiről, de Adelaide nem érhetett fel ide azóta, mióta láttam, ezért gyanús lett és még el is akart kábítani a testőröd. Itt jöttem rá, hogy tényleg őrként funkcionál éppen – sandított a még mindig eszméletlen Monstro felé Raven. – Bízz bennem, tényleg véletlen volt. Azért akartam szólni, mert tudnod kell, hogy hiba csúszott a rendszerbe, és hogy szerencse, hogy épp én jártam erre. Jó, más nem tudta volna Perselus bácsin kívül, hogy te itt lehetsz a közelben, főleg, ha az illető nem tud a Szükség Szobájáról, de te a nagybátyámtól alaposan megkaptad volna a magadét.

   Raven nem tudta eldönteni, mit várhat Dracótól, mert az arca nem árult el semmit. Otthagyta a lányt a résnyire nyitva hagyott ajtónál, Monstróhoz lépett, és felébresztette. Raven hátat fordított a bejáratnak, és őket figyelte.

    – Majd találkozunk a klubhelyiségben, a lány nincs a helyén. Raven – fordult a lányhoz, és intett a fejével, hogy menjen a Szükség Szobájába.

   Nagyon meglepő látvány tárult Raven szeme elé. Végtelen polcok, magasságban és hosszúságban, végtelen számú könyv és különösebbnél különösebb tárgyak. Hát, itt aztán Draco tényleg bármit csinálhat, az se jön rá egyhamar, aki bejut ide. Persze nélküle az valószínűleg kizárt volna.

   Draco, miután becsukta maguk mögött az ajtót, hirtelen elkapta Ravent a derekánál és magával szembefordítva nekinyomta egy asztal szélének. A két kezét a lány két oldala mellé tette az asztal lapjára, és előrehajolt, várva a válaszokat. Ravennek kissé hátra kellett így dőlnie, és bár szívverése alaposan felgyorsult a fiú közelségétől, mint mindig, nyugodtan beszélt.

    – Benne vagyok a Veritaserumban, ha akarod. Vagy csinálj bármit, mindegy. A folyosókon szoktam tanulni, és történetesen épp Adelaide-et vitték a barátnői előttem. Nem volt túl jó állapotban. Így őrködtök? Elkábítotok valakit, Crak és Monstro meg felveszik az alakját? Jó terv, de nem bíztok meg senkit azzal, hogy őrizze az illetőket? Legalább Pansyt vagy… Nottot, nem tudom, ők szimpatizálnak halálfalókkal, nem?

   Draco válasz helyett egyszerűen csak megcsókolta Ravent, aki nagyon meglepődött, de rögtön vissza is csókolt. A fiú csak egy nagyon kicsit húzta el utána tőle az arcát.

    – Én is őrzöm, ha kell – suttogta Raven. – Akkor csak azt tudom, ki van ezen a folyosón, és tök máshol vagyok. Nem foglak bizonygatni, ha nem bízol bennem, de remélem, hogy a szünet után már igen… szóval én értem, hogy egyedül akarsz bizonyítani, de ezzel tényleg csak annyit tennék, mint Crak és Monstro. És igen, az elején tényleg Perselus bácsi küldött, hogy hátha én nagyobb sikerrel járok megtudni, mit csinálsz, mert elég veszélyesen csinálod, és én tényleg féltelek, mert…

   Már amúgy is eléggé összevissza beszélt, most végre sikerült megakasztania a nyelvét. Egyébként a szavai tényleg őszinték voltak. Mindamellett, hogy a sikerét meg akarta akadályozni mindenáron, féltette Dracót.

    – Mert? – kérdezte a fiú.

    – Féltelek – vágta rá Raven.

    – Nem ezt akartad mondani.

    – De igen.

    – Tudom, hogy nem.

    – Figyelj, te miért… szóval én mindig azt gondoltam – szedte össze végre a gondolatait Raven, és felült az asztalra, Draco pedig így közelebb tudott húzódni hozzá, hogy a lány lábai a két oldalán legyenek –, hogy te nem is… szóval soha nem tudtam elképzelni, hogy normális párkapcsolatod lenne, mint a többieknek. Hanem csak… valami aranyvérű, akit vonzónak tartasz, a mélyebb érzések nem is számítanának, mert nem az volna a lényeg. Pansyvel szerintem teljesen ilyen párt alkotnátok. Gondolom, ez valahogy így megy azoknál az aranyvérűeknél, akik szabadon választhatnak párt. De én nem vagyok ilyen „nagy aranyvérű családból” származó. Csak sokat motoszkált a fejemben, hogy ez is ellentmond-e a szokásaitoknak, vagy mi… – halkult el a végére.

   Draco nem válaszolt rögtön, és ő sem nézett a lányra. Eltelt pár perc így, csendben. Raven Draco vállára dőlt, és beszívta az illatát.

    – Igen, valamennyire – felelte végül. – A szüleim nem fognak kifejezetten örülni neki.

    – Tehát nem csak tisztán a származás a lényeg, hanem a múlt is?

    – A szüleim a modernebb szokásokat követik, ezért ellentmondani nem fognak, ha elmondom nekik, hogy együtt vagyunk. Persze nyilván nem örülnek majd annyira, mintha a barátnőm valaki a főbb aranyvérű családokból lenne, de nincs semmi a családod rovásán. Olyan értelemben, mint például Weasley-ék. Meg persze Piton rokona vagy, akit kedvel a családom. Úgyhogy szerintem nem fognak beleszólni.

    – Nekem Perselus bácsi azt mesélte, a nagynénéd, Bellatrix Lestrange nem igazán kedveli őt apáddal és anyáddal ellentétben.

    – A nagynéném többször is hangoztatta már, hogy nem bízik benne. Biztos olyanokat mondana, hogy „alacsonyabb sorból” való vagy és nem illesz a családunkba, de az ő véleménye nem érdekel különösképpen. És másé sem, valójában. Persze úgy neveltek, hogy csakis aranyvérűeket vegyek számításba, és már csak magam miatt sem tudnám azt mondani egy sárvérűre vagy félvérre, hogy vonzónak tartom. Ez még mindig áll, de te nem vagy egyik sem.

    – Ó, végre elhitted, de jó! – mosolygott Raven. – Nem gondoltam volna, hogy Severus átverése ekkora galibát okoz. De figyelj, Draco, ha nem lennék tisztavérű, akkor tényleg meg sem tetszettem volna neked? Csak azért kérdezem, mert akkor baromi jó önkontrollod van. Persze sokat beletesz, ha így neveltek.

   A fiú ismét hallgatott pár percig, addig csak csendben bámulták a falakat és polcokat egymás válla fölött, a másiknak dőlve.

    – Valószínű. De ha most árulnád el, hogy valójában tényleg félvér vagy, az már nem változtatna semmit.

   Raven ezen alaposan megütközött, és meglepetten nézett Dracóra. Halványan érezte, hogy ez részben teszt is akar lenni.

    – Uh! Tényleg? Mi van, elpuhultál?

   Draco csak egy halk nevetést hallatott. A lánynak nagyon tetszett ez a kis mosolya, ami most megjelent az arcán.

    – Túl sok időt töltöttünk együtt és túlságosan megtetszettél. Persze baromira fájna, ha mégiscsak félvér lennél, és talán megpróbálnék, de nem tudnék szakítani veled.

   Raven tudta, hogy ebben az esetben ez ennél azért bonyolultabb lenne. Itt biztossá vált számára, hogy a fiú cselezik egy kicsit.

    – Valóban lenéztem mindenkit, aki nem aranyvérű, ezért sosem képzeltem, hogy ilyen kapcsolatba kerülnék bárkivel, aki úgymond „alacsonyabb sorból” való, de a helyzet megváltozott, mert…

    – Mert?

   Draco nem szólt. Raven alaposan hónaljon bökte.

    – Mondd ki!

   A fiú azonnal elhúzódott, de nem tétovázott, és csiklandozni kezdte Raven derekát, aki visítva leugrott az asztalról és próbált arrébb menni, de Draco erősen tartotta.

    – Te mondod előbb, te kezdted!

    – De te vagy a férfi, nem? Vagy nyisd meg az elméd, úgy is jó! – vergődött a lány.

    – Sajnálom, de van ott egy pár dolog, amit egyelőre nem mutatnék meg neked, ha nem muszáj!

   A csiklandozás-párbajuk addig fajult, hogy már attól voltak kénytelenek elengedni egymást, hogy folyt a nevetéstől a szemükből a könny.

    – Nem kell, na – huppant le Raven egy kanapéra, és kifújta magát. – Elég, ha tudjuk, ugye? Ha már úgyis komplikált lesz a folytatás, ne bonyolítsuk mi is.

   Draco erre elkomorodott, arcáról eltűnt a fáradt mosoly, és összefonta maga előtt a karját. Raven meglepetten nézett rá. Olyan komolyságot látott a szemében, hogy szinte nem is ismert rá. A fiú hirtelen elé állt, és mint az előbb, a lány mellett a kezeivel támaszkodva tornyosult fölé.

    – Ígérem, hogy megoldom ezt a feladatot, egyedül, és a Sötét Nagyúr büszke lesz rám!

   Raven kerekre tágult szemekkel meredt rá. Soha nem látta még így őt, és ami azt illeti, Draco lett volna a legutolsó, akitől ezt várta volna. A fiú egész lényéből eltűnt a rá eddig jellemző tartózkodás, amivel valószínűleg magát védte, átalakult valami egész mássá, egy másik emberré. Aki azonban még mindig viaskodik önmagával, akire hatalmas nyomás nehezedik.

    – Honnan… honnan jött ez így hirtelen?

    – Én csak… tényleg, tényleg nem állok jól. De ígérem, hogy megcsinálom. Mindenkinek megígértem. Különben úgyis meghalok, szóval…

   Raven lassan megsimogatta Draco arcát, ő pedig lehunyta a szemét és hozzásimult a kezéhez. Aztán a lány átölelte, szorosan.

    – Összességében én… azt akartam mondani, hogy azt hittem, nem érdekel a… a mélyebb érzések… de már látom, hogy ez nem így van – mondta kissé idegesen. Draco karjai szorosan a dereka köré fonódtak.

   Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy itt vagyok Draco Malfoyjal, aki a legbunkóbb, legutálatosabb, legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam, és mégis van egy része, egy törékeny része, amit most látva én…

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

72. fejezet

Vallomás

   Teltek a napok. Az időjárás épp olyan cudar volt, mint év elejétől kezdve, és nem is tűnt úgy, hogy ez hamar megváltozna; a Reggeli Próféta mindemellett, mint egész évben, nem túl fényes képet festett az iskolán kívüli állapotokról, és sajnos ezúttal ezekben egy csepp ferdítés sem volt – talán a Minisztérium igyekezeteit tekintve, de a tragédiák mind igazak voltak. Elmaradt egy roxmortsi kirándulás, amin Raven és Severus találkozni terveztek, így azt a napot Raven a könyvtárban töltötte, Scarlett-tel és Traceyvel.

    – Nem hiszem el, hogy valahogy ne tudnák… azok az eltűnt emberek – aggódott Tracey.

    – Az a baj, hogy ha valaki eltűnik – mondta Scarlett –, az nagy valószínűséggel egy héten belül már halott is, ha nem azonnal. Akkor pedig már azt hiszem, mindegy…

    – Aki tud, az megteszi a tőle telhetőt – szólt Raven, a Főnix Rendjére gondolva. Piton néha tájékoztatta pár dologról, de ott sem volt túl sok fejlemény, az aurorokkal többnyire a Roxfortot és Roxmortsot őriztették, a többiek pedig a munkájuk mellett nem voltak elegen, hogy testőröket állíthassanak egy veszélyeztetett személy mellé – és azt sem tudhatták, ki lehet a következő, így a Minisztériumnak és a Rendnek is alaposan megkötötték a kezét. A halálfalókat egyszerűen nem lehetett elkapni.

    – Egyébként nem tudom, te észrevetted-e – fordult Scarlett a fekete hajú lányhoz –, de a mardekárosokkal szemben még inkább megnőtt az ellenszenv.

    – Ez egyáltalán nem meglepő – sóhajtott Raven. – A mardekárosok között van a legtöbb halálfaló. Akikről beszámolnak az újságokban, mint körözött személyekről, egyikről sem tudjuk, hogy más házba tartozott volna, hacsak nem külföldi. Biztos vannak, csak nem tudunk róla, és ez sem meglepő. Szóval ebből kifolyólag még olyan mardekáros sem volt, akinek rokona tűnt el vagy halt meg emiatt az ügy miatt.

    – Igen – helyeselt Tracey. – Szerencsére se Lily, se Megan és Mandy rokonai sem állnak kapcsolatban olyanokkal, akik veszélyben lehetnének… se mi Scarlett-tel, és te sem, Raven. De mások…

    – Persze, más házak tanulói rögtön arra következtetnek, hogy a halálfalók mardekáros rokonai kárörvendenek, és szerintem elég sok ilyen van igazából – mondta Scarlett. – Meddig fajul még ez az egész… ha rosszabbra fordul a helyzet, nekünk kell lenni az elsőknek, akik elhagyják az iskolát. A mugli születésűek mellett, persze.

    – Alaposan kipusztulnak majd a Roxfortban, ha elmegy, aki nem aranyvérű és aki nem ért egyet a halálfalókkal – csóválta a fejét Raven. – Én bízom benne, hogy minden rendben lesz. Végső soron itt van Dumbledore, akit nem lehet csak úgy arrébb tenni.

    – Így van – bólogatott Scarlett. – Egyszer már legyőzött egy fekete mágust.

   Március elején elterjedt a hír, hogy a griffendéles Ron Weasleyt megmérgezték, de a többség nem merényletként értelmezte ezt, mint annak idején Katie Bell balesetét – ugyanis arra tippeltek, a bájitaltan tanár szobájában ez könnyen megeshet. Persze Raven és Piton meg is beszélték, hogy a véletlen lehetősége szinte kizárt, és valószínűleg megint Draco van a dologban. A szőke fiú valóban igen feszültnek tűnt ezután, Ravennek ez mindent megmagyarázott. Odament hozzá, hogy megmondja, óvatosabbnak kell lennie, mert ha nem figyel arra, hányan kerülnek veszélybe, amíg eljut az áldozathoz, akkor pánikot fog kelteni és Dumbledore egész biztosan gyanakszik már, ezáltal felkészültebb is lesz – nem mellesleg pedig újra elkezdhetik fontolgatni az iskola bezárását, ha nem vigyáz. Draco kis híján felrobbant, olyan feszült lett, és kis kiabálás után ott is hagyta Ravent. Ezután napokig nem szóltak egymáshoz köszönésen kívül, azaz nem törekedtek helyet szorítani a titkos találkozóiknak.

   A Griffendél és Hugrabug meccsére a lány nem tervezett elmenni, úgy döntött, kihasználva a csendet a klubhelyiségben, most végre ott fog tanulni. Azonban reggel a nagyterem felé menet hirtelen felbukkant mögötte Draco, és átkarolta a derekát.

    – Beszélnünk kéne – suttogta.

    – Oké, hol?

   A fiú bevezette Ravent egy közeli ajtón egy kis terembe, és néhány csók után megszólalt.

    – Segítened kéne.

    – Na – nézett kíváncsian Raven.

    – Elkapunk két embert, akiknek kell a hajszála a Százfűlé-főzetbe.

    – Ó, rendben! – csillant fel a lány szeme. – Amúgy, hadd kérdezzek valamit.

   Draco kissé vonakodva nézett a szemébe, nyilván arra számított, a múltkori veszekedésükről akar beszélni.

    – Crak és Monstro mit szólnak ahhoz, hogy lánnyá kell változniuk?

    – Nincs más választásuk – vágta rá Draco. Raven felnevetett, mire a fiú is kicsit felengedett.

    – De komolyan, miért is lányok kellenek?

    – Nem mindig lányok vannak. A múltkor is Crak fiú volt.

   Raven csak nevetett. Azon túl, hogy kibékültek, Draco napját megkoronázta, mikor a kviddicsmeccsről visszajövőktől mindenki megtudta, hogy Potter egy saját csapattársa miatt szenvedett sérülést, és el is vesztették a meccset.

   Innentől kezdve Raven volt az, aki vigyázott az elkábított tanulókra és utána amneziálta őket, és akit még tanácsos volt. A következő időszakban viszont több dolog, többek között a tanárok szokásos RBF-es hajtása miatt nem volt kettejüknek annyi idejük sem egymásra, mint eddig, az a heti kétszer egy óra talán. Sokáig csak úgy találkoztak, hogy megbeszélték a következő áldozatokat. Az őrzés alatt Raven szintén tanult, továbbá lassan egész profi lett az Exmemoriam használatában. Erről természetesen beszámolt Pitonnak.

    – Raven, mondd csak – szólalt meg a férfi hosszas hallgatás után, mikor Raven befejezte a történtek elmesélését. – Történt valami más is a téli szünet ideje alatt, mint amit elmondtál?

   A lány ránézett, és néhány másodpercig nem szólt. Végül lassan bólogatott, a szemkontaktus megszakítása nélkül.

    – Értem – fordult el Piton, és folytatta néhány bájitalos üveg rendezgetését.

    – Meg leszek szidva érte?

    – Nem. Csupán tudni akartam, hogy igen vagy nem. Ismerlek eléggé, tudom, neked nem kell elmondanom, hogy ne hagyd, hogy az érzelmeid befolyásoljanak a kritikus helyzetekben.

    – Tudom, hogy benne van a pakliban, hogy mind meghalunk, vagy elveszítünk mindenkit.

    – Erről beszéltem. Nem aggódom azért, hogy az érzelmeid miatt ne tudnád megtenni, amit kell.

   Kicsit hallgattak, csak az üvegek koccanása törte meg a csendet. Végül Raven szólalt meg újra:

    – Perselus bácsi, neked van olyan, amit lehet, hogy… érzelmek miatt nem tudnál megtenni? A halálfalós szituációra gondolok, mert gondolom, például Pottert semmiképp nem fogadnád fiaddá és ez erősen érzelmen alapul…

   Piton szája halvány, gúnyos mosolyra húzódott, amin Raven kuncogott magában.

    – Régen lehet, hogy lett volna – válaszolt a férfi kicsivel később, immár mosoly nélkül. – Ma már nincs. Hacsak nem arról van szó, hogy titeket bántsalak.

   Raven egy pillanatra megdermedt, aztán elmosolyodott. Ezt meg kell írnom Severusnak, gondolta. Ez Perselus bácsinál felér egy szerelmi vallomással.

***

   Az RBF-vizsgák vészesen közeledtek, minden ötödéves látástól vakulásig tanult, és sokan, ahogy minden évben, lassan enyhe őrület jeleit kezdték mutatni ennek hatására. Vagy legalábbis nagyon romlott a koncentrációkészségük órákon és gyakran kötöttek ki a gyengélkedőn. De ott volt a tavaszi szünet, ami jelenthetett végre egy kis lazítást – legalábbis nem voltak egyik napról a másikra határidők –, és ezalatt mindenki jobban belehúzott, hogy foglalkozhasson a jövője kérdésével is.

   Raven már nagyjából tudta, mit fog mondani a tanácsadáson, de azért átnézte a hirdetéseket a klubhelyiségben is, és meglepően sok olyat talált, ami érdekelte. Úgyhogy ő is listát írt. A szünet utáni napokban kellett mennie egyik órán Piton dolgozószobájába.

    – Szia – nyitott be kopogás után, és bezárta az ajtót. Leült nagybátyjával szembe, és előhalászta a táskájából a pergament, amire jegyzetelt.

    – Ugye nem…

    – Haha, dehogy, ez csak ekkora – mutatta fel vigyorogva a körülbelül egy átlagos könyvlap méretének megfelelő pergament, és azon is csak címszavak szerepeltek. – Szóval, én alapvetően arra gondoltam, hogy bájitaltanból mindenképp szeretnék egy kiváló RAVASZ-t. És ezzel elhelyezkedni valamilyen boltban, beszerzőként.

    – A képességeidet tekintve ez mindenképp az ideális munka számodra, de ehhez nem csak bájitaltan RAVASZ-ra lesz szükséged, ha majd egy nagyobb üzlet számára szerzed be a bájitalokat és a hozzávalókat. Én most azt mondanám, ehhez kell RBF bűbájtanból, mágiatörténetből, átváltoztatástanból, legendás lények gondozásából, és RAVASZ sötét varázslatok kivédéséből, bájitaltanból, gyógynövénytanból és rúnaismeretből. És persze jövőre az alkímiaórák is szükségesek hozzá.

    – Rendben van – bólintott Raven. Felsorolta a további felírt szakmákat, amiket érdekesnek tartott, de miközben beszélgettek róluk, rájött, hogy valójában mégiscsak a bájitalkészítői és beszerzői munka illik hozzá legjobban, így hát végül ennek megfelelően is szervezte tanulnivalóit.

   Az idő egyre kellemesebb lett, és aki tehette, kint is tanult, és a griffendélesek legnagyobb örömére hamarosan Katie Bell is visszatért a Szent Mungóból. Az egész Roxforton emellett hatalmas izgalom lett úrrá: a Griffendél és a Hollóhát meccse közeledett, az utolsó kviddicsmeccs az évben, ami eldöntötte, ki nyeri idén a bajnoki címet. Ahogy az lenni szokott, a sértegetések és verekedések száma is alaposan megnőtt a folyosókon ennek következtében, a tanároknak hát nagyon sok dolga akadt, hogy lecsitítsák őket. Raven és Scarlett sokat tanultak mostanában együtt, gyakran segített nekik Tracey, illetve csatlakozott Lily, aki szintén vizsgázott júniusban, és Megan és Mandy, mint régen. A lányok igen jól haladtak, így megengedhették maguknak, hogy bűntudat nélkül elmenjenek megnézni a mérkőzést, bár azok is így tettek, akik körülöttük siránkoztak, hogy meg fognak bukni. 

   Raven emellett szerencsére zavartalanul tudta tenni a dolgát; mostanában többnyire Crak és Monstro intézték az áldozatok kijelölését és elkapását, de továbbra is a lány vigyázott rájuk. Dracóval viszont a kettesben töltött idejük majdnem egyenlő volt a nullával, amit igazából Ravennek nem nagyon volt alkalma bánni, hiszen nagyon sokat kellett tanulnia.

   Azonban teljesen váratlanul, pár nappal a meccs előtt Malfoyt baleset érte. Raven épp Pitonnal sietett végig a folyosókon, és egyszer csak durrogások, kiabálás hangját hallották valahonnan. Követték, merről jön – már egészen közel járhattak, amikor néhány másodpercre elnémult minden, de aztán egy lány velőtrázó sikoltását hallották meg:

    – Gyilkosság! Gyilkosság a vécében! Gyilkosság!

   Akkor már tudták, hogy pár méterrel arrébb, egy mosdóból jöttek a hangok. Odarohantak és Piton kivágta az ajtót – Draco vérben ázva feküdt a padlón, mellette Harry Potter térdelt és felettük a Hisztis Myrtle nevű szellemlány továbbra is csak sikoltozott és zokogott. Raven követte nagybátyját, aki odarohant Dracóhoz, és Harryt félrelökve nekilátott a sebek összezárásához. A lány letérdelt a másik oldalára, kicsit hátrahajtotta a valószínűleg sokkot kapott Draco fejét, és letörölte a vért róla, mielőtt Piton odaért a pálcájával. 

   Két perc nem telt bele, a vér már csak a fiú ruháit áztatta, sérülései eltűntek. Piton és Raven talpra segítették őt.

    – Fel tudod vinni egyedül a gyengélkedőre? – kérdezte a férfi.

    – Persze… viszem – vetette át Draco karját a vállán a lány, és elindult kifelé a mosdóból. Draco lépett vele együtt, de az arcából és tétova mozdulataiból ítélve a sokktól nem nagyon tudta felfogni, ami körülötte történik. – Hé, minden rendben lesz. Madam Pomfrey seperc alatt rendbe hoz.

   Raven most vette észre, hogy egész testében remeg, a szíve pedig vadul kalapál. Bár ezen nem csodálkozott, amennyire megrémítette a vérben úszó Draco képe.

   A gyengélkedő üres volt, Madam Pomfrey az ágyakat igazgatta, és azonnal hozzájuk rohant, ahogy meglátta a véres ruhájú fiút. Raven gyorsan elmondta neki, hogy Piton már bezárta a sebeit, Draco valószínűleg már csak a sokk miatt zavart. A javasasszony gyorsan be is húzta egy paraván mögé, hogy lemossa róla a maradék vért és átöltöztesse, majd betuszkolta egy ágyba, és megitatott vele egy pohár halványpiros folyadékot. Épp hogy elvette tőle a poharat, Draco szemei lecsukódtak.

    – Jól van – lépett Ravenhez Madam Pomfrey. A lány eddig az ajtó mellett várt, és mély lélegzeteket vett, hogy magát nyugtassa. – Estig aludni fog. Aztán megnézem a sebeit, van-e szükség további kezelésre. Egy hét múlva már újra járhat órákra.

    – Ennek örülök – sóhajtott Raven.

    – Adjak neked is egy enyhébb nyugtató elixírt, kedvesem? Nem csoda, hogy ilyen állapotban vagy, ahogy kinéznek a hegek…

    – Az jó lenne, köszönöm…

   Madam Pomfrey elszaladt a szekrényéig, majd egy kisebb pohárral tért vissza. Raven leült egy ágy szélére és megitta.

    – Mégis mi történt vele? – kérdezte a javasasszony.

    – Nem tudom. Így találtunk rá Piton professzorral.

    – Szép lesz ez, komolyan mondom – csóválta a fejét Madam Pomfrey, enyhe dühvel a hangjában. – Katie Bell, Ronald Weasley és most Draco Malfoy. Ezek már merényletek… mégis mi folyik itt már megint? – Ezt a nő már inkább magának mondta, miközben elvette a poharat Raventől és visszatért a szekrényéhez. – Most pihenj le kicsit a szobádban.

    – Köszönöm szépen – állt fel a lány. Az egész testében lévő feszültség kicsit már oldódni kezdett. – Mikor… jöhetek vissza meglátogatni?

    – Ma ne. Talán holnap órák után, attól függ, milyen állapotban lesz.

   Raven nagyon kíváncsi lett volna, mi történt pontosan a fiúvécében, de jobbnak látta, ha inkább Piton szobájában várja meg a nagybátyját. Nekik Severusszal mindig volt oda szabad bejárásuk, úgyhogy elmondta a jelszót a kopogtatónak, amit nagybátyja távollétekor aktivált, és odabent lefeküdt az ágyra.

   Már lassan körvonalazódott benne, hogy miért rémült meg ennyire. Persze, hogy borzasztó volt életveszélyben látnia Dracót – mármint közvetlenül, mert azt már rég letisztázta magában, hogy igenis mindannyian életveszélyben vannak már másfél éve. De még sohasem érezte ilyen közelről a veszélyt. Fogalma sem volt, hogy ez ilyen sokkolóan fog rá hatni. Már nem aggódott, tudta, hogy Dracóval minden rendben lesz, de elöntötte egy még számára ismeretlen félelem. Ezt nem engedhetem meg magamnak… össze kell szednem magam… nincs félelemre időm!

   De hiába, rokonainak, barátainak holttestét látta maga előtt. Aztán megérkezett a ha nem is remény, de megnyugtató fénysugár. Végül is, akkor már… nem lesz mindegy? Annyi embert mentek meg, amennyit tudok… mindenkit nem lehet. Megteszem, amit tudok, amire képes vagyok. Ha nem sikerül, hát… újra látjuk a régen eltávozott rokonainkat. Hamarabb, mint szerettem volna, de megismerhetem végre anyát, apát és a nagypapát.

   Körülbelül fél óra telhetett el, mire Piton egyszer csak belépett, és becsukta maga után az ajtót. Raven azonnal felült az ágyon.

    – Mi az? Mi történt?

    – Sectumsempra – felelte a férfi, nem kevés gúnnyal a hangjában. – Potter azt használta.

   Raven hirtelen csak hápogni tudott döbbenetében.

    – Mi…? De hát az a te…

    – Megtalálhatta a régi bájitaltan könyvemet, amit a tanteremben hagytam, és elvitte… abba jegyeztem le a varázslatokat, amiket én fejlesztettem ki. Hát innen a nagy tudása…

    – Szóval akkor párbajoztak Dracóval? Őt Madam Pomfrey rendbe tette, estig alszik, de azt mondta, jól lesz. De Potter… annyira nem halálos ellenségek, hogy ezt használja rajta. Szerintem még Draco sem tette volna, talán önvédelemből használta volna a Cruciatus- és az Imperius-átkot, de életveszélyes átkot biztosan nem.

    – Tudom, hogy nem szándékosan tette. A könyvbe nem írtam le, mire jó a Sectumsempra. De Potter egy csaló, a szemembe próbált hazudni úgy, hogy az okklumenciára már szinte sértően képtelen, és úgy hozták a dolgok, hogy büntetőmunkára jár nálam egészen év végéig – ült le az asztalához Piton, Ravennek háttal, de a lány a hangneméből is tudta, milyen önelégült most.

    – És hagyta, hogy Lumpsluck így ajnározza egész évben?

    – Persze, hiszen ilyen ő, az a szemtelen apja is ilyen volt. A könyvemet viszont nem találtam meg. Nem az volt nála, de tudom, hogy azt használta. Valahová elrejtette. Persze ennek most már nincs jelentősége. Vannak még dolgok a tarsolyomban, de azt hiszem, most bőven elég neki, ha szombaton a meccs után a háztársai szemrehányásait kell hallgatnia, amiért az ő tehetséges fogójuk nem játszhatott és elvesztették a mérkőzést.

   Mire Raven visszatért a klubhelyiségbe, már majdnem az összes mardekáros tudott Draco balesetéről. Pansy éppen akkor indult visítva a gyengélkedőre, mikor Raven megérkezett.

    – Jaj, Draco!! – siránkozott, és arrébb lökte Ravent, aki majdnem elesett. – Félre, hülye kvibli!

   A lány a döbbenettől el is feledkezett minden másról, csak bámult Pansy után.

    – Kvibli…? Ezt még sosem kaptam meg. Milyen kreatív és intelligens – mondta magának. Arra gondolt, kéne az iskolában néhány fordított napot tartaniuk, amikor a mugli születésűek és a félvérek rohangálnak, úgy, hogy „félre, hülye tisztavérű!”.

   Pansyt persze Madam Pomfrey elküldte, de aztán a klubhelyiségben olyan visítást rendezett, hogy Raven, Scarlett és Tracey inkább kimentek az udvarra. A fekete hajú lány elmesélte nekik a történteket olyan részletességgel, amivel nem mondott semmi rájuk nem tartozót. Severusnak is írt este. Bátyjával egy véleményen voltak, Pottert nem hibásnak, hanem ostobának tartották, amiért olyan varázsigét használt, aminek nem ismerhette a hatását. Biztos volt benne, a mosdóbeli rémült arca alapján, hogy semmiképp nem akart volna ilyet tenni Dracóval, tehát a sértéseket, amik érték a fiút, nem tartotta jogosnak, mégis az, hogy technikailag tényleg csalt a bájitaltan órákon, megért szerinte is ennyi büntetőmunkát. Ráadásul Piton nem szólt Lumpslucknak sikerei okáról, így még akár jól is járt ennyivel. A tanárok összességében csak a balesetről tudtak, ők látszólag mind azon a véleményen voltak, hogy a felelőtlensége miatt Potter megérdemli a büntetőmunkát.

   Másnap Raven óráinak végeztével a gyengélkedőre sietett, Draco pedig ébren volt, úgyhogy Madam Pomfrey beengedte. A fiúnak felderült az arca, ahogy észrevette Ravent.

    – Szia – köszönt a lány, és odahúzott egy széket az ágy mellé. Draco kicsit feljebb tornászta magát fekvésből. – Hogy vagy?

    – Rosszul. Potter miatt most napokig itt leszek még, úgyhogy ugrott a tervem – felelte bosszúsan a fiú.

    – Örülj annak, hogy Perselus bácsi büntetőmunkára küldte, és nem játszat a meccsen.

    – Vajmi kevés. Kit érdekel már az olyasmi, mint a kviddics? Nekem csak minél gyorsabban vissza kell mennem, de Madam Pomfrey nem fog elengedni.

    – Talán pihenned is kell kicsit, hátha épp most fog jönni az ihlet – gondolkozott Raven, miközben összefűzte Dracóéval az ujjait. – Figyelj, látszik, mennyire frusztrált vagy, tudom, hogy sürgős, de a pihenést nem időpocsékolásnak találták ki. Csak nyugodj meg, aludj, és ha kipihented magad, gondolkozz. Biztos vagyok benne, hogy újult erővel seperc alatt meglesz a megoldás. Na, jó, annál talán kicsit több idő kell, de minden jobban megy frissen, mint feszülten.

    – Hm. – Draco szája halvány mosolyra görbült, és a másik kezét a feje alá téve kibámult az ablakon. Raven elvigyorodott.

    – Pansy volt nálad?

    – Volt. De elküldtem azzal, hogy pihenni akarok. 

    – És… figyelj, miért párbajoztatok Potterrel?

    – Kihallgatott… – Draco megdörzsölte az arcát. – Elegem volt…

    – Kihallgatott a vécében. – Raven ezt nem kérdésnek, hanem alaposan megnyomva a hangsúlyt, kijelentésnek szánta. Draco ránézett. – Összefutottam Hisztis Myrtle-lel egy mosdóban és az állapotod felől érdeklődött.

   Itt már nem tudta tovább tartani, halkan elnevette magát.

    – Ne haragudj, miért… miért lelkiztél Hisztis Myrtle-lel? Egyre jobban ütközöl ellentmondásokba, tudtad, hogy az a lány azért halt meg a Titkok Kamrájának kinyitásánál, mert mugli születésű?

    – Tök mindegy, figyelj…

   Raven felhorkantott.

    – Bocsi, de… tényleg ne haragudj, én csak azt nem értem, miért hozzá mentél azzal, hogy egyedül vagy. Azt mondta, bántanak téged. És szerintem beléd is zúgott.

    – Ő is? – vigyorodott el a fiú.

   Raven látványosan a szemét forgatta és hátradőlt a székén.

    – Na, gyere közelebb – mondta Draco. Raven odahajolt hozzá, és egy hosszú és heves csókot váltottak. – Ez már hiányzott nagyon – lehelte, ahogy pár centire eltávolodtak egymástól. – Ígérem, megcsinálom azt a szekrényt, és…

   Ugyanazzal a döbbenettel az arcukon néztek egymásra, és Raven már azonnal szólt is.

    – Nem hallottam semmit, esküszöm. Amint befejezted a dolgod, szólj és használjuk a Szükség Szobáját valami másra.

    – Nem hiszem el… – dőlt hátra Draco, és a kezébe temette az arcát. – Nem… erre sem vagyok képes…

    – Na, szedd össze magad, Draco – csóválta a fejét Raven. – Nem csökkentél a szememben attól, illetve nem csökkennél, ha tudnám, mire készülsz. Mert ennyiből én nem tudom, tényleg. Letegyem a Megszeghetetlen Esküt?

    – Nem… nem kell, benned bízom… bízni akarok.

    – Mint Myrtle-ben? – próbált humorizálni Raven, de épp az ellenkező hatást érte el. Draco megremegett, és a hangja olyan lett, amilyennek a lány még sosem hallotta.

    – Azt akartam, hogy büszkék legyenek, amikor megcsinálom egyedül… muszáj megcsinálnom, mert ha nem, akkor meghalok…

    – Draco, én már így is büszke vagyok! Úgy csinálod, ahogy akarod, de ne makacsságból maradj egyedül! Legyen bátorságod segítséget kérni!

    – Nem… nem, már jól haladok – dörzsölte meg a szemét a fiú, és ahogy elvette a kezét, Raven látta, hogy tényleg sírt. Draco felült. – Mindjárt készen van. Csak egyvalamit kell még megoldanom, az nem megy, de menni fog, megcsinálom…

    – Tudom, nyugi – csitította a lány. – Menni fog. De kérlek… hozzám gyere, ha baj van. Bármi. Nem kell erősnek mutatnod magad mindig. És ne kerülj többet ilyen helyzetbe, kérlek.

   Pár másodpercig csak egymás szemébe néztek.

    – Szeretlek – suttogta alig hallhatóan Draco. Ravennek egy pillanatra a szívverése is megállt.

    – Szeretlek – ismételte. A fiú közel hajolt hozzá, de ő hirtelen felállt.

    – Állj, most koncentrálj a feladatodra. Meg a házikra, amiket valamelyik évfolyamtársad biztos hoz majd neked. Legyek én a másik motiváció. Nekem is az leszel, itt vannak az RBF-ek… megyek is tanulni.

    – Hajh – dőlt hátra Draco. – Azt hittem, ettől minimum a karjaimba omlasz…

    – Most pihenj, gondolkozz, dolgozz és szólj, ha készen állsz – vigyorgott a lány.    

– A világért sem hagyom ki.    _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

73. fejezet

Az első ostrom

   Mivel Potter büntetőmunkája egybeesett a kviddicsmeccsel (Piton egész biztosan szándékosan intézte így), nem játszhatott, így hát a nézőközönség már eleve úgy indult el a lelátókra, hogy a Griffendél utolsó helyre csúszik a bajnokságon idén. Annál nagyobb meglepetés érte őket: ugyanis nem csak a meccset, de a kupát is megnyerték a végén. Ravent legalább az nyugtatta, hogy ha Dracót saját bevallása szerint a kviddics már nem érdekli, ezen csak nem borul majd ki.

   Elérkezett hát a június, elérkeztek az RBF-ek Raven, Scarlett és Lily számára. Raven, bár nagyon sokat tudott a vizsga menetéről Severustól és Dracótól is, izgult egy kicsit, de összességében úgy érezte, úgy teljesített, ahogyan szerette volna. A fárasztó napok után az ötödévesek végre már csak pihentek, más dolguk nem volt egészen június végéig. Dracónak volt még tanítás, de ahhoz képest is sokkal kevesebbet találkozhattak a lánnyal, mert állandóan a Szükség Szobájába járt szabadidejében – Raven úgy találta, valami sikerült neki, mert sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint eddig.

   Egyik éjszaka, éjfél körül, Raven felriadt: a megbűvölt pénzérme, amit Piton adott neki és Severusnak, hogy kommunikálhassanak nagy távolságból is, megváltozott. A lány megnézte és megdermedt: majd a következő pillanatban felpattant, a hálóingére húzta a talárját és felkapta a pálcáját.

    – Scarlett! – rázta meg finoman a lányt, akinek nyomban felpattant a szeme és felült.

    – M-mi a baj, Raven?

    – Szólj Traceynek és ne engedjetek ki senkit a klubhelyiségből! Kérlek! – Raven otthagyta az értetlen Scarlettet, és rohant Piton utasításának megfelelően a férfi szobája felé. Félúton, egy folyosón találkoztak is.

    – Raven, menj be egy üres terembe! Szólok, amint ki kell jönnöd. Addig ne csinálj semmit!

   Piton továbbrohant, Raven pedig gondolkodás nélkül úgy tett, ahogy nagybátyja mondta. Üres termet keresve egy ablakon át meglátta a csillagvizsgáló torony felett a Sötét Jegyet, de nem állt meg, tovább szaladt: de sokáig tartott megtalálnia a megfelelő helyet, mert mindenképpen olyat akart, ahonnan látja a tornyot.

   Severus húgával egy időben riadt fel a Fonó sori hálószobájában, azon nyomban felkapta az utcai ruháját, és hoppanált Roxmortsba. Onnan látta már a kastélyt és a Sötét Jegyet is, és addig sietett a falut és az iskolát összekötő úton, amíg a birtokra vezető kapuból még nem volt szabad szemmel látható. Ez volt az ő utasítása, neki idekint kellett megvárnia Piton további parancsait.

   A testvérpár egymásra gondolt. Ez volt az egyetlen, ami megnyugtatta őket egy kicsit. Mert féltek, rettegtek. Eljött a pillanat, amiről remélték, hogy sosem következik be. Severus azon gondolkozott, tudott-e volna tenni többet, mióta nagybátyja halálfaló-segédje lett, Raven pedig magát ostorozta, mert nem akadályozta meg Draco tervét. És akkor, bár más távolságból és szögből, de tisztán láttak egy zöld villanást a toronyban és aztán egy lezuhanó, sötét testet.

    Megtörtént…

   Mind a ketten azonnal tudták, hogy nem Draco mondta ki végül a halálos átkot. Hiszen így szólt az ígéret, amit Piton Dumbledore-nak tett. Dumbledore volt a test most a torony tövében. Bár tudták, hogy ez elkerülhetetlenül bekövetkezik ebben a hónapban, mégis rettenetes volt az érzés, amit átéltek ennek láttán. Rosszabb minden eddiginél. Severus és Raven azzal is tisztában voltak, hogy hamarosan indulniuk kell: így is lett, az érme újra megváltozott, és a fiú a Roxfort kapujához szaladt, ahogy csak tudott, Raven pedig a bejárati csarnokba. Oda ugyan csak úgy jutott el, hogy belekeveredett egy párbajba, de Piton éppen eléggé kiképezte erre, így probléma nélkül átjutott a tömegen, és csatlakozott nagybátyjához és Dracóhoz. Raven most nem figyelt a környezetére, azt tudta, hogy körülöttük tovább folyik a csata, de nem erre koncentrált. Aztán Piton is lemaradt, és Raven és Draco átjutott a kapun, ahol várta őket Severus.

    – Kapaszkodjatok belém! – szólt a fekete hajú fiú, ők pedig engedelmeskedtek neki és eltűnt előlük a Roxfort kastélya és az éjszaka sötétje. Ott voltak most a Fonó sori ház nappalijában. A lendülettől Raven és Draco is hátraesett, ahogy megérkeztek.

   Pillanatokig csend volt, csak hármuk zihálását lehetett hallani. Aztán Draco szólalt meg:

    – Merre… van a fürdőszoba? – nyögte.

    – Első ajtó jobbra – mutatott a rövid folyosóra Severus, és Draco már szaladt is. Ahogy bevágta maga után az ajtót, hallották a testvérek, hogy a vécébe hányt.

   Severus lehuppant a kanapéra, Raven ott maradt a földön térdelve, és most percekig csendben voltak. Draco felől sem hallatszott ki semmi.

    – Per bá’ biztosan úgy érzi most magát, mint az, amit Draco épp a vécébe pakolt – szólalt meg végül a fiú. Raven felnézett rá. Bátyja kedvetlen arccal, a fejét támasztva meredt a tévére, és a szeme jobban csillogott a szokásosnál.

    – Szerintem rosszabbul – ült mellé a lány.

    – Úgy értem, miattunk. Biztosan elmondja majd nekünk megint, hogy kiszállhatunk, ha akarunk. Biztos dühös a helyzetért. Mindent megtett, hogy a lehető legkevesebb szörnyűségbe keveredjünk bele, bár ez innentől majdnem egyenlő lesz a lehetetlennel.

   Severus soha nem használta a lehetetlen szót tagadás nélkül. Raven apró könnycseppeket látott a szemében, és ez rosszabbul érintette, mint az imént történtek. Severus volt az, aki kihúzta minden rosszból, akiről mindig az jutott eszébe, hogy igenis van jobb, minden menthető és mindig lehet más és jobb. Persze nem lepődött meg rajta, hogy a bátyja is maga alatt van. De a reménytelenség, amit érzett, ahogy látta őt, még úgy is, hogy tudta, hogy elmúlik, hogy van még, ami menthető és nincs megállás, elkeserítő és bénító volt.

    – Tudta, hogy nem lehet máshogyan megoldani – mondta Raven. – És bár régóta tudtam, hogy ez lesz, valahogy most mégis… olyan rossz…

    – Egy élő halálára akkor sem lehet felkészülni, ha tudod, hogy meg fog történni. Legalább úgy történt, ahogy Dumbledore kérte.

   Kis ideig ismét hallgattak maguk elé bámulva.

    – Én nem akarok többet veszíteni – mondta Severus. – Akkor sem, ha ez az én életembe kerül.

    – Megoldod, ahogy tudod – karolta át a fiút Raven. – És én veled tartok.

   Motoszkálást hallottak a fürdőből. A lány lassan visszahúzta a kezét és felállt, hogy benézzen Dracóhoz.

    – Én vagyok az – kopogott az ajtón. – Bejöhetek?

    – Igen – hangzott a válasz pár másodperc után. Raven óvatosan kinyitotta az ajtót, majd belépve halkan becsukta maga után. Draco a mosdó felett görnyedt, nem látszott az arca sem innen, sem a tükörben, viszont egész testében remegett. A lány mögé lépett, és megsimogatta a hátát.

    – Hogy vagy?

    – Nem tudom…

   Raven hátulról szorosan átölelte Dracót. Ekkor a fiú megremegett és sírni kezdett. Raven ekkor értette meg, hogy mennyire vívódik. Még csak nem is volt biztos abban, hogy meg tudja-e vagy hogy egyáltalán meg akarja-e tenni ezt…

    – Nem… én nem azért… – kezdett mentegetőzni Draco és kicsit felegyenesedve törölgetni kezdte az arcát, de Raven félbeszakította.

    – Nem gondolok bele semmit – mondta. – Nem voltál még ilyen éles helyzetben, ez mindenki máson így jött volna ki. Én ritkán sírok, de elvileg az nem jó, mert az is feszültségleadás.

   Raven elhúzódott tőle, hogy lássa az arcát a tükörben. Draco elég ijesztően festett. Vöröslő szemek, sápadtzöld, sovány és beesett arc, kétségbeesett tekintet. A fiú rögtön meg is nyitotta a csapot, hogy rendbe hozza magát, Raven addig elővett egy kis törülközőt a szekrényből és letette a mosdó melletti állványra, majd leült a kád szélére. Mikor Draco végzett, már valamivel jobban nézett ki, bár a szeme körül a piros csíkok nem tűntek el, sőt, a sápatagságával együtt szinte rikítottak. A fiú kissé ingatag mozgással leült a földre, hátát a vécének támasztva. Raven is követte a példáját, csak ő vele szemben, a szekrénynek dőlt.

    – Jobban vagy? – kérdezte. Draco sután bólintott, de még mindig remegett kicsit és folyamatosan dörzsölte a kezeit. Percekig nem szóltak, majd a fiú törte meg a csendet.

    – Én… én nem… nem hiszem, nem vagyok benne biztos, hogy…

    – Miben? – kérdezte Raven, miután Draco elhallgatott és nem tűnt úgy, hogy egyhamar folytatni tudja.

    – Csak összevissza beszélek…

    – Draco, bármit elmondhatsz nekem, én meg fogom érteni. Nem foglak elítélni semmiért.

    – Akkor sem, ha azt mondanám, lehet, nem is akarom ezt az egészet csinálni? – nézett a lányra a dac és a kétségbeesés keverékével Draco.

    – Szeretlek, ezért azt akarom, hogy azt csináld, ami neked jó.

   Most nem látta szemből a fiú arcát, de észlelt rajta valami hirtelen változást. Ekkor viszont határozott kopogások visszhangoztak a fürdőszobában.

    – Draco, visszaviszlek anyádhoz – hallatszott Piton. – Siess és szedd össze magad.

    – Megyek – válaszolta Draco, és Ravennel együtt feltápászkodtak. A lány hozzá lépett és gyorsan megcsókolta, de Draco nem csókolt vissza. Mindketten kiléptek a folyosóra, onnan pedig bementek a nappaliba a várakozó Pitonhoz és Severushoz.

    – Induljunk, Draco – mondta Piton. – Severus, Raven, ti maradjatok itt, amíg vissza nem térek. A ház védelmére bűbájokat vontam fel, nélkülem itt senki nem megy ki és nem jön be. Húzzátok be az összes függönyt és kapcsoljátok le a lámpákat, Lumost se használjatok. Ha esetleg idejönnének varázslók és valahogy sikerülne áttörniük a védelmet, menjetek fel a padlásszobába, ott nem fognak megtalálni titeket.

    – Rendben – bólintott Raven és Severus. Piton megragadta Draco karját, és mielőtt hoppanált volna vele, a fiú és Raven egymásra néztek. Aztán a páros eltűnt előlük.

    – Tényleg – szólt a lány. – Már én is varázsolhatok itthon.

    – Pacsit erre! – pattant fel Severus. – Na, intézkedjünk gyorsan.

   Úgy tűnt, már ő is jobban van egy kicsit, legalább külsőleg. Úgy tettek, ahogy Piton mondta, és ott ültek a sötétben a kanapén, míg várták a férfit.

    – Severus – szólt Raven. – Neked megfordult már a fejedben, hogy… szóval hogy mégis kiszállj?

    – Meg, de egyszer sem gondoltam komolyan. Nem tudnék úgy kiszállni ebből, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom. Hátha segíthetek. Neked?

    – Hasonlóképp. És szerintem mama is így gondolja. Hogy amit lehet, azt tegyük meg.