Huszonkét évvel később

   Karácsony közeledett, és ekkor a szokásosnál is többen igyekeztek boltról boltra az Abszol úton. Nem havazott, de csípős hideg volt, és esőre álltak a felhők, ezért Draco melegen öltözött. A bájitalhozzávalók szaküzletébe inkább csak megszokásból tért be, nem nagyon tervezett vásárolni semmit. Odabent jó volt az idő, ráadásul szokatlanul sokan nézelődtek itt, úgyhogy kigombolta a kabátját. Aztán felkapta a fejét. Egy nő haladt el mellette, akinek középhosszú, hollófekete haja volt, ami hátát verdeste a sapka alatt. Sötétvörös, talárszerű kabátot viselt.

   Hirtelen Raven jutott az eszébe, de meggyőzte magát, hogy nem lehet ő. Bár igaz, nem látta az arcát, és ahogy hátulról figyelte, a nő mozdulatai mégiscsak egyfajta nosztalgiát ébresztettek benne. Jó érzés volt, de nem fog odamenni, határozta el, ha mégiscsak ő. Ha erre fordul, köszönhetnek, de jobb ötlet nem beszélgetni. Vagy netán mégis? Hiszen régi ismerősök. Bár igaz, más életük van mostanra, teljesen külön.

   Raven viszont nagyon könnyen észrevette, ha valaki bámulja, és amikor egy szekrény üvegének tükröződésében meglátta Draco arcát, nagyon meglepődött. Mégis elmosolyodott. Aztán elkomorult az arca, arra gondolva, ami történt annyi éve. Végül is, nem véletlenül történt, ami történt, de fájó emlék maradt egy bizonyos értelemben, rossz döntések sorozata – hosszú időbe telt, míg ő maga is rájött, hogy épp annyira hibás volt az egészben, mint Malfoyék, hiszen nem segített Dracónak. Ha nem is lehetett volna sokat, de jobban is támogathatta volna… még ha a végkifejlet ettől még nem is változott volna meg. Ezt így temette el magában hosszú évekre, de a legnagyobb hibája mégis az volt, hogy továbbra sem kereste meg egyszer sem őt. Draco is épp ugyanígy gondolkozott erről, még ha mindketten úgy vélték is, hogy ennek így kellett lennie.

   Raven megállapította egyébként, hogy jól áll Dracónak ez a kor. Kicsit hosszabb volt a haja, és hátrafésült, mint tizenévesen egy ideig, nagyon rövid körszakállat is növesztett, és abszolút úgy öltözködött, mint az apja – vagy talán ez a „nemesi” családoknál mindig így van, Raven most sem volt ezzel teljesen képben –, de így is abszolút dracós volt a megjelenése.

   Draco nem tudhatta, hogy a nő már észrevette őt. Raven még elnézegette egy darabig a számára új külsejét, hiszen mindig is tizennyolc évesként emlékezett vissza rá, aztán úgy döntött, megfordul, és köszön.

   A férfi, meglátva, hogy észrevették, előbb elkapta a tekintetét, aztán visszanézett Ravenre. A nő intett neki egy halvány mosoly kíséretében, Draco pedig viszonozta ezt. Aztán Raven elfordult, és folytatta a listáján szereplő tételek összegyűjtését.

   Draco egy kevés csalódottságot érzett, hogy nem beszéltek egymással, igaz, egyáltalán nem olyasfélét, amit szerelmesen érez az ember – nem érezte ugyanazt, mint régen, de valamit mégis. Ez persze természetes, hiszen akkor szerették egymást. Inkább csak az emlékek keltettek benne érzéseket. Egyébként meglepetésére Raven arca igen keveset változott, talán kicsit teltebb lett, a haja pedig valamivel rövidebb és kevésbé dús, de nem látszott rajta a kora annyira, mint a legtöbb emberen. Érdekes volt ennyi év után újra látniuk egymást – más emberek lettek, másnak látták a másikat. Huszonkét évig csak annyit tudtak egymásról, amit általánosságban a nyilvánosság is: Raven hallott róla, hogy Draco megnősült és hogy született egy fia, a férfi figyelmét pedig nem kerülte el a Piton Mágiaszaküzlet hírneve, noha egyszer sem nem járt ott.

   Úgy adódott azonban, hogy Draco mégiscsak vett valamit, és Raven utána lépett be a sorba. Így viszont inkább mellé lépett.

    – Szia – köszönt.

    – Szia – nézett rá Draco. Ugyanolyan magasak voltak mindketten, mint régen, alig egy homlok különbséggel egymás közt.

    – Meglepett, hogy itt láttalak. Hogy pont együtt jövünk be ide húsz év után!

    – Úgyszintén. Karácsonyi bevásárlás?

    – Ez most csak magamnak van. Te?

    – Ugyanígy. Nem terveztem venni semmit, de smaragdporból kifogytam otthon. Hátha jól jön még.

    – Szóval szoktál még bájitalokat főzni?

    – Igen.

    – Örülök – mosolygott Raven.

    – Hogy vagy mostanában?

    – Ó, kifejezetten jól. Te?

    – A napokban egyre jobban.

   Haladt a sor. Draco előreengedte Ravent, a lány pedig megvárta, amíg ő is fizet.

    – Sietsz haza?

    – Nem igazán. Van kedved inni egy teát?

    – Hogyne volna. Jó lenne beszélgetni, mivel nagyon régen találkoztunk, és… – Raven hezitált kicsit, nem tudta, kimondja-e vagy ne. – bánom az elválás módját.

    – Én bánom is és nem is.

    – Igen, talán ez jobban illik rá. Kíváncsi vagyok, milyen lettél negyvenes létedre – viccelődött.

    – Nagyon humoros, de kirobbanó formában vagyok negyvenéves létemre, és te csak egy évvel vagy fiatalabb nálam.

    – Ki mondta, hogy megvénültem volna?

   Beültek egy kávézóba, elfoglaltak két helyet egymással szemben egy asztalnál, és rendeltek két teát. Idebent jó meleg volt, levették a kabátjukat és Raven a sapkáját.

    – Kezdd te – szólt újra Draco. – Hol dolgozol? Hogy van a bátyád?

    – Ó, lássuk csak. Miután végeztem a Roxfortban, ketten nyitottunk egy bájitalokra és védelmi mágiára szakosodott boltot. Hallottál róla? Ott van, ahol Perselus bácsi lakott. A nevét is viseli, Severus ötlete volt: Piton Mágiaszaküzlet. Később bővültünk is kicsit.

    – Igen, sokszor hallottam ezt a nevet.

    – Egész népszerű lett – kacsintott a nő. – Érdemes lenne ellátogatnod egyszer, igazi kincsestárrá nőtte ki magát. Igazából, kicsit több van benne belőlem, mint Severusból, mert ő közben gyógyítóként is dolgozott. Az eleje elég húzós volt, mert más szaküzletekkel is dolgoznom kellett a pénz előteremtése, meg hát a tapasztalatgyűjtés miatt is. De élveztem. Aztán beindult a dolog, és lettek munkatársaink is, majdnem egy évre szinte teljesen rájuk is bízhattuk a boltot, mert mikor Lumpsluck professzor nyugdíjba ment, a következő tanárjelölt nem tudott rögtön munkába állni, ezért felkértek engem, hogy vigyem egy tanévig én a bájitaltant. Sőt, Severus ugyanakkor két évre ott volt sötét varázslatok kivédése tanárnak is, de gyakran besegítettünk egymásnak. Szerintem bírtak minket a diákok – vigyorgott Raven. Draco is kénytelen volt így tenni azt elképzelve, hogy Severus tanít.

    – Szóval Frey professzor.

    – Csak Severus. Romanova professzor – mutatott magára Raven. – Ez már azután volt, hogy férjhez mentem. Igazság szerint azóta már elváltunk, de a nevet megtartottam, mert szerintem igazán jól hangzik, hogy Raven Romanova – mondta színpadiasan. – Na, aztán visszatértem a bolthoz, és mivel felváltva kezeljük, és alkalmazottunk is van bőven, dolgozni kezdtem itt a talárszabászatnál. Madam Malkinnál dolgozott anyukám, és most igazából arra hajtok, hogy legyen egy saját üzletem is, mert mint kiderült, nagyon szeretek ruhákat tervezni. Na, hát Severus… hát, igen, kezdjük ott, hogy képzeld el Perselus bácsi arcát, mit szólna hozzá, hogy az unokaöccse is tanári pozícióba került – nevetett. – Igen, egyébként… köszönjük, hogy te is látogatod a sírját.

    – Nem kell megköszönnöd. Számomra is fontos ember volt.

   Raven rámosolygott. Aztán folytatta.

    – Severus rengeteg mindenben kipróbálta magát. Csodálom is, hogy nem hallottál róla, bár azt hiszem, a Varázstévé nem a te stílusod. Kicsit több, mint egy évtizede indult.

    – Hallottam, milyen népszerű mostanában a Varázstévé. Severus tehát színésznek állt?

    – Mi az, hogy! De még milyennek. A legelső műsorában szerepelt, ami egy erősen parodikus jellegű történet volt nemzetközi cserediákokról. Már befejezték a forgatást, de ajánlom figyelmedbe. Azon kívül, George és Ron Weasleyvel is dolgozik néha a varázsviccboltjukban, itt, az Abszol úton.

    – Te és a bátyád nagyon sok mindent kipróbáltatok ezek szerint.

    – Igen, cseppet sem unalmas az életünk – nevetett Raven. – Mindig van mit csinálni. A házunkat is saját kezűleg bővítettük ki, illetve, eredetileg Severus és Isobel számára, mama pedig kapott egy kisebb lakrészt a kert másik felében, azóta is ott lakik. Az egy vicces menet volt, mert pálcával csináltuk, de mugli környéken lakunk. Ja, Isobel Severus felesége. Nem tudom, ismerted-e, valószínűleg nem, egy évvel járt feletted a Roxfortban, és hugrabugos volt. Bimba professzor unokahúga. Igaz, Severus már sokkal érettebb annál, amilyennek ismerhetted, hiszen két gyereke is született, de azért nem adott alább az agymenéséből. Mesélhetnék róla napestig, a kedvencem az volt, mikor bajuszt növesztett, de olyan borzalmasan nézett ki vele, hogy az egész család fellázadt és leborotváltuk álmában.

    – Valóban nem unatkoztok – nevetett halkan Draco. – Szóval Severusnak két gyereke van?

    – Igen, az idősebbik Liber Henry, ő most hatodéves a Roxfortban, és hugrabugos. Pont olyan bolond, mint Severus. A kisebbik negyedéves és mardekáros, Dora Pomona.

    – Akkor egész biztosan ismeri a fiamat, szintén negyedéves. Scorpius Malfoy.

    – Ó, igen! Ha évfolyamtársak, akkor ismernie kell, viszont nem olyan rég derült ki, hogy Liber Henry már számtalanszor beszélt vele, csak nem esett le neki, hogy ki ő. Csak emlegette, hogy Scorpius, Scorpius. Ugyanígy Harry Potter fiával. Mondom, hogy olyan, mint Severus.

    – Akkor biztosan Liber Henry az a fiú, aki mindig elsuhan előtte valami elhadart mondanivaló után. Kétségkívül Severus fia.

    – Úgy van. Hát, én egy orosz könyvíróval házasodtam össze, Alexander Romanovnak hívják. Akkor találkoztunk, amikor idejött meginterjúvolni egy vámpírt a könyve miatt. Ismeretterjesztőket írt a természetfeletti lényekről. És hát én a vámpírral mentem, mert tudod, a vámpíroknak van ez a különös bájuk…

    – Elcsábított téged egy vámpír! – tört ki a nevetés Dracóból.

    – Nem túl hosszú, de annál izgalmasabb sztori, alkalomadtán talán beavatlak – vigyorgott a nő. – Mindegy, aztán összejöttünk Alexával. Ez a becenév eredetileg vicc volt, de ráragadt, nálunk mindenki így hívta. Született egy lányunk, ő most kilenc éves, és nagyrészt az apjával van, mert hát nagyon sok időt töltöttünk hárman Oroszországban, és lett nagyon sok barátja ott. Valószínűleg az ottani iskolába fog járni, nem a Roxfortba. Ötéves korában váltunk el Alexával.

    – Sajnálom – halkult el Draco.

    – Nem nagy dolog, hogy úgy mondjam – rázta a fejét Raven, kissé meglepődve a férfi reakcióján, ami talán szomorúságot is mutatott. – Mielőtt összejöttünk, két évig legjobb barátok voltunk. Egy idő után megint kezdett átcsapni a kapcsolatunk szoros barátságba, és nem akartuk, hogy a lányunk ezt a mintát lássa, hiszen hagyományos értelemben nem szerettük egymást, úgy éltünk, mint a testvérek. Úgy döntöttünk, inkább azt lássa, hogy a boldogságodért meg kell tenned ilyen dolgokat, és maradhatsz közben jó kapcsolatban a másikkal. Olyasfélére értve, ha esetleg mi ketten találnánk más párt. Az efféle dolgok manapság amúgy is elég gyakoriak. Barátok vagyunk, és sokat látogatjuk egymást.

    – Hogy hívják a lányodat?

    – Margarita. Mindenki azt mondja, úgy néz ki, mint én, de nagy, göndör vörös haja van.

    – A neve is szép.

   Raven mosolygott. Pár másodpercig tartott a hallgatás, aztán meg is szólalt.

    – Na, én eleget beszéltem. Te következel. Szóval van egy fiad, Scorpius.

    – Igen. Nos, én nem mondhatok el ennyi mindent a munkámról.

    – Még mindig fenntartod, hogy egy Malfoynak nem kell dolgoznia?

    – Fenn hát. Többnyire azt követtem, amit az apám szánt nekem. Bár igaz, hogy nem feltétlenül fűlött hozzá a fogam. Sok minden mást is akartam. Belekóstoltam, talán nem adtam bele mindent, és nem tudtam kiállni magamért, sajnos még ebben az időben sem. Nem nagyon tudok erről az időszakról mit mondani. A Malfoyok eltűntek, a minisztériumnak se kellettünk nagyon, ott igyekeztünk apámmal, ahol tudtunk, hogy visszaállítsuk a hírnevünket. Ha olvastad az újságokat, láthattad, hogy újra és újra elővették a múltat.

    – Nem, ezek elkerültek engem.

    – Mindenesetre, lassan, valahogy kezdtek jobbak lenni a dolgok. Megismertem egy lányt is. Talán ismerhetted látásból, Astoria Greengrasst. Ő lett a feleségem és Scorpius anyja.

    – Astoria? – lepődött meg Raven. – Ismerem, hogyne ismerném! Nahát! Nagyon örülök, hogy ti egymásra találtatok.

    – Te örülsz, én örültem – na, és mit gondolsz a szüleimről?

    – Micsoda? De hát Astoria aranyvérű, és még annak a huszonnyolc családnak is a tagja…

   Raven elharapta az utolsó szót, mert hirtelen úgy érezte, kicsit többet hozott fel a múltból, mint szeretett volna. Talán jobb ezt meg sem említeni, régi ismerősökként vannak itt, kellemetlen erről a témáról beszélni.

    – Így van – bólintott Draco. – A Greengrass a jó hírű, de kisebb aranyvérű családok egyike. Még szerencsés eset is lehetett volna, mert nem nagyrészt szülői közvetítéssel létrejött kapcsolat volt a miénk, mint anyámé és apámé, hanem találkoztunk egy rendezvényen, amit a nemesi varázslóknak tartottak, amit mindig is utáltam, és később egymásba szerettünk. Nem is a származása volt a baj. Hanem a nézetei. Kimondta, hogy nem hisz a hátrányos megkülönböztetésben, ami az aranyvérűek részéről éri a mugliivadékokat és a muglikat.

    – Valóban? Ez meglepett kicsit. Úgy értem, egyszer beszéltem vele, és nagyon kedves volt, miközben úgy tudhatta, hogy én a halálfalók ideológiáját támogatom.

    – A családja nem olyan, mint ő. Körülbelül hasonlóan kezdte, mint én, neveltetésben. Azt mondta nekem, a Sötét Nagyúr bukása után döntötte el, hogy másképp szeretne élni. De még ha maga tisztavérű volt is, apámék nem támogatták azt sem, hogy ő kerüljön a családba, mert nagyon határozott véleménye volt.

    – Ó. Te szegény Malfoy, a lányokkal csak sújt téged a sors… – csóválta a fejét Raven, Draco pedig akaratlanul is elmosolyodott. – Mi lett aztán?

    – Huszonhárom éves voltam. Valamennyit sikerült változnom. És akkor azt éreztem, hogy nem engedhetem el másodszorra is a nőt, akit szeretek. Hidd el, a szüleim majdhogynem hasonlóan viselkedtek Astoriával, mint veled. És akkor végre sikerült kiállnom magamért. Nálad… – Draco hezitált egy pillanatig, úgyszintén nem tudva, felhozza-e ezt – nálad is elérhettem volna. Visszanézve úgy látom, meg tudtam volna oldani. De határozatlan voltam, és túlságosan a nevem befolyása alatt éltem. Még nem sikerült elszakadnom tőle.

    – Nyilvánvalóan okkal történt. Hiszen akkor nem lenne nekünk Margarita és Scorpius.

    – Igen.

   Ismét beállt egy pár másodperces csend.

    – Aztán – folytatta Draco –, úgy tűnik, kellett nekem ennyi szenvedés, hogy tényleg el tudjak kezdeni változni. Nem tudom, mennyiben sikerült, de valamennyiben igen. Astoria határozottságának hatására… talán a legtöbb rossz beidegződésemet tizennyolc éves koromra már levetkőztem, hiszen a roxforti csata is egy nagy mérföldkő volt, de ő változtatott meg, azt hiszem.

    – Örülök – mosolygott Raven. – Mindketten rengeteget tanultunk – jó, én nem említettem, de az én utam is tele volt nehézségekkel. De ez a velejárója. Severusnak vannak ilyen szentbeszédei, mikor olyan állapotba kerül. És a jobb pillanatokért megéri. Tudod, azon gondolkoztam, olyan szórakoztató szülőként újra találkozni – nevetett fel. – Merthogy úgy emlékeztem rád, mint egy tizennyolc éves fiúra. Rengeteget változtam én is, hiszen eltelt több mint húsz év, rengeteg idő, és tudtam, hogy te is teljesen más vagy mostanra, mégis olyan különös…

    – Régi barátokkal találkozva jön rá az ember, mennyire elszaladt az idő – pillantott Draco Ravenre.

    – Így van. Meg hát valaki, akit tinédzserként ismertél, és akit később egy felnőtt, felelős emberként ismersz meg újra… abban van valami nagyon jó érzés, azt hiszem.

   A teájukat mostanra mindketten megitták már. Raven megkérdezte Dracót, kér-e még egyet, de ő a fejét rázta. A csésze fülével babrált, aztán megszólalt újra.

    – Sajnos már… Astoria sincs velem.

   Raven ránézett. Draco arcán szomorúságot látott, amit próbált leplezni úgy, hogy nem néz a nő szemébe.

    – Mi történt?

    – Beteg volt.

   Ravennek elkerekedtek a szemei.

    – Te jó ég, ez rosszabb, mint… nagyon sajnálom, Draco – kapta a szája elé a kezét.

    – Örökletes vérátok. Tudta, hogy nem fog nagyon sokáig élni. Nem is akartam, hogy gyerekünk legyen, épp emiatt, nagyon megviselte volna a szülés. A szüleim belenyugodtak abba egy idő után, hogy feleségül veszem, de aztán amikor elmondtam, hogy nagy eséllyel ne számítsanak örökösre, újra kiborultak. Valóban megviselte Astoriát a szülés. De felépült valamennyire, és tizennégy évig még velünk volt. Látod, a szüleimet még az sem érdekelte, hogy Astoria belehalhat, csak az volt a fontos, hogy legyen egy utódunk, aki Malfoy… de Astoria azért szerette volna, mert akkor nem hagy egyedül, mikor elmegy. Próbáltam megmenteni valahogy, ezért is tanulmányoztam tovább a bájitalokat, hátha valami enyhíthet a betegségén… végül is, talán a talált készítmények segítségével, szinte évekig tünetmentes volt, és csak tavaly nyáron kezdett nagyon gyorsan rosszabbodni. Akkor veszítettem el.

   Ravennek összeszorult a torka. Felidézte Astoria arcát, és azt, hogy milyen sápadt volt mindig.

    – Az örökletes átkok nehéz esetek… nagyon sajnálom. Bár tudnék valami szépet mondani, de ebben nem vagyok jó…

    – Nem baj.

    – De ott van neked Scorpius.

   Draco újra rápillantott Ravenre.

    – Igen, és… nagyon szeretem.

    – Ez természetes. Hiszen a fiad.

    – Nem tudom, jó apja vagyok-e. Próbálok többet és jobbat adni, mint az apám. Nem tudom, sikerül-e.

    – De próbálkozol. Mind ezt tesszük. Mindannyian… többet szeretnénk adni, mint mi kaptunk, hogy nekik jobb életük lehessen, mint nekünk volt. Nézd, mi például Severusszal… mi szülők nélkül nőttünk fel. Ott volt mama és Perselus bácsi, de az nem egyenértékű egy szülővel. És ezért mind a ketten hajlamosak vagyunk bizonyos helyzetekben talán kicsit jobban rácsimpaszkodni a gyerekeinkre, mint azt a koruk megkövetelné. Hiszen előttünk nem volt minta, mi pedig azt szeretnénk, hogy mindig ott legyünk nekik. Mindannyiunknak vannak hibái, az a lényeg, hogy… hogy érezze, hogy bármiben számíthat rád. És én Liber Henrytől úgy hallottam, Scorpius egy elég udvarias fiú. Ezek szerint valamit mégiscsak jól csinálsz.

   Draco bólintott. Mindketten a faliórára néztek: nagyon elrepült az idő.

    – Azt hiszem, lassan ideje indulnom – mondta Raven. – Még el kell intézni a karácsonyi díszítést. Severuséknál ünneplünk most. Nagyon örülök, hogy találkoztunk és beszélgettünk, Draco.

    – Úgyszintén.

   Fizettek, aztán pedig felvették a kabátjukat és kisétáltak az Abszol útra.

    – Ha időd adódik… jó volna újra találkozni – mondta a férfi.

    – Rendben – mosolygott rá Raven. – Karácsony után Oroszországban leszek újévig, de aztán, bármelyik hétvégén. Tudod, én dolgozom.

    – Nekem is van dolgom, Raven, azt hiszed, csak otthon ülök?

    – El tudom rólad képzelni.

    – Nagyon vicces.

    – Örülnék, ha… újra barátok lennénk. Bár nem tudom, voltunk-e valamikor barátok.

    – Nem hiszem. De jó volna kipróbálni.

    – Kezet rá – nyújtotta a jobbját Raven. – Boldog karácsonyt. És kitartást a továbbiakban.

    – Boldog karácsonyt. Úgyszintén. És üdvözlöm Severust.

    – Ó, ő hasonlóképpen.

    – Még mindig olyan a haja, mint a nagybátyátoknak volt?

    – Hát hogyne volna. Majd ha mutatok egy képet apámról, meglátod, tisztára olyan, mint ő, csak Perselus bácsinak öltözve.

   Miután elengedték egymás kezét, belenéztek a másik szemébe. Az felidézte az emlékeket – nem érzést, közös történetük inkább csak emlék volt mostanra, de szép, a fiatalságuk része. Mindketten másik irányba indultak el.

   Végül rendeződött köztük is minden.

VÉGE

Előző